Szolnok Megyei Néplap, 1964. február (15. évfolyam, 26-50. szám)

1964-02-16 / 39. szám

»84. február 16. SZOLNOK MEGYEI NÉPLAP 9 UD£6 SÁNDOR; CSODÁLATOS GÉPEZET CSIKÓ SÁNDOR: TANYA ELEKTRONIKUS SZOBRÁSZ Nem mondom, hogy a történetem idejében vala­mi nagy becsülete volt a snunkásembernek, de amint mondani szokták: — aki akart, dolgozhatott. Magam a legváltozato­sabb munkákat vállaltam, mivel éppen ez idő tájban jöttem fel Pestre s nem volt ismeretségem, azonkí­vül nem akartam huzamo­sabb ideig dolgozni olyan helyen, ahol keveset fizet­tek, vagy gorombán bán­tak az emberrel. Ezért a foglalkozásomat szinte na­ponként változtattam. Húztam kocsit, fejtem tehenet, cipeltem halottat, éjjelenként egy péknél ke­nyeret dagasztottam; más­hol hurkabelet mostam, majd tormát árusítottam, a kőművesek mellett la­tyakot kevertem, részt vet­tem egy szegény család ki­lakoltatásában és számta­lan egyéb dolgot művel­tem. S a végén ott álltam a szénapiac közepén a töb­bi rongyos ember között, bután és reménytelenül, mint aki semmihez sem ért a világon. Sokára virradt rám a szerencse napja, amikor már mindent meguntam, munkát és munkanélküli­séget egyaránt: bejutottam egy csokoládégyárba zsák- porolónak. Poroltam a zsá­kot délelőtt, délután száz- és ezerszámra. Az orrom és a fülem telerakódott ka­kaóval és mindenféle sze­métporral, a szemem bera­gadt, a hajam összeguban­colódott, s utóbb az agy­velőm is belepte: álmom­ban is zsákot poroltam, bálákkal birkóztam. Reg­gelenként csuromvizesen, elpiszkolódva ébredtem föl, mintha egész éjszaka dol­goztam volna. Később már aludni sem tudtam. — Olyan zavaros szemmel jártam a világ­ban, mint valami próféta. Gondolkodtam, tépelődtem, hogy miként szabadulhat­nék meg a zsákporolástól? A cél érdekében kész let­tem volna a vallásalapítás­tól kezdve a miskárolásig mindenre. Gondolkozásom közben lassankint kialakult képze­letemben egy csodálatos gépezet terve. Nagyot mon­dok, de való igaz: föltalál­tam a zsákporoló gépet. Tö­kéletesebb valamit még el lehetne valahogy képzelni, de szebbet — soha! Le sem kellett rajzolnom, úgy készítettem el egy-két kézi- szerszám segítségével. Ven­tillátorforma szerkezet ke­repelt benne, és a . kintor­nához hasonlított. Minden­képpen alkalmasnak lát­szott arra, hogy életfogytig megéljek belőle. Kipróbál­tam a szomszédaim előtt. Kitűnően működött. Sem­mi akadályát sem láttam annak, hogy nyilvánosság elé ne lépjek vele. De hogy lék' ne támadjon a szeren­csémben, először is hozzá­láttam közvéleményt sze­rezni magamnak. A gyárban minden elér­hető embert meggyőztem gépem rendkívüliségéről. — Órákig beszélgettem a por­tással mindenféle techni­kai kérdésekről. Állítása szerint neki is volt előké­születben valami találmá­nya. A távcső látókörzetét akarta kitágítani, az ördög tudja miért. S amikor egy munkave­zető is érdeklődni kezdett nálam a találmányom fe­lől, döntő lépésre szántam el magam. Beszállítottam a gépet a gyárba, s a kora délelőtti órákban minden számottevő embert össze­hívtam a zsákporoló helyi­ségbe. El is jött mindenki, akiben egy kis kíváncsiság volt Ott volt többek között az osztályvezető, a vegyész- mérnök, négy felügyelő, az igazgatóságtól egy hivatal­nok és néhány kisebb sze­mélyiség. Magam le sem vettem bejáróruhámat. — Szentül hittem, hogy nem porolok zsákot többé az életben. A márványkád helyén, ahol a' zsákot rázogatni szoktam, ott állt . a gépem, és én a szerkezet csodála­tos egyszerűségét magya­ráztam az egybegyűlt urak­nak. Ügy beszéltem velük önérzetesen, mint egyen­rangú emberek szaktak be­szélni egymás között. De amikor az első zsá­kot beeresztettem a gép szájába, még a levegő is megváltozott körülöttem. A gépen minden elképzel­hető nyavalya erőt vett. A zsák rácsavarodott a be­lére, a hajtóvasa levált, a dob megrepedt benne. Szét kellett szednem az egészet. A dirib-darabokra azon­ban már senki sem volt kíváncsi. Az urak úgy tűn­tek el mellőlem észrevétle­nül, mint a pipafüst. Két perc alatt egyedül marad­tam, és ott álltam kétség­beesve a gépem mellett. Ügy éreztem, örök adósság marad utánam, ha el nem bujdosok vagy föl nem akasztom magamat. Ekkora felsülése egyet­len aranycsinálónak sem lehetett. Rámfogták, hogy bolonddá akartam tenni a gyárost... Az udvaron ujjal mutogattak reám: — Ez az ember! — mond­ták. Ettől kezdve mindennap történt körülöttem valami botrány. — Munkatársaim olyan buzgón emlegették a találmányom, mint va­lami igazi világszabadal­mat, olyannyira, hogy kény­telen voltam erélyesebben föllépni ellenük. Súlyosbí­totta helyzetemet az, hogy a morcképű munkavezetőm kezdettől fogva nem szí­velt. Ha szembe találkozott velem a műhelyben, olyan megdöbbent képpel nézett rám, mintha megettem vol­na a vacsoráját. Túlságo­san mozgékony embernek tartott, s attól félt, hogy egy napon eszembe jut el­foglalni a hivatalát. Először csendes üldözést kezdett ellenem: naponta ötször-hatszor megállt a há­tam mögött és ott pipálga- tott félórákig. S amikor minderre érzéketlen ma­radtam, összedöntögette a műhelyemben magasra pol­colt bálákat, és újra porol- tatta velem. Erre már ben­nem is fölforrt az indulat, de nem ugrottam neki rög­tön, különben sem tudtam soha puszta kézzel vere­kedni. A poroló egyetlen fölsze­relése mindössze egy her­vadt seprő volt, amivel se­pergetni szoktam. A gyáros nászajándékul kaphatta ti­zenöt évvel ezelőtt. Ilyen ronda szerszámot csak vég­ső esetekben vesz kézbe egy rendes munkásember. El­mentem hát az irodába, és kikértem a munkakönyve­met és járandóságomat. Ne­gyedóra alatt felöltözve és megtisztálkodva mentem hazaifelé. Vittem magam­mal a porológépemet is, bár erős volt bennem a szán­dék, hogy otthagyom vala­melyik mellékutcában. Otthon beállítottam a gé­pet az udvar hátsó részébe, ahol a mellékhelyiségek voltak. Ugyanott lakott egy magam formájú szegény ember a pincelakók fajtá­jából, neki ajándékoztam a gépet, hogy tüzelje föl. A szegény embernek meg volt egy nagy csapat sze­gény gyereke, egyik kisebb, másik nagyobb... A gye­rekek fogták a gépet és anélkül, hogy tudtam vol­na, elmentek vele koldulni. Zenei hangon nem szólt ugyan a gépezet, de azért hét-nyolc pengőt meg egy viselt öltönyt mindennap összekerepeltek vele. Az­előtt kenyérre se igen telt nekik, és most egyszerre elkezdtek pörköltet meg pampuskát enni. Nem vagyok irigy termé­szetű ember, de igen meg­sértődtem, amikor megtud­tam a dolgot. A gépet min­den magyarázat nélkül visz- szavittem a szobámba. A szegény ember — persze — utánam jött, ,kért, kunye- rált, hogy ne haragudjak, ne tegyem szerencsétlenné, adjam vissza neki a gé­pet, majd megfizeti, mert ha megjavíttatja valame­lyik hangszerüzletben, pá­ratlan szép szerszám lenne belőle, higyjem el... ás így tovább. Újra visszaajándékoztam neki a gépet. Gondoltam, pénzzel úgysem tudna kár­pótolni érte, azokért az il­lúziókért, amiket beleöltem — hát legyen vele boldog... Ezzel aztán végképpen megszabadultam a találmá­nyokkal járó gondoktól. Azóta sem avatkoztam oele a technika fejlődésébe. megjelent a JELENKOR februári száma Gazdag tartalommal je­lentkezik a dunántúli írók irodalmi és művészeti fo­lyóirata, a Jelenkor új szá­ma. A lap közli Kertész Ákos, Mészáros Ferenc és örkéhy István elbeszélését. Legújabb verseivel Rónay György, Vihar Béla, Arató Károly, Jobbágy Károly, Káldi János, Darázs Endre és Dudás Kálmán jelentke­zik. A lap mai kubai köl­tőktől közöl műfordítást. A haladó nyugatnémet költő, Hans Magnus Enzensberger „Itthon beszélek” című nagy versét Tornai József mutatja be. A ,Táj és tör­ténelem című rovatban a Pécsről elszármazott írók­nak — András Endrének, Angyal Endrének, Csuka Zoltánnak, Gergely Mártá­nak, Katkó Istvánnak, Ko­lozsvári Grandpierre Emil­nek, Makay Gusztávnak és Mészöly Miklósnak — a szerkesztőség kérdéseire adott válaszait közli a lap. A Horizont rovatban Borsi Darázs József szociográfiai jegyzeteit olvashatni. A Mű­vészet rovat ezúttal főként a modern képzőművészettel foglalkozó írásokat közöl Jean Cocteau-ról, Barcsay Jenőről és a szentendrei művészek kiállításáról. A Vita rovatban Benkő Lász­ló szól hozzá Major Máté tanulmányához, m zt hiszem, teljesen ** őrült vagyok. Nagyon érdekes eset. Megyek az ut­cán háromszögletű kala­pomban és szent meggyő­ződésem, hogy én vagyok Napoleon. Valójában a há­romszögletű kalapot egy jelmezkölcsönzőben szerez­tem. Na, de mit csináljak, ha már egyszer az a rög­eszmém támadt, hogy én vagyok Napoleon. Kórházba kerültem. Iga­zán remekül érzem itt ma­gam. Mindenem megvan, mi szem-szájnak ingere, összkomfort... Nagyszerű bánásmód... Az egyetlen probléma — a melegvíz. Szerintem a kazán nincs egészen rendben. Ezért hi­deg minden tus. Szimpatikus kollégák vannak itt. Csupa híres em­ber: Don Quihote, Macedó­niai Sándor. Napoleon meg — amennyit éppen akarsz. Nagyon érdekes nálunk... Az egyik pasas például azért van itt, mert otthon minden reggel kinyitotta az ablakot és kidobott rajta egy pénzdarabot az utcára. Hát ezért hozták be. Ez bolond ... Ismerek egy embert, aki minden hó­napban több tízezernyi ál­lami pénzt dob ki; többlet- költség, selejt... Ez nem őrült! Még prémiumot is kap. Az egyik, alig, hogy meg­kapta kétheti fizetését, azonnal dugóhúzót vett raj­ta. Az egészért... Felesége a párnája alatt 263 külön­A modell beül egy szék­be, amely húsz másodperc alatt körbe forog vele a filmfelvevő gép előtt. Két- három óra múlva már kéz­hez is kapja a portréját, mégpedig szobor formájá­ban. Az „alkotáshoz nem kell szobrász, csak az az új berendezés, amelyét Nógrády Miklós tervező technikus, hatvanhárom­szoros újító, és hasonló­képpen kitűnő műszaki érzékkel rendelkező fia szerkesztett. A siker többéves munka jutalma. A régebbi válto­zatoknál még nélkülözhe­tetlen volt az erős figye­lem és az igen ügyes, gya­korlott emberi kéz, amely a filmképek rajzai nyomán a faragás munkáját elvé­gezte. Legújabban azonban a feltalálóknak sikerült az embert az elektronikával helyettesíteniök. így a gép ma már valósággal kitapo­gatja a témának, például a modell fejének több mint másfélszáz filmkoc­kán rögzített körvonalait, és mindjárt vezeti is a kést amely azután körülbelül egy óra alatt teljesen ön­állóan ki is faragja a még érdes felületű nyers szob­rot. Az emberi kézre már csak a végső simítások várnak. A gép a szobrot viszony­lag lágy, képlékeny anyag­ból készíti el, de ezt a mintát a szobrászatban jól RADU STANESCUi DZ böző színű és formájú du­góhúzót talált. Naná, hogy behozták hozzánk ... A Cipőfűző Műveknél meg az utolsó leltározásnál 1000 darab mikulás álsza- káll és 360 darab búvárr i- ha került napfényre a rak­tárból. Volt ott aztán még sok ilyen normán felüli el­fekvő áru. Azt hiszik, hogy az ellátmány! osztály veze­tőjét ezek után nálunk ke­zelik? Ugyan már! Saját magát kúrálgatja. Az üdü­lőben. Ugyanis gyomorhu­rutja van. Én, látják, őrült vagyok, ő makkegészséges. Sokminden előfordul ná­lunk. Van még itt egy delik­vens. Ha jól megnézed, olyan, mintha teljesen nor­mális lenne. De nem, őrült. Saját édes unokatestvérét ismert eljárásokkal bár­milyen mennyiségben ót lehet másolni gipszbe, bronzba, ezüstbe, stb. Az „elektronikus szobrá­szat” feltalálói természete­sen nem lehelhettek mű­vészi tehetséget. A szobor tehát nem lesz műalkotás, de viszont tökéletesen élet­hű, s az igazi művészi szo­bor árának csak elenyésző töredékébe kerül. De hi­szen azt is csak kevesen engedhetik meg maguknak az egész világon, hogy fényképész helyett festő­művésszel örökíttessék meg a maguk, vagy szeretteik vonásait. Hogy az új magyar ta­lálmány milyen területeken lesz alkalmazható — pél­dául művészi alkotások, régészeti műtárgyak, ipar- művészeti cikkek, stb. rep­rodukcióinak elkészítésében — csak akkor derül ki majd, ha széles körben ismertté Válik. Külföldön azonban máris híre ment. A franciák például erre a berendezésre alapozva akar­nak Párizsban közös ma­gyar—francia „szabrászati szalont” nyitni, egy ame­rikai cég viszont a beren­dezés mártásának mono­póliumát szeretné megsze­rezni. sem ismeri fel többé, aki­vel pedig együtt nőttek fel. Ezt is behozták ... Én pedig ismerek olyan embert is, aki attól kezdve, hogy kezdett tűrhetően ke­resni, a szülőanyját, az ap­ját sem ismeri meg. Ö is normális! A napokban megjelent köztünk egy szerencsétlen.« Üdülőt épített az erdőben. Ez még nem lett volna olyan nagy baj. A tragédia ott kezdődött, hogy a vá­rosból hordta az építkezés­hez az erdőt. Kivágta az egész városi parkot. Hordta tegnapelőtt, hordta tegnap, talán még ma is hordaná... Őt is hozzánk, az őrültek házába irányították. De nem azért. Hanem mert ki­merült: túlságosan sokat dolgozott. De már felgyó­gyult. Rövidesen kieresztik, mert utat kell építenie a tengerparton. Már meg is rendelte a kavicsot BécsbőL Meggyógyult a kutya!..: Azért mégis csak az “n esetem a legérdekesebb. Azt hiszik, Napoleon va­gyok? Ugyan! Szó sincs róla! Szimulálok. Valójában sárgarépa vagyok... Ha nem így lenne, vajon miért falnának f 1 olyan jó ét­vággyal? Igen, nem hiszi«? Megettek a kollégák... Ha jön a főszakács és Na­póleont keresi, nehogy el­árulják neki, hogy láttak: Ma ugyanis zöldséslevest főznek nálunk. Fordította: Molnár Sándor

Next

/
Oldalképek
Tartalom