Szolnok Megyei Néplap, 1965. december (16. évfolyam, 283-308. szám)

1965-12-25 / 304. szám

4

SZOLNOK MEGYEI NÉPLAP

1965. december 25.

LEGENDA

a gépész emberről

Ahogy

a tagok ...

A szövetkezet az emberek közössége

Szolnofe előtt csattogott már a szerelvény. Hozta haza a messzire eljárókat, a hétvégi családlátogatókat. Ott mesélte valaki:

— A munkásember sok mindent kibír. Dolgozott nálunk, a Szolnoki Gépállomáson egy traktoros. A főmérnökségig vitte. Vagy hatszor kinevezték főmérnöknek. Ugyanannyiszor le is tették. De ha baj volt, mindig mentek érte: gyere. öreg Filó, tegyél rendet.

így szólt a történet. Ezután indultam a Szolnoki Gépállomásra;

— Egy öreg traktorost keresek, aki..,

...Hagyományos, sötétkék gépészing. Illik is a fehér hajhoz. Olyan lakatos arc. Vagyis finom vasreszelékszemcsék ivódtak be évek során arcbőre alá. Az most feketéllővé, markánssá teszi arcát. A szemének mélykék színe van. Ez az öreg Filó.

— Délután behúzattam a nagykörűi földművesszövetkezet két traktorát, két cséplőjét az akkor alakult csataszögi kis gépállomás udvarára. Rendben, tisztán, ahogy gépész embertől illik, ötvennek a nyarán történt ez. Még akkor este üzent értem a gépállomásvezető:

— Milyen szándéka van, Feri bácsi?

így került oda. Három hét után kezébe nyomták a papírt. Megbízás Örkénybe, a mesterképző iskolára.

Nagyon jól sikerült. Éppen abból kerekedett a vita. ö haza akart menni, de az igazgatóság Tiszar cifra küldte.

— A titkár azt mondta: a párt szólít, öreg, ott van rád szükség.

Megértette

— Feri bácsi párttag?

— Az. Attól kezdve, mióta a fogságból hazakeveredtem.

Tiszaroffról Mezőtúrra akarták áttenni. A végén mégis hazamehetett. Az éppen megszűnő Csataszögi Gépállomásra, hogy Szolnokon különös pályafutás hőse legyen, a csataszögi uraság egykori gépészkovácsa. A Filó família mind gépészekből áll. Apja: gépészkovács. öt testvére: gépészkovács.

A hadifogságban is a szakmában maradt. Itthon azzal fogadta az asszony:

— Van négy hold földünk. Kaptunk az uraságéból.

— A gépek hova lettek?

— A földmű vessző vetke- / zeté.

A faluban szétszaladt a híre, jöhet a cséplés, megérkezett az öreg Filó. Mentek érte azonnal. Hazaérkezése utáni hetedik napon már rábízták a nagykörűi földművesszövetkezet traktorait. Szép, harcos idő járta. Mentek összeszedni, a népvagyonhoz tenni a ki- zsákmányolók gépeit...

...Az új Szolnoki Gépállomásra nem jutott mérnök. Akkoriban ugyan mi jutott? Se villany, se gépszín, se víz, se fűtés. Csak a feneketlen sár. Naponta lánctalpas húzgálta az udvaron elakadt gépeket.

Király Ernő, a főagronó- mus emlékszik így vissza. 0 sorolja:

— Az emberek is úgy

nézték egymást: ez innen

jött, ez amonnan. Háromból alakult egy gépállomás, de három élesen különálló csoport fis jött a gépjavítás. A gépek szanaszét a falvakban. Micsoda? Hát itt az öreg Filó. Elsők lettünk az országban.

Filó' Feri bácsi állta főmérnök híján a főgépész posztját. Később jött egy elektromérnök. Roppant tudással. De a mezőgazdasághoz nem értett. A beosztás az övé volt, a munka az öreg Filóé. A mérnököt elvitték az atomkutató intézetbe. S akkor Filó Ferencet megint elővették. Két főmérnök' jött egymás után és az öreg vissza újra, a helyettesi sorba. Kikérte magát a gépállomás csataszögi üzemébe. De újfent továbbállt a főmérnök. Akkor mentek érte:

— Gyere vissza, öreg.

A főagronómus dolgozott vele a legtovább, ezt vallja:

— Látta egyszer, hogy kínlódnak a besenyszögiek a szikkel. Készíttetett olyan háromszögű fogast, az elnökök meglepődtek: ilyen még nem járt a határukban. Az ha egyszer végigment a földön, lehetett vetni utána.

Ma is ámuló tisztelettel gondol vissza rá:

— Nem tudom, hogy csinálta. De mire a gép nekünk kellett, mindig rendben volt. Hány mérnököt lepipált. Gépjavításra mindig előkerítettük az öreget, akárhonnan is...

...Még kétszer volt főmérnök. Mikor kiment a szövetkezetbe, akkor vették észre: tizenhárom esztendőt szolgált a gépállomásokon és csak egyszer volt szabadságon. Kazángépész fiát halálos szerencsétlenség érte. Erre kért szabadságot.

— Miért nem ment szabadságra?

— Nem volt énnekem arra időm.

Igazat mond. A gépész- kovács-főmémök szabadidejével pótolta hiányzó képzettségét. A tanulásra se maradt idő. Ugyanaz van

AKIT NEM FOGAD BE A KASZT

Egv ismerősöm mesélte a következőket: „Él városunkban egy orvos. Valamikor kereskedősegéd volt itt. Felnőtt fejjel végezted az egyetemet és visszajött szülővárosába gyógyítani:

Nem fogadta őt mindenki jószívvel. Megtörtént vele a következő eset: Az egyik

orvoshoz elment egy asz- szony. Kezdni kdlett, de a nő sokallta azt az összeget, amit az orvos kért. Ékre az így szólt hozzá: menjen a fűszeres doktorhoz, annál lehet alkudni. A nő elment a kórházba, kereste a Fűszeres doktor urat és ott tudta meg, hogy ez a gúnyneve az orvosnak.”

őszintén szólva először megdöbbentem azután kételkedni kezdtem a történet hitelességében. létezik az, hogy egyes emberek gondolkodásában az eltelt húsz esztendő semmi változást nem hozott? létezik olyan ember, aki még ma is először azt nézi, honnan indultál? S hogyan élhet, hogyan dolgozhat ilyen körülmények között ez az orvos?

Megkerestem. Beszélgettünk. Egv nehéz életút, egy zaklatott lelkű ember gondolatvilága, vívódása bontakozott ki előttem. Egyúttal olyan társadalmi problémával is találkoztam, melyről ha nem is beszélünk, tudomásul kell vennünk, hogy van. Élnek még olyan emberek, akik ragaszkodnak

a kezében/ amivel kezdte: gépészkovács oklevél. Pedig a gépállomás óriásivá nőtt. Kétszázharminckét traktor, ötvenhárom kombájn, sok öntözőgép. Érezte: nagy a teher, nem bírja...

...A kőteleki szövetkezetben a legszívesebben mindenkiből gépészt csinálna. Száz embernek van már jogosítványa, most is sokan tanulnak. Az öreg Filó művé.

— De Feri bácsi, miért hívja magát mindenki öregnek?

— Talán a szakmám után. Tizenhét éves korom óta mindig gépen. Most vagyok ötvenegy éves.

Megkérdeztem, hogy érzi magát.

— A szövetkezetben minden olyan, mint a gépállomások alakulásakor. Itt megismétlődik az életem.

A gépállomásiakkal sokszor találkozik. Szívesen beszélgetnek vele.

— Ilyenkor mindig elgondolom: mégis csak volt az én munkámnak értelme.

Mind a két fia gépész.

A lánya is gépállomáson dolgozott, s egy tiszaroffi traktoroshoz ment férjhez.

A szövetkezetiek azt mondták, keménysége miatt becsülik legjobban. Nem tűri a siránkozást. A gépekhez meg ilyen ember kell. — Szenvedélyes. De azért vigyáznak az öregre. A nyáron elküldték üdülni. Erőszakkal. Most újabb turpisság bukott ki: nem jár be ebédelni a faluba.

— Messze van, a műhelyt nem lehet itthagyni.

Elbúcsúztam az öreg Fiiétól. Ment' a gépek 'közé, eltűnt a szemem elől. Azóta valahogy egy szovjet darab, az Irkutszki történeT" Bátyója jár az eszemben, Az is olyan érdes, csudameleg munkásember volt.

a kasztrendszerhez. Akiknek szemében a diploma is csak akkor számít, ha az illető diplomás az úgynevezett Jobb körökből” való.

Am nézzük orvosunkat. Apja téglagyári munkás volt, aki gyerekeit nem tudta taníttatni. A fiú ke- íreskedősegéd, majd boltvezető lett, s az ötvenes évek elején a jóeszű, gyorsan tanuló fiatalemberre felfigyelt a városi tanács oktatási osztályának vezetője. így tett szakérettségit. Mint ahogyan az országban nagyon sokan így indultak él pályájukoh. A kereskedőfiú számára is ekkor következtek él a tanulás éved. Nehéz volt? Nagyon nehéz. Nemcsak neki, hanem feleségének is, aki havi 680 forintos keresetéből tartotta magát és gyermeküket. S a férfi tanult, kollégiumban lakott, jeles eredménnyel szerezte meg diplomáját 1959-ben a debreceni Orvostudományi Egyetemen. Majd négy évvel később kitűnő eredménnyel szakvizsgázott. Egy nappal sem áldozott kevesebbet a diplomájáért, mint a kasztbeliek, akik őt ..gyorstalpalón végzett”-riek titulálják.

Diplomája megszerzése után mehetett volna máshova is dolgozni, de ő vlsz- szatért szülővárosába. Tudta, nem lesz könnyű most orvosként bemutatkoznia, dolgOPií«, de hitte: segíteEsteledett, amikor a szövetkezeti székházban találkoztunk az öcsödi Kossuth Tsz tagjaival. Sokan a temetőből jöttek, az egyik öreg tagjukat kísérték utolsó útjára, mások a leltározás aznapi tapasztalatait öesszegezték. A beszélgetés érdekesnek ígérkezett. Nem a vezetőségtől, hanem a tagoktól érdeklődtem a szövetkezet ügyeiről. Mi a véleményük a vezetésről, a tagok megbecsüléséről, életéről, egyszóval: a szövetkezeti demokráciáról.

Jónás Imre dinnyés:

— A szövetkezetbe 1959-ben léptem be hat hold juttatott földdel. Négyen dolgozunk, az asszonnyal, a nagy lányommal és a fiammal együtt. Dinnyét termelünk. Tavaly negyvenhatezer forintot kerestünk vele, az idén sem lesz kevesebb.

— Sokszor számolgattam, ha egyéniek lennénk, nehezebb lenne, nem élnénk ilyen jól. A vezetőséggel igen jó a viszonyunk. Hallgat ránk, elfogadja tanácsainkat.

Molnár Lajos tehenész:

— Az idén hat közgyűlésünk volt, a brigádértekezletek sűrűbbek. A vezetőség kidolgozza a termelési, jövedelemelosztási tervet. Előtte velünk is beszélgetnek a vezetőség tagjai. A véleményünk benne van a tervben.

— Egész éven át rendszeresen tájékoztatnak bennünket. Mindig tudjuk, hogy állunk anyagilag. — Munkaegységenként húsz forintot kaptunk előlegként. Év végén negyvenre számítunk.

— Nekem hatszáz munkaegységem lesz. A kifejt tej után havonta 700—800 forint grémiumot kapok, 'öten fagyunk a családban, három iskolás gyerekkel. Nem panaszkodhatom, pedig valamikor hét és fél hold földön gazdálkodtam. Tudja, igen nagy előny nánek neki kollégái. Az első csalódás akkor érte, amikor meghallotta, hogy egy idős orvos így szólt egy másikhoz: ..Látod, kérlek, ezek a mi riválisaink. Ezekből a gyorstalpalókból lesznek az igazgatók.” Mások nyíltan azt ajánlották neki, menjen el a városból. Itt úgy sincs jövője. Ám ő makacs volt maradt, s mindenkinek ezt válaszolta: én itt akarok orvos lenni.

S most doktorunk mégis olyan gondolatokkal foglalkozik: elmegy a városból. Elfáradt. Ogy érzi, az idegei is tönkrementek. Miért? Okát így mondta el nekem:

„Tudja, milyen érzés, amikor lenézik az embert? Nekem meg kellene tagadnom régi barátaimat, hogy fel- mászhassam, felkapaszkod- hassam a magasabb körökhöz. Szakmailag most már elismernek, de nem barátkoznak velem. Hadd mondjak el egy esetet. Mentünk az utcán egy jónevű orvossal. Rámköszönt egy régi iskolatársam, egv fuvaros: szervusz. Szervusz, köszöntem vissza és abban a pillanatban megláttam egy furcsa kis fintort az orvos* kolléga arcán...

Tele vagyok belső problémákkal, s nem tudok szabadulni ezektől. Ügy érzem. sem ide nem tartozom, sem oda. Itt még nem vesznek be, ott már nem fogadnak be. Nincs talaj a

lünk, hogy hat év óta nem cserélődtek a vezetők...

özvegy Jordán Lajosné munkacsapatvezető:

— A szövetkezet mindenese vagyok: a nőtanács titkára, női munkacsapat- vezető és segítek a szociális bizottságnak is. Csak Tinka néninek ismernek. Nálunk megbecsülik a nők és a fiatalok munkáját. — Sokszor irigyelnek érte a járási értekezleteken, pedig felét se mondom el, hogy mit kapnak itt a nők, a fiatalok és az öregek.

— Százhatvankét öregünk van. Sajnos, egyiket ma temettük. • A szociális bizottság többször meglátogatja őket. November 7-én kétszáznegyven öregnek, hozzátartozónak terítettünk. Az elnök beszámolt nekik a szövetkezet eredményeiről. Egyébként az SZTK- járulékukat a tsz fizeti, akik dolgoztak valamikor a szövetkezetben, havi száz forint nyugdíjkiegészítést kapnak.

— Jól bánnak a fiatalokkal is. Több mint százan dolgoznak a közösben. Még most is van munkájuk, kukoricát morzsolnak. Ha három éve tagjai a tsz-nek, bevonuláskor négyszáz, a leszereléskor ezerötszáz forint segélyt és díjtalanul búzát kapnak, A házasulandóknak hétszázötven- ezerötszáz forint segély jár. Ez attól függ, hány éve dolgoznak nálunk. A házasulandók birkát és fél hold —egy hold kukorica termését ingyen kapják a közöstől.

— öt női munkacsapatunk van, százharminc asz, szony és leány dolgozik nálunk. Csak látná, hogy milyen ■■szorgalmasak. Ég a munka a kezük alatt. Büszkék 'is ránk á szövetkezetben. Az elnökünk, Zs. Varga elvtárs sűrűn megfordul közöttünk a határban.

Szilágyi Antálné növény- termelő:

lábam alatt. Szépek a mi jelszavaink, hogy továbbtanulás, új értelmiség, csak éppen nem valósul meg mindenhol tökéletesen. Nincsenek anyagi gondjaim. Van kocsim, szép lakásom. Az erkölcsi elismerés az, ami hiányzik. Nekem például még senki nem mondta, hogy na, ezt jól csináltad. Elfáradtam. Lehet, hogy valóban nekem nincs jövőm itt a városban? Nekem itt nem lehet célom? Az orvosok két évenként szerződnek. Az én harmadik két évem most áprilisban jár le, s nem tudom, mi lesz velem. Maradok a kórházban? Nem? Ez a főnököm jóindulatától függ. Én kórházi orvos szeretnék lenni továbbra is, mert hivatásomnak érzem azt, hogy segíthessek azokon az asszonyokon, akik gyermeket akarnak, segíthessek nekik világrahozni az új életet.”

Kíváncsi voltam, hogy vélekednek az orvosról kollégái. Beszéltem főnökével is. Ö elismerte, hogy a doktor ügyes orvos. Dehát rosszul indult a városban. Amikor visszajött, még a kötelező vizitet sem tette le az orvosoknál. És egyébként is. Az egész város ismerte, mint kereskedőt, érthető, hogy tekintélyt Kellett neki szerezni S ezt csakis szakmai vonalon lehetett kiérdemelnie. Valóban voltak olyan hangok: mit akar ez a fűszeres?

A teljességhez tartozik, hogy az orvos régi munkatársai, régi barátai azok ma is így beszélnek az orvosról : „nem változott ő semmit. Öt nem lehet megelőzni a köszönésben. Ha bejön az áruházba, elbeszél— Én a Tinka néni csapatában dolgozom. A kicsit beviszem a napközibe, aztán kerékpárral megyek a határba. Ha dolgozunk, megtaláljuk a számításunkat. Az idén kétszáznegyvenöt mázsa répát termeltünk holdanként. Ennek negyven százalékát nekünk fizették ki.

— Szeretek a szövetkezetben lenni. Olyan jó az asszonyokkal együtt dolgozni.

Bakó János kertész:

— A szorgalmas emberek szövetkezete a miénk. A sallang már kipotyogott. A vezetőséggel megvan az egyetértés. Ha valami baj van, a földön összehívják az embereket és együtt beszéljük meg, hogyan csináljuk.

— Arra törekszem, hogy minél több primőrünk legyen a kertészetben. A fiatal fák közé is borsót vetünk. Négy hold őszi, öt hold sárgabarackot telepítettünk. Egy része már terem. Az idén öt vagon almánk termett. Trágyázzuk és öntözzük a gyümölcsfákat. Meglátja milyen gazdag szövetkezet lesz * miénk.

— Az öntözés nekem vesszőparipám. Nem vagyok már fiatal ember, az első világháborúban hadifogoly voltam Olaszországban. Ott tanultam az öntözést. Mindig fájt a szívem, mikor elfolyt hiába a sok víz a Körösön. Most már másképp van. A földjeink felét öntözhetjük. Pedig nem ment ám könnyen. Ugye, dinnyés barátom, te is idegenkedtél, hogy kipusztulnak a víztől a dinnyéid. „■

• \«w/ niV.

A többszáz közül ember véleménye. Mindegyik egybehangzó. Szeretik a gazdaságukat, magukénak érzik és szívvel dolgoznak.

Máthé László

getünk. Jó boltos volt és jó orvos is lett. Mi nagyon jól tudjuk, milyen nehéz volt neki elvégezni az egyetemet. Hiszen többször utaltunk ki segélyt a családnak még tanult, s a jóléti alapból vettük meg vízsgaruháa ját is. Tudjuk, hogy nehéz volt neki és ezért tiszteljük és becsüljük. Igen, hallottunk róla, hogy bizonyos orvosi körökben lenézik. Pedig hát ugyanannyit tanult, mint a másik. Sőt! Azoknak a fiatalembereknek könnyű, akiket a szülők is segítenek. De egy felnőtt ember, akinek mír családja van, kétszeresen megkínlódik a diplomáért

Az orvos azt mondta nekem, amikor beszélgettünk: Nem tartozom sem ide, sem oda. Azt hiszem, a lényeg itt az: ő hova akar tartozni. Nem tagadja meg régi barátait? Ne is tegye! Hiszen azok szeretik, becsülik, most talán jobban, mint azelőtt. Higyje el, ezeknek az embereknek a barátságánál nincs semmi értékesebb.

Ne okozzon számára problémát az, hogy néhány, magát felsőbb kasztbélinek érző orvos-kollégája ,.betolakodónak” tartja; hogy családi származását szakmai képzettsége, lelkiismeretes munkája elé helyezi, s ezért nem veszi be a társaságba”. Mi nem azt nézzük* honnan indult valaki, hanem azt: hova érkezett! Mit tesz és mit ad tehetségéből; tudásából az embereknek,- akik gyógyító kezére várnak.

Mi ,a többség, a kevesekkel szemben nagyra becsültjük az ilyen „betolakodó^

Varga Viktória

Bőrrák Lajos