Szolnok Megyei Néplap, 1966. január (17. évfolyam, 1-25. szám)
1966-01-01 / 1. szám
8 SZOLNOK MEGYEI NÉPLAP 1966. január 1. GONDOLATOK a pantomimről Sokat töprengtem, hogyan is jutottam el magamban a pantomimhez, a mozdu- latisághoz, a mozdulatban, testtartásban való kifejezéshez. Gyermekkori élményre vezethetem vissza igazi találkozásomat a pantomimmel. Egy harmadrangú vándorcirkusz előadását néztem meg valahol vidéken. A szegényes mutatványokat egy lisztesképű, bánatos bohóc kötötte össze. Akkor azt hittem, bohóc. Most tudom, hogy kiváló mimes volt. Minden szám előtt kijött és némán eljátszotta, illetve a szám lényegét, három-négy jellegzetes mozdulattal, „elmondta” a közönségnek. Ha a következő szám valami érdekességet tartogatott számunkra, egy-két mozdulattal „bekonferálta”. Mindezt olyan hallatlan köny- nyedséggel tette, hogy alig vártam a számok végét, hogy ismét a bohóc jöjjön. Játékai végén szomorúan tűnt el, szinte bocsánatkérően, hogy alkalmatlankodott. Mondanom sem kell, hogy a legnagyobb sikere neki volt. Azóta sem felejtettem el, s miután szerelmese lettem, s részint művelője is a pantomimnek, hálásan gondolok rá vissza. A mindennapi életben gyakran megfigyeltem az emberek és az állatok mozdulatait, magatartását, mindezek a megfigyelések vezettek arra a következtetésre, hogy testtartással, gesztussal is kifejezhetjük plasztikusan és érthetően magunkat. Először csak l’art pour l’art kerestem magamban e művészet összetevőit. Egy-egy groteszk ösztönös mozgásra, egy gyermekkori felvillanó emlékre és az élet megfigyelésére alapítva. Ezekután kezdtem kutatni, most már tudatosan, a találkozást ezzel az ismeretlen művészeti ággal. Mivel hazánkban sem írott, sem művelt hagyománya nincs a pantomimnek, kutatásaim során eljutottam J. L. Bar- raultig és M. Marceauig. A Szerelmek városa című filmben Barrault olyan hatást gyakorolt rám, hogy véglegesen eljegyeztem magam a pantomimmel. A színháznál kapott feladataimat rendszerint úgy igyekeztem megoldani. hogy belekomponáltam a testtartás kifejezését is. Ez természetesen nem jelentett külsődlegességet. A figura jellemének megfelelően belső tartalommal telítve igyekeztem megformálni járását, gesztusait stb. Tulajdonképpen minden figurát el tudtam volna játszani némán — mimben is. Mi is az az ösztönzés, ami a csend, a mozdulatban való kifejezés, a testtartás művészi megformálása felé hajtja az embert? A meglévő adottságokon kívül kétségtelenül az az élmény, amiben közvetlenül a Mimus 58 pantomim-együttesnél való működésem alatt egy-egy forró előadáson volt részem. Hogy előadásról előadásra meg kellett a hideg, várakozó, kíváncsi csenddel küzdenünk, hogy egy termékeny, lemérhető művészi igényességgel telítődött alkotó csenddé változtassuk. Ez, úgy érzem, minden alkalommal sikerült. Minden előadás után azzal a kellemes fáradtsággal mentünk öltözőnkbe, hogy íme. sikerült! Ma ismét diadalmaskodott a pantomim az emberi szív felett, találkozott az emberi gondolattal, a képzelőerővel, az emberi szépérzékkel. A gesztusművészeten belül mi a különbség vajon a „mim” és a „pantomim” között? Vessünk talán egy pillantást J. L. Barrault Üj gondolatok a színházról című könyvének, a Pantomimről című fejezetébe. „A mim cselekvésre van alapozva, ez a cselekvés belső tártál ómmal telített testi költészet, alapja a csöndbe gyökeredzik. A pantomim (mindent utánzó) az egész életnek, a bemutatása, eljátszása, az emberi test segítségével. Kodifikált nyelvvel díszíti fel a cselekvést, tulajdonképpen játék. Alapja a némaságba gyökeredzik.” És végül hadd idézzek Barraulttól egy mottónak is beillő mondatot. „A mimes nem elégszik meg azzal, hogy néma legyen, ő maga akar lenni a Csönd.” Baranyi László Évkönyvek, Képes Történelem... Ifjúsági kiadványok a téli könyvvásáron A téli könyvvásár több mint száz kiadványa között nem kevés az elsősorban az ifjúságnak — és az ifjúságról — szóló, különböző műfajú könyv. Az alábbiakban néhány ilyen főleg ifjúsági jellegű — ám azért a „felnőttek”-et is érintőérdeklő — (a Móra Ferenc kiadónál megjelent) könyvről szólunk... Mint már sok éve, az Idén is napvilágot látott — ezútal különösen vonzó, korszerűen csinos formában — a Fiúk Évkönyve és a Lányok Évkönyve. A „Fiúk Évkönyve, 1966” majd nyolcvan — ismeret- terjesztő jellegű, szépirodalmi és riport műfajú — írása három főfejezetben kerül az olvasók elé. Az első — „Nagyvilág” címmel — útirajzokat, nemzetközi tájékoztatásokat közöl. A „Hazai körkép”- ben, többek között, szép és gondolatgazdag magyar verseket olvashatunk az 1965- ös esztendő terméséből. Az „Innen-onnan” című részben a kibernetikától a sportig, a neutrínótól Rodolfó mester bűvészmutatványáig sok mindenről esik szó. A „Lányok Évkönyve, 1966” általános hangvételét tekintve nem sokban különbözik a fiú-olvasóknak szánt albumtól. Anyagában azonban helyet kapnak a sajátosan leányokat érdeklő cikkek is. Artner Tivadar ismeret- terjesztő könyvei — az ókor, a középkor képzőművészetéről — sokat tettek a már említett (és sokáig meglehetősen elhanyagolt) ízlésfejlesztés, a fiatalok látási kultúrájának érdekében. Nemcsak ismereteket adtak stílusokról, alkotásokról, hanem kedvet is ébresztettek a történelem közegében változó formákat öltő, de legbelsőbb igényében már évezredek óta bennünk élő — szépség eleven tanulmányozásához. — Ezt a feladatot kívánja teljesíteni a most megjelent, kétkötetes könyv, „A Reneszánsz művészete” is. Hiszen a reneszánsz stílusa, ízlésvilága, képi kultúrája — ha nem egyszer silány pótlékok közvetítésével Is — napjainkig nem szűnő hatást gyakorolt a köztudatra. És éppen, mert nem kevés a pótlék, azért oly különösen fontos, hogy ifjúságunk eleven stílusú, s a reneszánsz óta eltelt századok történeti és kultúrtörténeti eredményeit is felvillantó könyvekből megismerhessék Leonardo, Raf- faello, Michelangelo, a velencei nagyok igazi arcát, munkásságát, eszményeit. Artner Tivadar a már előző könyveiben kimunkált, ötletes és szellemes, ám a tudományos igéről nem lemondó módszerrel építi fel könyvét, amelyből kiviláglik, mi az, ami a reneszánsz művészetéből (és eszmevilágából) ma is és holnap is élő, mozgósító erejű. A „Képes történelem” című — nemrégiben indult — sorozat második kötete a „Korona és kard”. A sorozat címéből következik, hogy itt a képek a „főszereplők”, hogy elsősorban azok mutatják meg — ezúttal — az Árpádok történetét, a honfoglalástól egészen az utolsó „aranyágacskáig”, III. Endréig. Ám ezeket a képeket össze kellett válogatni, méghozzá úgy, hogy minél szemléletesebbé váljék az ifjú olvasó számára a magyar történelem három évszázada. A kor kitűnő ismerője, Hegedűs Géza vállalta ezt a munkát és azt is, hogy a képek alá és közé kevés szóval is sokat, érdekeset mondó szöveget írjon. Éppen e korról születtek már hasonló kiadványok évekkel ezelőtt. De azok sem anyagukban nem voltak ilyen gazdagok, sem szerkezetükben ilyen áttekinthetőek. A Sárrét egyik távoli falujába egy pártmunkás érkezik és ott megbarátkozik egy úttörő fiúval. Gerencsér Mihály és Bálint Ferkó barátsága a Gajdár, Szerafimov, Furmanov könyvek világát idézi és erre emlékeztet a Kányó- banda elleni küzdelem is. — L PIPASZO MELLETT Nem mai gyerek az öreg Fadjas, hiszen a nyolcadik évtizedet tapossa, de a pipája még nála is öregebb. Ö sem tudja, mikor készítették, a nagyapja szerezte valahonnan. Kupakja ezüst, tűzterét oroszlánok őrizte címer díszíti. — Mikor kivittem magammal a strandra, s rápipáltam, mindenki engem nézett. Zavart is a dolog nagyon, hogy öregember létemre engem bámulnak, de- hát ez olyan pipa, amit — Vaskos, erős ember volt a férjem, nem ilyen, mint most, ütötte a kilencvenhat kilót — dehát megöregedtünk, összeesett ő is. Most már nem dolgozik csak a régebben készült edényeket áruljuk — mereng az asszony —, de már nincs nagy kereslet a cserépedények iránt. — Régen harminc-negyven literes tűzálló fazekakat is vettek. Szárított trágyával körülrakták, megmanapság már nemigen látni. Még a régi rendszer ben megszólított Berekfürdőn egy parasztember. Azt mondta: „Hallja-e, barátom, hét fejős tehenem van otthon, ezért a pipáért akármelyiket elviheti közülük”. De nem adtam, nem én. Nem tudnék megválni tőle. Mondtam is az asz- szonynak, mellém tegyék majd, ha meghalok. A felesége nyíltszívű, talpraesett néni, nagyon gyakorlatias gondolkozású emberre vallóan rászól az öregre: — Én meg mondtam már, hogy jobb helye lesz annak a múzeumban. Az öreg vékonydongájű. nehézkes mozgású, _ remegő kézzel tartja a pipát. Mindig azt hittem keménykötésű legény kell a fazekas mesterséghez. gyújtották, úgy főzték az ünnepi húslevest a vendégseregnek. De hát hol van már az az idő! Még a huszas években is kétszáz tűzálló fazekat vettek telente, most meg kettő ha elkel, akkor már jó vásárt csinálunk. Csak régimódi öregasszonyok keresik néha, a fiatalok azt se tudják már. hogy ilyen is van. Pedig jól ki lehet használni. Én is este beteszem a cserépkályha melegítőjébe, s reggel forró víz van az ügyvéd úrnak, az albérlőmnek. — Ezek szerint jó agyag van itt, Törökszentmikló- son, ha tűzálló cserépedényeket lehet belőle készíteni — jegyzem meg. — Dehogy jó — legyint a néni. — Csehszlovákiából hozattuk az anyagot. Rimaszombat, meg losonc környékéről. Pillanatnyi csend üli meg a szobát. Tekintetem egy mázas korsóra téved. — Én festettem, miután férjhez mentem. Nagyon szerettem festeni, fjedig asszonykoromig nem volt ecset a kezemben. Az én apám kovács volt, gyermekfejjel nem ismerhettem meg ezt a mesterséget. De később annál inkább megszerettem, éjfélekig is el- festegettem. A barátnőm i« megkedvelte a festést, az a sárközi minta — mutat egy sötét alaptónusú, világos színnel díszített vázára — az ő emlékét idézi. Szép formájú, élénk színekkel ékesített virágcse- réptartót vesz elő a néni. A cserép alján felirat: Ba- dár Balázs, 1905. — Olyan mester volt az öreg, akit nem lehet utánozni. Én mepróbáltam, de nem sikerült — mondja a néni. — Ezeket a mintákat nem festékkel, hanem zománccal vonta be, azért ilyen szép ez még mindig. Értékes darab a maga nemében, a múzeumra akarom hagyni ezt is. — Makacs ember volt Badar Balázs — szól közbe az öreg. — Állandóan kísérletezett, nem ismert akadályt és semmit sem adott a rangokra sem. Egyszer autóval meglátogatta Albrecht főherceg. Badar Balázs meg azt mondta: nem fogadhatom a kegyelmes urat. Nem érek rá, mert ebédelek. Fadjas bácsi ilyen környezetben tanulta Mezőtúron a fazekas mesterséget. Gyakorló éveit Karcagon, Kántor Sándor, a népművészet mestere keze alatt töltötte. Az is volt a násznagya. Azután lett önálló mester Törökszentmiklóson, ott forgatva a korongot, egyszem lovával onnan vi- ve vásárra, piacra, falusi búcsúkra portékáit több mint negyven hosszú éven át. Féltve őrzött régi cserépedényeinek a múzeum lenne méltó örököse... Simon Béla .......................................................................■<■■■■■■■.............................................. A ZIZ NESIN : • Egy nagyon okos — Feltétlenül beszélni szeretnének veled. Meg is hívtak — mondta. — Hogyhogy? — csodálkoztam. — Hiszen nem ismerem őket. — No igen, de annyira dicsértünk: ilyen okos, olyan intelligens, annyira éles eszű .a * Ki nem örül, ha okosnak tartják? Hát még ha másoknak is így mutatják be. Mégis restelkedtem, és szerényen húzódoztam is. mint a jó hangú emberek, amikor kérlelik őket, hogy énekeljenek. Végül mégiscsak elmentünk éles elmém távoli csodáiéihoz. A háziak, az apa, anya, két fiatal leány meg egy ifjú. vizsgálgatni kezdtek, alig léptem be az ajtón, mint valami tetőtől talpig fölényesen okos, különös teremtményt. Ügy álltam előttük, mint egy tohonya, lusta diák, amikor éppen abból a tárgyból vizsgázik, amelyikről végképp nincs fogalma. Az apa így üdvözölt: — Uram, egész családom csodálja az ön magas intelligenciáját! Gondolhatják, milyen zavarban voltam; — Barátaink, akik ismerik, mind dicsérik intelligenciáját — tette hozzá a háziasszony. A nagyobbik leány kezét tördelte lelkesedésében. Közben más vendégek is érkeztek, akik már előre értesültek a „kiváló elme” meghívásáról. Mindenki olyan érdeklődéssel nézegetett, mintha sosem látott, furcsa állatot szemlélnének az állatkertben. Most aztán mit csináljak? Akárhogy is, az a lényeg, hogy ezeknek az én rettenetes éleseszűségemrői meséltek. Halálra rémültem, hogy kudarcot vallók, mint valami túlreklámozott, silány portéka. Csak nehogy valami istobaságot csináljak! Biztos majd azt mondják: „Ez az az égig magasztalt, hiperintelligens pali, aMt annyira felfújtatok?” Viselkedjem úgy, ahogy szoktam, és húzódjak félre valahová, mély hallgatásba burkol ódzva? Vagy szóljak bele mindenbe, ne hagyjak senkit szóhoz jutni? Szellemességekkel mulattassam a társaságot? Vagy kimért megfontoltsággal beszéljek? Vért izzadok, vért. Nyilván produkálnom kell magam, az okosságomat bizonyítani; És nem most jött rám a gügyeség? Nem tudok mit kezdeni a kezemmel. A hátam megnyúlik, fogaim megnőnek, mintha egy szamár fejet raktak volna a fejem helyére! Hej, Allah verje meg! Mindenki beszélget, nevetgél. Én meg mukkanni sem merek! Egész sereg anekdotát ismerek, egy sem jut eszembe. Ki tudja, hogyan csúfolódnak a hátam mögött? Nincs mese, leégtem. — S ön hogy vélekedik erről, uram? — kérdezi tőlem a házigazda. S látom, várják, hogy megcsillogtassam kápráztató intelligenciámat. Nekem viszont fogalmam sincs, hogy miről beszélgettek. — Én? Szóval..; Tehát ebben a kérdésben . ööö. a. természetesen
