Szolnok Megyei Néplap, 1964. július (15. évfolyam, 152-178. szám)

1964-07-19 / 168. szám

8 SZOLNOK MEGYE! NÉPLAP »04. Július 19. Veronese Pásztor Ferenc t éjszakája Az Úr szolgája Este tízóra prágai tartózkodásom utolsó esté­je. Kellene még egy beszél­getés valakivel, egy mű­vésszel a látottakról és a mai csehszlovákiai művé­szetről. Házigazdám, Lud­vig Farkas szívesen segít. Telefonálgatunk már is­mert művészeknek, s újak­kal kötünk telefoni isme­retséget. Ö csehül beszél velük, én németül. Végre akad egy név, egy cím. Alt professzor, aki otthon is van, el is lehet hozzá jutni. El lehet hozzá jutni, csak éppen át kell utazni az egész városon. Fent valahol megkerüli a kis piros vil­lamos a várat és megy to­vább, prágai Rózsadombo­kon és Zugligeteken át, az ismeretlen éjszakába. Mikor már félórája tart az út, kezdek félni, hogy semmi sem lesz a kalandos beszélgetésből. A profesz- szor elunta a várakozást a ház előtt. Vagy kedvetlenül fogadja az éjjeli látogatót. Veronese: Mária mennybe­menetele című festményé­nek ismertetőjével vígasz­talom magamat. Nemrég fedezték fel ezt a remek­művet. Valóban, a ma még felfedezhető mesterművek közt ritkán akad ilyen rendkívüli érték, az érett reneszánsz egy kimagasló egyéniségének alkotása. — Egy 1667-ből való, verses katalógus még leírja a ké­pet Károly püspök gyűjte­ményében. A felső rész, Mária Alakjával, már akkor hiányzott. Később elkalló­dik, ráfestenek, szennyező­dések teszik felismerhetet- lenné. 1950-ben azonosítják a képet, s Mojmir Hamsik- nak, a Nemzeti Galéria res­taurátorának munkája nyo­mán újra régi szépségében díszük Veronese halhatat­lan műve. — Izgalmas, szép lehet a restaurátor munká­ja. Tisztítani és javítani valamit, amit beszennyez­tek az évek. Magam elé képzelem, ahogy előtűnnek ezek a remekbeszabott fe­jek, a szinte szobrászi plasztikával megformált tes­tek. kibontakozik a kompo­zíció egysége, a heves moz­dulatok művészi összhang­ja. Jó lett volna egy res­taurátort is megismerni... Merengésemből az asz- szony riaszt fel, aki meg­ígérte, hogy szól, hol kell leszállni. Még gyalog is meg ken mászni egy dombot. A kes­keny utca elágazásánál egy szakállas ember támaszko­dik a villanyoszlopnak. Mel­lette még egy férfi. Ha ezek nem rám várnak, akkor el­tévedtem... — Nem vagyok profesz- szor — mondja Jaroslav Alt a bemutatkozásnál. — Festőművész vagyok és res­taurátor. Sohase bántott, hogy valaki nem professzor, ha érdekes dolgokat tud mon­dani. Felmegyünk a festő­műterembe. Leülünk. — hát mi a kívánságom? A másik művész, Jiri Josefik megmondja, hogy ő is res­taurátor. Legfeljebb az ő munkájukról tudnak be­szélni. Elmondják, hogy százhar­minc festőművész és szob­rász dolgozik a Képzőmű­vészeti Szövetség restaurá­tori részlegében. Sok mun­kájuk van, évi öt-hatszáz akciót hajtanak végre. Egy akciót jelent egyetlen kép restaurálása éppúgy, mint egy egész templom összes freskójának felújítása. — Fényképsorozatot mutat­nak az egyik akcióról. A Vitus székesegyház késő gót és reneszánsz falfestményei. Az ütött-kopott képek fe­hér foltjaikkal szinte kö­nyörögnek szépülésért. • A reneszánsz születésénél vagyunk. Most bontakozik ki az új művészet, most in­dul az európai új korszak. Témái mind vallásos tár- gyúak s annál érdekesebb, hogyan fejeződik ki, mint­egy áttételesen, a bibliai té­mákban a kor embersorsá­nak világa. Ez már nem a merev illusztráció, hanem emberi érzelmekkel is telí­tett gazdag panoráma. Röntgenképeket mutat­nak, a leválasztott festék apró metszeteiről. Láthatók a különböző festékrétegek. A fényképeken pedig lát­juk az úgynevezett olasz retus nyomait — alig ész­revehető kis vonalkákat egymás mellett. Vonalról vonalra haladva évek során át alakul újjá a régi műal­kotás. Ezeken a festménye­ken öt éve dolgozik a cso­port, melynek a két művész is tagja. Jaroslav Alt ezen­kívül nyolc éve dolgozik Kutna Horna műemlék vá­rosban a Szent Borbála templomban. Harmadik nagy működési területük II. Rudolf király nemrég felfedezett gyűjte­ménye. Több mint ötven mű azonosítása után meg­indult a restaurálási mun­ka. Rubens, Tintoretto, Ve­ronese festmények is van­nak köztük, ősszel kerül­nek kiállításra. Előveszem és gyorsan fel­lapozom a könyvet, mely most jelent meg s délelőtt vásároltam. Benne van a Rubens-képnek s még egy- egy Tintoretto és Veronese- képnek a reprodukciója. Nem a Mennybemenetel, hanem egy másik, a Kate­rina című. Igen, ezeket is ők restaurálták. Most már vidáman szalad a kis piros prágai villamos, le a hegyről, ha­zafelé. Nézegetem a három színes reprodukciót. Az egyik Tintoretto: Krisztus megkorbácsolása. A mar­káns test-ábrázolás és a merész átlós szerkesztés határozottan mutatják Tin­toretto stílusát, aki mindig az események és a viharzó érzések közepébe vezeti a nézőt. Mellette Veronese Szent Katalinja, szelíd fej­tartással. A harmadik Ru­bens mitologikus képe. Ez már a barokk világa. Be­vallottan és nem bevallot­tan, az antik, téma ürügyén ismét az ember kerül az ábrázolás középpontjába. Az ember, de milyen dú­san, az életigenlés bőségé­ben. Az imádkozó szelíd Máriácskától így jut el a keresztényművészet a gő­gös barokk pompához. Ve­ronese a határvonalon áll. Egyesíti magában a rene­szánsz minden gazdagságát és kiinduló pontja a ba­rokknak, a művészeti al­kotóerő új káprázatának. Lőrinc Lóránd gyertyalángok meg­rebbennek. Enyhe lég­vonat húz puhán a sekres­tye felől. Édeskés, keser­nyés liliomillat, akár a pe­nészes muskotály. Egy ki­nyomott ablak-ónon vastag napkéve csap a szőnyegre. Mintha fénygerendára tá­maszkodna a cirádás temp­lomablak. Ebben a súlyta­lan csendben, ebben a krip­tái mozdulatlanságban csak a milliárd porszem él. Ker- getőznek, hancúroznak a tömzsi fénynyalábban. Csengő riaszt. A léptek nesztelen mérik át a sző­nyeget. Hallik a csont kop- panása is, amint a díszes ruhában térdet hajt a pap. Centizett, mértékes minden mozdulat. Három lépés az oltár. Ismét egy roppanás a derékban. Mekkora zajt csap a meszes csont. Mé­lyet hajol a pap. Suttog. A keményített terítő fölé ha­jol. Széjjel pattan az ajka. Apró fakalapács ütésének vélném — inkább, mint csóknak, amit a szent térí­tőre pattint. Széttárt karral áll. Tíz, vagy húsz másod­perc? Milyen hosszú idő! Ember ez — csak egy ha­talmas feszületnek tűnik. Ember, ki egybenőtt a ke­resztjével. Vagy kereszt, ami ránőtt az emberre? Most megfordul. Az első hangos szó: — Imádkozzunk! Oremus! Rám nem kötelező a fel­szólítás. Megegyeztünk, hogy csak ülök az első pad- ban. Megnézem őt. Szabad másra is gondolnom. Bár zsong a fülemben az a ré­gi, az a nagyon régi lép- csőimádság: „Oremus. Pre- ceptis salutaribus moniti...’’ Negyedszázada már. Olyan csikófrizuránk volt, mint annak a két gyerkőcnek, ott mellette jobbra-balra. Én hadartam. Ájtatosabb voltam. Neki cukor csörgött a fogai között. Azért mond­ta cukros hangsúllyal is: — Confiteor Deo omni­potent!... A végén kaptunk ötven fillért. Fagylaltot vettünk és medvecukrot. Az sokáig tartott. Sok fagylalt... Sok medvecukor. Üresség. Sem­mi nyom. Itt az első pad- ban nehéz ábrándozni. Ne­gyedszázada sem volt ked­vünk elől ülni. De most egyedül vagyunk a vissz- hangos ajtóban. Megint megszólal. — Dominus vobiscum. Már serkedt a bajuszunk. A templom mellett park. Agyonfaragott kispad. Lu­kas drótkerítés. Emlékfol­tok ezek. Ez a hang férfia­sabb már. A . jellege nem változott meg. Azon a pá­don gyóntunk egymásnak. — Mihez kezdesz? Ho­gyan lesz? Apám azt mond­ta, hogy szívesen odavesz a keze alá. Tudod, hogy a 1 ^legjobb mesterember. Szi­gorú ember, de nem kell J félned tőle. Szelíd vigasztaló volt a j hangja. — Érts meg, el kell men­ni. Mindent megbeszélt a család. Ha itt adnának gim­náziumba. ahhoz ruha kell. Vaolu Verouese: Mária mennybemenetele. (Részlet.) tanszer kell. Pénz... pénz..5 pénz... pénz... A felsőipariból sem lesz semmi. Újpesten van, lakás... ellátás. Az isten sem győzné azt pénzzel. Még ha egyedül lennék, ta­lán bírnák az öregék. — Mit akarsz? — Én semmit. — Semmiből nem élsz meg. — Ha úrigyerek lennék! így kitörölhetem a „ a tiszta jeles bizonyítványom­mal. — Gyere te is inasnak. Legalább együttmaradunk. — Apám azt mondta hogy inkább kitekeri a nya­kamat, de nem enged pro- Unak. — Te úr akarsz lenni? — Apám akarja. — Sose lesz belőled. Ar­ra születni kell. — Úrnak nem születhet­tem. Pénzünk sincs. Kész. Pap még lehetek. Most megint középre jön. Imádkozni szólít. — Oremus! P edig tudhatná, hogy én * nem imádkozom. Ak­kor is tudta. Éhkoppos, so­vány világ volt. Rajta is lötyögött a kispap ruha. Pataki néni feketekávéval kefélte a kopott szövetet, hogy ne menjen fényes re­verendával az utcára 3 már majdnem pap fia. Az utcán? Leszegett fej­jel ment. Két kezét elől tartotta a mellén. Breviá­riumot szorongatott. Sápadt arc. kissé meggömyedt hát. Kurtára nyírt haj. Elment a fasoron, s még a fejét sem fordította a ház felé, ahol Giziék laktak. Pedig Gizi is leskelődött. Nézték a nővérével a kispapot. Tőle hallottam először heükopterről. Megmagya­rázta, hogy mik azok a ro- toplanok, rengeteg rajzot rögtönzött a homokba ar­ról, hogyan áll meg a leve­gőben a csodálatos gép. Ö fejtette meg közülünk első­nek, mit jelent a robbanó­motorban a négy ütem. Most itt tartja az orrom előtt az aranyozott kelyhet és mormog. Tudom, emlék­szem, hogy az átváltozás következik. Milyen finomak az ujjai. Ezek az ujjak tartották negyedszázada azt a kis­motort, amiről megfejtet­tük a benzin csodálatos hajtóerejét. Hiányzott nekünk. Azt mesélték róla, hogy a pap­neveldében külön szobája van. Egy egész könyvtárra való könyve. Pataki néni dicsekedett, hogy minden vizsgája után nagy jutal­mat kap az érseki helynök- től. Irigyeltük. Szép új, feke­te cipő volt rajta. De saj­náltuk is, mert nem kopo­gott végig a gyári úton ve- Le, mint mi a bakancsunk­kal. Később haragudtunk is. Legalább odaköszönt volna. Szégyell? Kispapnak tilos másokkal szóbaállni? Talán máris úr lett? z apját naponta lát­tuk. Mindennap De­széltünk az öreg Patakival. Édes fiamnak szólított még akkor is, miután megkapd tűk a segédlevelünket. Ha­zafelé jövet sokszor velünk tartott. A vállamra tette a kezét Úgy sétáltunk ha­záig. Amikor felőle érdeklőd­tünk, mindig ugyanazt mondta: ä,J01 van, hálais­tennek.’’ Eljött aztán az az idő, amikor már nem is kérdeztük. Űr lett belőle. Az öreg Pataki megma­radt nekünk. Mikor nyug­díjba küldték, sírva simo­gatta az öreg Böhringer esztergapadot. Bennünket megölelt. Azóta nem is lát­tam. Fojtón nehéz a liliomil­lat. Talán megmelegítette illó olaját a gyertyaláng, vagy kisütötte belőle az a fénypászta, amelyik maka­csul kitart, és bámészkodik a benyomott ablakon. Fordítom magamban a la­tin szöveget, hogy gyorsab­ban teljen az idő. Nézem az embert az oltár előtt, meg a keresztet. A két gyerkőc is unja már. Ásí­tanak, akár (^ak mi, akkor. Féllábukra támaszkodnak, elzsibbadhatott már. Sző­nyeggel együtt is kemény az oltárlépcső. Éhesek le­hetnek. Reggel nem ettek. Bár lehet, hogy ők is meg­szegték a rendet? Hajdan mi is megtettük. Meggyón­tuk. Vége. A két gyerkőc mondja ki. — Ite missa est. — A templom előtt meg­várom. Friss, jókedvű. Nincs a kezében a breviá­rium. Kispap korában na-* gyón ijesztő volt. Olyannak hiszem azt a pap kezében, mint a ló szájában a feszí­tőszárat. Itt is áll egy kispaü. Agyonfaragott ez is. mint­ha semmi nem változott volna. Hátbavág, mint ré­gen. Megmarkolja a zakóm vállát, akárcsak ott. akkor, a régi parkban. A hangja most is cinkos, furák odó. — No. mesélj, mi van, hogy élsz? AA eséljem ei neki, hogy *'■ mire gondoltam az ö liüomszagú templomában? Mit mondjak? Irigyelem? Sajnálom? Gyónok neki. Csupa év­szám, csupa életrajzi adat. Bármennyire is látom, hogy a mozdulatai a régiek, bár­mennyire érzem, hogy » hang is csupáncsak férfia­sabb lett egy kicsit, mégis. Csak őt nem találom mö­götte. Azt a régit. Úr lett? Mondom is neki. — Emlékszel? Úr lett be­lőled! Komoly arc. Nem hiszem, hogy ez az igazi. A han^ is szószéki. — A úr szolgája... Csak a szolgája. Szüleim meg­haltak. Itt egyedül vágyóit. Szerencse, sok a hívőm. Sok kedves emberem van. Beszél... Mesél... faluban azt beszélik róla, hogy ügyes em­ber. Megjavítja a beteg motort. Meggyógyítja a mosógépet. Villanyt szerei. Az iskolai szertárnak egy tucat kísérleti eszközt ké­szített már. Dinamót, mo­tort, szélcsatornát, repüiő- modellt. Most is előttem áll. Szét­tárt karokkal. Hátán a na- talmas. fémszálakkal ki­varrott leereszt. Hogy összenőtt a feszü­lettel?!

Next

/
Oldalképek
Tartalom