Szolnok Megyei Néplap, 1966. február (17. évfolyam, 26-49. szám)
1966-02-27 / 49. szám
8 SZOLNOK MEGYEI NÉPLAP 1966. február 27. em akartam elhagyni őt. Senki sem mondhatja, hogy nem szerettem. Az ő kedvéért mondtam le a gyermekáldásról, igyekeztem megérteni, hogy elég gyermeksírást hallott már az első feleségénél. Hat év alatt, amióta együtt élünk, háromszor jártam orvosnál, legutóbb egy héttel azelőtt jöttem ki a kórházból, hogy megvert. De nem azért hagytam el, utólag meg lehet magyarázni azt is, ha valaki erős felindulásában megüti a másikat. Nem megyek vissza többé hozzá. Talán meg sem tudom magyarázni miért, félek tőle. Hirtelen tört rám ez a baj. Azon a napon leltároztunk a vasboltban és csak hét órára értem haza. Útközben megvettem a vacsorához mindent. Benyitottam a lakásba, de a szobában sötét volt „Ambrus — szóltam előre —, itthon vagy?” Nem válaszolt senki. Ebben az időben már az íróasztalnál szokott ülni, levelet vagy újságot olvas, eleinte csodálkoztam, miért sürgette annyira az íróasztal megvételét, ha csak erre használja? Felgyújtottam a villanyt, s a belső szobába siettem. Ambrus a heverő sarkán gubbasztott, de nem aludt. — Mi van veled? — Még most sem gondoskodtak rólam — mondta. Mielőtt a kórházba mentem volna, akkor mondta él, hogy a szerelvénygyár kettes üzemét, amélynek ő volt a vezetője, vidékre viszik és összeolvasztják a hármas üzemmel. Én ebben nem találtam semmi különöset, Ambrusnak felajánlották: menjen le együtt a gyáregységgel s ha nem is nagy örömmel, beleegyeztem volna, hogy - ^költözzünk, ö hallani sem akart róla. Kimentem a konyhába, elrendeztem az asztalon a vacsorát. Olyan jólesett leülni egy kicsit. Egész nap a rengeteg mászkálás az üzletben, átszámolni az árut, jegyzékbe venni mindent, nem csoda, ha estére nyűgös lesz tőle az ember. Hat éve, amikor férjhez mentem Ambrushoz, azt gondoltam: én soha nem leszek fáradt. Az első felesége már az volt. Lá+- tam a bírósági tárgyaláson: ősz szálak voltak a hajában. Talán, ha a bérelszámolásban maradok, nem fáradnék ma sem ilyen hamar. De Ambrus jobbnak látta, ha nem maradok ott.. Nem jó az, ha a férj keze alatt dolgozik az asszony. Ambrusnak voltak ismerősei a kereskedelemben már régebbről, hát ezek révén helyezett el a vasboltban, ö is erről a területről került magasabb pozícióba. M I I U -gmostam a zöld0. V JK. paprikád, szeletekre vagdaltam a császárhúst, feltettem a teavizet, a teásbögrékbe rumot töltöttem, s miután már a cukortartót is az asztalra tettem, akkor mentem be Ambrusért Csak az íróasztali lámpa égett odabent s Ambras azt a dossziét nézegette, amely négy esztendeje feküdt már az asztalán. Hevertek ott még más iratok is, nem néztem bele egyikbe sem soha. Ambrus nem szerette, ha a dolgai között kotorászok. Ha port tö- rölgettem, az iratokat elszedtem onnan, aztán visz- szaraktam mindent a tiszta asztalra. Erre a dossziéra, amit most a kezében tartott, különösen emlékeztem, hozzátartozott már a lakáshoz, szép narancssárga színe volt és sötétkék bár- sonyszalaggal volt átkötve. Ilyen szalagot egy játék- mackó nyakában láttam egyszer. — Gyere vacsorázni. — Már azt hittem, sose szólsz — mondta. Kimentünk a konyhába, Ambrus megtiltotta, hogy a szobában étkezzünk, azt sem szerette, ha valahogyan behúzódott az ételszag. De nem volt kellemetlen a konyha, ketten éltünk csak itt, elfértünk és rend volt mindig mindenütt. Ambrus magával hozta a dossziét. Kibontotta, forgatta, lapozgatta. Megkérdeztem tőle: — Mi az? — Annak a Jcis figurának a tervezete. — A Majorosé? — ö irányította a leköl- tözést. — S ez már négy éve készen van? — kérdeztem. — Képzeld. Nekem adta ide, hogy továbbítsam. — És? — Csak nem ettem kefét — mondta Ambrus. — Kirúgtam volna magam alól egy üzemet? Ránéztem és megjegyeztem: — Mégis Majorosnak lett igaza. Láttam rajta, hogy komoran rágja a császárhúst. Az alsó fogsorában a bal oldalon sok rossz foga volt, de inkább kínlódott, nem akart vele fogorvoshoz járni. Magyarázta, hogy még most sem látja, mi értelme volt összeolvasztani a kettes üzemet a hármassal, s pláne letelepíteni vidékre. „Már csak arra vagyok kíváncsi,— mondta —, mivei indokolta ez a kis figura az egészet? Talán érdemes lett volna belenézni annak idején?” — Talán el kellett volna vállalnod az ottani munkát. — Hosszú haj, rövid ész — mondta Ambrus. — Még lejjebb menjek? Tudod, mi voltam én a központi üzemben? — Tudom. — Hát akkor most még lejjebb? — mondta. — Egy fenét. Hogy sose kerüljek onnan vissza? — De hát mi lesz veled? — Kötelességük, hogy megfelelő helyet találjanak. — Az ottaninak ki lett az igazgatója? — Gondolhatod. — Major«»? — Hét istenem, fin ez neki jó. Ettünk; — Beszéltél már valakinek az ügyedről? — Én szóljak? — mondta Ambrus. — Pedig az üzemépületben már üres minden. Elvitték ma az utolsó bútordarabot. Az íróasztalomat, képzeld. A telefonokat kirángatták. A páncélszekrényt csörlővél húzatták. Aztán építőmunkások jöttek, hogy holnap kezdenek bontani. Valami lakás épül a helyére. Értél ilyet? Igazából most ijedtem meg először. Hát már így áll a helyzet? Hiszen akkor Ambrusnak holnap nincs is hová munkába menni. S én még csodálkoztam, hogy a heverő sarkában gubbaszt. — Hová mégy holnap dolgozni? — Ezt nem tudom. összezárta a dossziét és a konyha sarkát nézte. Dühös voltam azokra, akik még most sem intézkedtek Ambrus sorsában. Miféle hanyagság ez? — Nem kellene beszélned valakivel? — De kivel? — Derecske. Itt lakik a harmadik szomszédban. — Látod, ez igaz — mondta Ambrus. Én meg azt mondtam: — Hívd fel őket. Hívd ide őket a lakásunkra. Van egy üveg borunk bontatlanul. Ambrus rámnézett: — Elhívni? Es ha a gyerekekkel állítanak be? Tudod, mennyire idegesít a gyereknyivákolás. — De hisz a gyerekeket ilyenkor már ágyba dugják. Egy kicsit hallgattunk. Ambrus szürcsölte a teát. — Na, hát miért nem hívod őket? —■ kérdezte. — Én? — Te, te. D I ff esiettem a szobába, a telefon az íróasztalon állt. Én telefonáljak, mint titkárnő? De megbántam ezt a gondolatot. Talán csak megszokásból csúszott ki a száján. Az üzemben ki hívja fel azt, akivel beszélni akar? Talán 6 maga? Ugyan. Hát akkor itthon sem lehet Ambrus akárki. Nem tudtam beszélni De- recskéveL A felesége azt mondta, egyetemen van, tíz óra felé jön csak haza. Az meg már túlságosan késő. ö pedig hogyan mozduljon a három gyerekkel? — Nem baj — mondta Ambrus, amikor visszatértem a konyhába. — Ügy sem voltak még itt soha. — Együtt dolgoztatok. — Na igen — mondta Ambrus —, de ő még akkor nem volt a termelési osztály vezetője, amikor én már személyzetis voltam. — De nemsokára az lett. — Én nem javasoltam. Ránéztem: lehetséges olyasmi, hogy Ambrus nem javasolt valakit, akiről véleményt kértek? — Hanem tudod, kit kellene felhívni? — kérdezte. — Kit? — Csakis a vezérigazgatót. — Megvan a száma? — Természetesen. — Hívtad már valamikor a lakásán? — Miért hívtam volna? — mondta Ambrus. — De ez most egy rendkívüli körülmény, nem? Visszatértem a telefonhoz. Ambrus noteszében megkerestem a vezérigazgató számát és tárcsáztam. Ideges voltam és valahogy szégyelltem magam. A homlokom gyöngyözött, hirtelen olyan gyöngeség lepett el. amit csak akkor éreztem, amikor a műtét után a kórházi szobában felébredtem az altatás bódulatából. Azt sem tudtam, mit hadarok össze. Azt hiszem, meglehető-c n zagyván beszéltem s amikor letettem a kagvlót. le kellett ülnöm, hogy megnyugodjak. A noteszből kihullottak azoknak a pénzesutalványoknak igazoló szelvényei, amelyeken Ambrus a gyermektartást minden hónapban kifizette. Gondosan megőrzött minden szelvényt Visszatettem az egészet a helyére, aztán megvetettem az ágyat. Bekapcsoltuk a televíziót és az ágyból néztük az adást. Közelhúzódtam Ambrushoz, kezemfejével borostás állát simogattam. Nem sok asszony dicsekedhet azzal, hogy üzemigazgató a férje gondoltam. Most ugyan van egy kis probléma, de vele kapcsolatban meddig állhat ez fent? — Hm — mondta Ambrus —, és kedvesen adta tudtodra legalább ezt a meghívást? — Ki? — Hát a vezér. Kedves volt? Előzékeny? Nem nagyon értettem Ambrus idegességét: ;— Nagyon kedvesen mondta, hogy menj be hozzá. Asszonyom, mondta, küldje csak be hozzám a férjét holnap tízre. — Hát igen — sóhajtott Ambrus — ő majd intézkedik. Minek is mentem volna én a termelési osztályvezetőhöz? Egy Derecske. Nevetséges. Egyetemre jár, azt mondja a felesége? Nocsak. Marhaság volt felhívni. A vezért, őt igen. Néztük a műsort Kis idő múlva Ambrus felnevetett: — Nem valami finom ember, meg kell adni. Tudod, hogy kikelt ez magából egyszer? Hát persze, régen történt, amikor én személyzetis voltam. Kellett akkoriban a százalék, s én a magam részéről nem tudtam volna elviselni, ha lemaradunk. Olyan nincs. Gyerünk csak. A vezérüzem armatúrájában hetvennyolc gép, hetvennyolc szakmunkás egy műszakban. Na, mi van azzal a fordulatszámmal? Erre 6, akkor még csak mérnök, káromkodni kezd: „Az isten verje meg, minek szól bele, az aki nem ért hozzá? Még mi tesszük tönkre a saját gépeinket?” Ambrus nevetgélt: — Nem valami finom ember, na. — Nem szeret téged? Ambrus hümgetett: — Mi az, hogy szeret, kérlek?.~ Még másnap sem nyitottunk. összegeztük a leltárt, megtömtük a polcokat árucikkekkel. Tíz órakor ránéztem az órámra. Most nyitja ki Ambrus előtt a vezér ajtaját a titkárnő. És most már beszélgetnek. Beviszik őt a központi üzembe biztosan. Vagy a minisztériumba. Minden elképzelhető. Ha már egyszer üzemvezető valaki. így dukál. Ezt Ambrus mondta. A minisztériumba ki a gyár előadója? Emlékeztem rá, hogy Ambrus nem tartotta megfelelőnek ezt az embert. i,Nem tud különbséget tenni magasabb és alacsonyabb szempontok között mondotta — s ezért a tömegek uszályában van. Nem érti, hogy egy százados másképp látja a harci feladatot, mint a baka. Pedig világos: nem képzelhető el, hogy a baka ugyanúgy lásson, mint a század- parancsnok”; V B lseket a szavaK.at csak most kezdtem érteni. Már rámszóltak az üzletben, mit bámészkodom. De én most szerettem volna válaszolni Ambrusnak, míg a rengeteg harapó- és csípőfogót felraktam a polcra: de ha a századparancsnok megmagyarázza a helyzetet, az a katona akkor sem képes ugyanúgy látni? Ez nem lehet, Ambrus. Akkor azt a harci feladatot megette a fene, nem? Siettem haza. A szobában világos volt. Ambrus nem ült az íróasztalnál most sem. ..Kell nekem az íróasztal itthon is, — mondta Ambrus régen, — olyan beosztásban vagyok, amihez feltétlenül szükséges itthon is egy íróasztal”. De soha nem láttam, hogy valami igazán komoly munkát végzett volna mellette. Még csak egy könyvet sem olvasott el ott. „Engem hat évig békén hagytak — mondogatta néha, — most kezdenek majd szekálni, hogy miért nem tanulok? Én Ne vicceljünk. Én kiemelt ember vagyok, az is maradok”. Ott volt előtte az az üveg bor. amit Derecskeék jövetelére ajánlottam fel. Féllitemyi hiányzott az üvegből. — Mi történt, Ambrus? Nem szólt semmit, nagy tekintettel nézett rám. — Voltál a vezérnél? Bólintott. — Na és, hát mondjad már. — Azt kérdezte, mi a szakmám. — Hogy-hogy ezt kérdezte? Ordítani eddig soha nem hallottam őt. — Ezt kérdezte, nem érted? — kiabálta. — Hogy mit tanultam. Mihez értek. Én! Neki támaszkodtam a szekrénynek. — Tőlem kérdezi ezt. Egy kipróbált üzemvezetőtől, ö kérdezi, aki annak idején olyan kijelentéseket tett, hogy tönkre tesszük a gépeinket, Gyöngeség környékezett, mint a kórházban. Néztem rá és hallgattam. — Ott járt ma az ipar- igazgató — mondta. — Megmondtam én neki is a szemébe, milyen kijelentést tett bizonyos illető bizonyos alkalommal. És ő jön nekem... Kiabált. Ivott és kiabált, én pedig megfogtam a karját: — És az iparigazgató? —Egy trotty — mondta Ambrus. — Csak nem képzelem, hogy ö akármilyen posztról félreállít egy szakembert? S különben sem foglalkozik szemléyi ügyekkel. Intézze el a gtjár a saját kebelében. Nem olyan idők járnak, mint régen. Én csak a magunk sorsát féltettem: — Ml lesz velünk? A párttifkárhoz tán csak bementéi, vagy a személyzetire? — Be. Be én. — És? — Hogy mihez értek. — ök Is? — Ellenségek — mondta Ambrus. — Derecskét javasoltam én valaha valamire? A vezért javasoltam? Ellenségeim vagytok, a szemébe vágtam. Mindenki ellensége? De- hát mindenki az és csak egyedül Ambrus tiszta? Fővárosunk egyik szerelmese, Dulácska György, érdekes megfigyelését közölte a fővárosi tanáccsal. A Belgrád rakpartról észrevette, hogy — surolófényes megvilágításban — a Gellérthegy keleti oldalának egyes szikiacsoportozatai monumentális emberi és állati alakokra emlékeztetnek. írásos felterjesztéséhez fényképfelvételeket is csatolt. A képeken — bizonyos nézetekben és kimetszésekben — valóban látszanak óriási ember- és állatalakokra emlékeztető elmosódott szikla-idomok. Felveti: vajon nem ókori, kultikus szobormaradvá- nyoke ezek, — éppenséggel nem az achajok hitvilágának egyes „bálványai”-e? Dulácska feltevésének ellene szól az, hogy a Gellérthegy szikláit a partmenti út alakításakor, vagy nyolcvan esztendeje, robbantással alakították át. s hézagait, az omlások el— És erre még mtt mond? — ivott Ambrus. — „Hogy magadnak csak te vagy az ellensége”. T p öltött a pohárba. J"- Hangja elcsuklott, a mennyezetet nézte s nyöszörögve mondta: — Hogy én magamnak? Meg tán még nekik is? Sajnáltam őt, a sajnálat fojtogatta a torkomat: — De ha ennyien mondják, Ambrus. — Mit? — Mert ugye, az ottani üzemet sem vállaltad — mondtam. — Az a dosszié négy évig odabent feküdt az íróasztalodon. Nincs valami igazságuk? Én csak kérdem, Ambrus. ö nagy szemekkel nézett: — Igazságuk? Ezeknek? — Talán még nem késő, Ambrus — mondtam neki. — Gondolj bele, kérlek. Hátra dobta a poharat a kezéből és nyílt tenyérrel az arcomba vágott. — Még te is? — mondta. Es ütött — Te is? Akinek hat éve magyarázom, ki vagyok én ? Te magyarázol nekem, aki vajaskenyéren nőttél fel? Te oktatsz engem? Hát neked is meg kell mutatni? ahogy azoknak megmutatnám, csak lene olyan idő. Az kellene ide. Olyan idő. Mint akkor volt. Majd én megmutatnám. A hasamat féltettem a legjobban, amikor a földre kerültem. Fájt még mindig. Az ember az olyan műtétet nem heveri ki egykönnyen. Az embernek az orvos az elevenjébe másaik marokkal, fémmel, késsel. Fölkeltem, álldogáltam egy kicsit s arra gondoltam, kivel élek én? Sokáig nem tudtam elmozdulni onnan, ahol megvert De aztán összeszedtem magara, bementem a szobába és összepakoltam a holmimat Vártam közben, hogy talán szól valamit. Akármit, hogy talán ne haragudjak, vagy gondolkodik majd az egészen. De csak állt az ablaknál, nézett ki a sötétbe* oldalról a lámpafényben látszott, hogvan lángol az arca, horpadt szájjal szívta a cigarettáját és a keze, amivel vert az előbb, türelmetlenül remegett még! mindig. Nem azért hagyom el, gondoltam, mert megvert. Utólag meg lehet magyarázni azt is, ha valaki erős felindulásában megüti a másikat. De ha egyszer nem szól, nem jövök visz- sza többé hozzá. Talán pontosan nem Is tudom megmondani miért, de rettenetesen félek tőle. kerülése végett, azóta is rendszeresen betonozzák. Ha csupán a természet játékáról van is szó, érdemes Dulácska jelzésére felfigyelni: hiszen egyszer talán valóban úgy lehetne megfaragni e sziklákat, hogy azokon — például történelmünk nagyjainak nj'olc-tíz emelet magas kőalakjai — tekintsenek a Duna tűnő habjaira. Természetalkotta szobrok? — Ilyenek is sűrűn akadnak' Ilyen a budai hármasha- tárhegyi Oroszlán-szikla, amelyet — a természetadta idomot tovább faragva — alakítottak ki. Hasonló, természetes képződmény az esztergomi Várhegy déli fokának — a Lipótbástvát hordozó — déli szál kő sziklája. Utóbbiban — amely az esztergomi Szenttamáshegy felől nézve, markáns férfi profilt mutat — századok óta Mátyás király kemény arcélét vélte látni a helyi hagyomány. (zttlnay) Alakos sziklák a Gellérthegyen GALAMBOS LAJOS: fis s|®. já^ »& Jw? m mgbgg|K mrfgF I i
