Szolnok Megyei Néplap, 1964. június (15. évfolyam, 127-151. szám)
1964-06-28 / 150. szám
19©4. június 28. SZOLNOK MEGYEI NÉPLAP 9 A LOTTÓ megszületése Az első lottót Génuában állami rendezésben 1620- ban tartották meg; 1643-ban pedig a játékjogot bérbeadták. Eleinte nem jövedelmezett sokat, néhány évvel később azonban népszerűsége rohamosan nőtt. A *üs olasz államok sorra utánozták, így Savoya, Parma, Milánó, Velence. Ezekben a városokban a 90 szenátorjelölt nevét 90 szegény leány nevével helyettesítették, az az öt leány, akinek a nevét kihúzták, hozományt kapott. Népszerűségére jellemző, hogy a Vatikánban is nevezették. A XVIII. században Toscanában és Nápolyban is. Benedetto Gentile ötletével nemcsak a sorsjátékoknak egyik legnépszerűbb alakjával ajándékozta meg a világot, hanem még valamit megteremtett: az állami monopóliumot, melyet a legtöbb állam magáévá tett S a lottó rövidesen egész Európában elterjedt. Igaz, később — Itáliát kivéve — mindenütt beszüntették az első világháború előtt, utolsónak Ausztria az 1913. január 3-i törvénnyel. Itt említjük meg. hogy a lottójáték bevezetésére nálunk már 1763-ban sor került, miután az osztrák állami lottó bérlőjének, Ca- taldi grófnak koncesszióját — mely eredetileg csak az örökös tartományokra szólt —, Erdély és a határőrvidék kivételével Magyarországra is kiterjesztették Az első játékokat Budán és Pozsonyban tartották és a betétek átvételére az ország különböző helyein „gyűjtő- déket” szerveztek. 1792-ben II. Lipót a lottójáték beszüntetésének tervével foglalkozott és e célból kérdést intézett országaihoz. A magyar udvari kancellária elutasította a tervet, arra hivatkozva, hogy az alkotmány értelmében a lottó jövedelmét pótló új állami bevételi forrás megszavazása az ország- gyűlés feladata. A lottó véglegesen csak a múlt század második felében honosodott meg nálunk. Az 1848-as kormány ugyan a gyűjtődéket bezáratta és a lottójátékot megszüntette, Világos után azonban a kollektorok, akik az ausztriai játékokra gyűjtöttek betéteket, csakhamar újból megkezdték működésüket, míg azután az 1853. július 1-én kelt császári elhatározás alapján kiadott. 1853. július 1-én kelt pénzügyminiszteri rendelettel az 1813-i osztrák lottópátens hatályát Magyarországra és Erdélyre is krcerjesztették és ezzel egyidejűleg Budán. Temesváróit és Nagyszebenben külön lutrit állítottak fel. A játékok azonban nem sok bevételt hoztak az osztrák kincstárnak, mert a hazafias magyar közönség a gyűlölt osztrák fináncok kezelésében lévő lutrit egyszerűen bojkottálta. Érdekes megemlítenünk, hogy az alkotmányosság helyreállítása után a törvényhozás az 1868 :XV. törvénycikkel felállította az önálló magyar lottójövedéket. E törvény értelmében a lottó a kincstár részére kizárólag fenntartott vállalatnak nyilváníttatott. Lottóval az országban négyszáznál több gyűjtődé foglalkozott. Többnyire gabonabevásárlók, dohányosboltok, kocsmárosok kaptak a gyűjtésre jogosítást. Az egykori magyar lottó 90 szám közül öt nyerőszámot sorsolt ki. Négyféle játékmódot ismert: elfogadtak betétet határozatlan egyes húzásra (a fogadott szám az öt nyerő bármelyikei. határozott egyes húzásra (előre meghatározta a fogadó, hogy számát az öt nyerő között hányadiknak fogják kihúzni), ambóra és ternóra. A nép kiélhette játékszenvedélyét, mert a budai, szebeni és temesvári lutri mintegy 80 húzása egy esztendőben igen sok alkalmat nyújtott — krajcáros alapon —, a szerencse meg- próbálására. Születési es házassági évszúmok, a politika eseményei és a múlt emlékezete, üstökösök járása csakúgy, mint babonás elképzelések és álomlátások tág teret nyújtottak a játékos kombinációkra. A gyűjtődéknek azonban tilos volt álmoskönyvet árusítani. Ezek a könyvek, melyek az álmok és a számok összefüggését magyarázták, vagyis megadták, hogy az álomképnek melyik szám felel meg, igen népszerűek voltak. íme, felidéztük a lottó megszületését és hazai történetének néhány részletét. Mit kívánhat a krónikás az olvasónak és a mai szenvedélyes lottózóknak mást, mint a jövő héten egy öt- találatos szelvényt... Révész Tibor BARATH LAJOS: TAVASZ Huligánok a New York*i Világkiállításon A legértékesebb kiállított művészi alkotás kétségkívül Michelangelo — „Pietá”-jai A felbecsülhetetlen értékű művet átlátszó plasztik anyagból .részűit védőburok oltalma alatt állították ki. A húsz éven * aluli fiatalok csoportosan töltik estéiket a kiállítás területén, nem azért, hogy megcsodálják a műkincseket, hanem hogy igyanau és különféle vandál cselekedeteket kövessenek el. Az egyik pavilonban a garázdálkodás nyomán súlyos károk keletkeztek. A különféle típusú számító gépek pavilonjában ezerötszáz, huszonötezer dollár értékű gépet állítottak ki, úgy hogy a látogatók hozzá is nyúlhassanak. Számos gépet meg is rongáltak. Ugyanez a cég „gépesített gyermek-játszószobát” is létesített, és 400— 500 dollár értékű gépekkel rendezte be. A szobában elhelyezett 15 gépet egy héten belül használhatatlanná tették. kíj int egy lármás falusi ébredés, amikor a fáradt városira kitárják az ablakot s a fénnyel együtt százféle hang szökik be az áporodott szagtól terhes szobába, s egyszerre szétpattan az álom színes burka, szürke lesz körülötted minden. De csak egy pillanatig. Mint ahogy másodpercenként kellemetlen csupán a sokféle erejű zaj. S már szinte minden, minden, mert a vastag sugárban beömlő napfény átfesti a bútorokat, a széken hagyott szennyes inget, a poros cipőt, a nyitvafelejtett könyvet. A lármában megtalálod a magadnak valót, a legszebbet. Egy gőgösen ko- tácsoló iromba pletykázást? — falán pobban tetszik a csilingelő fecsegéssel ide- oda hullámzó kis libák követelése? — de választhatod, ha éppen úgy tetszik, a vendéget jelző szarka csacsogását is, ha megérted a madarak nyelvét. S te ki is keresed a lármából a legszebb szólamot, s már nem is kellemetlen a zaj és nem is vagy fáradt... Ilyen lárma fogadott egyik reggel. Mondhatom, bosszankodtam is, mert későn fekvő ember vagyok, s mint az ilyenek általában, nem szeretik a korai ébresztést. De a zaj könyörtelenül elhessegette szememből az álmot. Szerettem volna fellebbezni álmomért, nyugalmamért — gondoltam, összeszidom a lármásokat, ha az sem használ, rendőrrel fenyegetőzöm. Bár nem tudtam, hagy a reggeli lármásokat csendháborítókjMk számíthatom-e. A konyhába botorkáltam, mert kis, bérelt birodalmam jól elszigeteltem a külvilágtól. Onnan a konyhából szökött be álmom elvesztője, s a lárma nem szűnik meg egy percre sem. Csipogás, sírás, össze-vissza fecsegés, idegen nyelven, anyám szaván, értelmes mondatok és titokzatos szavak csupán, kolompolás, csörgés, csattogás, dobolás zenélés... Dehát honnan a lárma tulajdonképpen ? S megnyitom konyhám bölcs szemét, az ablakot, majd árulkodik az, hiszen az alattomos csendbontók alatta — legalábbis azon a tájon veszítik telkemet, nyugalmamat. Visszahőkölök. Hiszen ez egy egész hadsereg! S micsoda hadsereg? Tankok, teher- és személy- kocsik, fakardok, dobok és sípok katonák és paracsno- kok, tábornokok és közrev- des honvédek vonulnak, vonulnak, végeláthatatlan sorokban. (Én nem éltem érett fejjel háborút, s hogy rettent, így igazából soha nem tudtam. Tizennyolc éve annak, akkor még nem is írtam két számjeggyel éveim számát, s tulajdonképpen nem is tudom, hogy mi volt akkor. Mondják: kenyértelenség, romok, cukrot nem kaphattak a gyerekek, és még sok mindent mondanak. Tizennyolc éve, . én arra alig emlékszem, csak ha mondják, akkor villan fel egy-egy kép, de ezt nekem könnyű elfelejteni.) De az a hadsereg a bérházak napsütötte oldalán, ahogy vonul! Az igen! Azok képesek csatát nyerni. De bíznák már rájuk egyszer a csatát, s munkámhoz ne csupán a nyugalom és a merengés adjon ihletet, a dühös szenvedély is; csinálnak ők akkora patáliát reggelente, hogy meg nem köszönöm, tudom. Mind egyformák azok a rendbontók, nem hiába seregben vonulnak. Kicsiny, kék mackók, fehér kendők, szőke, fekete, barna frizurákat takarnak; és kezük, lábuk, szájuk, nem állna meg egy percre sem pihenni. S a nap is, az a vén rajongó, nekem alig-alig kiild sugarat szobámba, mind rájuk szórja a * kis hadseregre, kétmarokkal. És már féltékeny is volnék mindenre és mindenkire, mert méltatlankodó dörmö- gésemre nem figyelnek, de az ablak — langyos szellő jött éppen arra, s az jó ürügy > konyhám bölcs szemének —, hogy a kis sereg felé integessen, az ablak rámája homlokomhoz koppan. Akkor eszmélek igazán. Egy pillantás az ablak tükrébe; A borzos fej, szarkalábok ágyában álmos szem, borot- válatlan arc, fontoskodva összeráncolt homlok, keserűen lebiggyesztett száj... láttám és felettem is, az erkélyeken, a második és a tizedik emeleten, mindenhol integető fehér párnák, piros-kék paplanok és kandikáló fejek. S bizonyára rajtam mosolyognak. Kinevetik borzongásomat, álmosságomat. Vagy inkább az alattam vonuló sereget köszöntik? Valóban, átkiabálv.ak egymásnak, nem is értem, hogy mit, mert a szellő elsodorja a szavakat. — Mi történt? — kiáltok át a szomszédba, az erkélyen csinos fiatalasszony, kerek arcán úgy huncutkodnak a nödröcskék, mint barna hajával a szél. — Hogy-hogy mi történt? — néz rám értelmetlenül. — Mi ez a zsongás? — Nem tudok megszabadulni a kérdezéstől. — Tavasz van! Hát nem látja? — és akkorát nevet, hogy szememből az álom utolsó szilánkja is továbbrepül. Valóban Tavasz! Itt a tavasz! De mikor jött? Egy időben jelentette közeledtét a naptár, majd a meteorológusok és a csillagászok is. S mi vártuk tiszta szívvel, mert jó vendég a tavasz: egyszerre hoz szerelmet és meleget, életkedvet és vidámságot. Aztán olyan nehezen érkezett, hogy mi egészen megfeledkeztünk róla. De talán ez a kis óvodás hadsereg, mely még mindig vonul, egyre vonul, talán ők birkóztak meg a téllel? De hiszen nem is hadsereg ez, csupán vonuló óvodások, s a tankok átváltoznak kicsiny lánctalpas traktorokká, a közrendes katonák parancsnokoknak, s akiket én tábornokoknak véltem, azok, bizony, csak egyszerű dadtisok. De persze ez nem is számít. — Nem látja? Hát tavasz van! — nevetek egy előbukkanó álmos, kérdező arcon. — Tavasz, igazi tavasz! S tudom, hogy az végérvényes, mert az idő és a történelem csak előre halad. Állatkerti történetek Az öreg pilóta Csaknem egy esztendeje már, hogy a budaörsi repülőtéren voltam, s déltájban igyekeztem hazafelé. Verő- fényes napsütésben vártuk néhányadmagammal a villamost, s közben beszédbe elegyedtem padszomszé- dommal, egy jótartású öreg bácsival. Közlékenyen mesélte, hogy nyugdíjas, de a tétlenséget soha életében nem szerette, ezért naponta már kora délelőtt útrakel. Bejárja Pest- Budát. a környező vidéket, egészen a legtávolabbi kerül rtekig, végállomástól végállomásig. Kóborol erre- arra, nézelődik, hogy’ szökken virágba egy-egy bokor, amely talán tegnap még épp, hogy zöld volt. Nagyokat sétál, élvezi a koranyár illatát, a friss levegőt. Ha pedig motorzúgást hall a levegőben, a ragyogó kék égre szegezi kutató tekintetét, és nagy az öröme, ha megpillant egy tovatűnő gépmadarat. A villamos csörömpölve megérkezett, s ő elgondolkodva nézte egy darabig a kék hajtókámon csillogó aranyszínű repülősjelvényt. Emlékek lángja villant meg a szemében, miközben tovább szőtte a beszélgetést: — Én is repülős voltam valamikor, akárcsak maga, fiam. Hej, de rég volt, még az első világháborúban, egy fél évszázada. Nehéz idők voltak azok, s én a vérzivataros éveket az olasz fronton, meg Dél-Európa különböző tájain, messze az otthonomtól éltem át. Egyszer aztán megkérdezték, ki ért a műszerekhez, gépekhez, vállalja-e valaki, hogy „pilóta” legyen? Azonnal jelentkeztem, már csak azért is, hogy kikerüljek abból a pokolból. Am a kötelességszerű repülés csakhamar szenvedélyemmé vált. A repülősök megkülönböztetett bánásmódban részesültek, s anyagilag sem jártunk rosszul. Már csak ezért is csináltam, hiszen a családnak minden fillér kellett, sokat nélkülöztek, annyi más emberrel együtt. — Mivel értettem németül, egy ideig Wiener-Neo- stadt-ban voltam, később pedig Szegedre kerültem, ott repültem tovább. Persze az akkori márkák — Lloyd és társai — még egy mai autóval sem versenyezhettek sebesség dolgában. Száz kilométerrel „suvaszthaí- tunk” a levegőben, ha jól emlékszem Harcfeladatot ennélfogva nem is teljesítettünk, csupán felderítésre, futárszolgálatra szorítkozott a ténykedésünk/ És én repültem szorgalmasan, élveztem a magasságot, nagyon megszerettem ezt a fegyvernemet, mely azóta komoly, érdekes sportággá fejlődött. És ez a szép oldala a repülésnek; mindig nyugtalanság tölt el, ha bombázó és vadászgépekről hallok, olvasok. — Mintegy száz felszállásom volt. jól kihasználtam a lehetőségeimet. Már rég nem repülök, de ha valahol gépet látok, égen-föl- dön, mindjárt eszembe jutnak fiatal éveim, és arra gondolok, hogy ma hazánkban mennyivel jobb körülmények, feltételek biztosítják a levegő szerelmeseinek a szórakozásból űzött sportolás lehetőségét. Itt nagyot zökkent a villamos, alkalmi útitársam leszálláshoz készülődött. A lépcsőről még kezet nyújtott, hogy bemutatkozzon... ... de nevét elnyelte a nagyváros dübörgése.
