Szolnok Megyei Néplap, 1964. január (15. évfolyam, 1-25. szám)
1964-01-08 / 5. szám
1W4. Január 5. SZOLNOK MEGYEI NÉPLAP 7 Gaib Tuama Farman: (Irak) 4*t„itizsis Reprezentálás be, majd a vendéget elkaEjjél három óraikor meg- döngették az ajtómat — nem lepődtem meg. Minien percben vártam jöt- tüket. Mátr nem volt sötét az éjszaka, közeledett a virradat. A csillagok egymás után hunytak ki a világosodó égbolton. Álmatlanul feküdtem és arra gondoltam: lesz-e szabadság hazám ege alatt, boldoggá lehet-e valamennyi ember, minden egyes ember, élhetünk-e békében, a béke zászlaja lobog-e majd fölöttünk? A léptek zaja megszakította gondolataimat. amiképpen gonosz kéz illatos virág szirmait tépi. A ház előtt gépkocsi állt. Beültettek és vittek Bagdad kihalt utcáin. Csak rendőrségi autókkal találkoztunk, amelyekből sortéként álltak ki a szuronyok. Szokatlanul hideg éjszaka volt. A gépkocsi vadul száguldott, csípős szél csapkodta arcomat, fagyasztotta véremet Kezem és lábain megdermedt a hidegtől. A kocsi sarkába húzódtam; egész testemben reszkettem. Ügy éreztem, megszakad a szívem ettől a sebességtől. A szürke virradatban szemeket láttam, amelyek gyűlölnek mindent, ami csak élébük kerül. Rendőrök vettek hörül. Megkérdeztem az egyiktől: — Hova visznek? Megvetően lefittyedt az ajka. Nem válaszolt. Végül fekete kaszámyaépiütet előtt álltunk meg. Kirángattak a kocsiból. Csuklómon bilincs kattant.., A férfi, aki a lánc végét fogta, elindult. engem úgy húzott maga után, mint a barmokat szokás. A kaszárnya udvarán, amelyen átvezettek, akár a beteg, rekedt légzés, hörgőit a szél; elviselhetetlenül marcangoló fájdalom töltött el... A férfi nehéz, bakancsos lába megállt egy cella előtt, durva keze belökött az ajtón. Tétovázva megálltam az ajtónál, néztem a mocsoktól fekete, puszta padlóra hanyatlott embereket. Hideg volt, a foglyok rongyaikba burkolóztak. Érdeklődéssel nézlek rám. mintha egy másik világ küldötte lettem volna. Az én ruhám még nem szennyeződött be, nem gyűrődött össze, még nem aludtam benne a puszta földön, a szememet még nem ködösítette él a rabság. Szótlanul ültem le közéjük... A mocskos cella bűzlött, akár a disznóól. Az első gondolatom az volt; ld innen, mindenáron. Behunytam a szemem, és életem képei szélkavarta őszi falevelekként forogtak előttem. Nyugtalanul félálomba merültem. A múltam, úgy éreztem, szemlátomást apadó forrás. Azoknak a bűnein töprengtem, akik idéhozatteki Sokan vannak ezek a bűnösök. Ok tömik tele a hasukat, és ítélnek másokat éhhalálra; ők ürítik fenékig a gyönyörök kelyhét, és sajtolnak ki másokból minden csepp vért; ők ülnek a magas állásokban, és kereskednek embersorsokkal. Ezek az emberek szabadok, tobzódnak fényben, pompában. Az én lelkemet pedig csak nagy ember- szeretet tölti él, és a vágy, hogy világos nappalhoz hasonlóvá, széppé tegyem a jövőt. Ezek az érzések simogató dallamként zson- ganak bennem... Azt akarják, hogy elhallgasson ez a dallam? — Rettenetes fáradtság vert le. Kinyitottam a szemem. A fekete padlón görnyedező alakokat, a sötét, formátlan tömeget néztem, amely mozdulatlanságba dermedt, mintha a hideg padló minden életnedvet kiszívott volna belőle. — Szaggatott sóhaj tozást hallottam, és a sötét tömegben ingerült mozgolódás támadt Jobboldali szomszédom fölébredt, és kimeresztett szemel bámult a levegőbe. Aztán felém fordította petyhüdt, sovány szakálltalan arcát. A legfigyelemreméltóbb ebben a barna bőrű arcban az óriási nagy szem volt, olyan szép, mintha kiváló festő ecsetje alkotta volna. Megszólalt. Furcsán törte nyelvünket: — Tíz hónapja ülök ebben a nyirkos odúban, csak naponta egyszer jutok levegőre. — És hozzám hajolva dühösen folytatta: Olyan keveset kívánunk az élettől, de az élet még ennyit sem ad meg nekünk. Nagyot nyelt, inas nyakán megrándult az ádámcsutka. Közelebb hajolva suttogta: — Elmenekültem a családomtól, Iránból. Nem bírtam tovább már a kínlódásukat látni. Tíz éhes száj... Menekülni... szabadulni ettől az elviselhetetlen tehertől... De hova — nem tudtam. Egy ízben puskás emberekkel találkoztam. Csempészek voltak. „Menj át a határon, Irakba” — tanácsolták. Én addig nem tudtam semmiféle határról. Mi az a határ? Hiszen az egész föld Allah birtoka... Tizenöt éve élek már Irakban... És most bezártak ebbe a cellába... Azt mondták: „Holnap visszaküldőnk a hazádba...” Tíz hónap telt el azóta, de rám se hederítenek, még mindig nem jött el az a „holnap”. Nagy, mozdulatlan szeme felcsillant. És petyhüdt arca mintha még soványabbnak tűnt volna. Lágy hangon hozzáfűzte: — Ha tudnád, hogy vágyom a családom, a gyerekek után... Fészkem hét fiókája után. Lehúzta, csontos karján inge ujját. Majd újra megszólalt: — Ki tudja, hátha általatok kiszabadulok. Már sokan vagytbk, és mindegyre újakat hoznak... Szűk a hely ennyi embernek... Ó, isteneim' Gyorsan körüljártatta tekintetét, és halkan kérdezte: — Mondd, miért? — Hogy-hogy miért? Miről beszélsz? — Miről? Miért zárják ide a magadfajtákat? Barázdált, elgyötört arca kérdően meredt rám. — Mi, hazánk szabadságáért küzdünk, és békét követelünk minden ember számára... Mert szeretjük az életet szeretjük az embereket. .. Válaszom, nyilvánvalóan, meghökkentette. Félősen körülpillantott a foglyokon, akik csakúgy mint eddig, rongyaikba burkoltan mozdulatlan feküdtek a padlón. Fülembe súgta: — Tudod, én is gyűlölöm a háborút... Szörnyű bűn az, isten ellen való vétek. — Szakálltalan, ráncos arca megfeszült, izgatottan mondta: — Háború. .. Háborúban ölték meg az apámat. Háborúban halt éhen négy gyerekem. Háború volt, amikor mindannyian — a gyerekek is — csak korpaciberét ettünk. Miért akarnak most megint háborút? Hiszen az ember útálja azt, ami csak rosszat tesz neki... Szomszédom elhallgatott. Zord cellánkban egy ideig csend honolt. Engem megfosztottak szabadságomtól, mert harcolok azért, amiben szentül hiszek. Mert az emberek szép és boldog életéért, az emberek békéjéért küzdők. S ők... ök azt hiszik, engem idezárnak, megölik azt, amiért küzdünk, amiben hiszünk. Itt a börtönben ez az egyszerű. tudatlan ember biztonságot öntött a lelkembe. Maga az élet tanította meg gyűlölni a háborút. Legkeservesebb emlékei a háborúhoz fűződnek. Mélységes nyugalom tölt el: nem vagyok egyedül! Sok millió ember hisz velem együtt a békében, mert a béke az ember természetes állapota, olyan természetes, mint maga az élet Gyűlölik a háborút ahogy gyűlölik a kegyetlenséget, az elnyomást az igazságtalanságot. A vasrácsos ajtóra emeltem tekintetemet és láttam: a cellába sötétséget oszlató fénysugár hull be. Az ajtóhoz futottam — odakünn a látóhatáron fölbukkan a Nap. Elbűvölten, mozdulatlanul álltam. Ó, te mindent látó szem! Te sötétséget gyűlölő szem! Azért vagyok itt mert szeretlek, szeretlek minden alakodban. Két dologban hiszek megingathatatlanul: fölkelsz még hazám fölött és diadalmaskodik az igazság. Szántó Irén fordítása Nagy volt a sürgés-forgás az Egyesült Bürökreszelő és Rugókiegyenesítő Művek ! igazgatási épületében. Hogyisne, hiszen nem kisebb személyiséget készültek fogadni, mint Mr. Jimmy MacDougüas-t, egy tőkésvállalat fődiszpécser helyettesét A nagynevű gazdasági vezetőt a vállalat főtechnológusa hívta, látogatóba a nyáron, amikor a jól megérdemelt prémium és nyereségrészesedés, valamint a szocialista összeköttetései jóvoltából három hétig Honoluluban tanulmányozta a fejlett ipari országok bürökreszelő és rugókiegyenesítő technológiáját. Itt ismerkedett meg Mr. Jimmy MacDouglas-szel. Eljött a várvavárt nap. A sötétkék Volga hangtalanul suhant a főbejárat elé, a ii- bériás sofőr szolgálatkészen kisegítette belőle a szabadkozó Mr. Jimmy MacDoug- las-t, akit az igazgató baráti öleléssel fogadott a kapuban. Az igazgatói irodában vendégszerető fogadtatásban részesült a fődiszpécser helyettes. Valódi brazil kávéval kínálták, majd márkás kecskeméti barack- pálinka mellett megkezdték az eszmecserét. A vendég figyelmesen hallgatta a hazai bürökreszelés régi nagy hagyományainak és az újonnan kifejlődött rugókiegyenesítő iparunk küzdelmekkel teli hőskorának történetét. — Ma már a kezdeti termékmennyiség há- romszázhatvanötszörösénél tartunk — jegyezte meg büszkén az igazgató. — És ha szabad érdeklődnöm, mennyi egy kiegyenesített rugó önköltsége? — kérdezte érdeklődve Mr. Jimmy MacDouglas. Az igazgató megmondta, majd közös erővel átszámolták az értéket maláj rúpiába. — Hm szólt Mr. Jimmy Satöbbi —, ez kissé magas. A mienknek mintegy kétszerese. — Ö, hát vannak még kezdeti nehézségeink — felelt az igazgató —, de 1999- re már a felére rog csökkenni. Ezután a tervezési módszerekről beszélgettek! A vendég elmondta, hogy náluk ez pályázat alapján történőik, és a legjobb tervet produkáló tervező csoporttal kötnek szerződést. Az igazgató pedig elmagyarázta, milyen kapcsolatban áll a vállalat a központi tervező irodával, ahol a munkatársak a legolcsóbban kivitelezhető tervekért kapják a legmagasabb prémiumot. A baráti beszélgetés Na- poleon-konyakkal fejeződött lauzolták osztályon felüli szállodai szobájába, ahol pihenni tért. ✓ Másnap megtekintették a gyáregységeket. A vendég tolmács útján elbeszélgetett egy-egy munkással, művezetővel és mindennel nagyon meg volt elégedve. Egyszeresak az egyik üzemegységben észrevett a sarokban néhány rozsdás gépet — Ezeket miért nem használják? — mutatott rájuk, — Nert a mi céljainkra hasznavehetetlenek — p~lelte az igazgató. — Akkor miért vették meg? — Hát — pirult el az igazgató —, keretünk volt rá és a tervező iroda ezeket javasolta. Ezt még az elődöm csinálta — tette hozzá szabadkozva, Továbbmenve, a vendég észrevette, hogy a kiegyenesített rugók egyrésze valóban nyílegyenes és csillogó fényes, míg a többi imitt-amott görbe és Milyenként rozsdafoltok tarkítják. — Ez selejt? — mutatott rájuk. — Nem. Amazok exportra készülnek:.. Odébb hatalmas zöldes- barna asztagot pillantott meg. Közelebbről nézve kiderült, hogy rothadó büröklevelekből áll. — Egyik raktárunk beázott — magyarázta az igazgató —, az építőipari vállalat határidő előtt készítette eL — Es most mi lesz? — A fél tetőt ki kell cserélnünk. Az üzemlátogatás befejeztével a kölcsönkért Volgával leruccantak a Balatonra, s a követkézé nap pazar díszebéddel búcsúztatták a vendéget. Könnyű ciánt! volt az aperitif, majd az ebéd után Campagne pezsgővel locsolták meg torkukat, miközben görlök járták a kán-kánt és egy alkalmi dizőz az Ave Ma- rla-t énekelte. A repülőtéren könnyek közt vett búcsút az üzem vezetőségétől Mr. Jimmy MacDouglas. — Drága Barátaim, még ilyen fogadtatásban nem részesültem hivatalos ügyben. Soha el nem felejtem ezt a vendégszeretetet Csak aa bántja a lelkiismeretemet, hogy ilyen nagy költségeket okoztam nektek. — Nem tesz semmit, van rá igazgatói alapunk — válaszolták, a mire elkezdték volna magyarázni, hogy mi is az az igazgatói alap, a gép már a levegőbe emelkedett. Majd elnyelte a ködös láthatár. P. Z. Megújrázott szerelem Minden nyelvnek megvannak a maga előnyei. Szerelmi dalokat énekelni legszebben olaszul, vallomásokat suttogni legválasztékosabban franciául, vezényszavakat pattogni legcélszerűbben németül, káromkodni pedig leg-szívbőlfakadóbban magyarul tud az ember. Ha pedig ez így van, Tóbiást igazán zseniális férfiúnak kell tekintenünk, mert az egy pillanatig sem kétséges, hogy legcifrábban káromkodni ő tudott széles e hazában. Tóbiás páratlanul kacskaringózó kátomkodásai közvetlenül az őstalajból fakadtak. Múzsája ama Bimbó névre hallgató, rendkívüli ökör volt, „akivelTóbiás mint urasági béres, ballagott napestig a szántásokon. Bimbó, a nem mindennapi értelemmel, felruházott ökör ugyanis megfigyelte, hogy mikor Tóbiás, a béres ká- mmkodni kezd, mindenképpen tanácsos elindulni, mert a káromkodás után következik az ostor. Ennek az ökörmértékkel mért korszakalkotó felfedezésnek volt az eredménye, hogy Bimbó nem várta be az ostort, hanem egy-két biztató káromkodás után nekirugaszkodott a szántásnak. Tóbiás ezt őszinte elismer'ssel nyugtázta, és igy lassan eltűnt közülük az a bizalmatlanság, mely ember és ökör között a fenyítések miatt évezredek óta kialakult. Bimbó lassan a múélvező szakértelmével hegyezte a füleit a különleges veretű káromkodásokra, leste, mint katonák a lelkesítő trombitaharsogást. Tóbiás pedig, mint ahogy pásztorok faragnak művészien kimunkált ostomyeleket, úgy cizellálta remekbe formált, káromkodásait a címeres inspirátor tiszteletére. A meghitt kapcsolatnak azután egykét történelmi epizód vetett véget. Előbb « földbirtokosok, majd az ökrök mentek ki a divatból. Bimbót is marhahús-levesbe szólította a kötelesség, és Tóbiás, az egykori béres egy napon tizenkét ekét vonszoló lánctalpassal pöfögött végig a határban. A lánctalpas jobb segítőtársnak bizonyult, mint Bimbó, nem kellett mellette a szántásban kocogni, se noszogatni, mégse tudta a gépet megszeretni Tóbiás. Csendes nosztalgiával gondolt a hajdani ökrökre, emlékeiben a múlt valóságos ökörmenyországgá változott, melynek legszebb aranytrónusán természetesen a Bimbó trónolt, mint minden ökrök meny- nyei királya. Akkor is éppen ábrándozásaival volt elfoglalva, mikor a lánctalpas nagyot döc- cenve megállt, magyarán mondva: bedöglött. Tóbiás őszintén meghökkent, de azután kijáví'otta. A továbbiakban aztán még sokszor kijavította, mert a gép is olyan, mint a házas ember, idősebb korában szívesebben ki-kirúg a hámból. Végül is eljött a perc, mikor a lánctalpas végképp bedöglött. Tóbiás csak állt ott mellette a szántáson, guta-vörösen, fülig olajoson, és égre emelt tekintettel megeresztett egy olyan keserves, cifra káromkodást, hogy azt a Néprajzi Múzeumban lehetett volna mutogatni. Hanem ekkor igazán megdöbbentő dolog történt. A lánctalpas a káromkodás után minden teketória nélkül magától elindult. Tóbiás képe egyszerre felragyogott, bizalmasan megveregette a gépet, mintha a Bimbó farát veregette volna. Az egymásratalálás nagy pillanata volt ez. így fogadta barátjának a trak ort Tóbiás, és azóta kizárólag a szeszélyes masinának, káromkodik. Boldog ember. Művész, „ki megtalálta a közönségét. f. Gr.
