Szolnok Megyei Néplap, 1963. december (14. évfolyam, 281-305. szám)
1963-12-24 / 301. szám
1983. december 24. .. SZOLNOK MEG1rEI NÉPLAP 11 1. Eq\f marók dió Tombol, süvít a kiskunsági szél, vadabbul Belső-Ázsia homokpusztaságain se tombolhatna. Csoda, hogy nem kapja fel, s velünk együtt nem hengergeti tova a pöttöm, babaház-forma szövetkezeti irodát. Odakünn dózerek dörögnek. Egy csapat világgá szabadult őslény módjára gázolják, dúrják, teregetik a csakis szamárkenyeret és árvalányhajat „termő” bucka-vonulatok homokját. Szőlő és őszibarack számára dolgozzák meg a talajt, és társalgásunkhoz is kitűnő témául szolgálnak. A szót az elnök viszi. Ugyancsak harciasán villogtatva sokdioptriás szemüvegét éppen azt elemzitaglalja, hogy a mostani árak mellett s a kellő szívósság hiányában miért drágák nálunk a „saját” gépek, amikor kopogtatnak az ajtón, s kucsmáját a mellére szorítva, egy bácsi óvakodik be, s járul köszönést mormolva az irodista kislány asztala elé. Kora bizonytalan. Lehet t,csak” ötvenes, de az sincs kizárva, hogy már a nyugdíjkorhatár küszöbét is átlépte. Arca borostás, sőt: tüskés, mintha bizony csakis ollóval szokta volna deres szőrzetét megnyesegetni. Mozdulatai merevek, csikorgósak, s ahogy az irodista kislányhoz hajol, formája valósággal egy rosz- ezul bevert, elgörbült kam- pós szegé. Beteglapot kér, s miközben háta mögött javában folyik az eszmecsere, a tapasztalati számokkal is gondosan alátámasztott elnöki fejtegetés, a falnak dől, és békésen várja, hogy papirosa megcsinálódjék. Az el is készül, nem sokat teketóriázik véle az irodista kislány. A bácsi átveszi, megnézegeti, mintha a kivárására egész délelőttöt szánt volna, s most hinné Is nem is, hogy percek alatt megkapta, amiért a tanyavilág mélyéről előbandukolt Bólint, ki- és begombolkozik, mert a belső zsebbe, egy notesz lapjai közé illesztődik kettőbe hajtva a becses papír, majd elköszön, az ajtóban azonban gondol egyet, és megáll. Ügy tűnik: az elnököt hallgatja, aki azon háborog, hogy micsoda megterhelés egy szövetkezet számára, ha már a második esztendőben generáloztatni kell a motorokat, holott a valóságban egészen másra figyel köd- mönös öregünk. Azt nézi félszemmel, hogy ugyan lát- juk-e őt? Érdekli-e valamelyikünket is esett, tébláboió személye? Megnyugszik, hogy nem. Erre visszalép az asztalhoz, oldalt fordul, zsebébe nyúl, és egy marék diót tesz a megrökönyödött lángveresre gyulladó irodista kislány elé. Aztán eltűnik. El bizony, még pedig Olyan gyorsan, hogy az irodista kislány ocsúdni se bír, nemhogy tiltakozhatna. „Nyújtani köll!” — idéz- 1. valamikor Móricz-Zsig- mond a hivatalokkal bajos- kodó parasztok meggyőződését, akik bárhova és bárkihez fordultak, a világ legtermészetesebb dolgának tartották a kenést. Az ám. gondolom magamban, miközben szegény szörnyen restelkedő irodista kislány az asztal fiókjába sepri a diót, de miért tartja annak még ma is a bácsi? Mert el se tudja képzelni, hogy úgy kapjon ki egy irodából valamit is — hiába a saiá^ja az az iroda — hogy azért valamilyen formában ne mutassa ki a külön-köszö- netét. A dózerek váltig dörögnek odakünn. Iszonyú erőfeszítés arao. lépésről-lépésre hódítják meg. de meg’'' ’’V’■> a fu- tóhomokox. S én hiszem, UfiBA N ERNÜ: ^LETÜíPE K hogy azt a világot is elhozzák a múltnak ebbe a zord, sivatagos rezervátumába, amelyben a lelkek is természetet cserélnek majd, nemcsak a futóhomok. 2. álurci-ido A helyszín ezúttal egy modern, remekül felszerelt tanyai iskola. Villanya ugyan nincs még, és egyhamar nem is lesz, mert a legközelebbi kövesút is legalább hat kilométerre esik, és nagyüzemi istálló se akad a közelében, de az ég szerencsére tiszta, s a látóhatár peremén akkora napkorong lángol, hogy nincs szükség lámpára: csupa bíbor tőle az igazgatói iroda. Beszélgetésünk tárgya a felnőtt oktatás. Az eredmény több mint biztató, hiszen a hallgatók létszáma egy tekintélyesebb községnek is a becsületére válna. S én mégis derülök, alig tudom leplezni a mosolyomat, mert tájékoztatóim: az igazgató is és helyettese is — fiatalok, megindítóan fiatalok, a kályha mellett meg éppen egy gyerek, egy alig tizenhat esztendős fruska üldögél. Szótlanul. S nadrágban. Ekkor megcsörren a telefon. A pozsgás, tejbőrű helyettes igazgató veszi fel. Belehallóz, fülel, majd így nyavilág, csupa hátság és zeg-zug, máma itt, holnap ott, ki tudna utánajárni, hogy ebben az órában éppen hol? Itthon, mármint ebben a központfélében meg minden áll. A nap lebukott, csak az ég alja parázslik. Az igazgatói irodában nőttön-nő a súlyos, lópokróc-durva homály. így aztán nem is a kább a tanyájába, ahol minden talpalatnyi hely ki van használva. Olyannyira, hogy udvarán a kényelmes megállás is probléma. Kutyák rohannak elő, majd megeszik örömükben Farkast. Gazdájuk azonban elringatja őket, s hatalmasat kiált: — Gróf úr! Gróf úr, hé! füzetembe, csak emlékezetem vásznára írom fel mint új, de annál emlékezetesebb fogalmat: murci-idő. 3. Hol a zistenbe’ bújkál? Kérdezném, hogy miféle gróf urat szólít, de arra már el is tűnt, és valahol a tanya végében gázolja a szalmát £tf\/ eleven robbanómotor Utána lépnék, de ekkor a szerszámos kamrából egy csendes, szelíd, tésztásan fehér-képű emberke somposzól: — Noná, hogy nincs itt! Persze, hogy itt van. Csak aztán nehogy megtárgyalják itt nekem a legújabb divatot. Azzal elfordul a széken, s a telefonkagylót a kályha mellett darvadozó fruskának nyújtja. — Tessék. A fruska feláll. Arca vörös lesz, mint a hamvas, túlérett málna. Átveszi, füléhez nyomja a kagylót, majd pihegő, szaggatott előadásban ezt halljuk; — Én vagyok .'.. Nem, még mindig odavan ... Hol, hol, tudom is én, hogy hol? Pénz is jött? Te jó isten' Most mit csináljak? Jó, majd szólok, ha előkerül. Feltétlen szólok. Vége. Azzal a fruska leteszi a kagylót, sóhajt egy nagyot, odabólint az igazgatónak, ' el. A részvét kérdezted velem, mert a távozó frussa maga a kétlábon járó kétségbeesés: — Ki volt ez? Tanítónő? Az igazgató és helyettese sietten, egymás szavába vágva magyarázza: — Dehogy! — Privát — Az egyik tanyai téeszcsé irodistája. — Bajban van, szegény. — A postával tárgyalt. — Bajban? — firtatom. — Miféle bajban? 3ík a vidék, olyan síi:, mintha óriási, látóhatártól látóhatárig gördülő sodrófa tüntette volna el buckáit, horhosait és zsombékos, semmirevaló horpadásait. A tanyák még állnak, megvannak, de mint egy-egy mesebeli, akác- és nyárfa- árbocos tutaj úsznak az elsőéves szőlő- és gyümölcstelepítések tengerén. De nem, nem nyugodt — tajtékos ez a tenger. Itt is- ott is embercsapatok bukkannak fel méltóságosan to- vahömpölygő hullámaiból. Szőlőt takarnak, alma-, körte- és őszibarackcsemetéket bónyálnak szalmába, s kalapot, süveget lengetve üdvözölnek egy kucsmás, veszettül száguldó motorost. Nem is utak. inkább csak alattomos, kiismerhetetlen ösvények a homoki utak. Dobnak is, süppednek is, a gerincük meg maga az ördög hintája. S lám: a motoros még se csökkenti a tempót. Olyan iramban közeleg, hogy a nézése is valóságos tengeri betegség. A megérkezése se különb. Port lök, métereket csúszik, s mikor már azt hinné az ember, hogy elkerülhetetlen a karambol, olyan biztosan áll meg, mintha le- cövekelték volna. így bukkan elő birodalmából s mutatkozik be Farkas János, az orgoványi „Petőfi” téeszcsé elnöke. lyog elő. Megnéz, majd hátra, Farkas irányába kiált: — Jelenj Itt vagyok! Mi kéne, János? Nem akarok hinni a fülemnek. I- Maga az a bizonyos gróf úr ? kérdezem a szelíd, nagycsijzmás emberkét. — Vónék — feleli s vigyorog ravaszul. — A neve után vagy ... valamikor valóságosan is a grófi foglalkozást űzte? — Én? — Ki mák? — Azt tőle, az elnök „úr”-tól kérdezze. Indulok is, hogy megkérdezzem, ekkor a következő bece-szavakat hallom Farkas szájából: — Gyerök-ö-ök! Pici- nye-e-em! Odasietek, s majd hanyatt esek a meglepetéstől, mert látván látom, hogy Farkas egy falka kornvald-süldót becéz gyerekeinek. A süldők viszont — pedig mint kiderül: aznap* karikázták őket — kétlábra állnak * úgy veszik köríil, hogy a látvány cirkuszi mutatványnak is beillik. A falka — közös tulajdon, s lám Farkasnak mégis szakasztott olyan kedvesek a süldők, mintha a sa— Hát... — mondja az igazgató — elég nagy bajban. Nincsen felhatalmazása. — Milyen? — Postai. Se pénzt, se ajánlott levelet nem tud kikézbesíteni neki a posta. A főnöke, a téeszcsé-elnök meg oda. — Oda? — nézek egy nagyot. — Hogyhogy. oda? Az igazgató és Helyettese összenéz. — Elveszett — születik meg végre nagynehezen. mondatot mondathoz ragasztva' a magyarázat. — Most van a murci-idő. forr nak a homoki borok, es hát... rájött az ízükre, a? bizony. Már a harmadik napja iszik valahol. — Valahol? — Persze — bólogat -tz, igazgató. — Nagy ez a aHatalmas, szép szál egy ember. Az arca pozsgás, szélfútta. Araszos vállával akár zsákolónak vagy súlyemelőnek is beállhatna. Ráadásul a humora is remek, energiája pedig egy eleven, emberszabású robbanó motoré. És mire a legbüszkébb? Arra, hogy akkora kazlak a világ fennállása óta se voltak a községben, mint az övékéi, s hogy a síma- vesszős telepítésük is olyan „világis gyönyörűre” sikerült, hogy már az első esz* tendőben bort szűrhettek róla. Bár azt még elnök létére is igencsak számon tartja, hogy ez itt már a mién de ez még az enyém. Hanem... trendez csak szó, menjünk oe veit mjátjaiként s nem csupán albérlőkként gyarapodnának a tanyája végében.' De. miért gróf úr a gróf úr? És egyáltalán ... miféle szerzet? — Ezök nevezték el a komát! — nevet s mutat a süldőkre Farkas. — Ezök a fekete gyerökök. Ezök mondogatják neki, ha jól bánik velük mög a kosztjuk is ölégségös, hogy: gróf, gróf, gróf, gróf. Igaz-e, gróf úr? — Csakis! — kacag a gróf úr. Engem kacag ki, s holnap talán már anekdotába szerkeszti, hogy az egyszeri pesti ember őt valóságos, csak kissé levitézlett gróf úrnak nézte. oáftüiy. Jlaio.4.; TÉLI RABLÓ Fehér virág a fákon: zúzmara. S gyermekkorom azúrkék madara a fehérségből sűrűn látogat: viszi a száradt szilva-roncsokat. Nesztelenül száll, alattomosan, s ha csent, visszavitorláz okosan. Most szajkó úrral nincsen is vitám — hadd tisztogassa alvó kerti fám —, de ősszel volt. Mert vitte a diót s fumigált minden kérő szót s szidót. Azután lopni kezdte gesztenyém, s hiába érveltem: Hoho: enyém!" Ha nappal űztem, hajnalban rabolt és mindennap mohóbb étvágya volt. „Ez mégis sok!” —■ gondoltam — meglesem, mikor az éber fényű nap hanyatló. Jött, meglapult. És én erélyesen így fedettem meg: „Te gyönyörű rabló!” T 'Boros István: Akkor Az éjszaka megbotlott a szökőkutak kőtálain... Egy arabeszk kulcslyukán át a homály a bokrokra zuhogott, tépett félmosolyokban vibrálsz... A nyugodt tenyerű idő, a forróság vízcseppjei kitárt lombokon, a füvek bársonyos fájdalma is tiéd, hűvös barlangot nyisson neked az éj, és légy bátor belépni. SERFŐZŐ SIMON: VÉRES HAJNALIG Ilyenkor már ritkábban járnak a vonatok, téli este van, az utcáról elhúzódnak az emberek itt várok rád a sarkon, jössz fel vidékről, melleden még fellobogózott örömök lelkesednek. Még jó gondolni arra, hogy találkozunk, boldogan remegünk a csókok hóesésében, ölelések indái közt, te föld-párás lány, járok szived televényén magasba lendített kézzel Tested könyörgő gyökereim átkarolják, összeütköznek, ölelik szikes fájdalmaid, nevetve, sírva megyünk tövises glóriánkkal, harmadszor is elárulva, véres hajnalig. SERFÖZÖ SIMON: VAS Gyártelep, — te forró emberi test, mint fűzfák alá, tehozzád búvok, itt nevelkedtem a kerítések tövében, hol kénpor, és füst suhog. Nem is kenyeret, először vasat adtál kezembe, s úgy nyúltam érte,. — nem mint játékaihoz a gyermek. — okos bizalommal, munkám értve. Gyártelep, — te adtál otthpnt nekem, melegítettek a gyárkémények, — Szívem tambura volt, s most széttördelt- húrjai közt vasakat égetek. v >. K y k X k k Vk
