Szolnok Megyei Néplap, 1964. május (15. évfolyam, 101-126. szám)
1964-05-31 / 126. szám
1964. május 31. SZOLNOK MEGYEI NÉPLAP 7 KARINTHY FERENC: EZER ÉV Hazánkat szeretni, a legnemesebb érzés A Budapesti Nemzetközi Vásár sok hasznos tapasztalattal járt az ipari, köz- gazdasági, kereskedelmi szakembereknek. Erről már eddig is sok nyilatkozat, cikk és értékelés jelent meg a sajtóban. E sorok írója most nem a vásár fő profiljával, azzal a mind jelentősebb szereppel kíván foglalkozni, amit a BNV a békés egymás mellett élés jegyében fogant gazdasági versenyben betölt. Ha úgy tetszik, a BNV egyik melléktermékének is lehet nevezni azt a gondolatot, ami e cikk okfejtésének kiindulásául szolgál. Félretéve minden más tapasztalatot — a figyelmes szemlélő láthatta, hogy ezúttal talán először, a nagyszámú nyugati cég, kereskedelmi szervezet, vagy állami pavilon illetékesei nem csak gépekkel, autókkal, nyersanyaggal kereskedni jöttek Budapestre. Eladásra szánt áruik között jelentős szerepet szántak a kapitalizmus, a nyugati életforma magasabb- dendűségét bizonyítani hivatott propagandának is. Már ismeretesek az adatok arról, milyen értékben történtek üzletkötések a vásáron. Kevésbé félmérhető, de sok jelből könnyű következtetni, hogy milyen távlati haszonnal jár a kelet— nyugati kereskedelmet illetően a jövőben a BNV. De legkevésbé mérhető fal, hogy mennyit sikerült élsózni a nyugati életformát népszerűsítő propagandából. Egy biztos. Néhány vevő erre is akadt. Találkoztam magam is olyan emberrel, aki áradozva beszélt a japán pavilon — valóban elismerésremél- tó — tranzisztoros rádióiról és hordozható televízióiról. De arra a kérdésre, hogy járt-e a Magyar Tudományos Akadémia pavilonjában is, azt válaszolta, hogy nem, mert ugyan mit is lehet ott látni. Erről elég annyi: — hogy a példánál maradjunk — a magyar tudományos kutatás eredményei, amit a MTA-pavilon bemutatott, a gyakorlati magvalósítás, a célszerűség és a hasznosság messzemenő figyelembevétele őszinte elismerést váltott ki a külföldi szakemberekből is, köztük bizonyára az itt lévő japánokból is. Dehát Dehát ez nem érdekli azt a fajta embert, akiről itt most a BNV-ről hozott példa segítségével beszélni akarok. Egyik ilyen típus o naiv csodálkozó, aki majd összetörte magát, hogy kapjon egy színes nyomatot az angol pavilonban felállított ügyes kis színes ofszet nyomó masina termékéből. Hiába, ami zörög, forog, mozog, ráadásul még színes is, az mindig hatással volt a gyermekekre. És a gyermekded-lelkű naív felnőttje is. Az Ilyennél százszor is rosszabb az. aki ebből presztízst csinál, elméletet gyárt hozzá. Az, aki tudálékosságból, sznobizmusból fitymálja le azt, amire büszke kellene hogy legyen — ha egy kevéske hazafiúi érzés is volna benne. (Milyen furcsa leírni ezt a szót: hazafiúi érzés. Mennyire elszoktunk tőle szóban, írásban egyaránt.) Pontosan idevág annak a pedagógusnak a példája, aki életében talán először külföldre jutott. Egyenesen nyugatra! Űt egész napot töltött egy IBUSZ-társas- utazás keretében Béesben. Azóta e± lett egész világszemléletének az alapja. Ö most már nem csak mindent tud, hanem mindent jobban is tud. Mert ő ismeri már a nyugati világot is... így gondolja, sze- gépy. És így válik nevetséges sznobbá, amikor tízéves tanítványainak az órán Bécsről mesélve, bizonygatja: mennyivel szebb város az, mint Budapest. És kifejti, hogy az osztrák parasztok mennyivel okosabbak, mint a magyarok, s ezért nem kell mindig mindent megmagyarázni nekik, nem kell a szájukba rágni, mikor mit csináljanak. Meg hogy mennyi gépe van az osztrák parasztoknak. — Igaz, arról megfeledkezik, hogy annak a bizonyos osztrák parasztnak nemcsak gépe, hanem cselédje, napszámosa, kizsákmányolt szolgálója is van. De hát ez csekélység, mert ilyen mélyen nem ismerhette meg a viszonyokat, vagy inkább: nem beszél ilyesmiről, mert ez valahogy nem illik. Ez már vonalaskodás, direkt propaganda lenne. így csinál viszont direkt propagandát a nyugati életformának. Ha a tényeket nézzük, nyomban cáfolható mindaz, amit Becsről, az osztrák parasztokról mond, de most ne állításaival vitatkozzunk, hanem a szemléletével. Ezzel az ellen- drukkolással egybekötöttt nagyképü sznobizmussal. Kutatva, vajon mi lehet ennek a jelenségnek az oka, először azt kell kimondani, hogy semmiképpen nem helyes politikánk, amely lehetővé teszi a nyugati világ szabad megismerését. Nincs igaza annak, aki úgy dörmög: nesze nektek hetven dolláros turista- utazás! Kellett nektek idegenforgalom! Nem ez, hanem talán éppen az ellenkezője áll az első helyen, ha az okokat keressük. Az a politika, amit valamikor azok valósítottak meg, akik ma már csak dörmögnek a világ szabad megismerésének veszedelmes ártalmáról. Vagy fordítva is lehet mondani: azok dörmögnek fna, akik egy időben a politikában diktálva a szektás elzárkózás, a szellemi karantén eszközeivel akarták az idegen eszmék befolyásától megvédeni a fiatal szocialista társadalom polgárait. Hibás ideológiai koncepció szülte az „itt minden jó, ott minden rossz” felfogást. A kommunista ideológia, a szocialista világnézet önvédelmének szánták egyesek ezt az elméleti sémát A valóságban a nyugati világ elátkozása és a hermetikus elzárkózás éppen legerősebb önvédelmi fegyverét gyengítette a kommunista ideológiának: a vitaképességét. Nem volt mivel vitatkozni, ha egyszer mindent rossznak mondtunk, ami a túloldalon volt. A fiatal fa koronáját lelehet hajtani a földig. Oda is lehet kötözni. De ez természetellenes helyzet. És olyan .következménye is van, hogy ha a köteléket elvágják, a fa nem eredeti egyenes helyzetébe kerül, hanem életereje, rugalmassága átlendíti egy kicsit a túlsó oldalra. A nyugati világtól való hermetikus el- zárkózottság után a megismerés, tudni, látni, tapasztalni vágyás egészséges lendülete is magával hozta kísérő jelenségként az ilyen átlendülést. És akadt olyan is, aki csak azért sietett elvágni a fa koronáját rögzítő kötelet, hogy a másik oldalon hurkolja oda. így született meg egyesek fejében az ellenséma: itt mindén rossz, ott minden jó. Néhány jelenség — inkább annak felületes értelmezése — még táplálja is ezt a hamis szemléletet. Például az, hogy sajtónk híven tájékoztat mindarról, ami jó, előremutató és hasznos a nyugati világban. Azt is számtalanszor mondjuk, hogy nem szégyen egyet-mást megtanulni a fejlett kapitalista országoktól, ha az ipar és a mező- gazdaság fellendítéséről beszélünk. Azt is elismerjük, hogy ma is születnek s nyugati világban olyan tudományos, művészeti eredményeik, amelyek az egyetemes világkultúra részeivé válnak, az egész emberiség hasznára, gyönyörködtetésére szolgálhatnak. De talán az utóbbi időben nem hangoztatjuk eléggé^ hogy mindezek egy önmagát felélt, rothadó társadalom talaján jönnek létre — mintegy szemben állva a fő tendenciával, a kapitalizmus hanyatlásával. És magunkról szólva: Az utóbbi években sokat írunk, beszélünk hibáinkról. Bevalljuk és megírjuk azt is, ha elrontunk valamit, ha korrupciót tapasztalunk; éles hangon ostorozzuk a bürokrácia, a maradiság jeleit Régen túl vagyunk ugyanis azon az önámító tételen, hogy nálunk hivatalból és automatikusan minden jól megy. De valljuk be, hogy az utóbbi időben kevesebbet szólunk arról, hogy mindez a szocializmus diadalmas előrehaladása közben, sikereink „melléktermékeként” jelentkezik; a fő tendenciával, a szocializmus felépítésével szemben, attól idegenül. Egyoldalúsághoz, majd elkedvetlenedéshez, cinizmushoz vezethet, ha mindig csak arról beszélünk, mennyi probléma, gond, baj van még egyik-másik termelőszövetkezetben és közben — ha csak ideig-óráig is — elhallgat juk, hogy mindez annak a folyamatnak csak ideiglenes kísérő jelensége, amely a magyar parasztságot évezredes elmaradottságából néhány évtized alatt a legmagasabb színvonalra emeli fel. Még egyszerűbb példa: miközben sokat foglalkozunk egyes gazdasági vezetők hibáival, olykor erőteljesen követeljük leváltását, fegyelmijét, netán büntetését, nem feledhetjük el, hogy másfél évtized alatt az egész ország vezetését tanulta meg a munkásosztály, hogy ipari forradalmat vitt végbe bámulatosan rövid idő alatt, hogy a hárommillió koldus országából Európa egyik legjobban éiő népe lettünk. Ne féljünk azoktól a sznoboktól, akik mindezt közhelynek tartják. Ne tartsunk azoknak a hangoskodásától, akik a szemellenző ellen ágálva egy másfajta szemellenzőt akarnak ránkerőszakolni. Ne szemérmes- kedjünk, ha a legnemesebb emberi eszméről kell nyíltam vallani: a hazaszeretetről. Mert eredményeinkről és sikereinkről szólni ma, a hazaszeretet táplálásával egyenlő. Jogos hazafiúi büszkeség forrása lehet, ha a mások által is elismert és sokszor csodált eredményeinket magunk is valljuk — és magunkénak valljuk. Csak féligazság az, hogy aki nálunk becsületesen elvégzi a munkáját, az a szocializmust építi, tehát a haza érdekében cselekszik. Igaz, a hazaszeretetnek a legnagyszerűbb megnyilvánulása a mindennapi jól végzett munka. De ki kell ezt egészíteni egy olyan céltudatosabb nevelő munkával, amelynek következtében mind többen vallanak tetteik mellett szavaikkal is a szocialista haza szereteté- ről. Évezredes nemes hagyományokra támaszkodhatunk ebben — és támaszkodjunk is, mert soha nem volt igazabb tartalma a haza szeretetének, mint mint ma, a szocializmus építésének korában. Varga József A Magyar Televízió egyik feladatának tartja, hogy a felszabadulás utáni magyar drámatermés legjobb alkotásait tv-változatban felújítsa. így került sor Illyés Gyula „Fáklyaláng”, majd Sarkadi Imre „Szeptember” című művének bemutatására. E sorozat harmadik darabja lesz Karinthy Ferenc drámája, amit június 3-án, szerdán, láthatunk majd a képernyőn (az előzetesben jelzett „Danton halála” c. színházi közvetítés helyén). A darab cselekményéül szolgáló történetet Karinthy Ferenc még 1953-ban írta meg, először riport- alakban, tehát megtörtént esetről van szó. A riport nyomán készült el azután „A nép nagy barátai még a szegénységbe is követték népüket.” 1945 februárjában, egykori harcostársára, Fényes Lászlóra emlékezve írta le a mondatot Károlyi Mihály. Megrendítő portrét festett a bátor publicistáról, aki emigráció® nyomorúságban töltötte élete felét, mert nem akart kiegyezni Horthy rendszerével. És ugyanebben az emlékteszédben azt is elmondotta az első Magyar Népköztársaság elnöke, hogy nem egyszer ideológiai vitája is volt Fényessel. Károlyira talán éppen az volt a legjellemzőbb, hogy soha, sehol nem hallgatta el, ha valamit másképpen látott, mint barátai. De mert Fényest beA negyvenes évek végén a hidegháborús hisztéria és ezzel kapcsolatban a fajgyűlölet hullámai gyűrűztek végig az Egyesült Államokon. Étben az időben írta Faulkner bátor és érdekes regényét a Sirgyalá- zók-at, amely most az ünnepi könyvhéten került a magyar olvasók kezébe. A könyv hallatlanul ellentmondásos. Gondolatilag igényes, humanista ihletésű, ugyanakkor szinte beteges, fülledt a légköre. Faulkner a Dél írója. Ott is született. Ezt a világot igyekszik leleplezni minden írásában. A Sír- gyalázók-ban konkrétan egy öreg négerről és egy tizenhat éves fehér fiúról ir. A regény gyilkossággal kezdődik, s az öreg négert lincselés fenyegeti. Az áldozat. sírját négyszer felássák, hol a tettes, hol azok, akik utána nyomoznak. A koporsóban más- más halott fekszik, vagy éppen üresen kerül elő a földből. Kicsit ponyva-paródia ez a regény, a mi a Katona József Színházban nagy sikerrel bemutatott színmű. Hőse a 17 éves Szabó Anna, aki várandós lesz, a férfi azonban nős ember. Amikor születendő gyermekének apja otthagyja, elhatározza, hogy megszabadul gyermekétől. Az akkori törvények szigorúan tiltották, illetve rendkívül megnehezítették a magzat elvételét, így került a lány egy büntetett előéletű szülésznőhöz, így keveredett — félig-meddig tudtán és akaratán kívül — a magzatelhajtásnál sokkal súlyosabb bűncselekménybe. A drámai történet tanulsága: az ezer év sötétségét, tudatlanságát, babonáit mielőbb fel kell számolni, hogy valóban emberi életet teremthessünk hazánk „fehér foltjain” is. Bár az Ezer év-et 1955csületes embernek tartotta — „tudtam, hogy azt védi, amit igaznak hisz és azt támadja, amit nem tud magáévá tenni” — életében, halálában kiállott mellette. Az ideológiai határozottságot, „az igazság kimondásá”-t mindig fontosnak tartotta a Kál-Kápolna-i hatalmas birtok urából forradalmárrá lett Károlyi, de — mint azt már 1946 májusában, az őt ünneplő magyar Nemzetgyűlésben kifejtette: „...Szeretnék egyesíteni minden embert, hiszen közös érdekről van szó; mi az atombomba ellen akarunk védekezni és az atombomba pártiak ellen akarunk felsorakozni, tehát e számiunkra inkább a kitűnő élességgel megrajzolt pszichológiai részletek és a néger-kérdésről írott, valóban érdekes és izgalmas fejtegetések az olvasmányosak. Remek figura az idős néger, aki nemcsak egyszerűen áldozata a lin- cselésre hajlamos fehér parasztok és lumpen elemek gengszterizmusának, hanem maga is olajat önt a tűzre, mert emberi büsz- kességében valósággal kivívja a sötét Dél ellenérzését. Bár a könyv nyelvezete nem könnyű, a regény mégis milliós példányszámban jelent meg Amerikában. Jó könyv és emellett úgynevezett beststeller (a kettő nem zárja ki egymást.) Mostanában indult csak meg igazán a harc a négerek egyenjogúságáért. Ez a regény minden bizonnyal hatásos fegyvere azoknak, akik az Egyesült Államokban a faji megkülönböztetések eltörléséért küzdenek. ben mutatták be először, a kérdés újra napirendre került: a legutóbbi hetekben az irodalmi folyóiratok hasábjain lángolt fel ismét a vita. A törvényt, mely akkor a dráma cselekményének kiindulásául szolgált, azóta megváltoztatták. Ije babonaság és tudatlanság ma is van. Ez teszi időszerűvé az Ezer év felújítását. Szereplők: Törőcsik Mari, Páger Antal, Máthé Erzsi, Tolnai Klári, Agárdy Gábor, Rajz János, Kozák András, Keresztessy Mária, Suka Sándor, Sulyok Mária, Szakáts Sándor, György László; Dramaturg: Mészöly Dezső, vezető-operatőr: Cza- barka György, díszlettervező: Kezdi Lóránd. Jelmez: Laezkovics Piroska. Gyártásvezető: Hencz Dezső. Rendező: Máriássy Félix, tekintetben nem ismerhetünk sem osztályt, sem vallást, semmit, egy érdek van: megmenteni ezt az emberiséget és ezt az országot is. És meg fogjuk menteni, akármilyen erővel állunk is szemben.” (II. kötet 263. oldal.) Regénynél is izgalmasabb ez a két vaskos kötet, amely Károlyi Mihály 1920 és 1946 között írt cikkeinek beszédeinek és leveleinek bőséges válogatását tartalmazza. Egy jellem regényét és egy korszak regényét. Pelgrádban és Berlinben, Párizsban és Londonban, Moszkvában és New Yorkban tűnik fel az emigrációba kényszerí- tett Károlyi Mihály. Az egykori földesúr küzd a maga és családja megélhetéséért. Küzd a bonyolult korral, hogy megértse. És küzd a magyar népért, amelynek problémáit egyre világosabban látja. Nem volt 1920 és 1946 között olyan becsületes és emberséges ügy, amely mellé ne állott volna oda, áldozatot is vállalva. Azok az üzenetei, amelyeket a II. világháború alatt a magyar népnek küldött, több vonatkozásban ma is aktuálisak. Egyetlen fiát és egészségét adta oda a magyar szabadságért. És ezért nem várt semmit, csak a jó lelkiismeret nyugalmát. Ha Károlyi Mihálynak e kötetek anyagából (s nem utolsósorban özvegyének a mű elején szereplő vallomásából) elénk sugárzó alakját tekintjük, nem tudunk szabadulni a gondolattól, hogy Károlyi bizonyos fokig megelevenedett Jókai-hős. De csak bizonyos fokig! Élete valóban romantikus — ő maga is „fantasztikus mesé”-nek nevezi azt — de Károlyi Mihály végülis éppen azért lett azzá, aki lett, mert gondolkodása megszabadult mindenfajta romantikától „Hűség, illúziók nélkül!” — írta a címet élete utolsó korszakában lejegyzett emlékezései fölé. Illúziótlan szenvedély, okos pátosz problémákat látó hűség jellemezte őt attól kezdve, hogy — 1918 őszén — a tömegek mellé állt. A Gon- dolat-nál megjelent Válogatott írások elmélyíti tiszteletünket a legújabbkori magyar történelem egyik nagy alakja, Károlyi Mihály iránt. Károlyi Mihá VÁLOGATOTT ÍRÁSAI SÍRGYALÁ2ÖK * £'<* -.Y A - x 3 1 ' ' • fitt ' m i
