Szolnok Megyei Néplap, 1964. december (15. évfolyam, 281-305. szám)
1964-12-13 / 292. szám
8 SZOLNOK MEGYEI NÉPLAP KWL december ML A kisszobában egymáshoz vackolódva, zsúfoltan állnak az öreg bútorok. A ledöntött és kocsiútra hordott kemence helye betapasztva, lemeszelve, de a fal egyenetlensége idővel dacolva, mindent túlélő krónikásként tudatja Velem, hogy a házban maradtak életrendje a kemence lebontása miatt mitsem változott. S mint ritkán látott, szívesen fogadott családtagot, melegen ölel körül a déli paprikáskrumpli átható szaga. S előttem ül a két öreg, a nagyszüleim. Színtelenedé életükbe visszanézve, egyre hátrább tekintő szemekkel várakoznak. Beszélnem kellene, válaszolni a szokásos kérdéseikre, mondani hogy élünk, mi újság felénk... Több mint egy éve nem láttam őket. Ha szüléimhez nagyritkán hazajutok, őket is fölkeresem; Hozzánőtt gyermekkoromhoz a házuk, az életüké Most mégis hallgatok, Még egyszer sem éreztem köröttük ekkora változást Nagyapám, aki ,76 éves koráig egyenes derékkal járt, gömyedten ül a széken, s bennem élnek még a néhány perccel ezelőtti apró léptei. Alig egy év, s bizalmatlanul tapogatókká váltak a léptei. Nagyanyámnak is hegyesebb szögben ívelődik hajlott háta, s nyoma sincs már benne a2 eleven mozgásnak, örökös futkosásnak... Ülünk és hallgatunk, ök magukba merülten, én tolakodó, őszinte gondolataim, mai hadakozva. Megöregedtek. Egy év alatt összetöpörödtek. S ezt tudomásul kell vennem, erről nem beszélhetek, még mutatni sem mutathatom, hogy észrevettem. Arról sem szólhatok, amit a nagyszobában láttam. A nagyszobában, ahol ezek a jó öreg bútorok valamikor álltak, s néma tanúi voltak a vidám vendégeskedéseknek, zsíros disznótoroknak, s túlélték az unokák siserehadának ugrándozását is. Most csen. des és üres a nagyszoba; Az a néhány lesántult szék is csak azért maradt benne, hogy ölje az ember szemét. Nem mondhatom el, hogy a dohos levegőjű kongó szoba a temető halottasházát juttatta eszembe, amit kamaszkoromban láttam, s Pap Miska megké- kült arcát, ahogy harmadnap kihalászták a Tiszából... — Hát már mink is csak fgy vagyunk — próbál szólásra bírni nagyanyám. — Elég nekünk már ez a kis- szoba is. Be se lehet fűteni azt a nagy hodályt — s fejével a nagyszoba felé biccent. — A kemence is mihaszna benne, csak pocsékolja az ember a drága tüzelőt, meleg meg semmi. Meg kell ám becsülni ilyenkor mindent. Nem jön a házhoz magától semmi... Ülünk a 15 wattos égő sárga fénye alatt, nézzük egymást, mint a felhős éjszakában országúton összetalálkozó idegenek. Nem jön a házhoz magától semmi... Amikor még megvoltak a lovak, a hét gyerek, az unokák tízen fölül... Csengett az egész Ti- sza-mente, siklott a szán a kubikok hepehupás útjain, visongtunk a hatalmas rönkök tetején, s nagyapám csendesen somolygott a bajusza alatt. Évekkel ezelőtt is legényesen állt még a bajusza. Minden étkezés után gondosan megtörölte. Nem szólt, még ha a lovak faránál rendetlenkedtünk sem, de a bajusza rándulásából tudtuk, hogy meddig mehetünk a játékban. Most már ősz nagyapám, dér ült a bajuszára is.-— Úgy bizony! — néz maga elé elgondolkozó szemekkel. — Ára lett mindennek. Nem lehet pocsékolni semmit. A fának is, a kenyérnek is... Még az a kis kenyérnekvaló kikerült, azt ki lehetett váltani a csoportból. Részletre adták. Törlesztjük a nyugdíjból... Fentebb ugrik a bajusza, s arcán hitetlenkedő mosoly. 260 forint nyugdíj. Szokatlan még, hogy minden hónapban hozza a postás, hogy ennyi maradt, majdnem ennyi... A nyugdíj! — Akár a vasutasoknak, vagy postásoknak. Akkurátusán úgy! Apádat is megelőztem — heherészik, s mélyenülő szemei játékosan felvillannak. — Meg a’ megelőztem! Előbb lettem nyugdíjas, hiába jár ő a postához legénykora óta; Mit meg nem etünk! Nyugdíj... Szorongatja a torkomat az apróságoknak fittyethá- nyó bizonykodás, de tartom a szám. öregek. Magukra maradtak, bezárva ebbe a paprikáskrumpli szagú szobába az öreg bútorokkal... Az élethez is ez a 260 forint köti lassan őket. Még a gyerekek. A gyerekek sorsának fordulása, a világba szaladt unokákról ólmos szárnyakon röppenő hír-.- Mögöttük egy élet, amiből ennyi maradt, előttem meg elképzelés, reménykedés, majdnem öltözetlen törekvések... Van idejük meg- hányni-vetni mindent... A gyerekek rohannak, nekik dolgozni kell, előteremteni az évi kenyeret, ruházatot taníttatni fiaikat, lányaikat, csinosítani a kiöregedő házakat, kukoricát kapálni, állatokat etetni, isten tudja, mi minden szakad egyszerre a nyakukba. Nekik nincs idő a gondolkozásra; — Haladunk már a rostalyukak nagyja felé — bólogat nagyapám. — Addig, addig, míg kipottya- nunk rajta. így bizony! Az állatnak is elhull a férgese... —- így van, aztán jól van így is — sóhajtozik nagyanyám. — Kinek-kinek a maga sorsa. Ott vannak már a fiatalok... Bánt a szótlanságom, megmozdul bennem az illem, hogy szóljak, vigasztaljam őket, még ha nehezen megtalált szavakkal is... Nem lenne szabad ezeket a szavakat némaságommal tudomásul venni... Az első embernek megtenném ezt, akivel az utcán összefutok... Most nem megy. Nagyapám előtt nincs helye az udvariasságba bújtatott szavaknak. Neki a füléig sem ér el a számító beszéd. Nézem őket, mint ismerősöket, de mégis idegeneket. Nincs bennem se háborgás, se szánakozás, inkább csak az érdeklődést tompító közömbösség. Már- már hidegség... És egy kis szégyen, hogy belül, agysejtjeimben már mindenre kombinálódik az ésszerű magyarázat, s idegpályáimon megkezdődött a hallottakból, a látottakból a nagy igazságokhoz való menekülés. Az apró kövecskék gyötrelmeitől a színes mozaik kompozíciójához való fölemelkedés, a nagy dolgok sejtéseinek kárpótoló gyönyörűsége, az embert emberré formáló akarás, ami túl tudja lépni a nehéz másodperceket az emberibb életet számláló órák érdekében. Nem megértés ez, ami bennem él, egyszerűen csak tudomásulvétel, az összetevők észrevehetetlen porszeme, a vajúdás pillanatnyi tébolya, amit az emberiség mindig vállalt és vállalni is fog, hogy másoknak. utána következőknek adion életet. — Fiatalok, fiatalok — dünnyögi nagyapám. — Ha legalább látná az ember, hogy értik a dolgukat. De csak mennek a fejük után. mint a birka a vezérkos után. Bepirosítja az arcát az indulat, szeme megelevenedik. — Mondhat azoknak az ember akármit, öreg már! Mit ért az hozzá! Még ki is nevetnek. A nagyokosok! — Ejnye, ejnye! Már megint! — csitítgatja nagyanyám, s felém fordul, kérő, idegenszerű mosollyal, mintha azt mondaná: ne törődj vele, öreg már, zsémbes vénember! — A múltkor is, hogy szóltam nekik — folytatja nagyapám. — Unatkoztam. Kimentem a Szilágyba. Van annak egy éve is, hogy nem jártam arra. Legeltették a borjúkat. Nézem őket. Jár a horpaszuk, mint a hordó. Hajkurásszák őket a gondozók. Mondom nekik: Mi a fenét csináltok ti? Hagyjatok már békét nekik! Még legeltetni se tudtok? Kínzzátok ezeket az éhes jószágokat... Felriadok a gondolataimból. Nagyapám keze indulatosan csapkod, kiegyenesedik a széken a dereka, — mondja, mondja —, arca is fiatalosabb lesz. — Elégedetlenkedik, akár a gondos házigazda a mások elnagyolt munkájával, magyaráz... Nincs is időm közbeszólni, csak iszom magamba a szavakat, bámulom ennek a hetvenen túl csoszogó öregembernek az élethez való ragaszkodását, a hanyagság miatti háborgását. Talán a sajátját sem féltené jobban. Ha a szeme előtt gyötörnék a jószágait, amiatt nem háborúskodna jobban. Mintha a jövő évi háztáji földje, vagy a 260 fórint nyugdíja múlna azon, ha nem szidná a borjak miatt a gondozókat. Értetlenül állok hirtelen változása előtt. Nem, ez nem az az öregember. Ez nem ez a magába néző, megrokkant öregember. Meg is mosolygom hirtelen indulatát, szócsatáját, s illatos legelők jutnak eszembe, aznap kaszált szénaágyak hódító szaga, a Hortobágy, az óriási legelő fölé boruló, csillagokkal kivert roppant égharang, a magyar tehenek ágasszarvú csordája, a szűzgulya, aminek nagyapám a számadója volt. 40 évet töltött pásztorkodással. Messzi vidékek ismert és megbecsült számadója volt, míg háború után rá nem tapadt arra a néhány holdnyi földre. Rendet szerető, szigorú számadó volt. 40 év alatt egyetlen marha sem kallódott el a keze alatt. Szüleimnél még most is a falon van a fényképe. Ott áll a kétsémű kút kávájára dőlve, félméteres j pipa a szájában. Ügy néz ' maga elé, a mellette sza- lonnázó bojtárra r" se ügyelve, mintha szobánk is a Hortobágyot ölelné magaköré. S eszembe jut a nap, életem legnagyobb büszkesége, amikor egy délelőtt rám bízta a gulyát Csak a két komondor maradt velem, a Tisza és Hattyú, míg kaszálni mentek. Ott voltak a közelemben, állandóan szemmel tarthattak, de a gulyára mégis csak én vigyáztam, egyedül, kezemben a jókora gulyásbottal, s életemben akkor éreztem először, hogy közülük vagyok én. Másnap a szénával megrakott szekéren hazafelé menet leeboldogabb álomba szenderegtem... Nyüzsögnek bennem a képek, sz°retném megosztani őket nagyapámmal, aki még mindig a gondozókkal pöröl. — Azt hiszik, hogy meglátnak egy borjút, aztán mindent tudnak. Gyilkolják a jószágot, ha a kezükbe adják... A tornácon dobbant, majd belép az öcsém. — Nyakig sáros a gumicsizmája, s magával hozza a feiázott határ és a határbeli istállók szagát. 17 éves az öcsém. Tavaly végezte a szakmunkásképzőt, télen választották az állatgondozók brigádvezetőiének. Az arca majd kicsattan. Biztosan jól meghajtotta a kerékpárt. Ruháját is feszegeti fiatal, munkába kívánkozó ereje. — Gyere csak, gyere! — fogadia élénken nagyapám. — Éppen a szilágyiakról beszélek. Azokról a jómadarakról... Az öcsém sokatmondóan hallgat, mosolyog serkenő bajusza alatt. — Mondom nekik: Ez nektek legeltetés? Legeltetés a rossznyavalya! Hová kergetitek ezeket az éhes állatokat? Annyi eszetek sincs, mint ezeknek! Ezek legalább megállnának, ha nem hajigálnátok annyira azt a botot. Ezek legalább legelnének... Az öcsém még csak rá se hümmög, már oda sem figyel, hozzám fordul. — Na? Megyünk haza? — Szántszándékkal gyilkolni a jószágot! — erős- ködik még nagyapám. — Mint a jegyző fia, amikor a kapát először adták a kezébe... Az öcsém először csak mosolyog, elnéző magabiztossággal tűri nagyapám öreges akadékoskodását, — aztán rugózni kezd a térdeivel. Nem válaszol. — Óriásként magasodik a morgolódó, töpörödött kis öregember fölé, mint a hirtelen magasba szökött facsemete korhadó szomszédja mellett, amikor annak már belemartak a testébe a visító fűrészfogak. Nagyapám csak mondaná neki. Szeretnék felkiáltani: — Ne hallgass, öcskös! Ne tedd! Nem látod, hogy mit jelentene egyetlen szavad? Ha igazat adsz, ha nem... Csak beszélj! Az emberekről mondok valamit, a nemtörődömségről, meg hogy nem mindenütt... Nagyapám már elhallgatott. Arcán nyoma sincs az indulatnak. Bele- törődötten mered maga elé. Az öcsém fogja a kilincset. — Jössz? — kérdezi ellentmondást nem tűrő határozottsággal. Nagyapám visszaroskad a székbe. A megnemhallga- tottak, semmibevettek makacsságával távolodik tőlünk. Késő! Minden szó, minden magyarázkodás értelmetlen lenne már. — Nagyanyám is érezheti, mert mozgolódik a széken, a kislányomról kérdez. Az öcsém köszön, kimegy. Kézfogás közben rám se néz nagyapám. Görnyedte« ül s nagyon öregnek látszik. Éppen csak hallom, hogy nagyanyám tojásokról beszél valamit, kezembe- nyom egy szatyrot, s megyek én is kifelé. Az öcsém a földhöz veri a kerékpárját, hogy lehulljon róla a sár. Az esti hűvösbe kiszA» kik a feisszobából a papri* káskrumpli szaga. Az öcsém tolja előttem a kerékpárt. Ballagunk haza. Az öcsém néha felkuncog! — Semmi se jó neki — csap vissza a fejével nagyapáméit háza felé. — Azt hiszi, hogy még mindig a szilajgulyák korát éljük. Nevet. Pontosan úgy nevet, mint az a hegyaljai kisgyerek. Szilveszter éjszakáján, egyetemista koromban jártam abban az eldugott hegyaljai faluban. Éppen csak talpra állt az a kisgj'erek, amelyik végigvesszőzíe a faluban a legidősebb embert, fgy kívánta a helyi szokás. A pogány vallás emlékednek e különös, ránk maradt kis misztériuma. Az óévet kivesszőzte a faluból az újév. A nevető kisgyerek aligha tudta, mit csinál. Kántálta a szokásos verset, játéknak tartotta ezt a különös pogány misztériumot. Az út két oldalán ott volt az egész falu. Együtt fújták a verset a gyerekkel, az meg jókat húzott suhogó vesszőjével az idős ember hátára, csakúgy porolta rajta a télikabátot. Mindenki a gyereket biztatta, annak éljen zeit. S a falu legidősebb embere lehorgasztott fejjel csoszogott el előttük, szó nélkül szimbolizálta az óév pusztulását. Akkor sem tiltakozott, ha a tudatlan gyerek nagyobbat sújtott rá, mint amit az ősi szokás megkívánt volna. Hátra nem nézett, ha arcába csapódott a vessző vége. Léptei lassan erőtlenedlék, csoszogá- sa már egybefolyt, s amikor a toronyóra az év utolsó óráját kongatta, a megszabott időben lépte át a falut láthatatlanul határoló vonalat. Kilépett a határba, a sötét messzeségbe, s mögötte ujjongva keresték szeretteiket az emberék, s kívántak egymásnak boldog újévet... FODOR JÓZSEF: Ü j utak Óh, új utak, szabad határok, S ha tetszik, vad víz, domb, avagy árok, Hol lábam tovalép! Űj út szabadsága, enyém te, Töltsd, hozd új s új csudád- elembe; Ballagni, nézni szép. Óh, új s új zsákmánya a szemnek, Tájak, amint víg-szállva tűnnek, Tettel teljes napok! Kéz, láb még friss készsége, ép szem, Mindennel mindent és egészen! Ér zeng, a szív lobog. Óh, tettek és szavak, s a térnek Végtelenjei! Meddig érnek Léptek, utak s a vad Képzelések, eszmék ragadnak: Tájaknak, még nem volt szavaknak, Hívó a tér, szabad. Mint friss, ép árboccal a Minden Partján, indulni újra, menten, Elem és vágy emel — Míg lehető és lehetetlen Fog még, percig, száz ismeretlen Képzelt ízeivéll PAUCZ JÚZSEF: — TISZALÖKI ERŐMŰ Csegei Nagy József: Meggyes László rajza
