Szolnok Megyei Néplap, 1964. január (15. évfolyam, 1-25. szám)
1964-01-08 / 5. szám
SZOLNOK MEGYEI NÉPLAP ííjíM. január 3 — A férjem nem akarja. Persze, neki könnyű. Én kínlódom kilenc hónapig, nem Ő... — toppantott akaratlanul is, hogy a kezében tartott cigarettáról ölébe huppant a hamu. A folyosón rendelésre, felülvizsgálatra, beutalásra váró betegek sétáltak, ültéit, beszélgettek, izgultak, reménykedtek: az érzések, vágyak, a lemeztelenített, átvilágított, kikopogott emberi testek nagy vására ez. Tragédiák teljesednek be és emberek halnak. Boldogság fakad és emberek születnek. Az emberi élet furcsa pályaudvarra, hová előbb vagy utóbb mindenkinek befut a van itt. A férjem akarja, de hát nekem is jogom van dönteni ebben az ügyben, nem igaz? Utóvégre mégiscsak rólam van szó először, nem igaz? Azt mondja Feri, hogy jobb előbb, amíg fiatal az ember, meg könv- nyebb is, s milyen nagy lesz a gyerek már, amikor mi még mindig fiatalok leszünk. .. De hát neki köny- nyű, én vagyok a nő, én szenvedek... És hová tegyük a gyereket? Egy szoba, közös konyha az anyá- mékkal... Lakás kell. Bútor van, de lakás nincs... Az iskolapadból elmentem dolgozni, két év múlva már asszony lettem, még nem e<gy furcsa vonata, s ha nines csatlakozás, vagy ha lejárt a jegy, akkor ez a végállomás is. A fiatal, kicsit hegyes orrú, szőke nő, egy a sok utas közül, idegesen és türelmetlenül nézett végig a várakozókon, sorstársain és újból nagyot szippantott a cigarettából..: — Maga is? Hány hónapos. .. Azt mondják, legjobb, ha a második hónapban csinálják meg... Igaz? — fordult most tanácsotké- rően a mellette ülő harminc év körüli társához. Az hallgatott egy ideig, ke- eerű, furcsa ránc vibrált végig szája szegletén, aztán megrázta a fejét: —- Nem... én nem azért jöttem. Én egyáltalán nem tudom, mikor a jobb. Nem is érdekel. Engem nem érdekéi. .. Érdekes — mondta a szőke, bár egyáltalán nem tudta, hogy mi lehet eb- fa«! az érdekes, inkább csak láncszem volt ez a megjegyzés, kapocs, hogy tovább duruzsolhassa topogó panaszát a másiknak, aki türelmesen hallgatja, nem válaszol ugyan, de hallgatja. És sokszor van úgy az ember, hogy egyáltalán nem fontos, válaszolnak-e, vagy sem, csak hallgassák, még inkább beszélhessen, hogy megszabaduljon valamitől, ami éppen úgy lehetne félelemnek nevezni. mint bizonytalanságnak, bűntudatnak legalább annyira, mint tanácstalanságnak. — Érdekes — mondta még egyszer. — Pedig itt majdnem mindenki azért is éltem, nem is láttam semmit a világból... Jöhet az a gyerek később is, nem igaz? Egészséges vagyok. Feri is az, igazán ráér még az a gyerek három— négy évet... Kezdhetnék már — kotort elő táskájából egy másik cigarettát. Nyakig letakart asszonyt toltak végig a folyosón. Sápadt arcú asszonyt, aki á lepedő alatt úgy nézett ld, mint ravatalra váró halott __ O dább egy másik nő lépegetett a kockákon... köp ... kip kip... köp... tíz lépés előre, tíz lépés visz- sza... kip... köp... — Mert sohasem tud vigyázni. .. Bezzeg más férfi — hallatszott a mellettük levő pádról, ahol egy idősebb, testes asszony .hitte azt, hogy suttogva mondja el idejutása történetét... — Maguk hány éves házasok? Mi már kettő leszünk — szippantott egy mélyet a cigarettából... — Nyolc... el is múlt nyolc esztendeje — mondta társnője és megigazította szoknyáját... — Nyolc? — kerekedett el a szeme, mintha azt hallotta volna, hogy ötven, vagy éppen száz. Akaratlan tisztelettel, de egy kis szánakozással is nézett szomszédjára, ki többet tud már a házasság titkaiból, mint ő és éppen ezért, nyilván, az első évek lobogó tüze is pislákoló mécsessé válhatott benne. — S hány gyereke van? — Nincs. Eg; sincs — mondta tömören az asszony és összeszorította a száját, mintha vékony ajkai mögé akarná zárni mindent elmondható gondolatát. — Nahát! Nyolcéves házasok és egy gyerek sincs — ámuldozott és naiv Kíváncsisággal közelebb fész- kelődött a másikhoz. — S mondja, hogy tudták ezt megcsinálni? Azt mondják, hogy ki kell számítani — kezdett el suttogni izgatott kíváncsisággal... — Semmit sem csináltunk. .. Érti? Nekem eddig nem lehetett gyerekem.. i Érti? Nekem nem lehetett. — Én azért vagyok itt, s nem azért, amiért maga... kedvesem — csattant nyersen és hangosan az asszony hangja, hogy a szőke hátrahőkölt. — Bocsásson meg... Iga-1 zán... Nem akartam megbántani. .. — mentegetőzött és óvatosan odább húzódott. — Tudom. Miért is sértegetne. Hisz nem ismer. S különbén is, talán én voltam kissé élesebb a kelleténél. .. De próbáljon megérteni és megbocsátani... A szőke most azon tűnődött egy pillanatig, hogy mit kell neki megérteni. Mi van abban érthetetlen, hogy valakinek nem lehet gyereke. Hát nem lehet és kész. I.egalább nyugodt Legalább nem kell vágyva félni minden ölelést, legalább nem kell lelkének fél szemével éberen figyelni, nehogy teljesen elöntse testét, agyát a révület csodásán marcangoló palástja. Ö, bár most ő lenne így. Persze csak átmenetileg. Négy-öt évig. Nem tovább. — Megértem — csúszott ki a száján, de nem hangzott valami őszintén, inkább csak udvariasság volt. Az asszony felkapta a fejét — Miért mondja, . hogy megért, amikor nem is érthet meg. Maga azért jött, hogy elvegyék a gyerekét, én meg azért, hogy hátha az orvosok tudnak rajtam segíteni, - hátha történik valami csoda és érezhefek itt benn valahol, egy mozduló életet... Hét éve akarunk gyereket. Hét éve járom az orvosokat, vizsgálnak, kínoznak, fürdetnek és semmi... Hogyan is érthetné meg, hogy már dühödtem már marcangolóan öleljük egymást és semmi. Csak a válás, mert az lesz belőle. A férjem itt akar hagyni. Gyereket akar. — Fiút. Akivel büszkélkedhe- tík, aki ráhasonlít. Akivel meccsre járhat, kirándulni... S engem okol, mintha én nem akarnék. Mintha nem álmodtam volna már ezerszer is, hogy dagadt kisfiú szuszog mellettem. Engem okol. És igaza van... Adjon egy cigarettát, kicsit felizgattam magam... Valahonnan egy kisgyerek bukkan elő... Még bizonytalan totyogással, de •t4 4; ' MERENGÉS nagy nekiiramodással szedte görbe lábait a folyosó végéről, ismeretlen célok Eelé... Keze mulatságosan kalimpált a levegőben, mintha fogódzkodni akarna, megkapaszkodni valami biztosba... —• Jancsi... Jancsikám ... gyere vissza, kisfiam — loholt utána egy fejkendős parasztasszony és szapora léptekkel eléje került, leguggolt, hogy s gyerek visítva, sértődve bukott az anyja ölébe. — Kedves — mosolyo- dott el a szőke... — Igen. Kedves. És énén lopni tudnék, rabolni egy gyereket, pedig mind , gyűlölöm, mert egy sem az enyém. Leánykoromban az volt a tervem, pedig még egészen fiatalka voltam, hogy egy fiam meg egy lányom lesz... A férjem is éppen kettőt, egy fiút. meg lányt akart. A fiút először, s a lányt utána. Hogy a nagyobb megvédje a kisebbet... S nyolc éve nincs, aki védjen, s nincs, akit védjenek... Ülünk az asztalnál — ketten. Fekszünk az ágyban, az egész lakásban csak mi ketten. Nekünk nem öröm a ka■gagS|| - PALICZ JÓZSEF rajzaibó! Veszettek racsony, nekünk szívsaoru lás minden új iskolaév, A szőke nő lába idegesen topogott, fiiért fecseg ea itt mellette annyit. Talán titkos lebeszélő? Hát olyan nehéz megérteni, hógy most, de csak most nem kell még a gyerek, hogy aztán, igen, aztán, amikor már kicsit fiatalok is voltak, lakás is van, akkor jöhet a gyerek, egy vagy kettő... De addig? Persze, ez a nő szerencsétlen, bizonyára meddő és nincs olyan orvos, aki segíteni tudna rajta... De ő egészséges, annyi gyereke lehet, hogy egy egész óvodát benépesíthetne. .. S hogy Feri nem akarja... A férfiak mit értenek hozzá? ö terhes. Feri meg éli a világát Megcsúnyul, talán még meg is csalja... Ö otthon szoptat, mos, vasal, nő a gyerek, Feri cipeli magával, de a gond az övé. . Hát önzés lenne ez? Jó, lehet, hogy önzés, de hát egy kicsit mindenki önző és ő is csak egy kicsit, egy-két évig, esetleg háromig akar még önző lenni... S a gyereknek is jobb, ha már, ugye, érettebbek a szülők, jobbmó- dúak is... Nem igaz? — Sajnálom, igazán sajnálom magát? — jutott eszébe, hogy valamit mégis mondani kellene a másiknak. — Én meg magát! Nem tudja, mit dob el. Nincs igazság, nincs! — állt fel az asszony. A másik is felállt. Rákerült a sor. Mind a ketten elindulták, mind a ketten telve reményekkel. Az egyik érte, a másik ellene, S az emberi élet eme furcsa pályaudvarán újabb sorsok futottak be, hogy csatlakozást kapjanak az évek újabb vonatához, titokban attól félve, hogy talán már számukra nincs is csatlakozás, talán már a jegyük is végérvényese« lejárt. Gy Brité Gén Öregasszony
