Szolnok Megyei Néplap, 1964. február (15. évfolyam, 26-50. szám)

1964-02-16 / 39. szám

8 SZOLNOK MEGYEI NÉPLAP iS64. február 1«. GERENCSÉR MIKLÓSi KALANDVAGY □ Östíntén szólva, hidegen hagy már, hogy nem fogom bebarangolni a föld egész gömbfelületét Viszont az az eshetőség, hogy egész életemben csupán egyetlen nőhöz legyen közöm, hova­tovább önbecsülésem rová­sára ment. Családapa lé­temre elfogott a kaland­vágy. Az égvilágon semmi bajom nem volt a felesé­gemmel. Ezenkívül kétszeri szülés után is araszos ma­radt a dereka. Némi mel­lőzhető szeszélyeket leszá­mítva, tökéletes hitves. Mégis elhatároztam, hogy megcsalom. Természetesen valami fe­szes izomzatú, gazella-léptű lányra vágytam, olyan húsz év alatti gyanútlan haja- donra. Félrelépésemhez leg­feljebb három napot sza­kíthattam ki többszörösen ellenőrzött időmből. Magam sem tudom miért, Balaton- füredre esett a választá­som. Mindenesetre kellemes volt elképzelnem, hogy megnyerőén festek majd türkizfényű Feliciámmal, s szőke göndörségem, mar­káns vonásaim fölött sem siklanak el közömbösen az unatkozó, ábrándokkal te­lített lányok. Koromat meg ner. találtam aggasztónak. Harmi- légy év — kimon­dottan ideális. Balatonfüred... csak any- nyiban prózaibb a tündér­meséknél, hogy nem kép­zelet szülte, hanem földi valóság. Gondolom, a ná­polyi öbölben sem vakítóbb a napfény, mint itt, és az alexandriai pálmafák sem ragyognak szebben, mint a füredi jegenyék. Fehér öl­tözetemben ruganyos te­niszbajnoknak érezhettem magam, amint könnyed aj- zottsággal portyázgattam le s föl a sétány platánbolto­zata alatt. A fizikai tiszta­ság önmagában is jólesett, de a lelki felelőtlenség, az orzott törvényenkívüliség állapota a vártnál jobban felüdített. Furcsa módon állhatat­lannak bizonyult ez a han­gulat. Kezdetben megerősí­tették reményeim hitelét a színesen rajzó nők, de ami­kor kezdeményezésre nó­gattam magam, csődöt mon­dott az elszántságom. Ijed­ten próbáltam felmérni, mi ez a szokatlan jelenség. Nem bocsátkozhattam lé­lektani elemzésbe, ezért kár lett volna Balatonfüredre utazni. Futólag csupán any- nyit állapítottam meg, hogy ellenőrizhetetlen forrásból, bonyolult áttételeken jut hatalomra bennem egy erő, amely gorombán lefékezi bátorságom lendületét. Kellemetlennek éreztem, hogy rám izzad az ing, tag­jaim elpillednek, s cipőmet belepi a por. Mint ahogy piszkos autóval sem szere­tek utazni, úgy a meddő portyázás reám rakódott szennyeződése is megfosz­tott az ünnepélyes illúziók­tól. A strandra ballagtad), hogy megmártsam magam a Balatonban. Fonnyadozó reményeim újra kifénye­sedtek. Bizakodtam, hogy a strandon sokkal egyszerűbb az ismerkedés. Visszadobni az elgurult labdát, fölaján­lani, hogy szívesen sorba állok sörért, vagy fagylal­tért, odakínálni a napola­jat, vagy egyszerűen leülni valaki mellé a hullámtö- rőre, mondani néhány ér­dek nélküli közhelyet — egészen valószínű, hogy így elegánsabban, kevesebb fá­radsággal alapozhatom meg a szerencsémet, mintha gusztustalan tolakodással szólítanék le valakit a sé­tányon. 0 íme a nő, akiért tízezer kilométert se vonakodnék végigrobogni egyfolytában. Ö az, akiről az Énekek éne­ke szól. Sudár gyönyörű­ség. Tavaly kislány lehe­tett, s talán éppen ezekben • napokban érik teljessé a szobor: alakját még ham- vasság derengi körül. All a tus alatt, zuhanyozni sze­retne, de nem sugárzik a víz. Lemondóan rándít egyet-kettőt a madzagon, aztán a földet is alig érint­ve elring a part felé. Én. mint jóravaló mesterember, a tushoz megyek, és né­hány hozzáértő mozdulattal megjavítom. Kutatom a barna, dallamosléptű lányt, akinek ugyanúgy elefánt- csont torony a nyaka, mint Salamon király kedveséé. Éppen a vízből gázolt ki, arcát a nap felé fordította, így rázta meg álmosítóan szép fejét. Majd narancs- színű ernyője alá hevere- dett a raffiaszőnyegre és hasonfekve olvasni kezdte Thomas Mann egyik vas­kos kötetét. A közelben senki se na­pozott. Egyedül a gyerekek kéjes visongása és a távo­labb piruló kürtőskalács il­lata merészkedett idáig. Na meg a kíváncsi tekintetek. Ügy kellett viselkednem, mintha a lány ismerőse len­nék. Pontosan tudtam, hegy vigyorgásom szerfölött hü­lye, de mit tehettem volna? Legénykoromból ismertem az ilyen helyzeteket: a szilárd, tervszerűen felépí­tett eltökéltség ilyenkor egy pillanat alatt szerte­foszlik, a tehetetlenségi erő veszi át a kezdeményezést, s az ember nem tehet egye­bet, minthogy a rögtönzés­re bízza magát. Hanyagul melléje ültem. Mintha mellékes lenne az egész, szórakozottan tép­kedni kezdtem a füvet. — Már jó a tus — kezd­tem az ismerkedést. Meg se moccant. — A maga kedvéért csi­náltam meg — folytattam rábeszélőn. Semmi válasz. — Igazán szólhatna, hi­szen emberek vagyunk... Rámnézett, mintha csor- gónyálú, tisztátalan együ­gyű lennék. Alig mozdult a szája: — Ha unatkozik, menjen haza a gyere’ rihez. Olvasott tovább. Mint a tüdőbajtól, vagy a nemibetegségektől, min­dig borzongva irtóztam a szégyentől. Most aztán ci­pelhettem sompolyogva. Ebben a gyalázatos perc­ben azon sem csodálkoz­tam volna, ha fáklyává lob­banok. 0 Azt hiszem, Erika, a fe­leségem jobban szégyellné az esetet, mint én. Büszke, sőt néha gőgös férje szá­nalmas 'igyefogyottként sodródott a móló felé. Nem bántam volna, ha szembe­találkozom vele. Leültem pihenni a lépcsőre, a szi­gonyt tartó bronzhalász mellé, hogy csituljon fá­rasztó zavarom. Az a lány soha nem fogja megtudni, hogy mennyire telibe ta­lált, de én annál pontosab­ban tudtam, és ha tetszem, ha nem, arra kellett gon­dolnom, hogy miként keve­redtem ide a két bronzha­lász kékoxidos talapzatai közé. Átok, vagy áldás: nehéz lenne eldönteni, de bizo­nyos, hogy a célok valóra- válása újabb hiányérzetet fakaszt Szerelőinas korom­ban, amikor csupán annyi volt a jelentőségem, hogy összeszedtem az olajosron­gyokat a műhely beton iá­ról, Erika egyetlen kedves pillantását nem adtam vol­na oda Szaud király pazar háreméért. Lázárrá fogy­tam a tanulásban, de köz­ben olyan boldog voltam a szerelemtől, hogy a szívem belefájdult a jóba. Dehogy kellett volna más asszony- Csak azóta teher a hűség, amióta kifutottam a nyiU vizekre. így természetes, vagy én vagyok jellemte- len? Mit ér az olyan erény, amelyet csupán az alkalom hiánya őriz meg? De türelmetlenül, szinte sértődötten hagytam abba a moralizálgatást. Szabály­talan szerelemre, vágyó mérnök vagyok, aki csak egyszer kívánja megkóstol­ni azt, amivel mások, ná­lánál ezerszer haszontala­nabbak már torkig laktak. Tiszteltetem Tagore hárs­fáját — kitartok szándé­kom mellett, a felsülés el­lenére is. Mivel az ördög mindig a legfrissebb cimboráihoz a legkészségesebb, bizton szá­míthattam segítségére. Raf- fináltan tálalta az alkal­mat. Híven elképzelésem­hez, sötétedés után kiültem a mólócsárda egyik távoli asztala mellé. Előkelő ma­gányosként. Szólta jazz, za­bolátlanul twisteltek a mindkét nemből való tüzes csikók. Mintegy páholyból leselkedve, vártam azt a bi­zonyos csinosnak nevezhető hajadont, aki látszólag csak egy pohár sörre szerényke­dik be valamelyik korosabb hölgy társaságában, de va­lójában ugyanúgy szeretne titkos felelőtlenségbe ha- nyatlani, mint én. Hátulról lepett meg a kedves szirénhang: — Mit parancsol, uram? A pincérnő volt, akit ed­dig nem vettem észre. Hi­tetlenkedve bámultam rá. Ennyire szép nősténnyel még soha nem találkoztam a söröskancsók és pirított májak világában. Latinosán buja, macskásán lomha fe­kete asszony volt, élveteg ajakkal, valószínűtlenül ár­tatlan szemekkel. Huszon­hat éves lehetett Szándé­kosan késtem a rendeléssel, közben figyeltem arcát, hogy türelmetlenné teszi-e a várakozás. De tekintete nyugodt, közvetlen, sőt biztató maradt. — Kérek egy limonádét, lehetőleg jéggel. Ettől kezdve biztonsággal törtem a siker felé. A pin­cérnő módját ejtette, hogy a kelleténél többet foglal­kozzon a környező aszta­lokkal. Félórán belül meg­tudtam róla, hogy Gertrud a neve, elvált asszony, csak az üdülési szezonban dol­gozik a Balatonnál, külön­ben Kispesten van az ál­landó munkahelye. Udvar­lója nincs, megengedi, hogy záróra után egy darabon elkísérjem. Addig is üljek át egy másik osztóihoz, ahol barátnője egyedül unatko­zik. Kellett-e több biztatás? Viszont a barátnője rosz- szabb volt az istenverésnél, ötvenéves szőke kóró, aki mindenáron harmincnak akar látszani. Sovány és mégis löttyedt. Amikor tán­coltam vele, ruha mögé bújtatott oldalbordákat éreztem a derekán. Mégsem haragudtam rá, mert vala­mi különös, szomorú hálá­val ragaszkodott hozzám. Anélkül, hogy rászolgáltam volna, rokoni bizalmába fo­gadott. Gyalázatosán tán­colt, de annál meghatóbban mesélte el életét. Jobb hü­velykujját ragtapasz borí­totta: megcsapta a gőz. Ke­lenföldi fodrásznő létére nem értett eléggé a presszó­géphez. Gertrud hívta le, hogy a szabadság idején is keressen valamit. Napköz­ben a gombában főzte a kávét, esténként a mólón árulta a petrezselymet. Iszo­nyú órákat töltöttem vele. Az egész ígéretes estének árvaház-szaga lett monoton panaszáradatától. De éjfél után jóra for­dult minden. Gertrud igé­nyes dámává szelleműit, ki­tűnő kedvében volt, belém karolt, és lépteivel tudtul adta, hogy nem kell annyi­ra sietni: maradjunk le kissé a többi pincér mö­gött. Teketória nélkül szá­jon akartam csókolni. Pom­pás rutinnal hárította el a kezdeményezést. Vidámsá­ga nyomban megfakult. Nyilván feltételezte rólam, észreveszem, hogy mohósá­gom sérti a becsületét. Még hálás is voltam szemér­mességéért, amellyel fino­man jelezte, hogy a hódí­tást az ellenállás teszi érté­kessé. Betértünk a bár lugasá­ba, ahol látszólag véletle­nül Gertrud főnökébe bot­lottunk. Vékony, vérsze­gény, feltűnően jól öltözött ember volt ez az úr, aki közönybe süppedve hallga­tott, de mégis észre kellett venni, hogy ő a középpont­ja a társaságnak. Mi is le­telepedtünk. A főnök egy­kedvűen nyújtott kezet, rám se nézett. Táncolni mentem Gertruddal. Izga­tott és barátságtalan lett egyszerre. A világért sem akart hozzám simulni, pe­dig már-már állati önfe- ledtséggel kívántam közel­ségét. Furcsa módon az italt nem kívántam. Józanul kel­lett a mámor, és örültem, hogy az éjszakában is ész­reveszem a virágzó jázmin­bokrokat. Tenyerem min­den lehetőséggel élt, amire csak alkalom nyűik tánc közben. Gertrud riadtan, de cinkosként tiltakozott: ne legyek ennyire bizal­mas, mert a főnöke veszet­tül szerelmes belé, s mivel hasztalan minden nyavaly- gása, gyűlölködve figyeli valamennyi lépését, és fél­tékenységében éli ki magát. Ezért jobb, ha én most el­megyek. Holnap délelőtt boldogan találkozik velem, a természetbe vágyik, ahol nincs tömeg, nincs részeg, nincs zene, csak csend, tisz­taság és józanság van. Vi­gyem el valami távoli er­dőbe. most költenek a ma­darak, most nyílik a leg­több virág. Mindez igen jól illett romlatlan arcához, amelyet ugyan festék borított, de ez semmi kárt nem tett kis- lányos üdeségében. Látva, hogy tetszik az elképzelése, szájon csókolt egy óvatlan pillanatban, és nyomban otthagyott a táncoló tömeg­ben. Visszanézetr, megerő­sítve bizalmas tekintetével, hogy áll az egyezség. Fütyörészve ndultam a turistasátrak felé. Alapjá­ban tisztás zívű karosad voltam, aki élményben sze­gény. de vágyakban annál gazdagabb. Felugrottam es belemarkoltam a vadgesz­tenyefa lombjába. Tehát reggel 10-kor, a fényképész előtt, 0 A légyott idejére minden szükségeset bevásároltam a kiránduláshoz. Aztán vár­tam. Ha türelmem nem fogy el, ma is ott várhat­nék a fényképész előtt Az üdülőkben ebédhez kolom- poltak. Gyanítani kezdtem, hogy rossz tréfa áldozata vagyok; Számonkérő kedv­vel siettem a gombához. A kelenföldi fodrásznő teljes gőzzel főzte a feketét. Nagy ámulatomra nyoma sem lát­szott rajta a tegnapi kó- kadtságnak. Ledér kunco­gással köszöntött rám mesz- sziről: — Szia! Gertrudot várja? Otthon döglik. Reggelig lumpoltunk. Kéresse mev. örülni fog. A címet hanyagul röpí­tette hozzám, elkaptam, s máris rohantam, a lóvá tett hím bosszúálló dühé­vel. Az országút mentén lakott, valaha nagyzoló, de most züllött külsejű kertes házban. Eszembe jutott, hogy mennyire fölösleges ez az akció. Hiszen világos: Gertrudnak szüksége volt valakire, aki szórakoztatja a barátnőjét. Palira vettek, ahogy mondani szokás. Ha makacsokodok, méginkább röhejessé válók. Mégis ha­tósági eréllyel dörömböl­tem a vas pántok tói súly os padlásajtón.­Síri hang: — Ki az? — Hubertusz. A vadászata védőszentje. Visz az erdő­be, hogy örvendj az éneklő madaraknak. Pofozni kész mozdulattal: lendülök be, a erre mi tör­ténik? Gertrud a nyakam­ba omlik, mezítelen mellét hozzám szorítja, és a szá­jamra akar tapadni. Ellöktem magamtól. M;*- száj volt: szennyes lebujois szagát lehelte rám. Figyel­mem kamerája csapongva pásztázott ide-oda a tág padlásszobában. Könnyel­mű szajhákként heverte!* szerteszét a ruhadarabok. Részeg cipők fintorítottala felém. Salakszínű hab pos- hadt a lavórban. Az eső-! csatornában drága ital ob kiürült fiaskói dülöngéltek^ Gertrud, a latinosán buja, macskásán lomha Gertrud löttyedten vonszolta magát vissza a padlóra vetett mai* rácokhoz. Inkább hajat ettem vol­na, minthogy hozzányúljak. Zsíros undor kínozott. Ele­ve tudtam, hogy vállalko­zásom úgy ízléstelen, ahogy van, de ez az élmény felül­múlta minden várakozáso­mat. Menekülési vágy ro­hant meg. Kellemetlen bűn­tett színhelyének éreztem Balatonfüredet, ahonnan nyomban tanácsos éLsze^ lelni, 0 Kitűnően ismertem az utat. frissen repültem az országúton. Lendületem, a kocsi fiatalos színe és spor­tos vonala, mindehhez pe­dig a napfény, meg a tün- déri panoráma az életöröm reklámja lehetett volna egy sokszínnyomásos magazin fedőlapján. Almádiban malájbarna lány lobogtatta felém ken­dőjét. Autóstop. Fölvettem. Fehérvárig utazott velem. Meggyőződésem, hogy kor­rektebb autótulajdonossal nem volt még dolga. Ha egy nappal korábban talál­kozom vele, könyörtelenül lerohanom. Ha többet nem, legalább egy csókot zsaro­lok tőle, még akkor is, ha utána nyomban kiugrik a kocsiból. De most egy szerelőinas ült a volánnál, aki Erika egyetlen kedves pillantásás nem adta volna oda Szaud. király pazar háreméért. KESZTHELYI ZOLTÁN: t ígértem néked... tg ériem, neked tavgszt, fut ókás kis házat, ígértem neked gondtalanságot — Ú, hol van a tavasz, a kis ház, a gondtalanság? Testéből-lelkéböl kiad nekem ezentúl erőt, hogy ismét Ígérhessem. az örömöt? Ki ád nékem erőt az egyedülléthez Versek keltegetéséhez, a szerelemhez? Hosszú, hihetetlen mese voltál a nyúlfarknyi időben. S a földi messzeségben álombéli házban, modern bútorok közt jársz majd ide-oda, de nem tudom még, hol az a ház. Nem lesz címed, melyet felírhatnék levelemre, az emlékezés lesz lakóhelyed. Évek múlhatnak, viharok söpörhetik széjjel a hajókat, tüzek hullhatnak, természeti csodák ejthetik ámulatba zsugorodó képzeletem — úgy őrizlek meg, csókjaiddal és sinógatásaiddal, mint aki álmában mondott búcsút. SZABÓ ZOLTÁN] /Vem menekülök, utazom ■ c Távolodik a kihűlt szerelem, s már gyönyörködni is tudok a tájban: mindenütt hó hull, hó hull bennem is, hogy bánatom gyolcsába bugyoláljam. Lassú tekintetem megjártatom a vonatsínek menti sík vidéken, hol gyalogszerrel felhő bandukol kopottas, szürke nagy lebernyegében. Ezek itt a csönd tartományai. Micsoda bősége a pihenésnek! Nedves, kövér hideg terpeszkedik, rejtőznek benne az igazi kések. Utánozva gyümölcsös júliust, roskadó fákon beérett a tél, s a fehér pompán jéggel piperéi mint fürge öltöztető nő, a szél. Távolodik a kihűlt szerelem, és hóba fúllad panasza a dalnak. Felégetett emlékeim nyomán fekete pernyék száildosnak — a varjak.

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom