Szolnok Megyei Néplap, 1966. január (17. évfolyam, 1-25. szám)

1966-01-01 / 1. szám

i.ä€6, január i, SZOLNOK MEGTEI cíEFL Ái Emlékezés Mihalik Dániel festőművészre Hatvan esztendővel ez* előtt nem mindennapi hír­rel kopogtatott be a postás a művésztelep egyik mű­termébe. Velencéből jött a hír, hogy Mihalik Dániel festőművész Fűzfa birkák­kal című festménye az 1905-ös Biennálén nagydí­jat kapott. Nemzetközi el­ismerést jelent ez minden művésznek, de méginkább annak számít, ha nem egy életművet jutalmaznak ve­le, hanem egy fiatal mű­vész remek teljesítményét. A mellékelt reprodukció alapján is felismerhetik olvasóink azt a képet, ame­lyik á Szolnoki Galéria egyik legszebb darabja, s amelyik kép a Míivészte- iep melletti Zagyva részle­tet ábrázolja, háttérben a Tabánnal. A sárgás tónus­ban festett lírai hangulatú kép a századeleji szolnoki művésztelepen készült. S a festője az, akiről Lyka Ká­roly művészettörténész azt írta — a Mihalik — Olgyay —Szlányi tájképfestő tri­ászt említve —, hogy az it­teni táj karakterét megis­mervén, hosszabb itt tar­tózkodásuk alatt, számukra a táj „nem átfutó turista em­lék, hanem meghitt látvány... ezzel vált lehetővé, hogy az Alföld lefestését felvál­totta az Alföld meg fej­lése'’. A festmény közepén álló fűzfa csak nemrégiben tűnt el, de Mihalik Dániel em­lékét ne csak az őrizze meg, hogy Szolnok város a mű­vész korai halálakor, 1910- ben, mint a művésztelep első nagy halottjának, dísz­sírhelyet adományozott. — Temetésekor emlékét a Művésztelep kertjében bronz vagy márványszborral kí­vánták megörökíteni, de ma — mint annyi nagyne­vű művésztársának — még utcanév sem örökíti meg emlékét. Nem a túlzó lo­kálpatriotizmus íratja e szavakat, hanem a nagy emberi teljesítmények tisz­telete. Szolnok városnak e téren is van még tenni­valója. Osalc nemrégiben keres­tem fel a Budapesten élő özvegyét és leányát, akik szinte visszavarázsolták be­szélgetésünk közben a Mű­vésztelep ünnepi megnyi­tását 1902 júniusában. Mi- halikék a legkeletibb mű­termet kapták. Megfakult fényképeken bepillantha­tunk a műterembe, láthat­juk a fiatal művészt fes­tés közben a Művésztelep kertjében, a Pityó partján (a régi Zagyva-meder ne­ve ez, ahol most a MÁV kórház épül). Élettel telik meg az a sok adat, amit művészeti folyóiratok, — könyvek őrizték meg a Szolnoki Művésztelep első évtizedéről. A művészről magáról elevenítsünk fel annyit, hogy 1869-ben született. Lotz, Greguss és Székely Bertalan voltak a meste­rei, de már igen korán fé­nyes jövőt jósoltak neki. Már fiatalon jelentős díja­kat nyert — köztük 36 éves korában a velencei arany­érmet —. Művei nemcsak a hazai jelentősebb gyűj­teményekbe kerültek, ha­nem Európa nevesebb mú­zeumaiba is. Sikereinek teljében na­gyon fiatalon — 41 éves korában — 1910-ben halt meg Szolnokon. Váratlan halála, temetése megrendí­tette a művészeti közvéle­ményt. Kaposvári Gyula 99 lm, ifie Tavaly szilveszterkor történt. Egy magyar turistatársaság sétál! Becsben. Gyönyörködtek a kivilágításban, a forgalomban, megcsodálták a Stefans- kar che óralapját, a kirakatokat, az éjjel is nyitva tartó üzleteket, az összeölelke­zett szerelmespárokat, az egész bolondos, óévtől búcsúzó kavargást. A társaság egyik tagja úgy érezte, nézik. Hátrafor­dult és megdöbbenve fedezte fel az alig egy éve disszidált mérnök kollégáját. Za­varában először köszönni is elfelejtett. — Szervusz — mondotta végülis ha­bozva. A másik úgy kapott a köszöntés után, mint a fuldokló. — Szervusz... mi újság otthon, mit csi­nálnak a vállalatnál és általában min­dent mondj eh — Aztán egy pillanat múlva furcsán elvókonyult hangon foly­tatta: — És... és mondd, ott., ahol laktam, tudod, azon az utcán, ott, van-e már neonvilágítás? Barátom, aki ezt a történetet ma el­mondotta nekem, elgondolkozva tette hozzá: — Tudod, a furcsa az volt, hogy ez a kérdés volt neki a legfontosabb. Nem, nincsenek anyagi gondjai, de azt a kis szolnoki utcát nem tudja elfelejteni... Most újra szilvesztert írunk és az új­ságok cikkírói — ki tréfásan, ki komo­lyan — foglalkoznak a legújabb disszi- densekkel, akiknek száma, ha a szájról szájra terjedő, „jólértesültség” adatainak csak egy töredéke is, de elgondolkoztat bennünket. Üj évet írunk. 1966-ot. Az asztalokra, falaikra, zsebekbe új naptárak, a szívbe friss ünnepi érzések, az értelembe új mérlegelések, akarati elhatározások ke­rültek. Itt nem a szokásos újévi fogad­kozásokra gondolok, hanem egyszerűen arra: ez az év valamiféle próbatétel, a nekifeszülő elszánás és minőségileg újat alkotás éve, Űj ötéves terv, új gazdasági mechanizmus, új feladatok, és nehézsé­gek is. Az óriási többség mellett eltörpül azok száma, kik az „ubivita. ibd patria”, ahol a megélhetésem, ott a hazám koz­mopolita elvét vallva most a hatvanas évek derekán próbálnak meg csalóka álomképek után futni. S mert nem cse­rélhet szívet az. aki hazát cserél, a szíve ittmarad, nálunk, a sszidott, ócsárolt, de mindig nagyon kedves hazában. A hazaszeretet nem elvont fogalom és nem üres szólam. Azért nem, mert az ember agyában, - idegeiben, a hazát meg teremtő, építő, vérükkel öntöző neves és névtelen ősök egész sora húzódik meg. Mert emellett húsz, év óta valami olyas­mi történik, ami ezt a hazasZeretetet még konkrétabbá, még érzékletesebbé teszi. Csak a megátalkodott. ellenség nem hajtja meg tisztelettel a fejét, a sziszi­fuszi munka és az ebből adódó eredmé­nyek előtt, amelyeket Magyarországon el­értek a dolgozók, a hazafiak. Nincs am­ber, aki ne erezne büszkeséget, ha végig­megy az Erzsébet hídon és két part kö­zött nyújtózó ezüstös ívében gyönyörkö­dik. S innen már csak egy lépés arra gondolni, hogy a tervező kollektíva, a több mint száz kivitelező vállalat minden egyes dolgozójának micsoda nagyszerű összmunkájára volt ahhoz szükség, hogy hazánk ez új és kedves jelképe megszü­lessék. Radnóti Miklós költészete ma már kötelező olvasmány, érettségi tétel. Sok­szor, sokat hallhatjuk rádióban, a neves előadóművészek ajkáról a televízióban is „Nem tudhatom” című megrendítő versét, a hazaszeretetnek ezt a Csodálatos, a hont emberközelbe hozó dicséretét. Most az új év küszöbén nem árt arról gondolkozni egy kicsit, hogy ez a haza a mienk, hogy nekünk nagyon kedves, hogy érhet ben­nünket egyénileg baj és bánat, de ezért az országért tennünk kell tudatos eszmé- tósünk végső pillanatáig, felülemelkedve az egyéni problémákon, ssávetszoirongató magán-gondokon. A hazaszeretet bonyolult, sokrétű ér­zés, benne van az új szolnoki tervezőiro­dát építő kőműves ügybuzgalma éppen úgy, mint azoknak az embereknek a fi­gyelme, akik az építkezés előtt elhaladva naponta megállapítják, mennyit haladt a munka. Annak a parasztembernek büszke önérzete, aki gondosan megmunkálta a rábízott földet és a tudósok álmatlan éj­szakája, ki a földbe búvó mag hibridjét létrehozta. És az apró személyes éünaények! Rad­nóti írja: s az iskolába menvén, a járda peremén, hogy ne feleljek aznap. egy kőre léptem én. íme m e kő...” Ilyen kövünk nekünk is van Mind nyájunknak. S a messzi idegenben, amely kenyeret ad nekünk, de hazát soha, ez a kis kő jut eszébe a hűtlennek. S ezért jutott eszébe a zajos bécsi szilveszter éjjelen boldogtalanul csavargó fiatalem­bernek az a kis szolnoki utca, amelyben az otthagyott kedves ház előtt már ég n higanygőzlámpa. Hernádi Tibor Növelik az óvodai helyek számát Több diák rénaenülhet napköois ellátásban A Művelődésügyi Mi­nisztérium költségvetési előirányzata I986-ra meg­Idill újév hajnalán Kézikocsin szállították a hang­szereket, mert. sehol sem kaptak taxit. Az is lehetséges, hogy a Szil­veszter éjszakai keresményt nem akarták taxira költeni. így í el­pakolták a dobot, kellékeivel együti n Rozmaring Étterem kézikocsijára Tomit, a dagi zongoristát felültet­ték rá, csak úgy heccből, hogy az ú.jesztendei jó hangulatban andalgó járókelők kacagjanak a szállítmá­nyon. Tomi nemcsalt a dobra vi­gyázott, hanem a szaxofonra és a gitárokra is. No meg a magnókra és az erősítőkre. Gábor, az egyik gitáros és Attila, a szaxofonos húzta a kocsit. Gyurka, a dobos és Iván, a másik gitáros tolta a játékszernek ifi beillő szekeret. Vidám menet volt ez így, fáradt­ságot, elnyűttséget nem ismerő kar­neválkodás. A fiúk útközben dúdol­tak valamit, fejükön papírcsákó fi­tyegett. Tomi rendületlenül püfölte a dobot, hogy trappoljanak a „lo­vacskák”. Nyerítettek, nyargalásztak a fiúk. s közben meg-megránditották a ru­dat, hogy Dagi iehuppanjon a hir­telen keresztbeforduló kocsiról. Új­évi csínynek szánták ezt a fiúk s mint mindig, a célpont most is az örökké csokit zabáié Tomi volt. De ezúttal jól nyergeit a gyéréi; ecttí pottyant le egyszer sem. Ez viszont dühítette a város legügye­sebb kezű amatőr gitáregyüttesét ÜfcvszfiT a kelleténél VflStíwn meg­rántották a rudat, 9 a kocsi félol­dalra billent. Lepergett arról Tomi és a magnó-erősítő kivételével min­den. A dob gurult, gurult lefelé, a szaxofon kibomlott tokjából, s egy tenyérnyi jégen olyan lendületet kapott, hogy az útról átcsúszott a havas földre. A basszusgitár meg- pendült, útközben vagy ötször, asze­rint, ahogyan a fagyos föld görön­gyei megdobálták. A finom hangszerek korcsolyázása láttán a fiúk bosszúsan szidták To­mit hogy nem vigyázott kellően a drága szerszámokra Dagi meg csak kacagott, s látva, miként hergelik magukat zenésztársai, elegánsan le­ugrott a kocsiról, leporolta felöltő­jét s megindult a hangszerek ösz- szeszedésére. — Kié ez a pl rosszínü gitár ócska ? — gonoszkodott majd a nagydobot emelte a feje fölé, mondván: — Ha nem tévedek, ez egy dob, J. Gy. mo­nogrammal. Ezek szerint ez nem. lehet másé, mint Juhász Gyurkáé — folytatta a tréfálkozást, majd újatok hangszerhez lépett — De ez a sza­xofon végképp nem tudom, kié? Ez az egekből, hullott ide. Ha így van; nem lehet másé, mint Gleen Mil­leré. — Süket dagadt, tudod is te. ki volt az a Gleen Miller — mormogtt az örökké komolykodó Verő Attila, a szaxofonos. — Van szerencsém tudni, drága jó művész úr, éppen tegnap hallot­tam a rádióban egy dzsessztörténeti előadást — repbUsáawtt Tomi. Attila semmit sem szólt. A hóból kihalászta szaxofonját egy dara­big bámulta az eget, majd a szá­jához emelte hangszerét Egy Mii- ler-szerenádot játszott A fiúk kez­detben értetlenül bámulták a 20 centiméteres hóban ritmizáló fiút. Tomi ocsúdott fel legelőször, gon­dolván, ha igazán új esztendő van. az utcán is lehet muzsikálni. Oda­szaladt a dobhoz 9 adta a taktust. A gitárosok szintén bekapcsolódtak a dallamba, finom, elektronika- mentes pengetéssel. Kisvártatva nagy közönsége toborzódott az együttesnék, vidáman szilveszterező, szalonspicces emberek, akik sok irányból gyalog indultak volna ha­zafelé, Tomi és Attila, míg játszottak, egyre csak az eget bámulták. A kö­zönség azt hitte: afféle zenész szo­kásból. Senki sem tudta meg akkor: ez a két fiú Gleen Millernek tisztel­gett újév reggelén, annak a nagy angol dzsesszmuzsikusnak, aki ze­nekarával együtt pontosan 21 esz­tendővel ezelőtt pusztult el London és Pár is között. A németek lelőt­ték azt a repülőgépet, amelyik a felszabadult Párizs ünnepségeire vitte a világhírű együttest. A két fiú továbbra is kitartóan az ég felé meresztette nyakát. A közönség jól szórakozott, a dzsessz szólt, fiatalok csókolóztak az utca­sarkon, egy fiatalasszony hosszasat kacagott, valaki távolabb pikáns viccet mesélt. Gleen Miller dallamai pedig el árasztották a békés hangulatú ut cát. A fiúk rendületlenül nézték az eget, mintha onnan hullanának s repülörnmcsok ás a fényes hang szerek. Pedig az égből csak néhány kósza, eltévedt hópihe hullott alá... Párkány László haladja a hat. és félmálli- árd forintot, s 3,5 száza­lékkal magasabb az 1965. évinél. A tanácsi óvodák költ­ségvetési előirányzata az 1965-ös 665,8 millióval szemben 691,5 millió fo­rint. Az óvodai helyek szá­mát 3400-zai növelik. 310- zel emelik az általános is­kolai napközi otthonos cso­portok számát, s ennek eredményeként mintegy 12 400 tanulóval több ré­szesülhet napközis ellátás­ban, mint az idén. A kör­zetesítés során további 1000 fiatalnak biztosítanak majd helyet az általnos is­kolai diákotthonokban. A diákotthoni helyek száma 23 962-ről 25 162-re növek­szik, a fejlesztés azon­ban nem szünteti meg a zsúfoltságot. A ne­velőotthoni helyek szá­ma 400-zal emelkedik és összességben megközelí­ti a 14 600-at. A gyermek­védő otthonokban és neve­lőszülőknél elhelyezeti 30 600 állami gondozott el­látására az ideinél 7,7 mil­lióval többet, összesen csaknem 114 millió forin­tot irányoztak elő. A különféle könyvkiadó vállalatok 1966-ban mint­egy 2300 művet jelentet­nek meg, 33,8 millió pél­dányban, csaknem 600 millió forint értékben, A kulturális programterv szerint 1966-ban 20 nagy játékfilmet kilenc tv-já­tékfilmet 99 híradó-, 123 oktató-, dokumentum- és egyéb kisfilmet készítenek. 135 filmet pedig szinkro­nizálnak. A programban 150 nagy játékfilm bemu­tatása szerepel. A tanszeripar 36 millió forint értékű iskolai szem­léltető eszközt készít. A tervek szerint több mint kétmillió hanglemezt gyártanak 1966-ban. Ezen belül a komolyzene rész­aránya 24 százalék lesz. (MTI) Negyvenezer forint könyvtárfejlesztésre Évről évre fejlődik a karcagi városi könyvtár. A tanácstól 1965-ben 40 ezer forintot kaptak könyvvá­sárlásra. így könyvállomá­nyuk meghaladja már a 30 ezer kötetet. Kell Is a sok könyv, hiszen a város lakói­nak 17 százaléka már tagja a városi könyvtárnak. Ezérl vájt szükségessé, hogy 18 fiókkölcsönzőt is működ­tessenek a központi könyv­táron kívül Karcagon A könyvkölcsönzés mel­lett tavaly kétszer volt író­olvasó találkozó és kétszer mulatta be műsorát a vá­ros lakóinak a gyermek­könyvtár irodalmi köre. Az 1966-os esztendő újabb fejlődést ígér a karcagi könyvtár részére. A ta­nácstól előreláthatólag S0 ezer forintot kapnak köny­vek vásárlására. Ezen kívül új bútorokat kap a gyer­mekkönyvtár. A könyvtár dolgozói elhatározták, jövő­re jelentősen növelik a könyvtár tagjainak számát,

Next

/
Oldalképek
Tartalom