Szolnok Megyei Néplap, 1964. június (15. évfolyam, 127-151. szám)
1964-06-28 / 150. szám
8 SZOLNOK MEGYEI NÉPLAP 1964. június 28. Révész Gy. István: Don Fernando Jono Saavedra Maria de Fuenteto- dos y Catun nagyszerű hajós volt, vérbeli spanyol és hivő katolikus. Mint nagyszerű hajósnak, szüntelenül sajgott a szíve, amiért mindig csak a más hajóján járhatta a tengereket. Ezért hát harmincegy- néhány esztendős korában házasságra lépett Dona Est- rellával, aíkihez ellenállhatatlanul vonzotta az a két karavella, amit a leány atyjától örökölt, s akit viszont ellenállhatatlanul vonzolt hozzá nemesi származását tükröző hosszú neve. Dona Estrella nem volt szép, fiatalnak sem volt mondható, de Don Fernando ji keresztény volt és így tudta, hogy az eredendő bűn óta az ember fiának sorsa, nem lehet maradéktalan boldogság. A féltékeny és igényes Dona Est- rellával töltött napokért azonban bőven kárpótolták azok a hetek, amelyeket egyik vagy másik karavel- láján töltött az örökifjú és örökszép tengeren. Dehát vérbeli spanyol is volt Don Fernando, lobba- nékonyan érzékeny a női bájak iránt, s olthatatlanul szomjas a gyönyörökre, amelyeket Andalúzia, Kasz- tília, s a többi spanyol tájak leányai' a világ minden más teremtményénél tüzesebben tudnak fellobban- tani a férfiakban. S ha áldozatul esett a vágy csábításainak — márpedig ez a Dona Estrella által rendezett hét tengerre szóló botrányok ellenére is elég gyakran megtörtént — mint hivő katolikus és nagyszerű hajós, mindent elkövetett, hogy lelkiismerete nyugalmát visszaszerezze: hol töredelmesen meggyónta botlását, a hitben keresve fel- oldozást, hol a sárga földig leitta magát, a mámorban találva megnyugvást. Ez az eset azonban most, Conchitával nem volt ilyen egyszerű. Akkor kezdődött^ amikor még nem is sejtette, hogy az éjfekete hajú lány egyáltalán létezik. Már elvégezte utolsó tennivalóit nagyobbik karavelláján, a Santa Felicián, hogy holnap, a hajnál első sugaraival kifuthasson vele Palos kikötőjéből a Kanári-szigetek felé, ahonnan déligyümölccsel és más értékes áruval megrakva tér majd vissza hazájába. A kisebbik hajó, amit Estrella szülővárosáról Melun Csillagának kereszteltek el, szintén teljesen felszerelten állt a kikötőben, de ezúttal nem készült felvonni vitorláit. Don Fernando tehát elhagyta a Santa Felicia fedélze- - tét, hogy ezt az utolsó éjszakát még a parton tölt- hesse. Elsétálgatott, elnézelődött a kikötőben, ahol még három büszke hajó készült a másnapi indulásra: a kitűnően megépített Santa Maria, a kisebb Nina és Pinta, és ahogy Don Fernando a lázas sürgés-forgást figyelte, a szíve keserűséggel telt meg. Lám, neki el kellett adnia nemesi nevét és fel kellett áldoznia éjszak'it Dona Estrellának, hogy két nyomorult hajét mondhasson a magáénak, ez az olasz pedig — hogy is hívják? valamiféle Cristobal, vagy Cristoforo, igen, spanyolosán Cristobal Colón, eredeti olasz nevén Cristoforo Colombo — pedig három hajót is kap ő katolikus felségeiktől, Izabella királynőtől és Ferdinand királytól, hogy megkeresse nekik, ami tálán nincs is, az Indiába vezető nyugati utat. Mintha büszke spanyol vére epévé vált volna ereiben, úgy mászkált Rio Tin- to partján fel és alá, s irigykedve figyelte a Santa Maria, a Nina és a Pinta készülődését. És amikor kormányosa, Don Miguel csatlakozott hozzá és vele együtt kesergett a kegyetlen sors felett, elhatározták, hogy még nem mennek haza, hanem betérnek az Aranyhorgonyba, hogy bánatukat megöntözzék egy kis, a Sierra Moréna déli lejtőin termett borral. Ott látta meg Conchitát. Először nem túl élesen formálódtak f szemében arcvonásai, mert ami a Sierra Moréna, déli lejtőinek termését illeti, már túl volt a második kancsón, de aztán fent, az emeleti vendégszobában, amikor közvetlen közelről vehette szemügyre, már pontosan megállapí t- hatta, hogy ilyen szépség még sohasem volt a karjai között A haja éjfekete volt és a szeme éjfekete volt, és az ajka telt és piros és csupa kacagás, és a bőre, mint a bársony és a selyem, és a keble telt és feszes, és az ölelése — cordobai szent Lőrinc, imádkozz érettünk! — olyan volt, mint maga a mennybéli üdvösség. Don Femando eszét annyira elvette, hogy elfeledkezett még arról is, aminek tudata pedig egész napjára nyomasztóan ránehezedett, hogy ezen az éjszakán hitvese, Dona Estrella várja otthon búcsúcsókra. Sőt, ami.cor a hajnalpír keltével a hűséges Don Miguel bekopogtatott, hogy elérkezett az indulás ideje, akkor sem tudott megválni Conchitájától. Rövid alkudozás a lánnyal, rövid magyarázkodás a csodálkozó Don Mi- guellel, és máris elhatároztatott: minden hajószabályt sutbadobva, s a kapitány mindenekfölött való hatalmával élve, Conchita kisasszonyt magával viszi parancsnoki kajütjébe a Santa Felicia fedélzetére. Amikor a horgonyokat felhúzták és a vitorlákat nekifeszítették a kedvező keleti szélnek, Don Fernando ott állt karavellája parancsnoki hídján. Még egy utolsó fájdalmasan irigykedő pillantást vetett annak a jött-ment Colónnak ugyancsak vitorlafelvonásra készülő három hajójára, még egyszer körülölelte tekintetével a kikötőben veszteglő másik hajóját, a Melun Csillagát, s még egyszer végigsímogatta szemével a lassan távolodó hazai partot. És ekkor belényilalt a felismerés, a rémület, s döbbenet és a lelkiismeret- furdalás, mert ott, a búcsút int- kikötői sokaságbai meglátta Dona Estrella szikár alakját, amint vállkendőjének göbjét szokott mozdulatával erélyesen megrántja aszott mellén. Mit tehetett volna? Átadta a kormányt Don Mi- guelnek, lement kajütjébe, ahol ott várta az öblös fiaskó, benne kedvelt rumja, s vetett ágy, benne kedvelt Conchitája. Az átalvat- lan éjszaka után Conchitá- val ezúttal hamar betelt, az imént átélt döbbenet és a lelkiismeretfurdalás azonban újra meg újra rumot kívánt. Délelőtt ébredt, szokatlan csendre. Gyakorlott füle virasztotta, amint beállt a teljes szélcsend. Conchita, aki nem kevesebbet fáradt, s nem is kevesebbet ivott nála, de az ilyen jelenségek nem érdekelték, nyugodtan és mélyen aludt mellette. Ez ismét csak felébresztette benne a hivő lélek mardo-sását. S mivel a Santa Felicián nem volt pap, aki bűnétől feloldozhatta volna, ismét a rumban keresett lelki békét. így aztán már alkonyo- dott amikor újra magához tért. Zúgó fejjel kászálódott ki kajütjéből, s kapaszkodott fel a parancsnoki hídra, ahol Don Miguel szemrehányás nélkül, de eléggé elcsigázottan köszöntötte. Átvette a kormánykereket, helyettesét pihenni küldte. Sok dolga nem akadt, enyhe északkeleti szél fújt, s a hajó lassan siklott a megadott irányba, a távoli Kanári szigetek felé. A Nap éppen lebukott a tengerbe, ferdén villantva meg sugarait a tükröző hullámokban, amikor Don Fernando a láthatár szélén valami különöset vett észre. Kelet felé, pontosabban északkelet felé, tehát a rég semmibe tűnt hazai partok irányában mintha egy árboc csúcsa villant volna meg a Nap utolsó sugaraiban. Nem, nem volt benne biztos, hogy jói látta, hiszen ilyen időtájt a szem könnyen csal, s az árbockosárból sem jeleztek semmi hasonlót. Csakhogy Don Femando nagyszerű hajós volt, élesebb és gyakorlottabb szemű a tengerjárók többségénél, s most méghozzá ez az árboccsúcs olyan ismerősnek tűnt fel. De hát a jelenség csak néhány pillanatig tartott, aztán a Nap korongja végleg elmerült a habok között és mindent beborított a sötétség. Éjfél felé a sós levegő. már teljesen felfrissítette, s alig várta, hogy Don Miguel felváltsa őt a kormánynál. Aztán Conchita ismét az élvezetek olyan kimeríthetetlen forrásának bizonyult, mint akkor ott az Aranyhorgonyban, a rum pedig mindent megtett, hogy tőle telhetőén pótolja az egyháza feloldozást. Don Femando már azt remélte, hogy a mámoros órákat az éjszaka hátralevő részében a nyugalmas pihenés órái követik, álomra is hunyta szemét, amikor hirtelen felriadt. Felmerült benne az alkonyfényben látott árboccsúcs képe és hirtelen arra is ráeszmélt, miért találta olyan ismerősnek. Hiszen az a Melun Csillagának főárboca lehetett csak! Dermesztő rémület hasított bele, ha nem közeledtek volna a forró égöv felé, akkor is kiverte volna testét a verejték. Hiszen ez csak egyet jelenthetett: Dona Estrella, az utolsó éjszakán cserbenhagyott aszott hitves, a nászajándékul hozott második' hajóval a nyomába eredt! Most bizony csak nagyon sok rum segített eloszlatni a rémületet és a hűtlenség — két nap alatt annyiszor elkövetett — bűne miatti lelkiismeretfurdalást, de végül is mélyen és hosszan elaltatta mindkettőt Don Femandóval együtt. Megint csak estefelé kecmergett ki, még mindig kissé kábult fejjel, a parancsnoki hídra, s ismét átvette a kormányt. Amikor lefelé hanyatlott a nap, a szél is élénkebbé vált. Don Fernando kiadta a szükséges utasításokat á megfelelő vitorlák kifeszítésére, más vitorlák bevonására, és a Santa Felicia szinte megifjodott hévvel rugaszkodott nein a hullámoknak. A nagyszerű hajós körülnézett a végtelen vízen, és ekkor ismét megpillantotta azt az árbocot. Sőt, most mintha közelebb lett volna valamivel, mint legutóbb, s még félreismer- hetetlenebbül a Melun Csillagának árboca volt! Don Femando kétségbeesett nagy fohászt küldött valladolidi Szent Haralamb- hoz, hogy csak most az egyszer segítse meg, nehogy Done Estrella utolérje és megtalálja kajütjében Conchitát, s esküvel fogadta, hogy hazatértekor aranylánccal ékesíti fizetségül a Bzent szobrát. És valladolidi Szent Haralamb meg is hallgatta fohászát, mert alighogy az éj beborította a mindenséget, nagyszerű ötlettel világította meg agyát. A vitorlákat kedves, közepes erősségű szél duzzasztotta és Don Femando lassan negyed fordulattal elfordította a kormányt nyugatra. Reggelre így any- nyira eltérnek eredeti útvonaluktól, hogy a Melun Csillaga bottal ütheti nyomukat. Igaz, hogy a kényszerű vargabetű miatt hosz- szabb lesz az út a Kanáriszigetekig de legalább Dona Estrélla nem akadhat rájuk. Lassan már egészen megszokottá vált a rendszer: éjfél után a derék Don Miguel veszi át a kormányt, Don Fernando visszavonul kajütjébe Con- chitájához, rumjához éslelkiismeretfurdalásaihoz, napnyugtától pedig ő vezeti a hajót. S egészen megszokottá vált a minden napnyugtai rémület is: a Melun Csillagának feltűnése a láthatáron, fedélzetén kétségtelenül a női büszkeségében sértett, rettenetes Dona Estrellával. így aztán nem maradt más hátra, minthogy amikor alkonytájt egyedül maradt a kormánykerékkel, mindig újra és újra elfordította néhány foknyira. Előbb-utóbb csak lerázza így az üldözőt. És hosszú-hosszú út után egyszer Don Miguel már a délelőtti órákban felrázta kábult álmából Don Fer- nandót. Az páni rémülettel ugrott ki ágyából, s első dolga volt, hogy a takarót ráborította az alvó fekete szépség fejére, mert ez a váratlan riasztás nem jelenthetett mást, minthogy a Melun Csillaga, fedélzetén Dona Estrellával, mégiscsak utolérte a Santa Fe- liciát. Nem jelenthetett mást, hiszen Don Miguel cserzett arcán félreismerhetetlenül ott ült a kétség- beesett zavar. — Végre feltűnt a part a láthatáron — mondta csendesen Don Miguel —, de ez a part cseppet sem hasonlít sem Tenerifére, sem a Kanári szigetek bármelyikére, Don Femando... A kapitány úgy érezte, hogy hála éstramadurai Szent Fülöpnek, két baj közül a kisebbik érte. Amikor kikötöttek, bebizonyosodott, hogy nem tévedett. A szigetet — mert az volt —, jóindulatú, kissé söté- tesbőrű, teljesen ismeretlen emberfajta lakta. Nyelvüket nem értette, de a bennszülöttek barátságosak voltak, s Don Fernando a tapasztalt tengerészek jelbeszédével hamarosan jól meg is értette magát velük. Ép- penhogy felrissítették élelmiszer- és ivóvízkészletüket, kipihenték magukat, amikor az alkonyi fényben Don Femando a távolban ismét megpillantotta azt az árbocot, amely olyan kísértetiesen követte őket végig útjukon. És tudta, biztosabban, mint eddig bármikor, hogy az nem lehet más, mint a sértett és bosszúszomjas Dona Estrélla hajója. Gyorsan a hajóra parancsolta az egész legénységet és amint besötétedett, parancsot adott az indulásra. Femando már gyakran áll! nappal is a parancsnoki hídon, s mindinkább megnyugodott, hiszen egy idő óta az üldöző vitorlás elmaradt, nyilván elvesztette nyomukat. Most már csak a két dolog okozott gondot neki. Az egyik: hogy miképpen magyarázza meg szokatlanul hosszú távollétét Dona Estrellának, de ez volt a kisebbik, hiszen egy ilyen nagyszerű hajósnak mindig kéznél voltak a történetei viharokról, hajótörésről és szerencsés szabadulásról. A nagyobbik gond az volt, miképpen rakja majd partra észrevétlenül Conchitát. És a burgosi Szent Katalin ezúttal is a hivő lélek segítségére sietett. Már csak egynapi hajóútra voltak Palos nyüzsgő kikötőjétől, amikor reggel közvetlen közelükben gyönyörű, de viharvert hajó tűnt fel. Don Femando azonnal felismerte: a Santa Maria volt, annak a kalandor olasznak a zászlóshajója, akit ő katolikus felségeik az Indiába vivő nyugati tengeri út felkutatásával bíztak meg. Az üdvözlő zászlójelzések után Don Fernando felöltötte legdíszesebb díszruháját és parancsot adott: eresszék le a nagy mentőcsónakot, mert Don Miguel kíséretében fel akarja keresni hajóján Don Cristobal Colónt. A két kapitány az etikett összes idevonatkozó előírásait figyelembe véve üdvözölte egymást, ám mielőtt Don Fernando előhozakodhatott volna kérésével. Don Cristobal ragadta magához a szót: — Nagyon vártam már ezt a találkozást, Don Fernando. Mióta elindultam három hajómmal Cádizból a nyugati út felkutatására, az ön nagyszerű hajója mindig előttem Járt. Hol eltűnt napokra, hol ismét felbukkant az általam kijelölt útvonalon, beérni set hasem tudtam. Amikor elértem az Indiák első szigetét, ön és hajója már éppen elhagyta azt, s ahogy tovább haladtam, én, akit 6 katolikus felségeik felfedezésre küldtek, mindig csak az ön nyomát fedezhettem fel, kapitány. Engedje meg tehát, hogy legyőzőnként, de lovagiasan üdvözöljem önt, mint az Indiák felé Vezető nyugati út felfedezőjét. Don Miguel majd kiugrott a bőréből, melle majd szétfeszítette ünnepi zekéjét a nagy büszkeségtől. Don Fernando azonban ezúttal józan volt: nem égett benne immár sem a Conchita utáni vágyakozás, sem a rum. És így józanul mérte fel a helyzetet is, annak minden veszedelmét és előnyét. S már készen is- «olt a válasszal: — Don Cristobal, megtisztel az elismerés, amelyben részesít, de bármily fájdalmas is szívemnek, el kell hárítanom. Úgy véteni, a felfedezés dicsősége nem azt illeti, aki rábukkan valamire, hanem azt, aki elhatározott terv szerint találja meg keresett célját, így hát engedje meg, hogy ezt a dicsőséget visszahárítsam önre, Don Cristobal. S nem ellenszolgáltatásként, csak lovagi szolgálatként megkérném rá: mielőtt a kikötőbe befutnak hajóink* fogadja fedélzetére azt a lányt, aki véletlenül induláskor a hajómra került, s az Ür kegyes akaratából jó egészségben megmaradt minden kalandunkon által. S sienai Szent Ágontcs segítségével így is történt. Dona Estrella, aki el sem mozdult Pálosból, nagy szeretettel fogadja rég nem látott férjét, s nem is említette amaz elmaradt búcsúéjszakát, mert gondolatai csak a viszontlátás éjszakáján jártak. Don Fernando pedig még ezután is sokszor megtette a Kanári szigetek és szülőföldje között az utat, a szentek megvédtek vihartól, hajótöréstől, s mindig bőségesen megrakták a hajófeneket jólfizerő áruval. Néhány év múltán, az indulás előtti estén ismét ott ült az Aranyhorgonyban öreg barátjával és hű kormányosával, Don Mi- guellel. És Don Miguel, bár jól tudta, hogy ilyen veszély már rég nem fenyeget, a Sierra Moréna déli lejtőin termett bort hörpol- ve és a régiekre emlékezve, pajkosan fenyegette meg gazdáját: — Aztán nehogy megint felcsípjen valami Conchitát az éjszaka, Don Fernando! — Conchita! Istenem! — merült el emlékeibe a nagyszerű hajós. Aztán a szeme felcsillant, mert valami az eszébe jutott. — Emlékszik, Don Miguel, arra a taljánra, aki kimentett szorult helyzetünkből? Képzelje, valami Vespucci nevű másik olasz most meg kiderítette, hogy az a Cristobal Colón nem is az Indiába vezető nyugati utat fedezte fel, hanem csak valami Amerikát! Hát érdé-: mes lett volna emiatt magamra zúdítani Dona Est-, rella szitkait?
