Szolnok Megyei Néplap, 1965. augusztus (16. évfolyam, 180-204. szám)
1965-08-08 / 186. szám
8 SZOLNOK MEGYEI NÉPLAP 1965. augusztus 8. SZENTIVÁNYI KÁLMÁN: Legenda és-történelem Üjraoivastam egy gyűjteményben Illyés Gyula negyvenötös, kádártai riportját, amelyben újgazdák panaszolják, hagy a jutási parancsnokság ménese lelegelteti a vetéseket. Negyvenötben földosztó miniszteri biztos voltam Veszprémben. Feltörő forrásként buzgott bennem a múlt; . A jutási alakulat parancsnoka, magas, félkarú ezredes gyanakodva fogadott. Formás beszédet mondtam, hogy megértjük az alakulat ittrekedését — a háború befejezésének örülünk — a parasztoknak úgysincs igavonójuk, adják ki a lovakat munkára s akkor etetniük sem kell potyán azokat. Ott volt a tolmács, egy szőrmék ember, falusi csizmadia. alig tudott többet oroszul, mint jómagam. Beszédemet igen kurtán „fordította” az ezredesnek. Az viszont hosszan válaszolt, kiabált velem, mintha veszekedne. A csizmadia tépdeste gyér, ősz bajuszát s így intézett el engem: — Nem kapsz lovat, elmehetsz. — Hiszen nem magamnak kéne... — Jobb, ha iszkolsz. A parancsnok a Donnál vesztette el a jobbját. Biztos ott voltál te is, mi? Eredj, amíg szépen vagy. öcsém. Miyen pártban vagy te? Megmondtam. A csizmadia azonban a parasztpártot, holmi kereszténypartnak fordította le, mire az ezredes türelmetlenül legyintett s annyit még kérdezett: nem pópa volnék? A csizmadia kituszkolb Nyikoláj Kolpakov tolmácsa Pável. szőke ungvári fiú. ö hűségesen elmondta, mit szeretnék; Kolpaxov gondterhelt lett. — A jutási ezredes kicsit nehéz ember. Nem boldogulsz vele. S én nem adhatok utasítást lóügyben. Hanem tudod, mit? Menj el a Második Ukrán Hadsereg parancsnokságéira, hátha meghallgatnak. Kaptam autót, Pável lett a kísérőm. A parancsnokság Bécsben volt. egy szállodaépületben. Pável végülis elmaradt Zala hol, engem bevezettek egy hosszú, egyszerűen berendezett terembe. Két tábornok volt ott — s egy ezredes tolmácsolt. Eladdig nem láttam közelről élő tábornokot, ők meg még kezet is fogtak velem. Egyik, a zömök, fekete. mindenfélét kérdezett; Érdekelte, hogy huszonnégy éves vagyok, munkásfiú. író — bár azt. hogy népi író, semmiképpen nem értette meg — két könyvem megjelent, most földet osztok Veszprém megyében. Egyszer csak azt kérdezte: — ön felelősséget vállal azért, hogy ha értesítést küldünk, a parasztok visz- szahozzák a kölcsönbe kapott lovakat? Mit mondhattam erre? Nyeltem egyet és kihúztam magam: — Felelősséget vállalóin A tábornokok felálltak, a zömök . kihúzta töltőtollát, írt néhány sort egy papírosra, félarasznyi helyet kipontozott, folytatta, végül aláírta s egy odaper- iülő tiszt le is pecsételte az írást. A lovakról nem mertem már szólni, azt hittem, amit a tábornok a kezembe adott, afféle kilépési engedély, mert fegyveres őr oersze kettő is volt a kapuban. Pável lent csatlakozott hozzám. — Mit végeztél? Vállat vontam és kezébe nyomtam a pecsétes írást. Pável megölelt, a vállam- ra vert és életrevaló, ügyes embernek nevezett, s olvasta hangosan: az volt a pár sorban, hogy a Második Ukrán Hadsereg parancsnoksága elrendeli, a jutási lovakat adják kölcsön a Veszprém megyei új gazdáknak munkára, akinek a neve ide van írva, az felelős a lovakért. — Hogy el ne felejtsem. távozás előtt, odamutatott az egyik tiszt s a kipontozott helyre be kellett írnom a nevemet. Mikor Pável harmadszor olvasta el, bizonykodva az értékes papírost, majdnem el is hittem a dolgot s ő tisztelettel ejtette ki, hogy az engedély aláírója nem más, mint Malinovszkij marsall. Pável sokkal boldogabb volt nálam, magam abban voltam az úton, a jutási alezredes úgysem adja ki a lovakat; Annyi igaz, hogy hitetlenkedve nézte az aláírást és pecsétet, hanem meg is toldotta a parancsot, vagy százötven lóhoz szerszámot is adatott s kijelentette, vihetjük a kocsikat is, voit ott vagy ötven nagykerekű jármű, már nem kellett az alakulatnak. Gyorsan elhí- reltük a megyében, hogy lovat adnak kölcsönbe s jöttek a mondott napra egészen távoli falvakból is; A községi földosztó bizottságoknak adtam át. ameny- nyi jutott. Nem lehetett ott igazságot tenni, szereztem is halálig feszülő haragosokat, némely küldöttség későn érkezett, de visszavenni, újraosztani nem lehetett már. Kocogtak el a kocsik az erdőaljon, akinek az nem jutott, szőrén lovagolt... Hamarosan kettesben maradtam a félkarú alezredessel. Megkínált vodkával. kezet fogtunk és elment ő is. Legyintett még egyet, értettem: arra gondolt, ezek ugyan nem hozzák vissza a lovakat ebben az életben! ' Bizonykodtam, s akkor még magam sem tudtam, hogy igaza lesz az alezredesnek! Zsebemben volt a névsor — pepita füzetlapok, kacs- karingós aláírásokkal. „Átvettem két lovat kölcsön — Kovács Pál.” Család, és községnevek kavarogtak bennem. Se a félkarú alezredes, se Kolpakov nem kérte el tőlem az okmányokat; Ballagott el a nyár; Ha találkoztam azokkal, akiknek jutott a ménesből, a vóllamra vertek, rámkacsintgattak és esdekelve kérdezték, úgye nem kell visszaadni ezeket a jószágokat? Valamit be kell most vallanom, mikor augusztus elején megjött az értesítés a félkarú alezredestől, hogy vissza a lovakkal, némi fontolgatás után kimentem Berhidára, a szülőfalumba. Többszáz ló. kocsik, szerszámok... Hogyan szedjem én össze két nap alatt távoli falukból, annyi kézből? Reménytelen vállalkozás — s talán vissza sem hoznák csak úgy üzenetre; A falumban is volt vagy nyolc ló, két kis mokány szürke, éppen apámnál. Otthon anyámnak bevallottam a teljes igazságot. Helyeselte. amit tettem. így beszélt: — Ezektől fiam? Annyi, mintha a föleit akarnád visszavenni! Mit ér a föld, amit osztottak, jószág nélkül?! Még halódó porodban is átkoznának, ha te magad mennél a lovakért-.. Küldjön a parancsnokság, vigyék el a szovjet katonák, ha kell nekik... Még apámnak sem mertem megemlíteni, hányat harangoztak. Hevertem a szülői házban, mint a beteg madár Forgattam magamban, el kéne menni Mali- novszkijhoz — többet tudtam már róla, mint a találkozáskor — ő biztosan megértene! Elmúlt néhány nap, egyszercsak katonai autó állt meg a ház előtt. Bent az udvarunkon kiabált Pável hadnagy, anyám ugyan tagadta, hogy itthon lennék, dehát a hadnagy ismerte a dörgést, szelíden félretolta anyámat és bejött. Gyanúsan ragyogott a képe! S igen furcsán kezdte: — Jól tetted, hogy eljöttél Veszprémből... -Hű, a jutási alezredes összekapott ám Kolpakovval, Kolpakov szerencsére elérte telefonon a marsallt... Nincs már semmi baj. Gyere! Anyám riadozott. valami elemózsiát készítgetett, s még a magyarul beszélő szovjet tisztről is azt hitte, tán börtönbe visz! — Gyere már! Megjött az utasítás. írást kapsz, hogy a lovakat nem kell visszaadni, a Vörös Hadsereg az újgazdáknak ajándékozza... Nálad van a névsor, mi? — Nálam. — Hát akkor gyerünk! Anyám egészen az autóig kiért, az elemózsiás csomagot is oda csempészte. Veszprém felé falatoztunk Pávellel. Hamarosan passzust válthattak a lótulajdonossá lett új gazdák. Az igazsághoz tartozik, hogy az ötvenes években többen felkerestek Veszprém megyéből, egyik-másik emberünktől — apámtól is — elkobozták a lovat a megyei hatalmak: de a régi, negyvénötös, kétnyelvű papírost őrzik az embenek s hallottam már olyan vélekedést, azokat maga Malinovszkij írta alá. hallván az újgazdák bajáról. Még senkit se világosítottam fel róla, hogy azt a papírost tulajdon magam írtam alá, Pável hadnagy szerzett rá szovjet pecsétet is. ... Mindez Illyés Gyula riportjának olvastán jutott eszembe a pirosán fénylő negyvenötös évről. 4 * lljon jel, vádlott’’, szólt a bíróság elnöke. „A vádirat értelmében maga meggyilkolta apósát, Frantisek Lebedát. A vizsgálat során tett vallomása szerint fejszével háromszor fejbe verte azzal a szándékkal, hogy megölje. Nos, bűnösnek érzi magát?’’ A munkában elnyűtt kis ember összerázkódott, és KAREL CAPEKt nyelt egyet. Nem szorult ki a szó a száján. „Megölte az apósát?” „Meg.” „Tehát bűnösnek érzi magát?” „Nem.” / A bíróság elnökének angyali türelme volt. „Nézze, Vondracek” mondta, „az is kiderült, hogy egyszer már meg is akarta mérgezni: patkánymérget tett a kávéjába. Igaz ez?” „Igaz.” „Ebből az következik, hogy már hosszabb idő óta áhította az apósa halálai. Értette, amit mondtam?” A kis ember szívott egyet az orrán, és tanácstalanul vállat vont. „Az a lóhere Marostordai Anna: Zsákutca című temperáját a keletmagyarországi képzőművészek területi szervezetének első Tavaszi Tárlatán állították ki. Alkotója Marostordai Anna férjével, Palkó József festőművésszel együtt Kecskeméten él és dolgozik. Temiatt volt”, dadogta, „Ö eladta a lóherét, én meg azt mondtam neki. apa, hagyja azt a lóherét, én nyálakat akarok venni.” „Várjon”, szakította félbe a bíróság elnöke. „Az fi lóheréje volt az, vagy a magáé?” „Hát az övé volt”, morogta a vádlott. „De minek neki a lóhere? Én meg azt mondtam neki, apa, adja nekem legalább a kaszálót, de ő azt mondja, ha meghalok, akkor majd úgyis Markáé lesz. mármint a feleségemé, aztán csinálhatsz vele, amit akarsz, te telhetetlen papzsák.” „Ezért akarta megmérgezni?” „Hát persze.” „Azért, hogy így leszidta magát.” „Nem. Hanem a lucernás miatt. Azt mondta, hogy eladja.” „De jó ember”, horkant fel az elnök, .,hiszen az ő lucernása volt, nem? Hát miért nem adhatta volna el?” Vondracek vádlott szemhetsége elsősorban a grafikában bontakozik ki legteljesebben. Hogy sikeres művelője e műfajnak, azt a Tavaszi Tárlaton bemutatott művei is igazolják. Zsákutca című képén a formák szerkezetiségének hangsúlyozásával, a kompozíció zárt harmónikus rendre hányó pillantást vetett az elnökre. „De hisz nekem a mellett a lucernás mellett egy kis krumpliföldem van”, magyarázta. „Én azt a kis darabot azért vettem, hogy egyszer majd egybekerüljön az ő darabjával, ő meg azt mondta, mi közöm a te krumplidhoz, a lucernást eladom Joudalnak," „Tehát maguk között állandó volt a perpatvar”, segített az elnök. „Igen”, mondta Vondracek komoran. „A kecske miatt.” „Miféle kecske miatt?” „Fejte a kecskémet. Azt mondtam neki, apa, hagyja békén azt a kecskét, vagy adja nekünk a kis kaszálót a patak mellett. De 6 áren- dába adta." „És mit tett a pénzzel?” kérdezte az egyik esküdt. „Mit tett volna?” kérdezte a vádlott komoran. „Ládába dugta. Ha meghalok, mondta, akkor majd a tiétek lesz De meghalni azt nem akart. Pedig már hetvenen felül volt.” jét teremti meg. Nagyon hatásos a kő, a szigorú mértani formák, házfalak és a szabad természetet jelképező lombos fa ellentétének megragadása. A kötetlenebb, dinamikusabb folthatású fa középpontba komponálása élettel tölti meg az egész képet. „Tehát maga azt mondjat hogy a perpatvarnak az apósa volt az oka?” „0 volt?’, vélte Vondracek bizonytalanul. „Nem akart adni semmit. Amíg élek. mondta, addig én gazdálkodom, és kész. Én meg azt t mondtam neki, apa, ha tehenet venne, akkor én a lucernást felszánhatnám, és nem kellene eladni. De ö azt mondta, ha meghalok, akkor vehetsz magadnak akár két tehenet is, de én a lucernást eladom Joudalnak.” „Ide hallgasson. Vondracek”, szólt az elnök szigorúan, „nem azért a pénzért ölte meg maga az öreget, ami a ládában volt?” „Az a pénz a tehénre volt”, mondta Vondracek konokul. „Ügy számítottuk, hogy majd ha meghal, akkor abból a pénzből tehén lesz. A föld nem lehet meg a tehén nélkül, igaz? Honnan vegyek trágyát, ha nincs tehén?” „Vádlott”, szólt közbe az államügyész, „számunkra nem a tehén a fontos, hanem az emberélet! Miért ölte meg az apósát?” „A lucernás miatt.” „Ez nem válasz!” „El akarta adni a lucernást...” „De a pénz a halála utáv úgyis a maguké lett volna.” „Igen, de ő nem akart meghalni”, felelte VondU Paraszti bűn
