Szolnok Megyei Néplap, 1964. január (15. évfolyam, 1-25. szám)
1964-01-08 / 5. szám
SZOLNOK MEGYEI NÍTlAf 9 A két ló úgy baktatott gondtalanul, lustán, mint a • céltalan vándorok. Ritkán, hosszúkat léptek, fejük lomhán bókolt a lépések ütemére, olykor meg-meg- tázták egyenesre nyírt, tömött sörényüket. A nap teljes erejével sütött. A földön elernyedt minden, a fák, a bokroK szomorúan lógatták leveleiket. Amelyik állat tehette, elhúzódott a sűrűbe, csak egy méltóságteljes fekete dongó cikkant egyik árokparti virágról a másikra, s időnként hosszan nekiiramodott az út vonalában* mintha a szekérrel akarna versenyezni. Hosszú, szikár öregember ült fenn a b°t-on. foltozott ingben, a fején mállott sapka, lábán kemény, szürkére színtelenedet bakancs, fűzetlenül, ahogy reggel, etetéskor felrántotta. A hátát nekivetette a bak támlájának, a könyökével is megtámaszkodott rajta. Nagynéha, talán csak a rend kedvéért vagy azért, hogy megtörje a szekér álmosító nyikorgását, odaszólt a lovaknak: — Ballagjunk! Ilyenkor a két állat kötelességtudóan hátracsapta a fülét, de a lépést nem gyorsították. Mintha ők jobban tudták volna, hogy előttük még az egész délután, estig. Elég, ha estére hazaérnek. Arra kapták a napot, hogy hazavigyék a malomból az új lisztet. Nyolc mázsát, kilenc családnak, tizenöt zsákkal. Délelőtt oda, délután visz- sza. Ott puffadozott a tizenöt súlyos zsák a szekérben. Kilenc családnak — ez majdnem ötven ember, hisz ezeket a családokat legalább ötösével kell számolni. van, amelyiket hatosával. Persze, hogy kifogytak már a tavalyiból, alig várták az előlegcsép- lést. jóformán a gép alól került a malomba a búza. így volt ez minden évben, és az is szabály lett valahogyan, hogy a malomba mindig legyen fogat, sürgős munka ide. sürgős munka oda, ez a legsürgősebb, legfontosabb. Az elnök rendelkezett így. Az öreg nem sokat törődött vele, hogy ide kell menni vagy oda, a mezőre vagy a malomba. Mindegy. Az elnök dolga és talán a vezetőségé, hogy csak úgy odaadja a fogatot, ingyen, semmiért — az ő dolga meg az. hogy rendben tartsa a rábízott két lovat, a szekeret, az istrángot, és ugorjon egy szóra, ha kell. Tudta, hogy ez a dolga. Semmi egyéb. Amióta kocsis, mindig ez volt a dolga, tehát egész életében, mert akármilyen mélyre nyúlt az emlékezés feneketlen tárába, mindig kocsisként látta önmagát. Előbb csak üldögélt a bakon a felnőtt, vörösnyakú, lószagú emberek mellett, vitt, hozott, ha kellett valamit — egyszer aztán odanyomták a kezébe a gyeplőt. ötven éve már. Ezalatt szekerezett annyit, hogy ha egybetoldja, talán a csillagokig is elérne. Rázkódott' már mögötte minden: bútor, rozsdás vasak, szén, salak, keserűen morgolódó, földszínű katonák, s harc után iszonyatos, összegörbült halottak. Könnyezve búcsúzott a lovaktól, ha kiöregedtek mellőle, s az ostort soha nem használta, inkább csak a rend kedvéért volt, mert hát anélkül nem kocsis a kocsis. Ha néha meg is piszkálta valamelyik ló farát az ostor hegyével, kedvessségből tette. — Ballagjunk... A csoportba is úgy került, azzal az egyetlen kívánsággal. hogy lovak mellett legyen. Fogatos. így mondják manapság, így szólítják osztáskor is, de <5 mindig visszafordítja _ magénak az új szót a régire: kocsis. Jó név ez, íze van. és esetten egy kicsit, mint a könnyedén meglebbentett ostor végén a sudár. — Ballagjunk... A szövetkezetbe mérte meg életében először a szabó. Hordja is azóta «orgaimasan a sötét ruhát BOROS ZOLTÁN s Oda helyett 0, város, kővirágok kertje! Meredek egű reggelek. Neonnal áldott éj. Felszökő kémények rendjén kitűzött füst-lobogók. £s zene és zene! Léptek dobszólói, plakátharsogás, gépek csattogó szívverése. Es újságok zizegnek, akár a szék Kézenfognak a hirdetések fény-betűi. Szemvillanások magnéziuma. Üveg-tiszta szerelmek fényesednek és törnek. Sokemeletes gondjain* körül jövőnk állványai. Gépekkei-leriies gyárak gyönyörű vajúdásban. Kitakart, meztelen tervek: frissek, melegítők, mint asszonyaink teste. Ö, város, vasbeton-álmú! dő, természetes gondolat úgy vágta mellbe, mint a halálhír. Az is természetes. .. A malom messze van már, nagyon messze, s majdnem olyan messze a falu is. Vissza nem fordulhat, éppen az út derekán kapná a zápor. És a falu? Legalább egy óra járás. Ha a legsebesebb vágtában hajt, akkor is több fél óránál. — Mi lesz? —• jajdult fel, s a két lóra nézett. Azok még békésen, kókadozva emelgették a lábaikat, csak a bőrük remegett szaporábban, mert hirtelen elő- rajzott, acsargő légyhad kavargott körülöttük. Futni! Futni vágtában liszt! — a magától értető- és futni és futni! — gondolta az öreg, vagy talán mondta is. — De nyolc mázsa! Beleszakadnak!... Akkor is! Ha futnak, ha vágtában futnak, talán odaérünk... Kimarkolta a fekete, roggyant bőrtokból a hajlékony ostort. Mögötte zúgott, ropogott az ég — mintha óriási vásznakat hasogattak volna. Meglendítette az ostort. A baloldali ló előbb a farkát rándította, majd hirtelen előre ugrott. Megint lendült az ostor, a szíj ferde vonalat vágott a másik ló hátán. A két állat meglendült. A baloldali még hátranézett, mintha nem akarná hinni, hogy megütötték, ismét megmozdította a farkát, aztán felcsapta a fejét, és vágtázni kezdett a másikkal együtt — Fussatok! — ordított az öreg és egyre lóbálta az ostort. A hangja eltorzult, mint azoké, akik a kitörni készülő sírást szeretnék titkolni. — Fussatok! — Rángatta a gyeplőt, s meg se hallotta a baloldali ló kényes horka- nását, amivel a zabla okozta fájdalom ellen próbált tiltakozni. — T’’ t- tok! Mögötte feketére vált az ég. A nyugatról .egymásra torlódó felhők sűrű homályba vonták a mezőket, s alaktalan folttá sötétítették a mezőket szegélyező ritkás erdőt. A nap sütött még, de a gyászos gomcJyagból elindult már feléje az előhad. hogy megvakítsa. Az erdő fölött vi1- lám cikázott, s alig lobbant el a tüze. parttalanul hömpölygő dörgés rázta meg a földet. A két ló rohant. A szekér recsegett, fickándozott, a kerekek meg-megcsúsztak a rendetlen út kiálló kövein — Fussatok! Különös: most jutott eszébe az öregnek — a leszegett fejjel vágtató lovakról a fickándozó szekérről — hogy valamikor parádés ko csis szeretett volna lenr.i. Fekete, sújtásos ruhában, tollas fövegben hajtani a kényes telivéreket, repülni szembe a széllel, a finoman ringó gumirádlin ... — Vágta! Vágta, az anyátok! Az álmok netovábbja, csendes vasárnap délutánok gondolat-labdája volt a vágy: parádésnak lenni. Soha nem lett az. Most aztán repül... Hátra nézett. A felhőtenger irgalmatlanul, fenyegetőn kavargott, a napot* el" fojtotta már, s mintha gúnyolódni akarna, hátul, beláthatatlan messzeségben szivárványt villantott. A zsákokra esett a pillantása. s meglendült, hogy odakapjon. A száguldás, a hullámos út szétzilálta a zsákok katonás rendiét. Még egy-két perc, egy-két méter és menthetetlenül leesnek a felsők! Megállni! Rendbe tenni!... Ha megáll, biztosan eléri az eső! De nem érhet haza a fele rakománnyal! Kilenc család, egy se számol kevesebbet ötnél! A Bódisék heten vannak... És várják az új lisztet... — Vágtassatok! Vágtassatok! A gyeplőt . odaakasztotta az ülés karjára. Az ostor kiesett a kezéből. Nem kapott utána. Lerúgta a lábáról a fűzetlen bakancsot, s átlendült az ülés támláján. Próbálta megragadni az egyik zsákot. Nem talált rajta fogást, a kisujján berepedt a köröm, de nem törődött a fájdalommal, arrébb csúszott, a zsák száiát kereste, annál fogva cibálta vissza, rá a többire. — Trappoljatok! Trap- poljatok, az anyátok ... Míg a felső zsákokkal viaskodott, alul kicsúszott egy. s mint a terhétől szabadult ember, szinte jóízűen szuszogva nyúlt el. Az alap bomolván, mozdult az egész halom, s indult lefelé. Egyik zsák ott feküdt már a szekéroldalon. Az öreg megmarkolta, cibálta, húzta vissza, s talán kiáltott is rá, valami káromkodást vagy más, gonoszűző szót S egy- szercsak kinyílt a zsák szája, s ömlött dús sugárban folyt a liszt. A szél felkapta, a magasba dobta, s zászlóként lengette a reszkető mező fölött. Ott lengett, kavargott a liszt. És otthon az asszonyok. Hogy várják! Ők várják legfőképpen, az asszonyok, biztosan előkészítették már a dagasztó- teknőket is. — Miért nem küldtek mást! — csuklóit ki belőle hangosan a magamentegető kérdés. — Aki gondol a ponyvával! Aki nem hagyja ott! Reszkető ujjaival a nyitott zsák madzagját kereste, próbálta megkötni. — A többi... Fussatok! Vágta, vágtassatok! Hiába. A zápor első cseppjei keményen megkop- pantak az úton, rácsaptak a zsákokra, finom permet- tel hűtötték az öreg tűzben égő arcát Odébb, nem messzebb egy futásnyiná! már locsogott, füstölt. S hol van még a falu? Hói vannak az asszonyok? Kopog az eső, mint a géppuska, úgy kopog, minden cseppje egy lövedék, minden csepp je sebet üt az eleven életbe. — Hiába! — ejtette ölébe a kezét az öreg. Nem mozdult, csak ült a zsákok tetején az egyre vágtató szekérben. — Hogyan nézek a sémiik hi»? Nyakában érezte az eső sűrűjét amikor szaporán, sietősen kattogva piros motorkerékpár suhant a szekér mellé. A fék visított valaki leugrott a nyeregből, énpen a lovak elé. — Hó! A lovak ágaskodva torpantak. A motoros megragadta az egyik zablát, kiáltott valamit s máris szaladt vissza a motorhoz, fel- nyalábolta a benzintartá- lyon sötétlő csomót Odadobta az öregnek, és megint kiáltott. — Ott a széle! Terítsük, egy-kettő! Az öreg megragadta a ponyva szélét, ránrigálta, húzkodta, terítette. Rá ■ a zsákokra. A lisztre. Közbon félszemével odanézett a motorosra. Megismerte, pedig délelőtt lisztes ruhában, csupaliszt arccal látta a malomban, most meg tompán fénylő hosszú bőrkabát és fekete bőrsapka volt rajta. Egy pillanat, vagy kettő, s a ponyva szétterült a zsákokon. Az öreg szólni aka:v, tudta, mondani kellene valamit, köszönöm, hát persze, köszönöm — de mire kimondta volna, a motor újra berregett, s a molnárlegény nekivágott, visszafelé a sugárban leszakadó es ön ele Az öreg végignézte még- egyszer a ponyvát, márcsu- romvíz, dobol rajta az eső, de a zsákok, a zsákok megnyugodva bújnak alatta, s az asszonyok nem hiába készítették a teknőt... Magára húzta a ponyva szélét, betakarta a fejét is, s úgy nézte a szomjas földeket öntöző, ferdén aláhulló vízfüggönyt. Leakasztotta az ülés karjáról a gyeplőt, meg- lebbentette kicsit, épp csak egy kicsit, és odaszólt a fújtató, toporgó lovaknak: — Ballagjunk! — Jól van öreg — mondta az elnök — csak aztán tudva legyen, hogy mi felkínáltuk. Ügy szabályos az... — Ballagjunk... Egyszerre könnyű reszketés futott végig a hőségtől szinte ágaskodó tájon. A remegés nyomában mély, elnyújtott mordulás. Fent a bakon kicsit megrezzent az öreg. Hátrafordult. ösztönös mozdulattal feltolta a sapkája szélét, úgy kémlelte a végtelenbe vesző kék eget. Kezdetben nem látott semmit, hang se hallatszott, sűrű, álomba nyűgöző csönd terpeszkedett mindenfelé De valahol, az elmaradozó átmenti fák csúcsa mosott halvány, füstszínű felhő szakadozott széle látszott, mint egy röppenő kendő csücske. A nap még izzón, teli korongjából ontotta a meleget, talán forróbban, mint az előbb, de az a felhő az ég szélén billegett, mozgott, ingerült libbenésekkel kapkodott bele a kékségbe. Halk sóhaj kelt alóla, alig erősebb, mint egy könnyű, jóleső lélegzés. Majd ismét a komor, elnyújtott morgás, roppant távolságból, de már közelebb, mint az imét. Az öreg belsejében ősi, gyomrot markoló izgalom moccant. A vihart Vihar készül! Mint csaknem minden nap ezen a héten... — A ponyva — motyogta félig hangosan, s érezte, mint fut le arcából a vér. Benézett az ülés alá. szokásból, valahogy természetesen, pedig tudta, hogy hiába néz... — Ott hagytam... A malomban hagytam a ponyvát! Most már emlékezett is rá: letette, mielőtt rakodni kezdtek. S amint feldobták a szekérre az utolsó zsákot, épp csak köszönt és hajtott el. A ponyva meg ott maradt. Világosan látta maga előtt a sarkot, ahová ledobta, s a lisztfelhőt is, amely a puffanó ponyva alól a magasba szökött. — A liszt! Megázik a AZ ELSŐ LÉPÉSEK minden ünnepen, s nemrég abbban ment a városba is, valami szűrővizsgálatra: kopogtatták, röntgenezték, vért vettek a karjából, s végül azt mondta az orvos: rendben van a gépezet, de azért ne feledje. hogy hatvan felé jár. Szobát is kínáltak neki a szövetkezetben. Azt köszönte szépen, de nem költözött bele. Kint aludni az istállóban a lovak mellett, hallgatni a fogak között ropogó takarmány muzsikáját, egy ideges prüsszen- tést, egy dobbantást, télen beburkolózni az állatokból áradó jó melegbe — többet ér az akármilyen szobánál. Büntetésnek érezte volna, ha kényszerítik CALABÁRDi ZOLTÁN: jjszr KER
