Szolnok Megyei Néplap, 1964. október (15. évfolyam, 230-256. szám)
1964-10-18 / 245. szám
lfW. október 10. SZOLNOK MEGYEI NÉPLAP 9 . ; ................... ' A NTAL ILONA: ANYA (TANULMÁNY) MUNKÁSMŰVÉSZ ÉLETMŰVE Dési Huber emlékkiállítás a Nemzeti Galériában Februárban emlékeztünk halálának 20. évfordulójára, nemrég pedig emlékki állítása nyílt meg a Magyar Nemzeti Galériában Dési Huber Istvánnak, szocialista munkás-festőművészünknek. A kiállítás 110 olajfestményével, 159 rajzával és 60 rézkarcával teljesebb értékű bemutató, mint 1947 tavaszán az Érnst múzeumban rendezett első. Hitelesen és meghitten, ugyanakkor reprezentatív tisztességtétellel mutatja meg Dési Huber helyét a magyar nemzeti festészetben és az egyetemes képző- művészetben. Egyidejűleg híven tanúskodik a munkásművész kifinomult közösségi tudatáról. Az emlékkiállításon azt is nyomon követhetjük, hogy mi mindent kellett leküzdenie Dési Hubemek. az elszegényedett órásmester fiának, aki gyerekfejjel anya nélkül maradt. Pro- letársorban ezüstkovácsoló munkásként, a formális iskolai képzés alkalmaiból kirekesztve, a túlterheltségből származó, s korán jelentkező tüdőbaja miatt fokozatosan gyengülő testi állapotban meglehetősen későn, férfikora delén találta meg a maga egyedülálló dinamikus formanyelvét. Bepillantást enged a kiállítás arra is, hol érezzük betetőzöttnek Dési Huber életművét. Milánóban és Észak-Itá- lia több városában élt és dolgozott, mint ezüstműves munkás a húszas évek derekán. Ott keltezett rézkarcai még jobbára csupán részletekbe menő ta- nulmánymunkók városkéBagdadban december 21- én kezdődik az arab irodalmárok nemzetközi kongresszusa, amelynek előkészítő bizottsága elhatározta, hogy különféle arab országokból, a hivatalos küldöttségeken kívül, mintegy 150 irodalmárt hív meg egyénileg pékről, emberekről. Hazatérte után 1928-ban szákit ezzel a műfajjal, s áttér a tömörebb költői kifejező készséget kívánó linóleummetszésre. Ebben a sokszorosított grafikai műfajban már éretten, önálló szer- kesztőkészséggel agitál a munkásosztály érdekében. Rákoscsabáról naponta jár be dolgozni, és éjszakáit rövidíti meg, hogy belemélyedhessen és élete fogytáig kutathassa az olajfestés titkait. A napi munka mellett, a pihenés óráiban rajzolt. Korának úgyszólván minden formakísérletét sorra tanulmányozta és legbelsőbb élményéi alapján alakította ki saját stílusát. — Ilyenek a monumentális igényű szénrajzos grafikái: az Önkínzó önarckép (1938), csakúgy mint a leghitelesebb József Attila portréja. Töprengője, Ifjú munkása, stb. Valamennyi síkba átfogalmazott kőszobor. Vastag határoló vonalaik szenvedélyes izzásúak, ott isi, ahol természetet jelenít meg. (Budakeszi park, 1936, Budakeszi táj.) Ilyenek még: Viharmadarak, Napraforgós táj, Falusi temetés. (1940) és az utolsó szülőföldi látogatásának élményeiről szóló megrázóan szép képei. Legérettebb festményei már-már kitörnek a táblaképi keretből monumentális sík- és térhatásukkal nagy felületet követelnek. A Nemzeti Galéria ezzel az emlékkiállítással méltóképpen dokumentálja a szocialista Dési Huber István gazdag életművét. Nagy Tibor A konferencia tíz napig ülésezik, a három utolsó napon tartják meg a költészet fesztiválját, amelyet az EAK Művészeti és Irodalmi Tanácsa eddig minden esztendőben Egyiptomban rendezett meg. A konferencia fő témája: az irodalom és a szocializmus kapcsolatai. Bakosné, Sági Eszti két esztendeje vesztette el az urát. Búsult utána, mert jó ember volt, csendes, szorgalmas, tűrő. Ám a második év végén már csak úgy gondolt rá, mint valami régi régi ismerősre, aki elment valahová, s akinek arcát a távolság elhomályosítja. Anyjával, nagyanyjával élt együtt a tanyasi házban, akik sokkal régebben özvegyültek meg, mint ő. Bár betöltötte a huszonnyolcat, mégis úgy bántak vele, mint valami süldőlánnyal. A fiatalasszony soha nem is ellenkezett semmiben, megszokta, hogy azt tegye, amit mondanak neki. Amúgy se tudott eligazodni a világban, ami kétféleképpen szólt hozzá. Másként az otthoni környezetben és másként a kert kerítésén túl. Ez a kétféle hang egybekeveredett, kibogozhatatlanul összekúszá- lódott és olyanféle köd lett belőle, mint ami az ura vonásait is elmosta. Hárman együtt művelték meg a háztáji földet és gondozták a nagy gyümölcsös kertet. A felesleget a piacon adták el, ahová a két idősebb nő járt. Esztit, mintha féltették volna valamitől, a legtöbbször otthonhagyták, hogy őrizze a házat. A fiatalasszonynak eszébe sem jutott, hogy ellenkezzék. De a temetés utáni - második tavaszon minden megváltozott. A szokatlan szigorú tél elfagyasztotta a gyümölcsfák felét, a sertésvész megölt két süldőt, s elapadt az öreg tehén teje. Riadt gyorsasággal elhatározták, hogy dolgozni fognák a termelőszövetkezetben, — mindaddig, amíg ezt a szükség kívánja. Esztit sikerült a melegházi csoportba bejuttatniuk, s ez megnyugtatta őket, mintha a fülledt, nyirkos földszagot őrző üvegtető megvédné valamiféle láthatatlan, de szüntelen a levegőben levő veszélytől. A fiatalasszony már az első napokban észrevette, hogy rajta kívül csak a korosabbak öltözködnek úgy mint ő, s ez, maga sem tudta miért, különös szégyenérzetet ébresztett benne. Az elnyűttségükben is divatosan csinosszabású munkaruhát, vagy vászonköpenyt viselő nők melleti megalázottan összehúzódott, s titokban vágyakozó, bánatos szomjas tekintettel nézett rájuk. Az egyik ebédszünetben ismerte meg Sóhár Istvánt, a traktoristát. A szélesvál- lú, barna ember ragyogó szemével meglepve nézett rá, azután kihajolt az ülésből. — Hát maga hol volt eddig? — kérdezte tréfásan, de mosolyában, s mée inkább tekintetében — Bakosné úgy látta, — volt valami erős, őt felmérő mély figyelem, ami elállította a szívverését. Amikor megtudta, hogy egy-gyer- mekes özvegyember, megszédült, mintha a nap, s a höl meleget, hol hűvösséget árasztó féktelen szél gyengítette volna el. Nemsokára megint találkozott vele. Sóhár valamilyen hivatalos ügyét intézte el a városban, csak estefelé jött ki a határba. Már nem dolgozott de a megszokás, s a mulasztás nyugtalansága késztette ki a többiekhez. Bakosné ránézett, s szíve ismét megállt a mellében. — Eljön a mulatságra? — kérdezte, amikor megállt a fiatalasszony mellett. Fekete szeme annyira ragyogott, hogy nehéz volt belenézni. Lehalkított hangjában valami kimondhatatlan kérdés bújkált a szavak mögött, s amikor jobbját kinyújtotta, hogy kisujjával leüsse a tenyere felé fordított cigaretta hamuját, Eszti ebben » mozdulatban is egy másfajta, távoli élet szokásait és biztonságát érezte. — Ugyan már... — felelt félszegen és megrezzenő hangon, erőtlenül — én... özvegy vagyok... — Hát hiszen éppen ezért — mondta Sóhár és elmosolyodott. Eszti is mosolygott, határozatlanul, miközben remegő ujjaival a nyakába csúszott fejkendőt babrálta. Lopva végignézett a férfi erős alakján, és egyszerre nagyon kicsinek és öregnek érezte magát. A vér fehér arcába csapott arra a gondolatra, hogy ő ennek az embernek az oldalán ráncos szoknyában, félfűzős, nehéz cipőben, pruszlikban jelenjen meg Maga előtt látta új nőismerőseit a városban vásárolt nylon blúzban, csípőhöz simuló szoknyában, selyem ruhában és megalázottan hajtotta le a fejét, mintha Sóhár, kérdésével, erre figyelmeztette volna; Odahaza azonban, amikor a takaró és az éjszaka sötétsége alatt újra meg újra felidézte a traktorisI 50 | * H r— ta szavait, azok sokkal lá- gyabbá, s a tekintet tüzé- től áthatva, sokkal egyértelműbbé és jelentősebbé váltak. Annyira, hogy egész testében remegni kezdett, s egyik percben az ömlő víz gyorsaságával terjedt szét bőre alatt a hideg, a másikban karja alatt, homloka tövében, tarkója rövid, bolyhos hajszálai között kiütött a verejték. Másnap reggel odaállt Ságiné elé. Tartásának és vonásainak kemény elszántsága az anyát már akkor figyelmessé tette, amikor még meg sem szólalt. — Mit akarsz? — kérdezte asztmásán lihegő hangján. — Új ruhát... suttogotl Eszti. — Meghíttak a mulatságba... — Megzavarodtál? — kiáltott rá Ságiné. Hangja elfúlladt, de erőlködéssel folytatta: — Egy vagyont költöttünk a kiházasításod- ra, amikor férjhezmentél. Tele a szekrény, a láda... Nem pazarlunk, amíg a régiből tart, megértetted? — De én új ruhát akarok... divatosat... — mondta Eszti. A hangja rekedten tört fel, minden tagja reszketett, de barna szeméből olyan ellenséges pillantást lövellt rá, hogy Ságiné hátrahőkölt. — Még mit nem gondol... félrevetni azt a sok drága holmit... — sivított fel a nagyanya. — Amíg én élek, addig ezt nem lehet... Befeléhajló alsóajka izgatottan, gyorsan mozgott, mintha nehezen engedő falatot majszolna: — Vétek lenne... Szombaton, a bál napján, két új, addig még nem viselt szoknyát vett elő. — Amíg a hajtogatástól és állástól gyűrött anyagot vasalta, az járt az eszében, hogy Sóhár most egy más nő mellett ül és avval járja a táncot. Ettől a szüntelenül visszatérő gondolattól olyan mély csend támadt körülötte, hogy anyja, meg nagyanyja nem mertek szólni hozzá. És mindany- nyian megrezzentek, amikor kinn ugatni kezdett a kutya. — Ki lehet az?... —■ mormolta Bakosné és kiszaladt a konyha elé, de a tüzes vasalót nem tette vissza a felfordított lábasra. Nem jött senki, a kerítéstől egészen a kocsiútte üres volt a táj. Eszti mégis várakozva, kifeszült derékkal állt az udvaron. — Egyszerre odabent, a háta- mögött kétszólamú, panaszos kiáltozás hangzott fel, s ő, mintha csak erre várt volna, oldalra kapta a fejét. — Elégett! — Mind a kettő elégett! Oda a drága szép karton! Mennyi pénz! Mennyi kár! Uram, teremtőm, micsoda kár! Eszti csak három héttel később látta viszont a traktoristát — Munkából ment haza, s amikor a házuk felé vezető ösvény elején elvált a többiektől, a kukoricátok! szélén álló vontatógép sötét tömege mellől elébe toppant a férfi. — Hát nem jött el... — mondta félig tréfásan, félig szemrehányóan, mégis olyan bizalmasan, mintha csak egy órával korábban hagyták volna abba a beszélgetést. Fekete szeme mohón végigfutott a nyúlánk, kerekvállú, vékony- derekú asszonyon, s belső jóérzéssel, elégedetten elmosolyodott. — ötezerholdas a határ, holnap megint elmegyek innen és csak később jövök vissza. Akkor meg nem lesz se éjjelem, se nappalom. Kevesen vagyunk... — Kis- ideig hallgatott, elővette cigarettatárcáját, s míg motozott benne, megkérdezte lehalkított, tréfálkozó, mégis bizalmas hangján: — De az őszi mulatságon csak ott lesz maga is? Az asszony félrehajtotta a fejét. Szőke kontya. amelyet már nem rakott magasra, hanem nagy, puha fonatlan halomba tűzött meg a nyakán, különös, eddig ismeretlen bátorságot adott neki. Félig leeresztett szemhéja alól lopva, de sóváran nézett a férfira. — Ügy vélem... ott leszek! Lehetséges... hogy ott leszek! Anyja és nagyanyja most, amikor a szövetkezetben a legnagyobb szükség lett volna rájuk, reggelenként csak ritkán jelentkeztek brigádvezetőjüknél, mert a háztáji told, a kert nagyon sok munkát adott. Esztinek is otthon kellett volna már maradnia. de húzta-halasztotta az időt. Nem szóltak neki. csak egymásközt emlegették célzatosan, izgatott éles hangon, hogy egyedül nem birják a sokféle összegyűlt tennivalót. Esztitől furcsa, feszült csend választotta el őket, mintha újabban féltek volna a hallgatag, otthon is engedelmes, fáradhatatlan szorgalommal dolgozó asszonytól. Amikor a sűrű csapatban hazafelé tartott, teliszájú kiabálásra lett figyelmes. — Igen, igen, azt akarják, hogy kimenjek a határba, mert kevesen vannak és hajnaltól estéiig törjem magamat. De avval senkise törődik, hogy-valósággal elég rajtam a ruha. már a harmadik megy szét az izzadástól. — Ügy, úgy... Bizony, bizony... — hallatszott innen is onnan is. Bakosné azonban nem figyelt a helyeslő vagy ellenkező szavakra. Az egybeolvadó hangzavar közepén megtorpant és kitágult, mozdulatlanná merevedett szemével a testes asszonyra nézett. Tekintetében a villám gyorsaságával és vakító fényével felvillant egy gondolat, aminek a forrósága tetőtől-talpig elöntötte, úgy, hogy belül remegni kezdett, mintha hirtelen láz tört volna rá; Harmadnap a. reggelinél amikor a két idősebb mer gint azt emlegette, hogy megnőt a házi munka — Eszti hirtelen felkelt az asztal mellől. Egész tartása megváltozódnak, keménynek látszott. — Megbirják azt ketten is, esténként úgyis segítek, ha kell. Én átkértem magamat máshová, onnan pedig nem lehet elmaradni — mondta fojtöttan, de olyan nyomatékkai, hogy úgy tetszett, a szavak súlyos kövek módjára sorakoznak egymás mellé. — Micsoda? Otthagytad a jó, kényelmes helyedet? — kiáltott fel az anyja. — Bolond vagy te, elment az eszed? — Odamégy a sok férfi, a sok istentelen lator közé... — mondta panaszosan, mégis engesztelhetetlenül harag«» gyűlölettel nagyanyja, — Oda... odamegyek és ezt az akaratomat most már nem is másítom meg — felet Bakosné reszkető, de elszánt hangon. Kiegyenesedett, mintha az imént valami nagyon érzékeny, s eddig jeladás nélkül szuny- nyadó dolgot sebeztek volna meg benne. — Nincsenek ott latrok, még helytelenkedők se... — tette hozzá sötét daccal és cimpája kitágult a nehezen felszakadó, forró lélegzettől, , , lh Ságiné súlyos1 tenyerével hirtelen az asztalra vágott. A csészék, tányérok, riadtan felugrottak és megcsörrentek.— Itthon maradsz! — mondta parancsolóan és előrehajolt. — Majd én megmutatom, hogy kinek van itt szava! — Nem...nem maradok itthon... Nem... Nagykorú vagyok és saját munka- könyvem van... Hangja rekedt suttogással szólt, de szemében idegenül konok, eddig soha nem látott eltökéltség szikrázott. Amikor megfordult és kirohant, csípőjét odaszorította az ajtófélfához. Virágos, bő kartonszoknyája beleakadt a szegbe és hangos reccsenéssel a szegélyéig szakadt. XOOOOCCOOOC)OOOOOOOOOOOOCOOOO<X>DOO<X)OOOOOCOOOOOO!X)OCKX>OOOCKX?C>OCOOOOOOOOOCOOOCOr Csepeli Szabó Bélát rr Őszi szerelmi dal A városszéli dombokon már sírva jár a szél, s meg-meglegyinti homlokom a sok hulló levél... A nyári esték melegét borongás váltja fel, befutja kedvesem szemét és lágyan rámle hel. A hamubafult ég alatt honnan, hová megyünk? Hajunkra füst és köd szakad, s mint két fa, reszketünk. Minden oly szelíd, tétova, mint gyengelábú őz: suhog a halál ostora, fejünk fölött köröz, — de nézd, a hegyen, kedvesem, szüretre gyűlt, a nép: szikrázó bor dől édesen, kínálva tűz-ízét. Az életet dicséri mind és telt pohárt emel: emeljük arcunkat mi is vígan magasra fel! Emeljük fel a bágyadó bús őszi Nap felé, s kiáltsuk: forró, lázadó vérünk az életé! ... Ha szél suhog, ha köd szakad; bennünk örök a vágy; összehajtunk az ég alatt, mint két virágos ág... ‘^OCOWijOOüOfXXMÖOOOOOQOQ^OQOOOQOQQOOOOOOOQOOQOQOOQOQOOOC jOQOOű Arab irodalmi kongresszus
