Szolnok Megyei Néplap, 1964. november (15. évfolyam, 257-280. szám)

1964-11-15 / 268. szám

8

SZOLNOK MEGYEI NÉPLAP

1-964. november Is.

MOLNÁR SÁNDOR t

IDDBZIT

:

ft

JEGYZETEK FILMEKRŐL

Másfél millió

A

z utolsó esti vonattal érkezett. Amint a vicinális megállt az ütött-ko. pott állomásépület előtt sietve lekászálódott a kocsiból. Lerángatta ormótlan bőröndjeit, aztán hátát egy fának támasztva, kifújta magát. Vizsgálódva nézett körül, mint aki azt latolgatja: — ugyan hova keveredtem?

A szerelvény mellett jelzés villant, s a mozdony szuszogva, gőzt és füstöt okádva, megrántotta a vonatot. Néhány perc múlva csak egy apró, vöröslő pont mutatta, hogy vonat jár arra, majd ez a biztosnak tűnő támpont is eltűnt egy kanyarban;

Zsebébe nyúlt, rágyújtott egy cigarettára.

— Na, ezzel megvagyunk gondolta. Lassan elindult, odalépdelt a kopott épülethez és bekopogott az ajtón.

— Jó estét kívánok.

— Stét — hangzott a sietős válasz valahonnan a szoba mélyéről.

— Csak azt szeretném megtudni, merre találom az iskolát?

— Oda igyekszik? — hangzott a felesleges kérdés.

— Oda.

— De nagy lett errefelé a forgalom — dörmögte a főnöki tisztet is betöltő bakter. — Éppen tegnap jött egy leányzó, azt mondta tanítónő.

— Legalább nem leszek egyedül — gondolta, de azért fülelt a válaszra.

— Ha jobbkéztől lemegy az akácos mellett, megleli a földút végén. Olyan hat kilométernyire lehet. Osztón, ha meglát egy nagy téglaépületet, hát az lesz az iskola.

Köszönte az útbaigazítást és kifordult az ajtón. Megragadta a bőröndöket és tempósan taposni kezdte az utat a jelzett irányba. Nem sietett, úgyse várta senki...

Jó órai gyaloglás után villanyfény törte meg a homályt. Az akácbokorral benőtt árkon túl vöröstéglás épület húzódott meg a sötétben. Megkereste a bejáratot, majd az egyre erősödő kutyaugatás irányába fordult.

— Hát maga mi járatban van? — dörrent rá egy barátságtalan basszus a sötétből.

Kissé megrezzent, de mint akinek nyugodt a lelkiismerete, azonnal válaszolt:

— A pusztakői iskolát keresem. — Nem tudom, jó helyen járok-e?

— Ha igazat beszél, egy tapodtat se tovább — enyhült meg az ismeretlen hangja.

K

isvártatva a hang gazdája is előbukkant a sötétből. Kicsi ember volt, nagy bajusszal, mintha azzal akarta volna pótolni a termetéből hiányzó centiket

— Kiss Gábor vagyok, a hivatalsegéd — mondta, és parolára nyújtotta hatalmas tenyerét.

— Gyergyóy Károly, általános iskolai tanár — felelte a fiú némi önérzettel, amiben benne volt az a nem kis büszkeség is, amit a frissen szerzett cím miatt érzett.

Az öreg egy kicsit kuncogott magában a túlságosan hivatalosra sikerült bemutatkozáson, de azért beljebb invitálta a jövevényt.

Az iroda nem volt éppen tágas, de kényelmesen elfért benne két íróasztal, egy terebélyes könyvszekrény, kis asztalkán rádió és lemezjátszó, meg egy vaslábakon álló mosdótál. Ez volt az egész bútorzat. Az olajos padló itt-ott már kikopott, látszott, hogy már régen szolgálja az iskolát.

A fiú ráérősen lerakta a csomagokat s Kiss Gáborra

nézett, tekintetében kérdés vibrált: — Aztán hol lehet itt aludni? — Az öreg elértette a kérdő tekintetet, s csak ennyit mondott:

— A tanár úr szállása a szomszéd épületben lesz; Csakhogy azt még most renoválják.

A csendes beszélgetés közben lépett be a lány. Csendben megállt az egyik asztalnál, mint aki arra vár, hogy immár közös ismerősük, az öreg hivatal- segéd bemutassa őket egymásnak. Az azonban nem nagyon igyekezett, nyilván az járt eszében, ismerkedjenek meg ők maguktól, ha már annyira akarnak. Mormoltak egymásnak valamit, de abból nemigen lehetett kivenni, hogy melyiket hogy hívják.

A fiú végigmérte a lányt. Aprólékosan, módszeresen nézte, mint aki nem akar kihagyni egy négyzetcentimétemyi terü- - letet sem a vizsgált alakon. — Jó lába van — gondolta, de ennél nem is jutott tovább az értékelésben, mert a lány megszólalt:

— Nagyon vártuk ám' Már azt hittem, Gábor bácsival fogjuk megkezdeni a tanítást. — Isten hozta, helyezze magát kényelembe.

A fiú látta, hogy a lány nem sokat ad a formaságokra, de most ez sem bosszantotta. Határozottan imponált neki. Minek is a sok beszéd ebben az istenverte fészekben. Legalább nem lesznek illúziói az új munkahelyet illetően.

Vacsora után nekilátott a kicsomagolásnak. A lány nem tágított, ott ült az asztalnál és nézte, hogy bukkannak elő a bőröndből a könyvek, ruhadarabok, tisztálkodási szerek, meg egy apró tranzisztoros rádió. Beszélgetni akart, de a beszéd sehogy sem akart, megeredni. A fiú törte meg a csendet:

— Magát hogy hívják? — Nem értettem a bemutatkozáskor.

— Julika — válaszolta a lány olyan kedvesen, mint áld örül annak, hogy ked vébe járhat ennek a cseppet sem barátságos fiúnak.

— Julika?! — Nem Julianna, vagy Júlia?

— Nem. Julika!

— Hm.... Szép név.

— Szép. Nekem legalább is tetszik.

— Aztán, maga honnar került ide Julika, a világ végére?

— Világ vége? Nem hi szem, hogy az lenne.... Magam is tanyasi vagyok, Sze geden végeztem — felelte a lány, s mintha egy kis csodálkozással vegyes szemrehányás csendült volna meg a hangjában. — Aztán meg, van villany, tv, könyv, vasút — folytatta —, szóval nem úgy néz ki mintha a világ végén lennénk.

— Tudja, én eddig nagv városban laktam. Ott Laknak anyámék is, szokatlan még a tanya.

A

kicsomagolás a be. szélgetés alatt sem szünetelt. Már az egész asztalt elborították a kisebb- nagyobb dobozok, apró használati tárgyak, a hajdanvolt „nagyvárosi élet” megannyi néma tanúja.

— Ez mi? — bökött a lány kíváncsian egy nagy skatulyára.

— Ez a kőtáram.- — A micsodája?

— Jól értette, a kőtáram. Ugyanis földrajzszakon végeztem, s magammal hoztam a kőgyűjteményemet is. — Mind maga gyűjtötte? — Az egészet. Hiszen ez a szakmám — tette hozzá a fiú kis sértődéssel hangjában.

— Ez például micsoda? — mutatott a lány egy jókora darab fekete kőre.

— Ez? Andezit...

— Mondjon róla valamit — kérlelte a lány,

— Aztán, magát valóban érdekli az andezit, vagy csak meg akar hallgatni egy földrajzórát? — kérdezte a fiú, de hangja azt is elárulta, hogy hajlandó belemenni a játékba;

— Igazán érdekel.

— Na jó — köszörülte meg a torkát a fiú, s komikusán erőltetett pózban elkezdte az előadást:

— Az andezit vulkánikus kőzet, nevét a Dél-Ameri- kán végighúzódó Andok hegyvonulatáról kapta. Színe többnyire szürke, vagy fekete, s több mint hatvan százalékban sziliciumdioxi- dot tartalmaz. Előfordulása hazánkban is gyakori, hiszen megtalálható a Mecsekben, a Mátra pedig csaknem teljes egészében andezitből áll. Az andezit...

— Jeles! — kacagott a lány.

— Azért persze nem illik kinevetni a kisebbet — mondta a fiú, lelke mélyén azonban nagyon is jól esett neki a lány elismerő nevetése.

Ügy érezte, valami felszabadult benne, mintha a kicsi tanári szoba is hatalmas teremmé tágult volna körülötte.

— Maga máért jött ide

egyáltalán?

A fiú először azt hitte, nem jól értette a kérdést. Hogy került ide ez a komolykodó hang? Nem akarta elhinni, hogy a vidám trécselés után ilyen komoly, választ váró kérdés is elhangozhat.

K

icsit töprengett, mintha a választ fontolgatta volna. Magában elismerte a kérdés jogosságát, bár kicsit elkeserítette a lány nyílt választ váró tekintete. — Hogy miért jött ide? Talán nem is akart jönni. Illetve...

— Tudja, dolgozni mindenkinek kell valahol. Én megpróbálom itt — felelte a fiú, s hangja hihe- tően csengett. — Azt hiszem, itt is lehet dolgozni — folytatta, de a világért 9em emelte volna szeméta lányra — ha meg unatkozom, majd megvigasztalnak a köveim.

Az utolsó mondatnál már mosolygott. Felszabadultan mint aki nagyon nehéz

Kevesen tudják, hogy a kiváló francia kommunista színész, Gerard Philippe apja, Marcel Philippe kol- laboráns volt, akinek a háború végén el kellett hagynia hazáját. Azóta is Spa nyolországban él, minthogy távollétében, mint

helyzetből vágta ki magát, s most megérdemli, hogy kinevesse a legyőzöttet.

A hirtelen támadt fagyos hangulat pillanatok aiatt feloldódott. Már a lány is sokkal szelídebben nézett a fiúra, mintha már megbánta volna az iménti udvariatlan heveskedést. — Különben Is, mi közöm hozzá? — gondolta magában.

— Azt hiszem, ideje lenne lefeküdni, holnap is nap lesz — mondta a fiú, s apró ásítást nyomott el a 6zája szegletében, mintha ezzel is bizonyítani akarta volna, mennyire elfáradt az egésznapi utazásban.

*

R

eggel korán kelt. Kiment az udvarra, sokáig nyújtózkodott. Csak most nézett szét alaposan, hiszen az esti sötétségben nem látott szinte semmit. Nem volt sok látnivaló az udvaron. Mindjárt a fészer előtt állt a régimódi, kerekes kút. Nagy lendülettel húzott rajta néhányat és élvezettel hagyta, had csorogjon hátán végig a friss víz.

— Jó reggelt! — hangzott hirtelen a háta mögött.

A lány volt, apró kenyér- darabkákat szórt a galamboknak, amelyek láthatóan nagy bizalommal vették körül a korai reggelit szóró jótevőt.

— Jó reggelt, Julika! — válaszolta a fiú, s valahogy jó kedve támadt.

— Tudja-e, mit álmodtam az éjjel? — kérdezte a lány huncut mosollyal. — Úgyse találja ki! — incselkedett tovább.

— Majd megmondja, ha akarja.

— Meg is mondom — mondta, s látszott rajta, sokért nem adja, hogy elmondhatja álmát.

— Na, halljuk! — türelmetlenkedett a fiú.

— Ha hiszi, ha nem, azt álmodtam, hogy hatalmas vulkán tetején járok, lábam alatt rengeteg andezit rög görgött jobbra-balra... Hát nem érdekes? — s ezen a furcsa álmon nevetni kezdett a lány.

Nevetni, de úgy ám, hogy a mezítelen felsőtesttel ott álló fiúnak nagyon melege lett ettől a nevetéstől...

háborús bűnöst Franciaországban halálra ítélték.

A nagy színész halála után négy esztendővel, özvegyének közbenjárására, az immár 71 éves Marcel Phi- lippe most engedélyt kapott, hogy meglátogathassa 37 éves karában elhunyt kiváló fiának sírját;

Szatíra ez a film, ritka esemény filmművészetünkben. Rendezője, Palásthy György művészi célul azt tűzte maga elé, hogy ízes, jó szocialista, telibe találó, lényegbe vágó mondanivalója filmvígjátékokat készít. így alkotta meg első két filmjeként a Mindenki ártatlan-t és a Meztelen diplomatá-t. Legújabb műve ugyancsak ezen a csapáson halad. Tabi László írta a Másfél millió-t, egy becsületes ember történetét, aki a népgazdaságnak — bár szándéktalanul — okozott kárt meg akarja téríteni. Mire jut vele? Egyesek bolondnak nézik, pedig — csak becsületes.

Nyilvánvaló: ez a téma vérbeli szatíra, temérdek mulatságos lehetőség rejlik benne, olyan görbetükör, amelyben magatartásunk, közéletünk, közgondolkodásunk kisebb-nagyobb visz- szássága lelepleződhet. Palásthy érdeme elsősorban ez, a ragyogó témaválasztás, a kertelés nélküli szatíra.

A hibája pedig: néha nem eléggé szatirikus, máskor meg túlzásba esik. Igen: a történet olykor meglassul,

Húsz év telt el felszabadulásunk óta, egy új nemzedék nőtt fel — s vajon mi él bennük a húsz év előtti időkről? S a ma húsa évesek, hogyan fognak visz- szagondolni újabb húsz év múltán mai cselekedeteikre, hogyan emlékeznek majd mai tetteikre mások? Ezekkel a kérdésekkel foglalkozik Bíró Zsuzsa és Keleti Márton filmje, a Ha egyszer, húsz év múlva...

A történet két szálból szövődik. Az egyik szál mai, fő hőse egy húszesztendős egyetemista fiatalember. Kicsit cinikus, köny- nyelmű, nem szereti az ér- zelmességet, hányaveti, komolytalan — vagy ilyennek látszik. S egyszer a véletlen szembesíti őt az apjával — ez a történet másik szála; Nem a valóságban, hiszen az apja már nem él, épp húsz évvel ezelőtt, 1944-ben meghalt. Mostanáig az apja — akit nem is ismert — egy szűkszavú halálhírt jelentett neki. Megtudja: mi is előzte meg apja halálhírét, mi minden történi vele, az akkor húsz esztendős fiúval, akit a háborúba szólítottak, pedig nem szerette a háborút. Sorra,

ernyed az irama, a mulatságossága, de a szókimon- dása, a gúnyolódó készsége is, fegyvertárába pedig az éles irónia mellé érzelmes- ség tolakodik. Talán ezt ellensúlyozandó, időnként a másik végletbe lendül át a történet, nagyhangúvá válik.

örvendetes, hogy a Másfél millió igazán mulatságos őszinte, bátran bíráló film. Szatirikus története sok kapoccsal csatlakozik a valósághoz, jól alkalmazza a művészi torzítás eszközeit. Amit számonkérünk rajta, amit a jó kezdet még jobb folytatásaként várunk, az éppen e kettősség még jobb kidolgozása: a valósághoz való még szorosabb kapcsolódás, és a gúnyos-mulatságos fejtetőre állítás tökéletesítése.

A filmben számos nagyszerű színészi alakítást lát. hatunk, elsősorban Makláry Zoltánét, aki kedves-dör- mögős humorral játssza a becsületes öreg bácsit. Kitűnő partnerei Kiss Manyi, Márkus László, Bessenyei Ferenc, Sinkovits Imre, Garas Dezső, Gábor Miklós, Gobbi Hilda és még sokan mások,

rendre kiderül — előbb csak a véletlen folytán, később már a kíváncsian megkezdett nyomozás segítségével — apja utolsó napjainak tanulságos története: Semmi különleges, semmi nagyszabású nem történt akkor ezzel a fiatalemberrel: félt, hányódott, majdnem ellenálló lett, s egy buta véletlen folytán agyonlőtték. A mai fiatalembernek a szűkszavú halálhír így tartalmat ad és az egyszerű ember félelemmel párosult csendes hősiessége lép az üres, élmény- telen frázisok helyére, A mai fiatalember észrevétlen változik meg annak hatására, amit megtudott, megváltozik önbecsülése, megváltozik az emberekről alkotott képe, a gondolkodása.

Erről szól a film. Két hibáját róhatjuk fel. Az egyik: a kettős szál — a húsz év előtti és a ma játszódó — olykor bonyolultan szövődik egybe s ez csökkenti az amúgyis kevéssé látványos, s feltűnő mondanivaló hatékonyságát. A másik hiba a kettős főszereppel kapcsolatos, amelyet az egyébként tehetséges Bujtor István alakít. Ugyanis a bonyolult, nehéz színészi feladatot — hogy az alkatától eltérő figurát és egy vele részben rokon, részben más alakot is életre keltsen, s közben mindkettőjük finom belső megváltozását is érzékeltesse — nem tudta hibátlanul meg- oldani. Pedig a mondanivaló egyik fő része, a belső katharzis ábrázolása, rá lett volna bízva, a történet maga erre inkább csak utal.

Keleti Márton kitűnő rit- musérzékkel, hatásosan, érdekesen, mozgalmasan rendezte meg a filmet. A főszereplő mellett néhány valóban kiváló színészi alakítást láthatunk Bánki Zsuzsától, Bessenyei Ferenc- től, Sinkovits Imrétől, Gábor Miklóstól.

Z. k

Az alma

messze esett a fájától

Ha eqyszer. húsz év múlva .. •

Meggyes László: RÓMA