Szolnok Megyei Néplap, 1965. január (16. évfolyam, 1-26. szám)

1965-01-31 / 26. szám

Í.«s január 31. SZOLNOK MEGÍEI NÉPLAP 9 BALÁZS SÁNDOR s Miért maradt agglegény ? Csopaki agronómus volt ás agglegény. Hogy miért agronómus, az nem szorul magyarázatra: ennek tanult ki, szerette a falut, a földei és értett is hozzá. De hogy miért maradt agglegény, an­nak külön históriája van. Apja elesett a háborúban és az özvegyen hagyott édesanyja nem ment újra férjhez, hanem minden sze­retetni egyetlen fiára hal­mozta. Amikor elvégezte Keszthelyen az akadémiát, hazajött gazdálkodni. An­nak idején a földjüket be­adták a Dózsának, őt pe­dig meghívták agronómus- nak. Nem házasodott meg, nem akart, az anyja nyakú­ié ányi láthassa. Klára, Klá­ri, Klárika, ö tette ezt vele, a. szép barna szemével, a szelíd akaratlan kacérságá- val. Ezért van ma is itthon, ezért nem biciklizett az ál­lomásra és nem ült a vo­natra. Meghívták Takácséi­hoz uzsonnára, öltözik gon­dosan, veszi a sötétkék ru­háját, köti az ezüstszínű nyakkendőjét, húzza az új cipőjét, pedig fenemód szo­rítja a lábát. Ha jól meggondolja — töprengett a tükör előtt — nem nagyon okos dolog ez. A lány mindössze huszon- kétéves, az apja lehetne, és mégis mit csináljon, ha egy­szer... Volt már ilyen eset, szagnak, meg kellene fagy- gyúzni, vagy gyalulni, no majd a jövő héten sorát ejti. Nagyot rántott rajta, mire a fiók tetején lévő mappa a nagy lendülettói kirepült és a még be nem ragasztott bélyegek szét- szálltak a szobában. Valami ötven-hatvan, mert az el­múlt hetekben a sok tenni­való, no meg a Klárika miatt nem jutott hozzá, hogy velük foglalkozzék. Fölkapkodta a földről a mappát és a bélyegeket és nekilátott a ragasztásnak, mindegyiket a maga helyé­re. De hol a szudáni? Itt lesz az, a többi között, csak meg kell keresni, ra asszonyt hozni, megvol­tak ők szépen kettesben. De miután az anyját eltemette, akkor sem változtatott az életén. Megmaradt legény­nek, jobban mondva aggle­génynek, hiszen már a negyvenötödik évét taposta. A faluban persze meg­szólták — olyan helyen, ahol sok a gyerek és min­den rendes ember meghá- zxtsodik, könnyen szapulják a magtalant és a nőtelent — de aztán egy-két év és tudomásul vették. Ha neki így jő. ám legyen. Máskü­lönben, a dolgát jól végezte és nagy része volt abban, hogy a Dózsa szépen boldo­gult. — Biztosan van valakije a városban — mondogat­ták, mert látták,, hogy va­sárnaponként kibiciklizett az állomásra és beüli a győ­ri vonatba. Talán így is maradt vol­na végig, ha nem jön a fa­luba az új tanítónő, Takács Klára. Voltaképpen nem, is új, hiszen itt született, itt is serdült fel, az apját, azonban, aki szintén tanító volt, úthelyezték máshová és persze vitte a lányát is. De most, hogy nyugalomba ment. az öreg Takács ide. tért vissza, ahol most a lá­nya folytatta az 6 mester­ségét. Amikor meglátta Klárát, csak ámult. Mi lett abból a kis szöszke fruskából, akit még gyerekkorából ismert! Szép, sudár, komoly lány, olyan, mint az a fiatal nyárfa, amit ő ültetett az udvar izgiben ezelőtt négy évvel. A mióta Takácsék vissza- jöttéit. Csopakinak sűrűn akadt dolga 'náluk. Hol ez, hót az. Eayszer a pedagó­gus-föld dolgában, máskor a padlásteret elkérni gabo­natárolás céljából,' majd a villámhárítót javíttatta meg «» iskolán, bár ez nem az $ dolga lett volna. Mindig tUaláls rzalamit. hoon "a nem egy, még nagyobb kor­különbséggel is. Igen, ma lesz a napja, hogy megmondja neki. Ed­dig egy szóval sem emlí­tette mennyire tetszik neki, de azért Klári tudja, érzi, és talán viszonozza is. Más­képp mért ragyogna úgy fel az arca, ha találkoznak és mért hallgatná olyan fi­gyelmesen, még akkor is, mikor az apjával a fejtrá­gyázásról beszélget? Vagy talán csak teszi magát? Csak férjhez akar menni. Lehet. Minden lány férjhez akar menni. De ő azt sem bánja és ma megmondja neki. Biztosan számít is rá, különben mért kiáltott vol­na utána az ablakból: — Aztán pontos legyen! Ebben az is benne volt: — Beszélj már, vén csacsi, mondd meg, hogy... Megnézte az óráját. Fél­öt. Félhatra beszélték meg, még van egy órája. Milyen lassan telik az idő. Addig beragasztja a múlt héten szerzett bélyegeket. Mert mint minden agglegénynek, neki is megvolt a bogara: a bélyeggyűjtés. Már diákko­rában elkezdte, de igazából az anyja halála után. Egész csinos kis gyűjteménye volt, köztük néhány ritka darab. Ezért jár a városba, nem asszonyt keresni, hanem bé­lyeget, Vett és eladott, cse­reberélt a szépszámú győri bélyeggyűjtővel, akik va­sárnap délután találkoztak egy kerek asztal körül. Leg­utóbb is jó vásárt csinált. Adott két újzélandit és egy japánt egy szudániért, ami­ből nagyon kevés van a „piacon”. Szép kék bélyeg, hibátlan fogazatú, kakaó- cserjét ábrázol, gyönyörű példány. Odalépett a sublódhoz, abban tartotta a bélyeg- mappát. Ki akarta húzni a fiókját, de az nem enge­dett. Szokta ezt máskor is csinálni, kiszáradt már n lelke is ennek az öreg ió­Üjra meg újra átnézte a bélyegeket, átlapozta a map­pát, hogy nem csúszott-e be a lapok közé. Kiborította a sublód fiókját, hogy talán oda hullott. Volt ott min­den, nadrágszíj, cipőhúzó, kiégett villanykörte, törött képkeret és sok más aggle­gényt kacat, de a bélyeg se­hol. A sok topogástól az új cipőben szörnyen égett a lába, ledobta hát és csak úgy zokniban folytatta a nyomozást. Az idő pedig múlt, már félhetet mutatott az öreg falióra és ő még mindig nem indulhat el Kláriik­hoz. A szudáni nélkül nem mehet. Leült a díványra, hogy kissé kifújja magát és ekkor mit lát? Az egyik le­dobott cipő a talpával állott fölfelé és a talpán ott kék­lik a keresett bélyeg. Nyil­ván odaragadt, keresés köz­ben. — Megvagy! Megvagy! — ugrott fel és azonnal neki­látott leáztatni. Nagy gond­dal telte, hogy a fogazata meg ne sérüljön. Érted hozzá, nem egyszer csinált már effélét és most is töké­letesen sikerült. Azután két selyempapír között gondo­san megszárította és bera­gasztotta a mappába a he­lyére. No most már mehet, át kellene öltözködni, mosa­kodni, tiszta inget húzni, lenne abból nyolc óra is, mire elkészülne. Késő, most már nem, mehet. Nem te­heti magát nevetségessé. Majd holnap elmondja Klá­nnak, hogyan járt a szudá- nival. Remélhetőlen megbo­csát. De ha nem, akkor jobb is, akkor nem egymáshoz valók, Klári másnap nem. fogad­ta a köszöntését és nem állt vele szóba többet. Csopakit a szudáni mon- óvta a házasságtól. A délutáni fejés kezde- tekor még parázslóit a levegő, s az állásszagú, izzasztóan fülledt hodály- ba is beleselkedett a fény. Jó ötméter hosszan kettéosz­totta, csak Lajos bácsitól torpant vissza, de a csiz­máját még megszépítette azért. Rá is fért arra, fol­tos volt, keshedt, és trá- gyás. öreg, akár a lábak, melyek viselték, s a rúgás, amivel inkább tolta, mint rúgta a kettőjük közé be­szorult, erősen vemhes bir­kát... — Megint itt ez a Paráz­na, hogy az ördög virné el a divatját! — mordult az öreg juhász, s inge feltűrt uj javai végigtörölt izzadt arcán, bozontos bajúszán. — Ez sose tudja a rendet! — Ki kell selejtezni! — rándított a vállán Pista, a szeplős bojtár, az unoká­ja. — Már tavaly ki kel­lett volna... Pista tizenhét éves, és úgy rüheli a juhászságot, mint a kutya a botot. — Traktoros szeretett volna lenni, s hogy megbukott a hetedik osztályban, bojtár­rá kellett lennie mégis, hogy az ősi bacsónemzet­ségnek a nagyapjával mag­va ne szakadjon. Unottan terel hát, fej, ha fejni kell, s úgy vigasztalódik, ahogy tud. Terelés közben táska­rádió lóg a nyakában, mo­ziba megy, ha teheti, és ugri-bugri táncokat jár a juhok nyomában... Az aklos kutyára kiált: — Lyukra, hé! A kutya megszorítja a fejésre váró juhokat, azok egymást tolják,- a nagyapa, meg az unokája elkapnak egyet-egyet a tőgyénél fog­va, a fejőrocska aljára ha­bot verve sistereg a tej, egymást keresztező két su­gárban, nem áll hát az öreg kikívánkoző bosszú­ságának útjába semmi... — Selejtezni, selejtezni... nem úgy megy az... Mindig szép bárányai vannak... Csak parázna... Nem igazi juhász ez a gyerek, az új szavaival, a bolond rádiójával, meg a kerge táncaival. Nincs az állatokhoz lelke... Méghogy kiszuperálni a Paráznát? Pici bárány volt, amikor elhullott az anyja. Szopó­gumin nevelte fel, s túgy hozzászokott, akár a ku­tyák. Mellette delel, ha el­szundít, megbökdösi a fejé­vel, mintha azt mondaná: Ébredj, elkujtorog a többi, nevelőapám! Csak paráz­na. Nem akkor üzekedik, amikor a többi, s ha rájön a bolondja, kilométerekre is elszökik a kosok után... Olyan, mint a nagyvérű asszonyok... Ezt kiszupe­rálni? Bolond ez a gye­rek... Pista, a szeplős kamasz, nem felesel. Féli a pofont, amellett fejés után moziba szeretne menni Kovács Pannival a faluba. Forint is kéne hozzá, hadd szí- vóskodjon hát az öreg, nem szólók, mert akkor almás — gondolja, s a csuparánc nagyanyó, a Lajos bácsi felesége, aki a tejet szűri, csendes szeretettel szemléli őket... M indig morognak, de ■ * azért szeretik egy­mást. A vénember azt mondta az este: Fogni a pénzt, anyja, megvesszük a robogómotort ennek a dezentomak. A gyerek is hangosra kapcsolja a rá­diót, ha azok a régi szép nóták csendülnek fe] ben­ne, hogy a nagyapja is hallja, vasárnap a misét is megfogja az öreganyjának, s a pénzt is odaadja, csak titokban kérincsél vissza belőle... Délkeletnek mordul az ég. — Idő készül! — mond­ja Lajos bácsi, és hasogat­ni kezd a vastagia-combja, ott. ahol az olasz front Hétközség fennsíkián át­szaladt rajta a golyó. — Üssön h»léd az isten­nyila! — évődik Pista, és nagyot, markol a csáléfülu birka tőevén. mert nehezen indul tőle a tej. De azt azért megvárja türelmesen, míg a fejés be­fejeződik. valamelyes fejmo­Tímár Máté: II­iíli sás után a „piros” a Pista „jakója” zsebébe kerül, s a bojtár kerékpár-szamár­ra szállva elkarikázik a fa­luba... Hanem akkor akkorát dördül, hogy a völgyet is keskenynek találja, sokszo­ros visszhangot ver a Cser­hát, és a Mátra falán... Lajos bácsinak éppen annyi ideje van, hogy tető alá tereli az elszéledt juho­kat. Az öreeasszony olyan sűrűn cseréli Istenre a Jé­zust, Máriára a fiát, hogy az ura elunja a végén... — Ne litániázz már, főz­zél lebbencset inkább... Éppen rágyújtani készül, amikor távol azt a fehér­séget észreveszi. Juh az, bitang. Szűrt kanyarít a nyakába, érte megy. Hát a Parázna. Széjjel rakja a lábát, a hátulja szivárog. Elleni akar... — Rád is jókor jött... — évelődik vele. Nyögve fel­veszi, s'görnyedve vonszol­ja a hodálv végébe, ahol zsákokba tömve ott vára­kozik a sok-sok gyapjú. A Parázna keservesen béget, a fejét feltolja az öreg hó­na alá, s a kutyák csahol­va futnak utánuk... Az ég egybeszakad a földdel. — No, itt megszaporod­hatsz. Parázna. Leteszi a sarokba, ke­véske almot rúg alá. és visszamegy a szállásra, mertömi a pipát... Félig se szívja, csendese­dik a zápor, sűrűsödő csen­des esőbe mesv át. s az alaesonvan szálló fellegek a Mátrának kergetik egy­mást. De a villámlások nem szűnnek, a dörgések nem csendesednek, s a le­vegő úgy teli elektromos feszültséggel, szinte rázza az emberfiát... A z öregasszony főzi a bográcsos lebbencset — Kolbászt karikázzak-e bele? — kérdezi. — Karikázz, hát, lehet, vendég eszik belőle... Szombatonként igencsak erre kerül az a fiatal ál­lattenyésztő-gyakornok, aki a szövetkezet kenyerén ta­nul. Nincs senkije, csak kíváncsisága. Hogy gyógyí­tották régen a mételyt? — Hogy heréinek a juhászok? Hát a büdös sántaságot mivel kúrálták, Lajos bá­csi? Mindent tudni akar. Ember is lesz belőle... Bár Pista is, az unoka... Hátha itt vacsorázik az a gyakor­nok. Valami barátja van a katonai táborban, kilo­méternyire, az erdőben, — ahhoz szokott átvágni a mezőn... A villámlás cikái dugó­húzókat rajzolnak az égre, amelyeknek majdnem a földbe csavarog a kacska­ringója... Utolsó csapása kénszag­gal tölti meg az udvart. Meggyújtja a hodályt... I ajos bácsi felugrik, “ szédülő, fájó fejéhez, kap és futásnak ered a füs­tölögve égő hodály felé, — amelyen egymás hátán át igyekeznek kifelé a fél- őrült birkák... Itt nem megyek semmi­re, agyongázolnának... A tető kojtolva ég. Mi­lyen jó, hogy a zápor ma­radékát nem viszi a Mátrának a felleg. — 1-Ia nem is oltja el, fojtja leg­alább... A gyapjús zsákok... majd negyedmillió! Akkorák, mint egy-egy szalmazsák, meg se tudja mozdítani őket!.. A katonák, az erdőben... A válláról lemarad a szűr, csizmája nyoma, — ahogy futva a felá2ott földbe dobbantja, azonnal teliszalad vízzel. A vas­taghúsa fáj, ahol a golyó átszaladt rajta... A kapuőr először nein ér. ti a zaklatott öreget. — Ki maga, bácsi? —> kérdezi tőle; — Ég a szuharéti ho­dály... kétszázkilencven fe­jősbirka... gyapjú... Jön a tiszt, egy hadnagy; s öt percre se, az öreg ju­hász nyomában kocog a két szakasz. Azután előzi is, mert a vén lábak nem birják a tempót, az égre bodorgó fekete füst pedig mutatja az irányt... Mire két visszazuhanás- sal átkél a Szuhán, már csatárláncban adogatják egymásnak a vödör vize­ket a patakból, s a hety­ke hadnagy nagy lendület­tel célozza a lángtenger közepébe... — A birkák! — a hangja már nem is kiáltás, üvöl­tés. — A birkák! Megbomlik a lánc... — Komiszárnak hiszi ma­gát a veterán! — nevet az egyik vagány katona, de nem arat sikert véle... Tíz perc alatt a még élő juhokat a levegőre dobál­ják... Recseg-ropog a tető. — A gyapjú... A hodály túlsó vége be­szakad... * Vastagon száll a parázsló zsarát... A gyap­jús zsákok jó fele is kire­pül a szédelgő birkák után. A maradékra rátalál a tűz, s büdös gyapjúszaggal ég... — Kifelé, a tető! — kia­bál a mokány kis hadnagy, kormosán, mint a kémény­seprő... Az úton tűzoltóautók szi­rénáznak... Lajos bácsi a füstöt kö­högő katonák között köhé- csel... majd rohanni kezd a gyapjús kamra felé. — A Parázna! — Megbolondult! — mondja a vagány... A többiek tehetetlenül nézik... A tűzoltók célozzák a csö­vet... — Van bent valaki? — kérdezi a parancsnokuk... — Az öreg juhász... r P ppen kizuhan az ajtón, ölében a kétségbe­esetten bégető juhhal, s ahogy arcraesik, a lábára, térdig máris ráomlik a zsa­rát. Ügy vonszolják ki aló­la, akkora füstben, mintha a föld is égne alattuk... Ájult. Vízzel térítik ma­gához a szállás végén, aho­vá az ellő Parázna birka mellé lefektették... Az öregasszony ügyefo- gyotfan zsolozsmázik a fe­jénél... A tűzoltók negyedóra alatt elbánnak a maradék tűzzel, s mire Lajos bácsi talpraáll, az egyik kiskato- na a juhokat is egy betereli; A lebbencs odakozmált, így hát néhány istenes no­szogatásra gomolyákat hoz a padlásról az öregasszony, s a vén juhász megkínálja véle a tűzoltókat... — Használják, vitéz urak. Ki-ki ' kanyarít, eszeget­nek. — Belevaló ember maga, elvtárs! — mondja a mo­kány, kis hadnagy. — Nem félt a tűzben? — Akkor se féltem én, amikor tizenhétben, a Hét­község fennsíkon, átszaladt a combomon a golyó... Pe­dig azóta is érzem a helyét, ha rendetlenkedik az idő... A tiszt gondol egyet. — Hogy Mvják, bátyám? — Vidróczki Lajos. — Valami Vidróczkiról nóta is van... — Az a szépapám volt— Az alakulat összeáll. Men­nek. Túl a folyón már da­lolnak ÍS; Lajos bácsi utánuk néz, majd körbejárja az udvart; — Hallod, anyja, kettő- száztizenhárom él... Mégis csak... A kettőszáztizenne- gyedik a Parázna... — Oda­megy a szoptató juhhoz. — Nem is annyi, anyja, ha­nem kettőszáztizenhét, mert ez meg hármat ellett... Tói van, Parázna, jól van...­Lehajol hozzá, és meg»' mogatja...

Next

/
Oldalképek
Tartalom