Szolnok Megyei Néplap, 1965. december (16. évfolyam, 283-308. szám)
1965-12-19 / 299. szám
8 SZOLNOK MEGYEI NÉPLAP 1965. december IS. Á KMP megalakulásának emlékmúzeumában MAI SZOVJET KÖLTŐK VERSEIBŐL Jevgenyij Jevtusenko: NEM, SOHASEM... Két hely üresen maradt a lakókat felsoroló üvegtáblán, egyébként a szűk kapualjat fogadó lépcsőház éppen olyan félhomályos és csendes így délelőtt, mint bármelyik a Visegrádi utcában. A belépő csak később veszi észre kissé oldalt a nyilat, amely világosan mutat ja, hogy ez mégsem egy ház a sok közül. Ez a Visegrádi utcai ház, a 15. szám, a Kommunisták Magyarországi Pártjának hajdani székháza. És néhány napja — ezt mutatja a lépcsőházi tábla — a KMP megalakulásának emlékmúzeuma. A hajdani előszobaajtón belépve, azt is észreveszi a látogató, hogy véletlenül volt csendes ez a lépcsőház. öt perccel korábban még gyerekzajt hallott volna, kérdéseket és megilletődött megjegyzéseket. S ezt hallja most idebent is, mert seregnyi iskolás lesz nézőtársa, egymást sűrűn váltó csoportok, akik — - így mondják a múzeum dolgozói —, a nyitás óta özönlenek tanárostól csoportban vagy egyedül, kettesével az új múzeumba, rendkívüli és izgalmas történelem- órára. Fényképekkel, fotókópiákkal és plakátokkal kezdődik ez az óra. A tananyag címe: „A Kommunátok Magyarországi Pártjának megalakulása és harcai”. S ahogy haladunk befelé, még izgalmasabb, még különlegesebb a kiállítás, mert ha tanári felvilágosítás is kell még a háborúról dicshimnuszokat zengő újságcikkhez, Bíró Mihály, a nagyszerű forradalmár plakátművész alkotásához már semmiféle magyarázat nem kell: az ágyú- csőbe emberezreket lapátoló halál önmagáért beszél. És a kommunistákért, akik — érzik, tudják ezt a kisiskolások is — először emelték fel szavukat a mészárlás ellen. Ez a plakát önmagában is, a többi röpirat, dokumentum nélkül is hőssé, naggyá teszi a látogató szemében azt a pártot, amely megalakulásától az országért küzdött, s azokat a férfiakat, akik ezt a pártot létrehozták és először vitték győzelemre. Fényképeik — régi, elkopott fotók óvatosan másolt változatai — ott is sorakoznak a terem falán, elől a legnagyobbal: Kun Bélával. — Kun Bélának — mi csak Vezérnek szólítottuk mindnyájan — nem volt itt külön íróasztala. Hói az egyik szobában, hol a másikban tűnt fel, ahol é-ppen szükség volt rá. — Kopaszodó fürge bácsi meséli a gyerekeknek, minden kérdésre türelmesen és hosz- szan válaszol, pontosan idéz számokat és adatokat, emlékeket és történeteket. — Az írógép eredeti, még él az az elvtársnő, aki a röpiratokat gépelte rajta. — Ezen a fogason akkor nem kabátok, hanem puskák lógtak, ebben a szobában tanyázott az a tengerészalakulat, amelyik a pártközpontot védte — látjátok, itt volt az udvari bejárat. Később csak ezt használtuk, mert észrevettük, hogy a lépcsőházi portás-fülkében — most is megvan — állandóan ott ül egy detektív fényképezőgéppel, egy másik meg füzettel, s regisztrálja, figyeli a ku és bemenőket. — Ez a felvétel akkor készült, amikor a központot feldúlták 1919 márciusában és Kun Béláékat bezárták. Látjátok, éppen ezt a sarkot ábrázolja, ahol állunk, itt a félköríves ablak és ezen a helyen volt az üvegajtó. A tárlatvezető — menynyire tetszik ez a gyerekeknek! — maga is történelmi idők tanúja. Ott is van a képe az egyik tablón. Persze, akkor még sűrű haja volt Kiérnem Béla elvtársnak, a párt vidéki szervezőtitkárának, a forradalmi törvényszék legfiatalabb bírójának, a múzeum mostani lelkes, nagytudású társadalmi munkatársának. — A Vörös Újság szerkesztősége néhány szobával odébb volt — mutatja a gyerekeknek, akik éppen ezt nézik. Lapozzák az első kommunista újságot, mert ebben a múzeumban megdőlt a „mindent a szemnek, de semmit a kéznek” ismert kiállítási parancsolata: a muzeális példányokat műanyaglapok közé szorították. s a látogató úgy lapozhat bele a Vörös Újságba, mint a hajdani olvasó. Sok még itt a látnivaló, nem is tudja a kis és felnőtt néző, melyiket nézze. A letartóztatott kommunista vezetők eredeti jegyzőkönyvét vagy az emlékezetes okmányt a két párt egyesüléséről (a szociáldemokraták sorában Landler Jenő az első aláíró, a kommunistákéban Kun Béla), Kun Béla celláját, vagy azt a karszalagot, amelyre fáradt írással, helyesírási hibával, de annál lelkesebben hímezték valahol vidéken, hogy „Diregtórium”? Legjobban mégis a Kun Béla-emlékszoba ragadja meg a nézőt, ez a kis alap- területű, meghitt kabinért, ahol szerény, keresetlen névjegy idézi „Kun Béla külügyi népbiztos” emlékét, ahol a Leninhez írt levelének másolatát, ruháját és tárcáját találni, s ahol így vádolja a Vörös Újsággal kapcsolatban Kun Bélát a rendőrségi jegyzőkönyv: „Úgyszólván a lap minde- nik számában a fegyverkezésre és a véres proletárforradalomra izgató cikkeket írt”. Itt van az a sárga borostyánszipka, amelyet Frankel Leó hagyatékából őriztek meg, s amely így forradalmár nemzedékek nagy sorát köti már össze, itt vannak könyvei és néhány bútordarabja, keresetlen egyszerűséggel. Kun Bélának, Tanács- köztársaságunk nagy vezérének — ezt a kisiskolások nem tudják — eddig nem volt múzeuma. Családok, hívei őrizték emlékét a vöröset sárral feketére kenő Horthy-korszakban, s később is néhány évig, a történelemtorzítás idején. S ezért is nagyszerű ez az emlékmúzeum, amely nemcsak a pártnak — Kun Bélának is emlékhelye. Kun Bélához méltó, egyszerű emlékhely, oszlopcsarnok és márvány nélkül, itt, a bérházban, ahol a másik emeleten most is laknak, biztosan ebedet főznek, a délutánná műszakosok lassan készülnek munkába, és a gyerekek jönnek az iskolából. És a lépcsőházban valóban megvan a portásfülke. A kis látogatók kíváncsi izgalommal nézik, de csalódnak. Kövér házmester néni fegyelmezi unokáját az üvegablak mögött. (R. GyJ A párt alapítóinak fényképei előtt Nem, sohasem. A féllei be nem érem! Az eget add! adót! A földet tedd elén»! Tenger, folyó, lavinák — mind egészen Enyémek! Semmit nem osztok meg én.! Nem, élet, forgáccsal te nem fizetsz ki. A teljes kell! Erőm szerint való. Fél-örömmel én nem tudok betelni, S a fél a bánatból sem volna jó! A fél mint fele-pámád boldogít csak. Melyen — szelíden, archoz sámulón — Egy gyámoltalan csillag, hullócsillag, A gyűrű csillog-pislog ujjadon. Jevgenyij Vinokurov: JÁRÓKELŐ Ki ő? Miféle ő? Csudabogár? Tán örült? Yagy bölcs? Kóbor vándormadár? Tépázott bőrrel megy a népes járdán. Az ember megy. Ki ő, ki erre jár? Mit gondol? Mint ítél, tárja ki lelkét? Ám látszik: amit kigondolt — remek! Mennyire fél — ó, nehogy megsebezzék Érzéstelen, vak emberi kezek. E világon — viaskodás a sorsa. Viszont a lénye lényege olyan: Megöli őt egy célvesztett magocska, Melyet csak elpattintunk lomposan. Andrej Voznyeszenszkij: LUSTASÁG Áldott 15ó lustaság, legkínzóbb szolgaság, ébredni, aludni egyként rest lomhaság. Rest telefonhoz kelni — 9 míg rajtam áthajolsz feléje, kimerültén — ellankadva szólsz, a benned születő hang: csengettyű sikolya, bizsereg hátamon mindenik csigolya. „A jegyek? — mondod. — Eladják. Lusta vagyok.’ A nap bennünk andalog, sötétbe vánszorog. A fejlődés motorja! Megfejtett Diogénesz! Tudom: te gyönyörű vagy!' Minden más: ronda, véges. A világűr vacakol? Holnapra marad. Rest átvenni a sürgönyt. Az ajtó alatt... Rest vacsorázni menni. Rest kinyitni a zárat Rest végiggondolni, hogy „ma, vasárnap- Június az utak közt ledőlt, mint lomha állat — kecskelábú szatírként, mezítláb, pizsamában. PÁL OTTÓ: Félnapos feleség Vera az anyakönyvvezetőnél, meg sem várva a kérdés végét, mondta az igent. Hazaérve, alig fogyasztották el a levest, rosszul lett. Úgy kaptak utána, hogy el ne vágódjék. Amint sikerült kissé feléleszteni, szédülésről, hányingerről panaszkodott. A sebtében előkerített orvos, búcsúzás közben csak ennyit mondott Jánosnak és az anyósnak: „Nyugodjanak meg. Hagyják őt pihenni. Ezek a kellemetlen tünetek örökké • megvoltak és lesznek, míg a nő szülni fog...” A szavak nem hagyták békén, nézte Verát és várta, hogy felébredjen. De a félnapos feleség nem mozdult. Ott feküdt a rekamién, fejét kissé hátravetve, egyik lábával maga alá gyűrve a paplant. A csend nesztelenségével máskor nyugalmat adott, most csak emlékeket kavart... Néhány hónapja, a szokatlanul forró májusvégi napok egyikén a leány megjelenése oly váratlanul érte, mint kormos őszi fellegek mögül hirtelen előbukkanó nap a gyalogló embert. Szeme káp- rázik a fényben, hogy aztán hosszú percek múltán feloldja a csillogás varázsa alól. Árván nőtt fel. Volt nevelői közül az egyik a „görbe ábécére” ösztökélte, csupán a lányfélére kacsingatott, s szövögette, hogyan tudja tőrbecsalni a szívét. A másik, mialatt kicsalta volna a garast is üres zsebéből, a tudásra hivatkozott: hetvenből hatvan ember nem szívvel, de ésszel él, és az észnek tulajdonított minden sikert. Felvette az ingét, amit a nagy melegben levett és elment. Szédülten kószált, mint aki sokat ivott. Mennyi a hasonlóság a betegség és a szerelem tünetei között! Egyszer alattomosan, lappang és lassan hálózza be a kiszemeltet, máskor percnyi rohammal szerzi áldozatát és jaj annak, akit megkaparint. Éget, zaklatott álomba kerget. Az életből felszínes, leheletszerű impressziókat enged befogadni. Ezek a benyomások rögeszmékké görcsösülnek, csak ezeket észleljük, körülöttünk nincs más, se élő, se holt, nem látunk, nem hallunk egyebet, csupán a valónak képzelt vágyainkat. Gondolt a lányra, majd elszállt emlékezetéből, s később ismét visszatért hozza. Amikor szombat délután elhagyta az üzemet, az integető Pongrácz Bertalan meóst pillantotta meg, mellette feleségét, Mártát és — Verát. — Varga, szaktárs! Jöjjön! A nők kirándulni akarnak, jöjjön velünk! — így?! — mutatott magára. — Nekem... nekünk megfelel így is — incselkedett Vera. — Nem engedjük el — toldotta meg Márta. — Minek ehhez készülődés? A ruha nem számít. Ha meg éhes, eszünk a hegyekben, ennivalónk is van. Hiába mentegetődzött, mennie kellett... Mire a hegy oldalához értek, ahonnan az emeletes házak is kis gyufásdobo- zokká törpültek, nyugatról sötét felhők tornyosodtak. Nem törődtek vele, letelepedtek. Hőkerült a szatyor és falatoztak. János olyan komótosan és keveset evett, hogy Vera nem állta szó nélkül. — Ilyen szorgalmas a munkában is, mint az evésben?! — Ugyan! — János helyett, akinek az arcát pirosság öntötte el. Bertalan válaszolt. — Az ő sikereiktől hangos az egész gyár. A Varga-brigád... Úgy dolgoznak. hogy már meg sem nézem; Á meősnak nem sok dolga akad... Ja, akinek az egész gyár a barátja. — Nem az, csak olyan derék brigád, mint a miénk. Vera kis „katonákat” csinált kevés kenyérrel, sok kolbásszal, s kínálta Jánost. Amikor szabadkozott, a többiek kacagásától kísérve, szájába rakta az ételt. Erős dörej reszkettette meg a levegőt. Az eső szele megcsapta arcukat. Az enyhe légáramlásból dühös szél kerekedett Gyorsan befejezték az evést. — Most lesz haddelhadd — riadozott Márta —, nincs hova mennünk! — Csomagoljunk — sündörgött a cók- mók körül Bertalan —, talán még vihar előtt fedél alá kerülhetünk. Vera mozdulatlanul nézte a mogorva felhőket, amelyeket tüzes ostorával csapkodott a villám. „Milyen szép!” —mondta inkább magának. — Mit beszélsz? — Márta azt hitte, rosszul hall. — Mozdulj, mert bőrig ázol! — Elvonul, ide nem jön. Szeretnék még magasabbra menni, hogy a lábam alatt lássam az égiháborút. — Jánoshoz fordult. — Milyen lehet a hegy tetejéről? — Nagyon érdekes, de azt gondolom, jobb lesz, ha... — Maga is, no hiszen, patika mérleggel adagolták a bátorságot ott, ahol maga született. Én felmegyek. Elindult. Néhány lépés után megfordult: — Nem jön?! János nézte a lányt, habozott, maid a nyomába szegődött. Még nagyobb csattanás reszkettette meg a levegőt, elfojtva a kiabálást: „Forduljatok vissza, nagy zuhé lesz!” A ookrok közötti szűk, meredek ösvényen egymás mögött haladtak. Elől Vera, mint zerge szökellt szikláról sziklára, s mögötte János, aki nem szokott a hegymászáshoz. Óvatosan tapogatta lábával a szilárdabb pontokat. — De melegen, van! — Vera a hegy tetejére érve, kibontotta hajából a szaia- aot. Belekapott a szél a fürtökbe és zászlóként lebegtette. — Nem gondoltam, hogy ilyen gyávák a Mártáék. Ha dörgést hallanak, rögtön futnak. Én, valahányszor rázendít az ég, az ablakhoz ülök és nézem. Tavaly az osztályfőnökünk megrótt* mert az előadás helyett a villámlást figyeltem. A felhővonulat pereme már a fejük fölé ért. Tüzes kígyó villant a legsötétebb gomolyagból és lángnyelvével belekapott a földbe. — Milyen jó, hogy itt van — mondta Vera. — Nem is tudom, egyedül mit csinálnék. Nem fél? — Nem! — Éreztem, hogy jönni fog. Tudja, ezt az ember megérzi. Az egész kirándulást én fundáltam ki... János alig hitt a fülének. Bár ő is megtehette volna az első lépéseket, Vera megelőzte. Hirtelen emlékezetébe ötlöttek Lajtha bácsi szavai: „A legtöbb leányt jobban csiklandozza a hiúsága, hogy délceg fiút szerezzen, hadd egye a fene a többit. Egy a fontos: saját legénye legyen a legderekabb és nem az, hogy mennyi öröme telik majd benne férjkorában.” Vera bizonyára nem ilyen. — Csodálatos zenéje van a szélnek — folytatta a lebegő hajú lány. — Tudja, mindenben a zenét kutatom. Ez a szenvedélyem, zene nélkül nem tudnék élni. — Hiszen énekes — mondta János. — Engem a beszéde is dalra emlékeztet. Énekeljen valamit. — Furcsa lenne, ha most versenyeznék a zivatarral. „Az énekesnő kint az égiháborúban”... Érdekes, ugye? Egy hatalmas reccsenésre Jánoshoz ugrott. — Mégis félek — mondta és a melléhez simult Eleredt az eső, s kopogott rajtuk. Pillanatok alatt zuhogott. János vászonkabátját Verára terítette, s úgy igyekeztek lefelé az ösvényen, hogy a megcsúszott kövek megelőzték őket. Bertalanékat nem találták. A zuhogó eső ködfüggönyén keresztül egy barlang-
