Szolnok Megyei Néplap, 1964. május (15. évfolyam, 101-126. szám)
1964-05-31 / 126. szám
8 bBtft, a&ü(*s£. ÁLMEGGYES LÁSZLÓ VÁZLATFÜZETÉBÖL Törökök a Nagykunságban ; MftYÄl JÄII pM~ <f$*rz ViüJ $$&sd&kóxi iSM&k tMm vmsvsmm'vmi vsktm * >$Zi - Ű?8§ 8*£ j* trrí&g*.* *& &* $* sxM$& 3Sa&*ő& $&«& :::I» ^28ic£í£& Í^ÍÍÍ^JÍé^ . 4*'***í ■ -*• .......Bjjtj • * Syagrts^r^s». • A nagykunsági nép múltjának legtöbb bajjal, szenvedéssel, elviselhetetlennek látszó megpróbáltatásokkal járó fejezete a török hódoltság idejére esik. Ez a másfél század pusztulásba sodorta a korábbi idők virágzó nagykun szállásait. A feljegyzések számtalan adata őrzi annak az iszonyú pusztulásnak az emlékét, amelyet török csapatok, tatár hordák okoztak a Kunság népének. Török csapatok először valószínűleg 1548-ban jártak ezen a tájon. Az első nagyszabású katasztrófa 1566-ban érte a Kunságot. Az erőskezű Szüle j mán szultán Szigetvár alatt történt halála után a féktelen tatár segédcsapatok átkelve a Dunán, végig pusztították a Tisza két oldalát „Közülük Szolnoknál ötezer átkelt a Tiszán, ölt rabolt, pusztított a Nagykunságon. 2—300 kocsit lehetett az utakon látni, a nép menekült, ki hova tudott A A felgyújtott városok és falvak sík földön messzire ellátszó lángjai és füstjei jelezték az iszonyú pusztítást: sokan felkoncoltattak, még többen keserves rabságra hureoltattak; több község soha többé fel nem épült” A bujdosókat befogadták a Sárrét mocsarai, elrejtették a Mátra erdet Erdők, nádasok melyén várták a kegyetlen ellenség elvonulását Az 1566. évi pusztítás után az egri várkapitány összeíratta a Nagykunságot. Az összeírás feltárja előttünk a pusztítás szörnyű méreteit. 653 jobbágytelekből 273 üresen áll. Lakója halott, vagy rabszíjra fűzve viszik török rabszolgapiacokra, vagy pedig világgá futott félelmében. Bizony vérrel írták ekkor a kun községek történetét. ^Minden tavasszal, mint a sóskák, elborítják a törökök földünket — panaszolják a kolbánszéki kunok —, nem hagyva azon semmi élést, marhát, lovat, juhot. Csak az marad meg, amit vermekben, templomokban elrejthetünk. Ök eszik meg mind földi, mind fái gyümölcsünket, szellőinket, dinnyéinket.” A kunsági falu pedig egészen magára maradt a törökvilágban. Az állami, földesúri kapcsolatok megszűntek és nem maradt meg más, csak a föld és a földközösség ősi rendje. A kun községek élére kapitány kerül. Ez osztja szét időnként a földet és vezeti a falu életét, szinte teljhatalommal. Olyan helyeken ugyanis, ahol nem volt török helyőrség, a bírói ás végrehajtói hatalmat a keresztény lakosokra bízta a török, hogy „bolond szokásuk” szerint szolgáltassanak igazságot. A községek aztán közös erővel igyekeztek összeszedni a megszaporodott betyárokat, s megzabolázni a szertekó borló rabló hadakat. A nagy hadjáratok közötti szünetekben, két futás között a lakosság földművelésből, állattenyésztésből élt. A főfoglalkozás azonban az állattenyésztés volt, mert a nyájak után kevés volt az adó s az állatok, a télen-nyáron szabadban tartott szilaj marhák, félvad disznók számát senki sem tudta ellenőrizni. De meg azért is állattal foglalkoztak inkább, mert futás esetén a jószágot be lehetett hajtani a rétség feneketlen ingoványai közé, ahova semmi ellenség nem mert Az élet csak 1614 után indult meg a kun szállásokon' mikor az ország életében beálló viszonylag békés szellem kicsalta szegény földönfutókat rejtekeikből és tömegesen tértek vissza elhagyott tűzhelyeikhez. Az elkövetkező négy évtizedben nyugodt termelőmunka, lassú fejlődés volt a nagykun községekben. 1658-al, Köprih Mohamed Erdély elleni hadjáratával kezdődik a Nagykunság végső pusztulása. Szidi Achmed budai pasa és tatár segédcsapatai keresztül kasul járják a tájat Debrecentől a Tiszáig. Később szélnek eresztett végvári vitézek és hajdúk jelentenek állandó veszedelmet. Nincs itt ezekben az évtizedekben sem élet, sem vagyonbiztonság. 1683-ban a török Bées elA század végién a Kunságban már puszta határos pusztával. Embernek, életnek nyoma sehol. A szörnyű kálváriáról, mélyet a korabeli Nagykunság nánNéhány év múlva Rákóczi fejedelem a maradék kunokat rakamazi birtokára telepítette. Erre vonatkoznak a Nagykunsági Krónika megrázó sorai: s,1705-ben a Kunföldön megszűnik az emberi történet. Az őstermészet átveszi bemenni. Az árva kun népet bizony csak a táj őrizte, a zsombikok, lápok feneketlen világa. A békés termelőmunka folytatására csak ritkán volt lehetőség a török világban. Alig csendesedtek el a várháborúk, már elkezdődött a tizenötéves háború török és német között. Császári zsoldosok, tatár hordák pusztítják a Kunság földjét. Aki teheti, megint csak a rétek oltalmába menekül. Sok község elmerült ebben az embertelen viharban. Karcagújszállás, Kisújszállással, Marjalakával egyetemben lakatlan pusztasággá változott mire elmúlt a szörnyű másfél évtized. Az 1594-ben bekövetkezett tatár pusztítás emlékét így őrizte meg egy XVII. század elejéről való népies költemény: Az elfelejtett kiütő A Nemzeti Jövőnk című újság egyik elsárgult, 1937-es példánya fekszik előttünk. Benne nekrológ egy csördesszavú költőről, aki nem vett részt irodalmi társaságokban, nem kapta fei a hírnév, mégis nagyot alkotott és bár fiatalon halt meg, jelentős humanista életművet hagyott az utókorra. Németh László írja Bányai Koméi verseiről: az ember nagyon is kiszakadt az öreg dolgok testvériségéből. Szemben evvel a megtalált rokonsággal, nagyon is reális a homo sapiens borzalmas árvasága a modem életben. ... Mennyi idegenség közé szakadt az ember, különösen, ha a magyar ín- femőba téved. Új apokalipszis, összedőlt társadalom, háború, hadifogság. Hol ebben a zűrzavarban a költő posztja?” Németh László nem adott világos és határozott választ az általa felvetett kérdésre. Bányai Kornél azonban ösztönösen érezte, hogy szembe kell állnia a földre szabadult pokollal. A sokéves háború, a hadifogság szembeállította őt az embertelenséggeL És ezt az embertelenséggel szembenálló költőt méltatja végié annyi év után az új magyar irodalmi lexikon. Bányai Kornél itt élt közöttünk. Élete utolsó ttz évét Homokon töltötte. Eleinte tanított, a keresztény testvérek iskolájában. Aztán ez a segélyekből fenntartott intézmény nem tudta többé eltartani a gyermekek nevelőjét Az akkor már kétgyermekes Bányai Koméi egy gazdag borkereskedőhöz került könyvelőnek. Közben megjelentek a versei itt-ott, különböző folyóiratokban. Németh László idézett méltatása a „Mai Magyar Múzsa” című antológiából való, amelyet 1930-ban adott közre a könyv barátok szövetsége. * Homok, hosszú út, ja megművelt gyümölcsösök között. Kis házak közül emelkedik ki a Kovács testvérek kastély szerű laßanyai Kornél: kőhaza, akiknél Bányai Koméi könyvelősködött Nem messze tőle új iskola nyerstégla-falai, előtte vidám gyerekek rajai készítik a járdát. Fiatal tanítónő a vezetőjük. — Nem tudna valami felvilágosítást adni Bányai Kornélról? — kérdezem a bemutatkozás után. összevonja a szemöldökét, gondolkodik. — Tanár volt itt valaha — próbálok segíteni. — Nem tudom, nem emlékszem — mondja bizonytalanul. — Én nem olyan régen vagyok itt. De van itt egy idősebb kolléga. Az már nagyon régen a községben tanít. — Nem emlékszem rá. Nem tudok róla, hogy itt lett volna. Az általános iskolában biztos nem volt. Talán a keresztény testvéreknél, mert azok olyan... — nem mondja ki, amrt gondol. A gyerekék körénk gyűlnek, hallgatják, amit beszélünk. — Költő volt — próbálok segíteni. így sem emlékszik sen id. Ennyi volna csak a halhatatlanság? Az az ember, akinek a szűkre szabott irodalmi lexikon is helyet szentel, akiről oly meleg hangon írt Németh László, akinek két kötete jelenít meg — ott, ahol élt és alkotott, mindössze ennyi lenne? Végre egy halvány nyom. Az akkori iskolaigazgató, Markóth Dezső már meghalt. De özvegye él, ő biztos tud beszélni róla. A Markóth-ház hatalmas gyümölcsösben áll. Ápolt, gondozott szőlőtőkék, virágzó barackfák. Csend* nyugalom. Intarziás berakott bútorok* mennyezetig érő hatalmas könyvszekrények, ezernyi könyv között fogad Markóth Dezsőné. — Jóbarátunk volt — csillan fel a szeme. — Nagyon jól ismertem. Hadd mondjam él, hogy jómegjelenésű, szimpatikus, komoly, értékes ember volt. Előzékeny, kedves, szeretetreméltó. Csak jót tudok róla mondani és akik ismerték, azok is. Néha felolvasta egy-egy versét, de alapjában véve zárkózott volt, anyagi gondjai megakadályozták, hogy az irodalmi körökkel, a pesti irodalmi élettel állandó kapcsolatban legyen, özvegye újból férjhez ment, most Esztergomban lakik. Az utolsó években nem nagyon érintkeztünk, mert... hát nem értettük meg egymást a féleségével. Ezt, míg élek, sajnálni fogom. — Hol lakott? — Két helyen is. Itt nem messze, az állomás felé, aztán a Virághegyi úton. Felkerekedünk. Hátha maradt valami emléke, valami, ami összefűzi a homoki embereket egy itt étt halkszavú költővel. Alacsony kis ház. Verandájának támasztva bicikli, a gazda borostás arccal, munkaruhában a gyümölcsfákat permetezi. Odaballag hozzánk, kezet nyújt. Elmondjuk, mi . járatban vagyunk. Tagadóan rázza a fejét. Nem emlékszik, neki a ház előző tulajdonosa — sem mondott semmit. Persze, így emlék sem maradhatott utána. Most már gyors egymásutánban keressük fel a házakat. Markóthné kicsit bizonytalan* három házba is bemegyünk, nem* ez sem az. Az egyik háznál egy öreg bácsi pipázik. Igen. ő emlékszik Bányaira, ott dolgozott a Kovácsoknál. Hogy írt volna? Nem, erről nem tud. Sohase is mondta. Állami borpincészet. Pista bácsi a legrégibb alkalmazott. Itt volt már a Kovács testvérek idején. Bányai? Nem emlékszik. És már sorol is vagy három nevet, akik irodán voltak itt akkor. Egyszerűen bútorozott kis szoba. Iványi Károly idős bácsi. Együtt dolgozott Bányai Kornélia! a borkereskedőnél. — Hét én csak jót tudok mondani — reszeli a torkát, miközben őszhajú párja jóváhagyóén bólogat rá. — Kellemes, kedves ember volt. Szorgalmas volt, jólsikerült gyerekei voltak. Azt hiszem, a fia tanár valahol most. Tetszik mondani, hogy költő volt. Hát bizony, nekünk ezt soha nem is mondta. Végre megtaláljuk a második lakóházat is. Ez is kis ház, látszik, hogy aki bérelte, nem tudott sok pénzt lakásra fordítani. Egyedülálló nénike fogad. — Nem tudok én róla, lelkem, nem emlékszem már. Lehetséges. — Ezt hajtogatja, amíg kikísér. TÍZ NAPPAL halála előtt szállították be tüdőgyulladással a szolnoki kórházba. Itt is temették eb Szolnokon. L.het-e elfelejteni egy embert, aki életével, költészetével a szépet, az igazi: szolgálta? Nem lehet, nem szabad! Hernádi Tib»' „Nemes Jászság, híres Kunság nagy jajra jutott, Csendessége, békessége mert felboríttatott. Boldogsága elfogyott, szabadsága megromlott, Híre, neve, szép címere beboríttatott.” „Tejjel, mézzel folyó falvaink, városink Gyenge szép if jakkal rakodott helyeink Szép uccáink Minden gazdaságaink ElpusztítáSk templomaink, házaink." „Eszes, okos vének nem becsültetének, A szép gyenge szüzek megfertéztetének Annyira rontattak némelyek ezeknek, Az a csuda, vége nem lőtt életeknek.”lern hadjárata pecsétette meg véglegesen a nagykunsági községek sorsát. Mohamed Giraj krimi tatár kán, a szultán szövetségese Debrecenből Bées felé menet a Nagykunságon vonult át és visszafelé szintén irt haladtak el kegyetlen hordái dúlva, rabolva, fosztogatva. Ekkor pusztult el Kolbáz, a régi kun központ, Asszonyszállás, Orgonda- szentmiklós, Bocsa, Magyarka, Hegyesbor, Marjar- laka, Turgony, Móricz, Ka- ba, Csorba, Kápolnás. Egy részük azóta is pusztán áll. 1691-ben újabb tatárhorda sepert végig a tájon. Ekkor Galga, a tatár kán nagyobbik fia pusztítja az Alföldet, Váradtól, Debrecentől a Tiszáig a falvak százait seprik el csapatai. Ennek a hadjáratnak az emlékét őrzik Dányádi János „Siralmas versei’? 1698-ból. de lakosának végig keltett járnia, így tájékoztat a „Hajdani emlékezetes Nagykunságnak, vitézek anyjának romlásáról” szóló his- tóriás ének: a csendes birodalmat, begyepesíti a romokat, fehéríti a csontokat, kövér füvet támaszt a vérrel itatott földeken. Hat esztendeig tart csendes, zavartalan uralkodása”. Kiss Géza Kisújszállás ALFÖLD Szép szigetünk: Alföld, lobbant népek álmát. eges tereid nyugalmát ezt a minden mindegy eleven vallását a földnek Ázsiából hoztam magammal, ahol évekig ültem a porban, nyugalmas isten csöndjével szívemben, végtelen terekbe zárva. Holtak teülnek így, ilyen mosollyal, ennyi gőggel éretten és győzelmesen. Holtak, gyümölcsök, harcokból bukkant arcok, akik beteltek ízeiddel, élet* s most századok súlyával mereven bámulják sorsod és világok áradását s önmagukban hevernek mélyen, mint víz alatt a kő. Távolban füst terem* alighogy sarjad, máris égbe hajtja ősz fejét, öles szarvú szent állatok: ökrök vonulnak csendesen: szomorú gyászmenet valami ó halotti szertartás szerint. Mellettük vén ezüstfejű magyar ballag sötéten és rejtelmesen Ázsia csókjával homlokán* nagynéha szól, beszél az állatokhoz s velük együtt párolgó porba vész. Izzó mezőkben* gőzölgő réteken ős vallomás remeg, holt síkok álma: délibáb játszik s időtlenül halállal teljesen emészti önmagát a föld: kívül nyugalom* bévül mély gyötrelem. Ég partjain mozgó levegőben szélmalmok verdesik a végtelen . alföldi táj egyetlen és rémitő ritmusát.
