Szolnok Megyei Néplap, 1965. szeptember (16. évfolyam, 205-230. szám)
1965-09-05 / 209. szám
nOLNOI MEGYEI NCFiAr s. ■ Konok monológ Ragyogó tiszta a reggel. Az ablakon, ha kinézek, a recés tűzfalak köszörülik a napot. Sugarai, mint vörös szikrák fröcskölődmek szét a házakra. Az éjszakai harmat teljesen lemosta az eget. Ha a negyedhatos buszt elérem, háromnegyedre biztosan bent vagyok, negyedóra pedig elég az öltözködéshez. Így megy minden nap. De jó ez, jó, különösen akkor, ha az embert gyötri valami. Szeretem azt a lányt. Az arca most is itt jön velem a busz ablakában, ö egyetemista, én gépmunkás vagyok. Igaz, érettségiztem. Könyvtáram is van. Sokat olvasok. Mégis... Izgalmas és édes rettegéssel télnek napjaim. Igaz, olykor valami másként érvel bennem. Tudom... tudom... ma már nincs különbség. Nincs?! Látszólag. Igen, látszólag. Mert én tudom, hogy van. Persze, más ez, mint azelőtt volt. Jól ismerem azt is, a régit. Apám géplakatos és mennyi baja volt amiatt, hogy olyan asszonyt vett el feleségül, akire csak másfél hold jutott az osztozkodásnál. A lány vonalai itt derengenek az ablaküvegen. Ügy látom most, hogy nem festette ki a száját. Én nem szeretem így. Jobb, ha kifesti... De most másfajta dologról van szó. Mindennap birkózom vele. Hogy is mondjam? Most valami olyasmiről van szó, hogy az apja kisiparos, ő meg egyetemre jár... Le kell szállnom, ez már a gyár. — Jó reggelt! Szervusz! — Szervusz! Bélyegzés, rohanás az öltözőbe. Ilyenkor még nem sokat beszélünk, majd a gép mellett. De én miért rohanok? Időben jöttem. — Nem tudod, jó a gép? — kérdi Gabi. Magas, szemüveges, rokonszenves fiú. Értelmes. Kedvelem. — Nem tudom — valóban nem tudom, de mosit valahogyan nem is érdekel; ...Öt az is érdekli, mit szólnak a rokonok, mit szólnák az ismerősök. A mások véleménye! Miért fontos neki! Mennyivel értékesebb az ő társasága, mint az enyém? Néhány bszélgetés után kiderült, hogy irodalomban hozzám képest analfabéták. De a zenével másként van. Arról mindent tudnak és fújják, mint az egyszeregyet. Viszont hamar észrevettem, úgy beszélnek a zenéről, mint a szakik a csapatukról. Ezt nem szeretem. Nekik a zene divat, sport. Lám, a gép jó. Az öreg Takács is itt van. Ma megcsináljuk a hetvenet. Ma megänlt énekelni fogunk, akárcsak az éjszakai műszakban, hogy el ne áimo- sodjunk. De most jókedvünkben fogunk énekelni. — Jó reggelt. Takács bátyám! — Jó reggelt. Azt hiszem, kérdezett még valamit az öreg. Biztosan azt, hogy mi újság. ...Ö pedig rajong ezért a társaságért, vagy ha nem is rajong, szereti őket. Nagyon bántja, ha fitymálva beszélek róluk... Pfü, de meleg van. Kettőig jól megizzadunk még. ...Reszketve figyelem, hogy megváltozik-e? Hatott-e rá valami abból, amit elmondtam neki? Néha úgy hiszem, hogy igen, máskor meg elkeseredem. Arra gondolok, hogy nem is olyan régen mást hallott az iskolában, mást otthon és mást a barátnőitől. Okos lány ő, meg kell, hogy értse, nekünk csak egyfajta barátaink lehetnek. — Vigyázz az anyagra! Ne bámészkodj! — idegeskedik GeS^ * * Igaza van. Ezt a részt újra bekell fognom. A henger azért csak gép. Ha valamit rosszul fogunk be, rosszul megy át rajta. Itt is ügyelni keli. Hát akkor Nála! Ö nem gép! Az emlékei azokhoz kötik. És még sok minden. Nem vagyok egy „egzisztencia”? De lehetek még! Persze nem olyan, amilyent ők szeretnének. Nemrég fogadták el egyszerre három újításomat. Nem akármilyenek: az egyiknél százezrekről van szó. Unszolnak, hogy legyek mérnök. Végezzem el az esti tagozatot. De engem inkább a könyvek érdekelnek. A matematikát néha kedvtelésből űzöm, de az egész életet a számokkal eltölteni képtelen lennék. Ezt em értik. Most jól jön az anyag. Félszemmel azért figyelem. Persze a mérnök azok szemében talán más lenne. De én csak azért, nem leszek mérnök. Félek... Féltem Szeretem ... Ma gyorsan telik az idő. Mindjárt két óra. Tudom, hogy mit fogok csinálni. Még többet olvasok. & nyelveket tanulok. Aztán isten neki, fölfalom az ösz- szes zeneszerzőt. Ez se legyen támadási felület, ne sebezhessenek meg sehol. Csak ezt neki nem mondom meg, mert akkor azt fogja mondani: no, ugye? Eljön-e elém? És mit mond? Lehet, hogy megint békíteni akar azokkal. Hát azt hiszi, hogy alkudhatunk? Már fürdőm. A verejtékkel, olajjal együtt lemosom a fáradtságot is. — Mellettem Takács bácsi áriázik a gőzben. — Gabi kontráz neki. Odébb vitatkoznak. Mások törülközővel kergetik egymást. Gabi nagyot csap a meztelen vállamra. — Na, megállj! Holnap visszakapod! Végre, a kapun kívül nyugodtan rá lehet gyújtani. Bélyegzés. Vajon itt van-e? Itt van! Eljött! Már meglátott, integet és szalad. — Szervusz! Megcsókol. Én is megcsókolom. Szeret és én is szeretem. De ez mégsem elég. Erről beszélni kell. Sokat! — Ugye jó, hogy itt vagyok? — Jó — mondom neki és örülök. Szótlanul ballagunk egymás mellett. — Mondanék valamit, de ugye nem fogsz megharagudni? — Miért? Miért haragudnék? — mondom neki nyugodtan, de megint tótágast áll bennem a világ. Talán meghívtak valahova? Azt már jól tudja, md a véleményem erről. Még mindig nem beszél, tehát ilyesmiről lesz szó. — Naaa... ugye nem fogsz haragudni? Szép szája van és olyan kedvesen beszél. Okos lány is. Végig jéles az egyetemen. — Mondd csak! Hogy haragszom-e. azt majd megmondom. — Milyen vagy! — Most duzzog. Nehéz a dolgom, vigyáznom kell, nehogy elriasz- szam. — Mondhatod... — Meghívtak... — kezdi, ránézek, ismeri már ezt a tekintetet, mert gyorsan hozzáteszi: — mind a kettőnket... — Hova? — nagyon élesen kérdezem. — A Bélusékhoz. — Nem megyek. — El kell jönnöd! Fontos. a szüleim miatt... Ügy, hát a szülei fontosabbak? És fontosabb a társaság, mint az életünk lesz majd? — Nem megyek! — Elmegyünk — mondja halkan. — Egy kicsit ott is leszünk, aztán... — Szóval egy kicsit ide is, meg oda is.,.! Ttidod jól. hogy mi erről a véleményem. Csak egy helyre tartozhatunk, de oda nagyon! Teljesen! — Jó, akkor ezt még majd megbékéljük. Most csókolj meg! Megcsókolom. Kiss Dénes — Ez a mátrai üdülő csakugyan olyan hely... ahol a boldogság kékmadarát megpillanthatja az ember... A szobám ablakából magam is gyakran látom... Ül egy fenyőágon és énekel... De szemben vele, egy másik ágon, egy varjút is látok. Az meg csak áll sötéten, némán és undorítóan tollászkodik... Mindkét madár bizonyára szívemnek egy-egy zugából került oda... Ezeket a szavakat a lélek káprázatáról egy kőarcú és igen szűkszavú ember mondta az üdülő társalgójában. Az asztalnál esti beszélgetésként jónéhány visszaemlékezés már elhangzott; mindenki előjött már a magáéval; jóval, rosszal, kedvessel, mostommmm gg az üdülők csendes óráiban gyakran megtörténik. Ez az ember azonban az ilyen órákban is hallgatott. Most is szinte szoborszerű mozdulatlansággal beszélt. Mindenki meglepődve fordult feléje. Tudták róla, hogy olvasztár, kormány- kitüntetett, s hogy a szakmájában jó neve van, de itt inkább zárkózottságáról volt nevezetes. Szobájából csak az étkezésekhez, csendes, magányos sétákhoz mozdult ki, de ezt a tulajdonságát nehéz szakmájával magyarázták. A későbbiekben is csak a csendes, elmélyült sakkjáték érdekelte, de a partijait is némán, elmerülten játszotta, akár egy hivatásos nagymester. Igaz, mesterien is játszott, könnyed fölénnyel amrt mea minden sáriit. MÚ'VEK—alkotók RADNAI BÉLA: DAMJANICH EMLÉKMŰ Szolnok egyik városképi jellegzetessége a képeslapokról is közismert Damjanich emlékmű, amely az egykori vár területén, a művésztelep kertjében áll. A szolnokiak annyira megszokták, hogy sokukban fel sem merül már az emlékmű művészi értékelésének igénye. Érdemes azonban ebből a szempontból is egy kicsit közelebbről is megnézni. A magyar neo-barokk szobrászat tipikus alkotása. Alkotója Radnai Béla, 1873 augusztusában született, Budapesten halt meg 1927-ben. Nagy „földijének’', Fadrusz Jánosnak a felfedezettje. Kilenc évig dolgozott a mester első segédjeként és részt vett a kolozsvári Mátyás szobor faragási munkájában is. Később a Képzőművészeti végül királynő előnnyel sem akadt megfelelő partnere. S lám, most megszólalt, ellágyult, közlékeny lett. Tekintete visszakerült az asztalhoz és a társaság egyik tagján derűsen megállapodott. — Bocsásson meg mérnök elvtárs, — mondta mosollyal, — amiért az ön szavához kapcsolódtam... Hogy ma már van perspektíva... Ez már önmagában is a boldogság ígérete. A pihenés óráiban ezt világosabban látjuk, érezzük... A mérnök előrehajolt. Sima, jóvágású, barátságos arca egyszeriben feszüli lett, mint a gyakorlott kardvívóé iskolajáték közben. — No, igen, — mondta a kohász a mérnöknek. Elmondta itt a mérnök elvtárs a saját nehéz múltját, nélkülözéseit, erőfeszítéseit... Milyen hihetetlenül komoly nehézségekkel kellett megküzdenie, amíg a hétgyermekes, kiskeresetű postás legidősebb fia megszerezte a mérnöki diplomát... Es most egyetlen fiánál is ezt a jól bevált módszert alkalmazza. Jóllehet a fiú már egymagában sem szenvedne az egyetemen hiányt, mert ösztöndíjas... de ebből öltözködésre már nem telik. Ám ön nem zsebpénzeli, érje be az ösztöndíjjal; az öltözködés fedezéséhez válogathat a munkalehetőségekben... Ez már az akarat dolga... De ön egy fi- tyingpel sem zsebpénzeli: így edzi az acélt... No, kedves mérnök elvtárs, éppen ez az, amely úgy érzem, egy keveset rám is tartozik... A mérnök egyre kutatób- ban iürkáestát a kohászt; Főiskola szobrásztanára lett. Főbb művei: Bókay János professzor szobra az Üllői úti Gyermek-klinika kertjében, a budapesti piarista rendház és templom szobordíszei, a pozsonyi Petőfi szobor, a csatádi Le- nau-emlék és a szolnoki Damjanich szobor, amely 1912-ben készült el. Radnai Béla az új barokk szobrászat jellegzetes magyar képviselője. Tökéletes birtokában van a szob- rászi mesterségnek, de hiányzik belőle az az epikai erő, az a határozott egyéniség, amely mesterének, Fadrusz Jánosnak sajátja volt. Kedvenc témája a gyermekfigurák megformálása. Ö díszíti puttókkal a Várpalota főlépcsőházát is. Mintázófája puhán, játékos — Nem, nem — ingatta fejét elhárító mosollyal a kohász, — a világért sem kívánnék beleszólni... Hanem mégis az egyetem, — az akarat... de a zsebpénz... Mi ugyan nem heten, csupán négyen voltunk testvérek, de ha valaki ezt a szót mondja zsebpénz, bizonyosan bambán néztünk volna rá. Egyszerűen nem értettük volna ezt a magyar szót, pedig hát magyarajkú gyerkőcök voltunk, elevenek, beszédesek, s hozzá nem is értelmetlenek... — Mondhatták volna helyette azt is, hogy kohézió, vagy metallurgia... különben mi. nagyon sok ennél egyszerűbb magyar szót sem igen értettünk. Például azt, hogy lécpadló, vagy uzsonna, kockacukor... A kohász felemelte a karját. — Adassék tisztelet — mondotta s közben karját szelíden leengedte, — minden hajdani és mai derék postásunknak... dolgoznak, fáradoznak... A mi időnkben azonban volt egy hallhatatlan és irigyelhető előnyük: az hogy egyenruhában jártak. Állami cipőben, állami nadrágban. Postás, vasutas, mondogatta áhítattal mifelénk a nép, államiak... Roppant áhítot- tuk ezt a rendezett kis állami szegénységet: a megtakarított kis pénzecskét, a beosztást, a kuporgatást, a nyugdíjat... egyszóval azt a szűkös állami egyensúlyt... a kispénzű, állam- polgári erényeket... No, az egyensúly, az államnolgári erények terén, apám és anyám sem volt egészen tisztában a fogalmakkal, ők sem igen értettek meg eaves szivmaguar szavakat. Ok mes mi nem értették, szeszéllyel alakítja művei plasztikáját. Emlékmű szobrászati feladatait is hasonlóképpen akarja megoldani. Ezek közül legsikerültebb a csatádi Lenau-emlék (1905), a merengő költő szobrának megformálása. A Damjanich emlékmű kissé életképszerű, erőtlenül elbeszélő. Szétszórtságán a felül körívvel lezárt határozott építészeti keret sem segít, inkább egy dúsan megrakott ajándékkosárhoz való asszociációra csábít. Részleteiben mindezek ellenére szépen megformált, magasfokú szobrászi kultúráról tanúskodik. Ha nem is tartozik a korszak legjobb művei közé, művészi értéke elvitathatatlan. Rideg Gábor hogy mi az: kuporgatni, beosztani. Nem mint hogyha nekik is nem lett volna nagyon is szükséges a beosztás, hanem a gyakorlatban nem volt mit beosztani. — Tapasztalat nélküli ugyebár, megáll minden akarat és tudomány: a nagy semmit nem lehet osztani, szorozni, kivonni, összeadni, legfeljebb a matematikában... Mezőgazdasági cselédek voltak egy uraság birtokán, az uraságtól a birtokot egy nagybank bérelte. Apám meg anyám nem tudtak beosztani... Sőt, tovább megyek; könnyelműek voltak. Persze, lett volna némi beosz- tanivalójuk, bab, krumpli, liszt, kukorica, zsírocska; a készlet azonban oly csapnivalóan csekély volt, de olyan elcsüggesztően csekély, hogy a beosztásnál csak elgyengülni lehetett... Elvesztették a fejüket s havonként egyszer-kétszer dugig teleettük magunkat... Mert mérnök elvtárs, a nyomor sötét dolog, a legsötétebb dolog az emberek között, de a mi nyomorunk, higyje el, még az acélt is kikezdte volna... A kohász legyintett. — Mindamellett — intett jóváhagyóan, — a mi családunkban is akadt gyerek, aki akart... Tanulni akart. Jobb szó híján mondom, hogy akart; egyszerűen úgy jött, hogy a tanulásra rendkívül alkalmas gyerek volt, fogékony, jóeszű kis gyerek; a tanító egyszerű magyarázatára megjegyzett, megtanult mindent... Egyszóval amolyan okos kisfiú volt. aki könyv nélkül is elfújja a magáét, manapság is akad bőven ilyen, bár lényegesen eltérő kft rülménuek között... Vf
