Szolnok Megyei Néplap, 1964. január (15. évfolyam, 1-25. szám)
1964-01-26 / 21. szám
1964. január 26. SZOLNOK MEGYEI NÉPLAP 7 Parttalan realizmus ÍRTA t LOUIS ARAGON Roger Garaudy, kiváló francia marxista teoretikus és a Francia KP Központi Bizottságának tagja „Parttalan realizmus”. címmel könyvet adott ki. Az előszót a közismert francia haladó író, Ijouís Aragon írta. Az alábbiakban közöljük a kissé rövidített előszót. Ez a könyv szerintem “ esemény. Mind tartalma, mind az ember miatt, aki írta. Mind az időpont miatt, amelyben megjelenik. mind azért, mert a jövő záloga. Mert kiindulópont és egyben lezár valamit. Eseménnyé avatja az, amit lerombol, de az is, amit helyesel. Eseménnyé avatja, amit elvet és amit közöl. Kétségtelen, hogy a megszokott kritikust mindenekelőtt az általa elfoglalt álláspont szerint ítéljük meg, a művekben megnyilvánuló ízlés szerint, érzelmi gazdagsága szerint. Szerintünk akkor lesz igaza, ha bennünket megelőzve ismert fel valamit, aminek értékét általánosan elismerik és többé nem is vitatják. Eszméinek teljessége azonban kevéssé érint bennünket. A marxizmus kétségkívül az első és voltaképpen az egyetlen próbálkozás olyan álláspont foglalására, amelynél, mindenki, aki erre az álláspontra hivatkozik, a dolgok természeténél fogva egyetlen pillanatra sem felejtheti el, hogy nemcsak környezete nevében beszél, azoknak nevében, akiknek életkörülményeit ismeri és osztja, hanem minden ember nevében, szakéban, akik kétségkívül mások, mint ő és amikor beszél, figyelembe kell vénáié jövőjüket. Valahányszor a marxista szól, mindig meghatározott. t)létel”-ből indul ki (ezen valami a tudományos hipotézishez hasonlót értek) és minden eltévelyedés, amely kérdésessé teheti e tétel sikerét, az emberiség ellen elkövetett bűnténynek tűnik szemében» O lyan időben írom e sorokat, amelyben teljes nyíltsággal mutattak rá az ilyen jellegű hibákra, úgyhogy mindazok, akik a marxizmus mellett szálltak síkra, indíttatva érezték magukat aprólékosan felülvizsgálni „hitük” tartalmát; azokra az eszmékre gondolok itt, melyekről a fel- sőbbség megkövetelte, hogy helyesek gyanánt fogadják el őket hasonlóképpen ahhoz, amint az a háborúban történik, melyben egyik vagy másik tábor tagjai megengedhetőnek tartjáK az erőszak bizonyos formáit, és ezen ezután maguk csodálkoznak a legjobban, amikor ismét úrrá lesz a béke. Nem tudom, köteles-e a keresztény vagy sem, felelni azokért az embertelen cselekedetekért, melyeket a kormányok követelnek meg tőle és összhangba kell-e hoznia őket saját vallásával; nem akarok erről vitázni, de azt biztosan tudom, hogy az eltévelyedéseknek és bűnözéseknek nem lehet helye a marxizmusban, mert ezek egyértelműek, a marxizmus meghamisításával, elárulásával, tartalmának megtagadásával. Éppen ezért bélyegeztek meg olyan példátlan erővel a sztálini korszak után mindent, ami a marxizmustól való eltérést jelentett. em a marxizmus revi- ziójáról van szó, hanem ellenkezőleg, ismételt helyreállításáról. Véget vetünk annak a dogmatikus történelmi-tudományos, irodalomkritikai gyakorlatnak, amely a tekintély segítségevei bizonyít, szent könyvekre hivatkozik, befogja az emberek száját és elfojtja a vitát. Vegyünk egy irodalmi példát: a hivatkozást Engelsre, Engelsnek arra az írására, amellyel Balzacot az őt megillető helyre állítja. Ez már magában véve is elegendő volt ahhoz, hogy elfojtson mindent, ami nem Balzac. így azután az emberek, akik amellett marxistáknak vallották magukat, felállították a műalkotások megváltoztathatatlan ranglistáját, s közben megfeledkeztek arról, hogy Engels csak a.zért nem irt kifejezetten Stendhalról, mert egyszerűen nem olvasta. Nem értették meg, hogy Engels példája korántsem az a Balzacról szóló részlet, hanem Engels értékelő módszere Balzac vonatkozásában, tehát ezt a példát követni nem annyit jelent, mint imát mormolni, hanem annyit, hogy olyan intelligenciát kell tanúsítani más tényekkel szemben is, mint ezt Engels, vagy Marx tette. A realizmus és realista szavak nem egyértelműen világosak, vagy legalábbis gyakran tulajdonítana! nekik zavaros értelmet. Igen nagy művészek tartják visszataszítóaknak őket, holott csupán realisztikus kvalitásaikról van szó, amelyek szerint továbbra is élnek. Itt például Henri Matisse-ra gondolok: ő egyfelől azt mondja, hogy a realitás ugródeszka, melyet semmiképpen sem nélkülözhet, a másik oldalon viszont a realista szó csupán rossz értelemben hagyja el ajkát. Szóhasználat kérdése ez, a szóhasználat tragikus kérdése... De ha a realista szót akár szidalmazás gyanánt használják — én akkor sem tagadom meg. A művészetben és az életben elfoglalt realisztikus álláspont, életem és művészetem értelme. Többen is vagyunk ehhez a fajtához tartozók. A szóval való visszaélés azonban az, hogy a művészet vulgáris formáit jelölik vele (mint ahogyan a materializmus bizonyos fajtáit is vulgárisnak nevezik), a hibás mód, mellyel korunk szó- és képárusai élnek, sokban hozzájárultak e szó rossz hírnevéhez. Számomra ez nem divat kérdése. Legyen deklarált antirealista, vagy állítólagos realista, akivel szemben állok, nem tőlük, az ő kiabálásuktól, vagy alpári önmutogatásuktól függ, vajon szégyellem-e realista álláspontomat, vagy megtagadom azt... Nem születtem realistának és a realizmus nem volt kinyilatkoztatás számomra. Életem tapasztalatai vezettek el a realizmushoz és hozták magukkal, hogy visszavonhatatlanul a realizmus mellé álltam. C zért számomra egy “ mai könyv, amely elvileg foglal állást a realizmus kérdésében, amely előbbre viszi újfajta értékelését, minden újra vonatkozólag. ami az emberek szellemében az utóbbi hatvan év alatt történt, nemcsak érdekes olvasmány és nem is maradhat pusztán az: a lényegre vonatkozik, a realizmus sorsára, amely nem örökérvényűen keletkezett és amely csak akkor maradhat életben, ha számba veszi az új tényeket. Milyen realizmus lenne például az, amely megállt a világról alkotott olyan elképzelésnél, hogy a Föld sík és úgy véli, hogy a Nap forog körülötte? De milyen lenne az a realizmus, amely nem vesz tudomást a tudomány legújabb felfedezéseiről? A relativitásról, a radarról, az atom szerkezetéről? És mégis oly sokszor csalogatnak vissza ahhoz a dogmatikus realizmushoz... Vajon a holnap realizmusa megfelel-e az embereknek, akik azért ítélkezhetnek fölöttünk, mert az ő realizmusuk csupán másolata a megmerevedett minták régi realizmusának?... És ha a realitás felismerése olyan emberektől és művektől származik, akik önmagukat nem nevezik realisztikusnak, akik túlnyomórészt nem is voltak azok, Matisse, vagy Joyce... Ugyanez a jelenség érvényesült Kafkánál, akinek kezdetben a beteges fantázia szüleményeként kikiáltott világa hasonlóvá lett a történelmi valósághoz. Ugyanilyen jelenséggel találkozunk ismét Majakovszkij drámájában, melyben az 1928-as és 1929-es túlzás a bürokrácia szatírájává alakult át; másfajta hatást gyakorol harmincöt évvel később, mint abban a korban, melyben a költő megteremtette — most már egészen másképpen veszélyes szatírává változott, mert a ma Pobedonoszcevj eines egészen más okai vannak, hogy benne önmagukra ismerve és nyilvánvalóan megtagadva a szatírát, jelentsék ki saját képmásukról: ilyesmi nálunk nincsen, ez nem természetes, nem előirányzott, ez nem hasonlít semmire. Át kell dolgozni, el kell fojtani, át kell költeni, ki kell kerekítem... (Majakovszkij: Gőzfürdő.) Mindannak szisztematikus megtagadása, ami a dogmatikus mérce szerint, nem „í’ealitás”, megcsonkítja, elerőtleníti a realizmust, de mindenekelőtt elhomályosítja a művészet keletkezésének egyik lényegbe vágó kérdését: az úgynevezett kulturális örökség ügyét. Mert hogyan lehet megtagadni valamit, ami talán már holnap a történelmi realitás kifejezőjévé válik (Falstaff, Figaró, Revizor, Pobedonosz- cev...) és egyben azt állí- 'tani — mert ez a marxista álláspont —, hogy meg kell őrizni a nép kulturális örökségét? A tény, hogy a Kafkával szemben elfoglalt banális álláspontot e nagy író szocialista hazájában sok év után teljesen elvetették, elítélve a reá vonatkozó összes eltévelyedéseket, világosan rámutat arra, hogy az ilyen felfogások tarthatatlanok és ez lehetővé teszi számunkra, hogy bizalommal tekintsünk az emberi értelem jövője felé. Nem kívánok itt részletesen foglalkozni a közelmúlt vitáival, de ilyen példák láttán meg kell jegyeznem, hogy a művészet értékeiről egészen másképpen kell vitatkozni, mint háborút vezetni, legyen az polgárháború, vagy sem. Egy pillanatra sem képzelhető el az emberi szellem továbbfejlődése, a nemzeti kultúrák előrehaladása, a gyakran éles viták nélkül, de más élnek kell itt érvényesülnie, nem az állami kényszernek, az egyéniség többség által való korlátozásának. L egyenek realisták, vagy sem, a művészek sohasem szűnnek meg egymás ellen ágálni és egymást megtagadni, a közöttük fennálló állítólagos béke mindig csak homlokzat marad. Ki beszélhet az ideológiák békés egymás mellett éléséről? A művészetben? Értelmetlen dolog ez. Éppen olyan értelmetlen, mint az alkotó nézetek ki- egyenlítésének irányzata és alávetése Pobedonoszcev szabályainak. Roger Garaudy könyve nagy esemény abban a világban, amelyben az önkényesség a tudomány álarca alá, a dogmatizmus a művészet álarca alá rejtőzik. Mint a realizmus kézikönyvét — és, ne tápláljunk illúziókat: — mint a szocialista realizmus kézikönyvét, dicsérem nyugodt vax- merőségéért és örülök, hogy azok a fiatalok, akik minden erejükkel igyekeztek elfordítani bennünket a realizmustól, mint halálra ítélt és eltemetett dologtól, észrevehetik, hogy a realizmus gyümölcsöző gondolatoknak nyit utat a művészetről, amely segíti a világ átalakítását. (Ford.: Péter Zsuzsa) Uj dokumentumok a Rákóczi-szabadságharcról Amikor Rákóczi és a kuruc seregek kezéből földre hullt a zászló, amelyre 1703-ban hímezték a „Pro patria et libertate” (a hazáért és a szabadságért) szavakat; amikor széthulltak a kuruc hadak, s a hazáfiak bújdosni mentek, száműzetésbe kényszerültek, magukkal vitték tárgyi emlékeiket, irataikat, okmányaikat is, a fejedelem egész levéltárát és a szabadságharcra vonatkozó dokumentumok egész tömegét. E történeti. kincsek egy részének nyoma veszett; Párizs, Lyon, Troyes, Londón, Konstantinápoly, Rodostó voltak a menekülő vezérek, forradalmárok állomásai, s ezeken kívül még sok más európai város. érthető tehát, hogy a magukkal vitt okmányok közül sok elkallódott. Hiszen a bujdosók közül nagyon sokan száműzetésben haltak meg, többen családot alapítottak odakinn, féltve őrzött tárgyaik, ereklyéik az utódok birtokába kerültek; s múlt az idő. fakult a hősök emléke... Pedig a Rákóczi-szabad- ságharera vonatkozó minden okmány, irat, emlék felbecsülhetetlen * történeti értékű kincs számunkra. Egy részük — nagyon csekély hányaduk — az elmúlt évszázadok alatt külföldön előkerült, több emléket, levelet sikerült megvásárolni, visszakapni. Legutóbb az ötvenes évek végén bukkantak elő ismeretlen, nagyértékü Rá- kóczi-dokumentumok Franciaországban, amelyeket a Troyes-i levéltárnak egyik, a magyar történelmet jól ismerő .szakértője fedezett fel. Ekkor határozta el a Magyar Tudományos Akadémia, hogy átfogóbb munkát indít külföldön — elsősorban Franciaországban — található. Rákóczira vonatkozó iratanyag felkutatására. A kutatásnak máris vannak eredményei, amelyek — rövid ideje folyó gyűjtésről lévén szó —■ nem is mondhatók jelentéktelennek. A legtöbb új, eddig ismeretlen dokumentum a francia külügyminisztérium levéltárából, a Párizsi Nemzeti Könyvtárból (a bibliothéque Nationaleból) Ac a Troyes-i városi könyvtárból kerültek elő. A legérdekesebb okmányok közé tartozik Des Alleurs márkinak, a XIV'. Lajos francia király által Magyarországra küldött al- tábornagynak és diplomáciai megbízottnak több jelentése. Des Alleurs 1705 és 1710 között havonta terjedelmes levélben tudósította a versaillesi udvart a magyarországi eseményekről, a kuruc szabadság-küzdelem állásáról. — Ilyen módon tehát a külföldi szemtanú hiteles vallomásaiból ismerhetjük meg Rákóczi politikáját, diplomáciai törekvéseit. Ugyancsak új felfedezés Bonnac márki levelezésének egy része. Bonnac. aki egv időben XIV. Lajos francia király svédországi követe volt, fontos szerepet játszott a kuruc szabadságküzdelem megindulásában. A magyar szabadságmozgalom iránt ro- konszenvet tápláló diplomata támogatta Verseilles- ban Rákóczi és Bercsényi terveit, és — különösen a küzdelem kezdeti szakaszában — segélyösszegeket is folyósíttatott, számukra. — Bonnac ihost felfedezett leveleinek a korabeli európai politika jobb megértésében is szerepük lehet, S feltehetőleg más országok tudósai is felhasználják maid. Világosan megállapítható a 217 levélből, hogy Bonnac — jelentékeny erők hangadójaként — helyeselte a Rákóczi szabadságharc támogatását, mert tisztában volt vele, hogy ezzel francia érdekeket is véd. (Franciaországnak ugyanis ekkor elsőrendű érdeke volt a mohón terjeszkedő, vad háborús tervekkel teli Habsburg-monarchia hatalmának korlátozása, saját biztonságának megvédése miatt.) Ezek az új dokumentumok a Rákóczi-sza- badságharcnak mindeddig kellően nem értékelt külpolitikai összefüggéseit világítják meg. és sok tekintetben kiegészíthetik a történettudomány ismereteit is a kuruc—francia kapcsolatok alakulásáról. Végül egy kalamlos történet következik, amelynek — sajnos — egyelőre még nincs befejezése. A francia külügyminisztérium irattárának úgynevezett „török-anyagában” Köpeezi Béla, a korszak kutatója talált egy . levelet, amelyet Saint-Priest konstantinápolyi francia követ írt az akkori párizsi külügyminiszternek, Francois Ver- gennes-nek. Saint-Priest, a levélben előadja, hogy a konstantinápolyi francia követség' épületében, általános iratrendezés közben, amelyre • állomáshelyének elfoglalása alkalmából került sor • találtak egy irattal teli ládát. Hamarosan meg sem tudták állapítani, hogy az iratokat milyen nyelven írták; nem volt a követségen senki, aki ismerte volna a magyar nyelvet. Néhány hét múlva azonban, szakértők segítségével, Saint-Priest követ hevenyészve lefordítta- lott több okmányt, s azonnal megértette, miről van szói Vergennes külügyminiszterhez írt. levelének egy része így szól: „... Nagy- méltóságú Herceg Ür, bizonyára tudni fogja, mit kezdjen ezekkel az iratokkal. Magam nem őrzöm őket tovább. Mint fentebb írtam, kétségtelen, hogy ezek a levelek néhai Ra- gotsky magyar fejedelem hagyatékából származnak. Miután arról tájékoztattak, hogy nevezett Hercegnek, azaz Ragotskynak, van egy fia, aki Franciaországban él, feltételezem, hogy érdekelhetik őt ezek az iratok. Természetesen, miután Hercegséged áttekintette a lényegüket. Úgy gondoltam tehát hogy ezeket az iratokat elküldöm Önnek, Marseilles-en át; a király könyvtára címére. Kérem rendelkezzék velük, Herceg Ür, belátása szerint..." Megérkeztek-e Párizsba Rákóczi iratai ? Erre biztos adat van. 1772. május 24-én keltezték Vergennes levelét, an '"efc Konstantinápolyba írt (s amely ugyan csak most, a kutatások során került elő; ebben közli, hogv az iratokkal teli ládát egy Raulin hevű férfi, Saint- Priest diplomáciai futárja, rendben és hiánytalanul átadta. A kutatás egyelőre eddig jutott. A levelekkel teli láda még nem került elő.. s egyetlen egy sem a levelek közül. Feltételezhető, hogy az anyag megvan, sőt valószínűleg egy helyen található, valamelyik párizsi vagy vidéki francia levéltárban. (Átfogó kutatást még nem tartottak, de azt már mee lehet állapítani, hogy sem a Biblio- théque Nationale-ban, sem a külügyminisztérium levéltárában nincs.) Rákóczi ismeretlen iratai a módszeres kutatás nyomán valószínűleg megkerülnek majd. De az eddig felbukkant új dokumentumok is felbecsülhetetlen történeti értéket képviselnek. Tamás István • *^******A*^*^********> «*** *A*AAV»*A%VAV»V<VYVVVVVVVUVU MIND-EQYRE SŰRŰSÖDVE A nap ledőlt ív-útján Madár szárny terül a földre Fény-pontok indulnak mind-egyre sűrűsödve Az itt-ott csillanó tenyérnyi víz vitába száll a faggyal Vas-súlyú tegnapunk mit ér .Vajúdunk önmagunkkal Az árnyak visszadőlnek tárgyukba neszeznl kezd a csend Amíg álmaink inger-játéka dőccen felépül bennünk a rend Gábor Zoltán
