Szolnok Megyei Néplap, 1964. november (15. évfolyam, 257-280. szám)

1964-11-01 / 257. szám

9

SZOLNOK MEGYEI NÉPLAP

1964. november í.

T iszaföldvár felől ro* bőgtünk be teherautónkkal Törökszentmik- lósra. A nagy hosszú u'ca már végesteien végig tömve mindenféle járművel, katonasággal. A gyalogjárdák és a kocsiút között szépen egymásmellé sorakoztatva ezernyi teherautó, meg hosszú trélerek. A katonaság az udvarokba behúzódott. Ott főztek a gulyáságyúkban is. Füstjük úgy szállt felfelé, mintha csak a házak kéményéből ömlene. A teherautókon, trélereken faágak. — Álcázásul. Minden előkészítve rohamra a Tiszához, Szolnoknál, ha a hídverés ideje elérkezik. A szovjet csapatok már ott voltak Szolnoknál a Tisza innenső partján. Valahol, jóval Szolnok felett pedig már át is keltek és már jönnek is északról délfelé, hogy hátba kapják a Szolnokot védő németeket. Teljes készenlét volt már második napja. Senki sem hagyhatta el szálláskörletét:

Estefelé riasztás. A kocsik mellett izgalommal vártuk az indulási parancsot. Mi magyarok különösen izgatottak voltunk. — Szolnok keletről Budapest kapuja: Ha Szolnok a miénk, akkor már csak egy ugrás Budapest. — Remegtünk, dideregtünk az aprószemű esőben. Csak a sofőröknek van jó dolguk; Azok a vezetőfülkében szélmentesen, esőmentesen várják az indulási parancsot; Rajtunk már a sátorlap se segít, pedig ugyancsak bebugyoláljuk vele magunkat;

Amikor a küldönc hírülhozta, hogy megint lefújták az indulást, örültünk is, meg nem is. örültünk, mert bent a házigazdáéknál megint kicsit felmelegedhetünk. Nem örültünk, mert megint tovább tart a bizonytalanság. — Nincs rosszabb ennél a katona számára;

I efeküdni igazából nem lehet, csak úgy ruhástól dőltünk le. Azért a csizmát lehúztuk. Nikita Kiricsenko, a kapitányunk még azt se,

— Minek? — mondta. — ügy is indulás lesz kora hajnalban. Már öreg tapasztalt katona volt. A Volgától kergette a németeket. Kaukázusi kozák.- — Kozák sapkáját az istennek el nem hagyta volna. Bő fekete vállas, lobogó kozák köpenyében inkább lóra illett volna, mint teherautóra.

Neki lett igaza: Még csak első álomban voltunk, amikor már megint riasztottak bennünket. Hanem most aztán volt ám!

— Davaj!... Davaj! — Skoro. Skoro... Pasli... pasli!

Szolnok alatt az országút mentén egy kis csalitos- ban voltak már előkészítve, rejtve a pontonok. — Percek alatt raktuk, valósággal dobtuk fel a trélerekre. Mire pirkadt volna már mindenki a helyén volt. A Tisza gátja, meg az ártéri erdő jó fedezéket nyújtott. Aztán egyszer csak megrezdült a föld. Csak ordítva hallottuk egymás szavát úgy bömbölt, zengett, zúdult, sistergett, ropogott itt minden. A mieink lőtték a német állásokat. Abban a pillanatban indultunk meg mi is. Vissza csak itt-ott lőttek. Inkább csak gépfegyverrel pásztázták a mi oldalunkat. Csak úgy vak- tába. Látni semmit se lehetett még. Mi se láttunk. De az eligazítok hangosan adták az utasításokat. A motorok bőgése amint erőlköldtek a térdieéró sárban, a lerakodás óhatatlan lármája, meg a láncok csörgése, a drótkötelek sur- rogása, mind áthallatszott a Tiszán. Akármilyen óvatosan is dolgoztunk.

Kelet felől, a hátunk mögött már pirkadozott a nap. Addigra mi már a felénél továbbra voltunk a SÉMal. Most jelentek meg

KOSSÁ ISTVÁN:

HIDTOES A TISZÁN

az első repülőgépek. — A mieink voltak. Ott köröztek a fejünk felett. Hol felhúztak a magasba, hol egészen mélyen telettünk suhantak eb Nagy nyugodtságot adott ez mindenkinek,

Aztán hirtelen erős géppuska tüzet kaptunk. Aknákkal is lőttek bennünket. Néha egy-egy ágyúlövedék csapódott a vízbe. Eleinte távolabb aztán mind közelebb. De amíg mi a híd- veréssel bajlódtunk, azalatt fölöttünk északra, meg alattunk délre is átkeltek a mieink — a gyalogság — motoros kompokon. — Már Szolnok első házainál folyt a harc;

A kkor jelentek meg £en lettünk a német bombázók. Előbb a Stukák jöttek. El akarták űzni a mieinket. Temérdek jött. A bombázókból is. A bombák magasra csapták fel a folyó vizét, amely áradatként zúdult vissza ránk; A félig elkészült híd ingott, recsegett, ropogott minden porcikájában: — Himbálódzott a tarajosra bombázott víz fölött. Pokol volt itt, de még egy találatot se kaptunk. Szerencsénk is volt. Pedig úgy vijjogtak a repülő bombák, mintha mindjárt mindent elsöpörnének. Már csak néhány tag hiányzott a túloldalig a hídból, amikor újabb, még nagyobb bombázó hullám tört be fö- lénk. A mi gépeink ragyogóan küzdöttek. Mindig hurrát kiáltottunk, ha egy-egy német gép égve zuhant lefelé. Ettől aztán még nagyobb erővel, még gyorsabban dolgoztunk. — Közkatona és parancsnok között most nem volt különbség. Nekifeszült itt mindenki a munkának: — Már oda se figyeltünk, hogy mi történik felettünk.

Hanem éppen már az utolsó tagot szereltük, a mi oldalunkon már indulásra sorakoztak a tankok, amikor a híd közepén találatot kaptunk. Akkorát rántott az egész hídon, hogy azt hittem darabokra hullik szét. De a láncok, meg az erős acélkötelek összefogták. Már egész világos volt. A túlsó oldalról már nem lőttek bennünket gépfegyverrel. Ott már a mieink megtisztították az átjárót. Már csak felülről fenyegetett veszély. Üjabb bomba zuhant mellettünk a vízbe. A szele majd besodort bennünket, a megrongált híd most vad táncba kezdett:

Nikita Kiricsenko kapitány arca, keze csupa vér volt, amint mellettem puszta kézzel, húzott nagy erőfeszítéssel egy drótkötelet. Homlokán a nagy erőfeszítéstől ujjnyi vastagra dagadtak az erek;

— Segíts! — kiáltotta oda;

A vállamról ledobtam a deszkapadlót hirtelen és elkaptam én is a kötelet. Kiricsenko mellém zuhant élettelenül. Még el tudtam érni a lebegő kozák köpenyét és egyik kezemmel visszarántottam nehogy a vízbe zuhanjon. Engem meg a félkézzel tartott kötél rántott majdnem a vízbe, de akkorra már hárman is segítettek. Egy pillanatra elszédültem. A fáradtságtól, a nagy erőfeszítéstől odahuppantam én is a kapitány mellé. Csak egyetlen pillanatra. — Ez elég volt. hogy lássam; a kení+ány él.

jp bben a pillanatban nagv hurrá... hurrá... hurrá... riasztott fel. Megráztam magamat mintha valami rossz álmot akarnék lerázni magamról. Egy nagyot lélegeztem. Karjaimmal erős lélegző mozdulatot csináltam, mert úgy éreztem, hogy megfúlladok.

A mieink hurráztak. Átkötötték a hidat. Hanem a találat helyén még mindig dolgoztak. Motoros pontonok nyomták, húzták a helyére a megsérült részt. — Ember hangyaboly serénykedett ott. A német repülők mind ritkábbak lettek; A mieink elzavarták a levegőben is őket;

Lekuporogtam Kiricsenko kapitány mellé. Nehezen lélegzett. Eszméletlen volt még mindig. Felemeltem. Valaki segített. A hátamra vettem úgy húztam-von- szoltam visszafelé. Nagyon nehéz volt. Hörgött. Szájából a nyakamra csurgóit meleg vére. Éreztem, hogy a hátamon hogyan kígyózik lefelé. Valaki megállított. Ott, ahol találat érte a hidat. Egy keveset várni kellett. Még igazítottak a híd sebén. De már néhány szál deszkán átlehetett menni;

— Gyere! Segítek — szólt, aki megállított. Nikita Kiricsenkot lefektettük hanyatt és én a fejtől, a segítők meg a lábtó' emelve vittük át nagy óvatosan lépkedve az ingatag padlókon.

A túlsó parton orvos ugrott pda hozzánk.

—■ Fektessék le! — Utasított.

igombolta a sebesült

*' zubbonyát, úgy vizsgálta. Intett valakinek hátra. Ápolónők futottak oda; Most már jó kezekben tudtam parancsnokomat. Indultam vissza dolgozni. A tankok még mindig nem indultak meg. Valahol messze tőlünk erősen dörögtek az ágyúk. Néha egy- egy Stuka is még beszem- telenkedett. Géppuskázta a hídon dolgozókat. A partról a légelhárítás, fentről pedig a mi gépeink űzték, pusztították őket serényen.

A gyalogság már nagy egységekben zúdult át a fé- ligkész hídon. Aztán nagy dübörgés közepette megindultak a tankok is. Rengett, himbálódzott a híd súlyuk alatt. Éppen jókor. A németek nagy erővel próbáltak a városból a hídhoz kitörni, hogy elpusztíthassák; Gyalogságunkat vissza szorították. Már a híd előtti utolsó házaknál védekeztek, amikor tankjaink átértek. Az utolsó pillanatban. A német tankokkal találták szembe magukat. Kemény csata kezdődött. Nem sokáig. A mieink felfogták a német rohamot és most már végeláthatatlan meny- nyiségben ömlött át a hídon gép és ember. Tankok, teherautók, ágyúk, minden ami egy háborúban kell, folyt, özönlött a hídon át Szolnokra, Budapest felé.

Fiatal, gyógyszertáskás katonalányok jöttek. Ápolónők. Sorba jártak mindenkit. Nem volt itt senki, aki ne szorult volna ápolásra. Sok volt a sérült. — Nem súlyosak, de a három sestra alig gvőzte a kötözést, kezelést. Megjelent az orvos is. Az, aki Nikita Kiricsenkot vizsgálta meg

C n engedélyt kértem

*" másodma gammal.

hogy a kapitányt megkereshessük visszafelé Török- szentmiklóson. Mindjár' fel is kapaszkodtunk egy sebesült-szállító autóra?

Ez legalább mindjárt a kórházba visz bennünket Nikita Kiricsenkohoz. Úgy is lett. Igaz, hogy jó sokat kellett rostokolnunk míg megtalálták.

Beszorult a torkomba a szó, amikor egy ilyen frissen tömött szalmazsákon megláttam Nikita Kiri- csenkot. Fekete kozák le- bernyegjével takaródzott. Olyan vidáman köszöntött bennünket, mintha mi szorulnánk vigasztalásra.

— Hát, mi annak nagyon örülnénk ám kapitány élvtárs, ha már holnap megint együtt lehetnénk, de azért még fontosabb, hogy jól gyógyuljon meg. Meg egy kis pihenés is nagyon ráférne mán

Hanem ezzel az utóbbi mondattal ugyan csak melléfogtam.

— Miféle pihenésről beszélsz? — Ügy ugrott fel a szalmazsákról, hogy majd feltaszított bennünket;

— Nekem kell pihenés? Még azt mered mondani? Nekem, aki pihenés nélkül jöttem a Volgától idáig! Nekem kell pihenés? Már megyek is!

Hiába hívtuk a sestrákat segítségül, végül már az orvosokat is. Nikita Kiricsenko egy kis segítséggel felöltözött;

— Nu... pasli!

Most már hiába álltak elejbe az orvosok meg a katona lányok. Dühösen félretolta őket és usgyi le a lépcsőkön. Elég volt követni. Csak kint az utcán értük utói. Egy szóra se érdemesített bennünket, csak amikor megállított egy teherautót, akkor bökte oda kérdezésül;

— Szolnokon van a parancsnokság?

Mi vállhúzogatással feleltünk. Azért felsegítettük a kocsira és magunk is felvetettük utána magunkat;

Tinta fekete éjszaka volt mikorra Szolnokra beértünk. Valahol egy téren tett 1® bennünket a kocsi. Én sokat jártam a háború előtt Szolnokon, de most ebben a vak sötétben nem ismertem ki magamat. Tanácstalanul álltunk a kapitány mellett, ö törte meg a csendet;

— Reggelig valamilyen szállást kell keresnünk. Te magyar vagy. Menj be egy pár helyre. Kell találnunk szállást. Nézd ez egy nagy ház. Csak lesz benne valamilyen hely reggelig;

D ementünk. A kapu

D sarkig tárva-nyitva volt. Az egyik ajtón erősen kopogtam. Öreg apóka nyitott ajtót. A fronton már megtanultuk, hogy ilyenkor mindig az öregek jönnek ki. így hát ebben semmi új sem volt. — Nincs nálunk kedveseim egyetlen fekvőhely se. Meg az egész házban se. Itt már mindent elfoglaltak az oroszok, meg a menekülők. Hanem tanácsolom menjenek itt balra, ott egy nagy utca van, annak a jobb oldalán van egy szálló, a Grand Hotel Nációnál. Abból a németek csak tegnap menekültek ki. Ott biztos lesz. Az este voltam ott. Egyetlen lélek se lakik benne; Valahogy kifelejtették.

Hittünk az öregnek. Meg mit is tehettünk volna mást? Hamar megtaláltuk a szállodát. Tényleg üres volt. Pedig a kapuja se volt lezárva. Sorba nvito- gattuk a szobákat, Olyan

rend volt itt mintha nem is a front kellős közepén lennénk.

Zseblámpáját markába rejtve kezdtünk hozzá a tüzelő keresésének; Én mindjárt a pincét javasoltam átkutatni. Ott találni legbiztosabban. Valahol a lépcsőkön botorkáltunk lefelé, mikor valami halk neszt hallottunk. Puha bársonyos lépések voltak: — Megálltunk. HallgatództunK. Üjra lépések. Halk nesztelen lépések, mintha valaki meztéláb járna. Géppisztolyunkba hirtelen betöltöttük a tölténytárat és élesre állítottuk. A fal mellé lapultunk mind a hárman egy beszögelésbe. Vártunk.

A bársonyos puha lépések mindközelebb hallatszottak. Most valaki hirtelen elköhintette magát. — Nyugodtan, szabadon köhögött. így csak az köhög, akinek nincs mitől tartania. Az ilyen ember nem járhat rosszban:

Kiricsenko hirtelen felkiáltott oroszul; — Ki van itt?

Ijedt felhorkanás hallatszott most már egészen a közelünkből. A kapitány hirtelen rávillantotta lámpáját. Papucsban, házikabátban egy öregember topogott elénk. Remegett mint a nyárfalevél. Még a szája széle is. Mélyen nagyot hajolt felénk, de kezeit védőén emelte fel, mikor a lámpa fényében meglátta a rászegeződő két géppisztolyt.

— Német van a házban?

— kérdezte a kapitány?

— Nemei nincs. Nincs... nincs — dadogta az öreg, aki még mindig remegett és összegörnyedve állt előttünk:

A/j őst én szólaltam meg

*'* magyarul. Ijedtében az öreg méginkább összerezzent, de azért most már felegyenesedett;

— Az már nagyon jó, hogy maguk tudnak magyarul. Miben lehetek szolgálatukra? — Ezt már úgy mondta, mint ahogy azt minden tisztességes szállodában szokták;

— Fűtött szobát kérünk? mert fázunk és fáradtak vagyunk. Szeretnénk reggelig jól kipihenni magunkat;

— Jaj az nincs? Egy csepp tüzelőnk sincs — mentegetődzött az öreg; — Fordítottam Kiricsenko kapitánynak.

— Akkor átkutatjuk a házat — döntött a kapitány. Lefordítottam az öregnek. Most ijedt csak igazán meg.

— Nem... nem... — nem kell átkutatni, majd valamit azért összeszedek. Melyik szobába parancsolják?

— Ügy kérdezte ezt, mintha mi máris ismernénk a szobákat.

— Olyan szobába, amelyikben hárman rendesen elférünk.

Vezetett bennünket. Az első emeleten nyitott ki egy

szobát, amelyben egy dupla ágy, meg egy heverő volt;

— Mindjárt hozom a tüzelőt. Jó begyújtok. Addig tessék kényelembe tenni magukat. Azonnal.,, azonnal itt leszek — hátrált ki a szobából;

Én már ki akartam venni a tölténytárat géppisztolyomból, amikor parancsnokom rátette a kezét.

— Várj!... Itt valami nincs rendjén. Az öreg ugyancsak megijedt, amikor azt mondottuk, hogy átkutatjuk a házat. Nem gyanús ez?

— Nézzünk jobban körül.

— Nem bánom.

Már indultunk is. Le a pince felé mentünk megint. A pinceajtóban akadtunk az öreggel össze. Ijedtében leejtette a szenesvödröt. A két kezét széttárva állta el utunkat.

í— Ne... ne... Az isten szerelméért ne!

félrelöktem az öreget.

* A pinceajtót meg hirtelen kivágtam és egy hosszú sorozattal pásztáztam végig géppisztolyommal a pincét. Csak úgy vaktában, találomra. Éle* női sikoly, meg dörmögő férfihang volt a válasz. — Tisztán lehetett hallani, hogy valaki odabenn élesre állítja fegyverét. Hirtelen félre ugrottunk az ajtóból, ahonnan egy kézifegyver tüze villant fel. Az öreg rémítő kiáltással rogyott össze. Társam, akivél meglátogattuk a kórházban Kiricsenkot, kézigránátot húzott ki övéből. Élesre állította. Mi előre lefeküdtünk a még mindig hörgő öreg mellé, társam meg bevágta a kézigránátot. A dobás pillanatában oda huppant közénk. Rá pont az öregre. Dörgött, zúgott; remegett az egész ház. Hullott ránk a vakolat. A pincéből meg füst, por, égett szag ömlött kifelé. Majd megfulladtunk tőle. Aztán sokáig nagy csend. Semmi nesz. Egy mocorgás se.

— Van ott bent valaki? — Kiáltottam be először magyarul. Aztán németül. Semmi válasz; Üjra beszóltam.

— Ha van valaki jöjjön ki, mert újra robbantunk. Megint semmi válasz. Csak az öreg sóhajtott még egy nagyot. Azt hiszem akkor szállt ki a lélek belőle.

Elvettem a kapitány zseblámpáját és az ajtó szögletéből, annak fedezete alatt hirtelen bevilágítottam.

Egy civil, meg egy nő feküdt ott egymásra borulva. Holtan. Beléptünk a helyiségbe. A német itt lent a pincében öltözött át civilbe. Levetett tiszti ruhája még ott volt a sarokban. A papírjai is benne voltak?

— Hans Jäger Hauptleu- tenanit. Született Kirchen- feldben. 1920-ban. A nőnél nem találtunk iratot. Az öreget csak most vizsgáltuk meg. Halott volt az is.

Az elejtett szeneskannát újra megraktuk. Ügy mentünk fel a szobába. Amikor már javában pattogott a tűz a kályhában és meggyőződtünk, hogy az ablakok jól vannak világosság ellen fedve, akkor gyújtotta fel Nikita Kiricsenko zseblámpáját. Némán álltunk egymással szemben. Perceken át. Aztán végre megszólalt.

— A fronton soha se árt az óvatosság.

Csak bólintottam