Szolnok Megyei Néplap, 1963. december (14. évfolyam, 281-305. szám)

1963-12-24 / 301. szám

1985. december 24.

SZOLNOK MEGYEI NÉPLAP

9

o

111

era

Hazánk különböző városaiban az évenként megrendezett tavaszi, őszi, téli tárlatok nem csak örvendetes eseményei és friss színfoltjai képzőművészeti életünknek, hanem e tárlatok többsége — s így az idei szolnoki Téli Tárlat is — gazdag művészi eredményeivel méltó a főváros kiállításaihoz.

A Szolnoki Galériában most bemutatott művek alkotói részben a szolnoki művésztelepen, részben a megye más területein: Jászberényben, Alattyánban, Kisújszálláson, Mezőtúron élő és dolgozó művészek. Ami őket összekapcsolja az ország különböző részein élő társaikkal az a művészi látás sokrétűsége, gazdagsága, a korszerű s egyúttal a hagyományokban gyökerező kifejeaőeszközök keresésének — sokszor igen keserves és nehéz — útja. A mi feladatunk azonban most elsősorban az, hogy a hasonló törekvéseken túl a „szolnokiak” sajátos problémáit és ezeknek a kiállításon látott megoldásait próbáljuk áttekinteni.

Szolnokon kétségkívül a festészetnek van nagy hagyománya. Több mint 100 éve annak, hogy Pettonko- fen először járt Szolnokon, s példáját később sokan követték, lenyűgözte őket a táj sajátos -zépsége: hatalmas, vízrehajló fák a Zagyva és Tisza parton, s aztán távolabb, amerre csak a szem ellát a róna végtelen változatossága, s a rajta élő emberek sorsa. Az itt járt, vagy itt megtelepedett festők között azonban nem alakult ki ervséges stílus, egyéniségüket töretlenül megőrizték. Művészetükben csak a kiindulópontot adó téma, vagy annak hangulata völt hasonló.

Azóta a festészetben is forradalmak játszódtak le, s ezeknek mintegy végső pontja volt az elvont, absztrakt művészet kialakulása. Ha az idei tárlaton végigtekintünk, megállapíthatjuk, hogy a szolnoki festők mindegyike megmaradt a iermészetelvű festészet síkján. Művészetükre a ter- m 'szett látvány felerősítése, átkötése jellemző. Ez az át- költés különböző eszközökkel történik és műveik természetközelségét különböző fokon őr'zték meg. Az itt következő ismertetésben abban a sorrendben tárgyaljuk a művészeket, hogy a látvány hiteles szépségétől miként vezet útjuk a szerkezetében vagy színeiben teljesen átköltött természeti képhez.

Ügy hisszük, hogy a kiállításról mindenkinek emlékezetében marad Sáros András „Árvíz” című képe. Finom kékes-szürke színfátyollal fogja össze a hatalmas borús égbolt és a vízzel elárasztott előtér síkját. A néhány ecsetvonással - berajzolt és koronájuknál a levegőégbe szinte beleolvadó fák csak fokozzák az árvízi hangulat lírai felfogását. Hasonló költői megkomponálású a Téli utca és az őszi táj című képe is. Az alföldi táj különös atmoszférája érvényesül Chiovini Ferenc művein. Az oly sokszor megfestett és mindig más és más arcú Tabán most a téli fény tisztaságában jelenik meg előttünk. Érdekes problémák foglalkoztatják a művészt „Szembe a nappal” című képén. A hátulról sugárzó fény mintegy magábaoldja az alakokat Rokonszenves rudnays emlékek élednek Kovács András tabáni utcarészletén. Vuics István napsütötte „Róka utcá”-ján mintha Fényes Adolf szem- Metmódja elevenednék fel.

Míg az eddig ismertetett művészek képei általában visszatartott, halkabb színvilágukkal hatnak reánk, addig a most következőket a természet színeinek a paletta festékeivel felfokozott akkordjai érdeklik. Közülük Mészáros Lajos „Hazafelé” című képén az élénk piros és zöld színeket, valamint a kedves jelenetet egy barnás, őszies alaphang fogja össze. Gácsi Mihály a látványt néhány szuggesz- tív színre egyszerűsíti (Udvar). Vele szemben a paletta sötét regisztereiben fogalmaz Meggyes László (Alkonyat, Tabán este), a világosabb színfoltok vibrálnak Gecse Árpád „Szabadságtér” c. képén. Makay József Csákányozóján a forma majdnem teljes elhanyagolásával a színek szélesen felkent világos változatait keresi. Kissé az AkaBaranyó Sándor: NYÁRI REGGEL.

Antal Ilona: NŐI FEJ.

démia hangulata érződik Fazekas Magda és Riba János munkáin.

A kiállítás egyik szug- gesztív egyéniségének-, Bárányé Sándornak művein a látvány és a szín szépségeit dinamika hatja át (Ladikok a Dunán, Reggel a Tiszán, Felszántott föld stb.), de egyúttal a „jelentéktelen dolgok” költőjét is megismerjük benne. Például a „Kék ablak” témája önmagában jelentéktelen, de magasrendű festői eszközeivel a látványt látomássá fokozza. A kiállítás festői közül felületeiben benne találjuk a legtöbb rokonságot a tache-ista színfelrakással, vibráló foltjai szerencsésen tagozzák a szélesen előadott látványt.

Amint az elmondottakból is látható, az ún. festői magatartás — tehát a természetet színekké oldó megjelenítés a különböző egyéniségeken keresztül gazdag változatokban jelentkezik a kiállításon. A továbbiakban azokat a festőket vesszük sorra, akikben inkább a látvány rajzos és formai elemei uralkodnak.

Ezt a magatartást legtisztábban Antal Ilona és Palicz József képviseli. Hadd emeljünk ki Antal Ilona művei közül először egy kisebb méretűt: a „Zagyvapart” című színes linóleum-metszete nagy méretekbe, gobleinre kívánkoznék. Erre predesztinálják szépen komponált nagy felületei és meseszerűen egyszerűsített rajza. Női arcképén egyszerű, erős, fekete kontúrok között, sima festéssel plasztikus hatásokra törekszik, néhány jól összehangolt színnel kísérve a rajzot. Hasonló törekvések jellemzők Palicz József: Anya című művére, amelynek zöldes alaphangja a korai Pieassot idézi. Berényi Ferenc erősen szerkesztett és fekete vonalakkal ütemezett sötétszínű képeiben a színfoltok és a rajzi ütemezés egyesítésére törekszik, bár még kissé visszhangzik benne főiskolai tanulmányainak képépítési módja (Hídépítés, Tabán, stb). .

Ezen a kiállításon a grafikai anyag egy kis termet tölt meg. Antal Ilona a már említett metszetén kívül finom tónusú rézkarcával hívja fel képességeire a figyelmet (Portré). Gácsi Mihály tehetségéről megalapozott rajztudású, szellemes és humoros Kompozí- ció-.ja. valamint kitűnő exlibrisei tanúskodnak. Palicz József illusztrációi már a szimbolizmus felé hajlanak . (Kettészelt Örgróf). Berényi Ferenc pedig érdekes mo- notípia vonal-rajzokkal szerepel. A kis terem változatossá tételéhez , hozzájárulnak Csabai-Wagner József, Molnár Já- nosné, Neugebauer Mária grafikái illetve vízfestményei.

A szobrászai Szolnokon nem rendelkezik olyan múltba visszanyúló hagyományokkal mint a festészet. Ez talán nagyobb szabadságot jelent, de biztos, hogy sok problémát is fölvet. F,nnek ellenére a kiállitott anyag igényes, s néhány igazán szép művet láthattunk. Valamennyi!

Meggyes László: l'tNIILM AN1.

összefogja az emberi test formavilágának és arányainak tiszteletben tartása, továbbá az a törekvés, hogy a látványt minél egyszerűbben fogalmazzák meg. A szobrászati anyag tehát nem öleli fel a stílustörekvéseknek olyan széles skáláját, mint a festői.

Nagy István kis1 Tornász- lány-ának, merész, a geometria kristá'vrei ' 'He ’1 leszkedő mozdulata kitűnő

komponálókészséget árul el. Nagy leányaktján pedig higgadt, érett formálással mintázta meg az egyszerű mozdulatot. Mintha a fej gazdagon árnyalt modell- állása és a test síkokba foglalt nagy formái között enyhe ellentét lenne.

Papi Lajosnál a kő tömbjét és annak síkjait megtartó vörösmárvány öregasszonya mellett érzékenyebben mintázott lányfeje bizonyos kettősségre mutat.

Bármelyik utat követi is, vitathatatlan tehetsége nyilván új és új szépségekre bukkan.

Simon Ferenc szobrászatét a tárlaton kívül a színház előcsarnokában rendezett pompás kamara-kiállításán is tanulmányozhattuk. A Téli Tárlaton kisplasztikákat állított ki. közülük elsősorban a Heverő frissen mintázott mozdulata marad emlékezetes. Nála is bizonyos kettősség tapasztalható érett modernséggel tervezett lemezdomborításainak siílu- sa és terrakottái között. Érzésünk szerint lemez- kompozíciói — amelyek már komoly sikereket értek el — jelzik telített képességeinek irányát.

A kin* lit ás szobor- nftyagábari a nemesen komponált és szépen mintázott Éneklő fiúk című szobrával jelentkezik Szabó László. Minden nézétből szerencsés kerek szobrot alkotott, s aki csak kissé is tisztában van azzal, hogy milyen nehéz két alakot megkomponálni az tudja igazában megbecsülni ezt a harmonikus művet.

Amint e szükségszerűen rövidre fogott felsorolásból is látszik igazuk van azoknak, akik az idei szolnoki Téli Tárlatot az eddigiek közül a leggazdagabbnak tartják. Mi valójában e gazdagság elemzését kíséreltük meg és megfigyelhettük, hogy az alapmagatartás egységén belül milyen sokrétűen jelentkeznek íz egyéniségek Ehhez itt a következőt szeretnénk hozzáfűzni: a kiállítás egészéből határozottan h'zonyósfajta életöröm sugárzik, sár kissé el kell marasztalnunk festőinket, hogy aránylag ritkán n^rnek a művészet legszuggesztí- vabb kifejezési eszközéhez az emberhez nyúlni. A 'alakon inkább az alföldi táj hangulatai és színei tárulnak elénk, ami egy külföldi szemében bizonyos magyar vonásokat jelenthet az európai stíluskéreséseken belül. Éppen ezért idézzük befejezésül és részben útmutatásul Medgyessy Ferenc szavait: „... csak a saját művészetünkkel mutathatjuk meg a világnak legbiztosabban, hogy vagyunk és élni akarunk! Nehéz út. Fáradságos, de megéri.”

László i'juiuaS

Boldog

karácsonyunk van

jm i tudja, mi a magyarázata annak, hogy Kará- csonykor, amely — minden legenda szerint igy logikus — az öröm ünnepe kellene, hogy legyen, elfogja az embereket olykor egy borongás, bús hangulat is, valami megmagyarázhatatlan nosztalgia egy

— talán sosem volt, sosem lesz — boldogság iránt...?

Valamit keres az emberiség. A politikusok, filozófusok meg tudják ezt pontosan fogalmazni: a jobb jövendőt, az új világot keresi, amióta ember az ember. S amint a felnőtt korába lépő emberiség mind magasabbra emeli a fejét, mind szélesebben tekint szét a horizonton — úgy fogalmazza meg mind világosabban úticélját.

Hozsanna néked, megváltó — énekelte egykor az ember, s köszöntötte a megváltót, aki a boldog túlvilág ígéretét hozta. Milyen szép történet, s menynyire mély történelmi gyökere van, mennyire világosan utal az ókori világ társadalmi viszonyaira, az alig felcseperedő emberiség naiv gondolkodására a karácsonyi legenda. Nyomorúságos és kezdetleges volt az ember élete a földön. Ami megadatott a gazdagnak, az még utópiaként sem volt elképzelhető c szegénynek. Még a vágyaikban sem élt az a remény, hogy a világ az ember földi élete során i'alamit i> változzon. F.zért jött a megváltó a túlvilágról, egy földöntúli jobb élet ígéretével, s ezért jött a szegény- emberek közé. •

Jött a téli napfordulókor — s mindegy, hogy nevezték, a. napisten születésnapjának, vagy krisztus eljövetelének — jönnie kellett, hogy új reményt keltsen, új hitet tápláljon, mielőtt minden kezdődik és minden újra ismétlődik. A téli napforduló ugyanis az új év kezdetét jelenti. Újra hosszabbodnak a talpak, új tavasz ígérkezik, új vetés, majd új aratás. És ki tudja, talán ez lesz majd az év, amikor végre eljövend az a világ, amely nem hanyatlik újra sötét téli éjszakába. Ez volt a remény, a hit.

Valamit keres az emberiség. Alá. már tudja, hogy mit, tudja hol keresse, és hogyan. Világos a cél. i'ilágos az út. Nincs szükség arra, hogy az ember a mítoszok világába meneküljön, s a iúlvilági megváltóra bízza sorsát. Itt, e világon és a maga erejéből teremti meg végre az emberiség az emberhez méltó életet,

A nagy változások korában élünk. Az ember felfedezi a kozmosz világát, ahol egykor o boldogság ígéretét rejtő másvilágot sejtette. Felfedezi, feltérképezi és a földi világ részévé teszi. Megismeri és hatalmába hajtja a mikrovilág belső titkait. Egyszóval úr lesz a maga földjén.

És mégis. Karácsonykor felbukkan néha a bús, nosztalgikus hangulat is. Valahol nagyon mélyen, évezredek távolában gyökerezik ez, mert különben mi lenne a magyarázata? Mi lehet a magyarázata? Miért írhatta le Petőfi 1846 karácsonyán — néhány nappal, vagy csak néhány órával korábban — mielőtt világbn- kíáltotta e sorokat: Ha majd minden rabszolga nép. Jármát megunva síkra lép. Pirosló zászlókkal, És a zászlókon eme szent jelszóval: Világszabadság!

— kérdezem, miért írhatta röviddel előtte, karácsony estéjén, egyik legszomorúbb versét, miért sóhajtott így fel: Én hozzám is belépett a karácson, Tán csak azért, hogy bús orcát is lásson. És rajta egy pár reszkető könyűt.

Petőfi — a maga korának szintjén — nemcsak tudója volt a titoknak, hogyan kell az emberiségnek a maga sorsát kezébe venni, hanem a forradalom serkentője, ihletője, vezére is volt egyben. S mégis, még nála is előbukkan a karácsonynak ez a bús, komor mellékhangulata. Miért? Erre keresem a választ.

A karácsony minden esetben számvetés is. Egy év eltelt. Az ember, aki nagy reményekkel indult az új tavasznak, vajon év végére elért-e valamit? Jutott-e nagyobb kenyér az ünnepi asztalra? Megszűnt-e a létbizonytalanság? Azt ígérték, kívánták: Békesség a földön az embernek. Békesség van? Kénytelen volt. a számvetés végén megállapítani, hogy az elmúlt év sem teljesítette azt, amit vártak tőle. Nem teljesedett sem a megváltó ígérete, de az az ember serit jutott sokkal előbbre, aki már tudta, hogy csak saját maga lehet önön megváltója. Bárhogyan is alakult a sorsa, egy volt csak biztos. Ma meg holnap ünnep van. Meleg szoba van. Szerető család van. Ez az 5 világa. Jó közöttük és velük, örült ennek a világnak, de azért öröme mélyén megmaradt nosztalgikus vágya, a sosem volt, sosem lesz boldogság után,

Sosem volt, sosem lesz? Nem igaz. Ma már tudtuk, hogy lesz. Tulajdonképpen ennyi és nem is több az a nagy világváltozás, aminek részesei vagyunk. Annyi, hogy most már tudjuk, lesz boldog világ. Egy kicsit már benne is élünk. Csak ennyi — de ez a t'áltozás a világtörténelem legnagyobb sorsfordulója.

Ma is végez az ember számvetést. De ezek már mind biztatóbbak. Évről évre nagyobbak a lépések-, amelyekkel magunk mögött hagyjuk a múltat, a régi világot, amikor az egyedüli reményt a hozsannával üdvözölt, túlvilágról érkezett gyermek felcseperedése jelentette. Az ember magamegváltása valóság leit. Igaz, ma sem valósul meg minden olyan terv, vágy. amit az ember maga elé tűz egy-egy esztendőre. Ilyen talán soha nem is lesz. Minél nagyobbat lépünk, annál nagyobb lesz az előrehaladás vágya. Olyan a mi életünk útja, mint a vándoré, aki a mesebeli palotába tévedt, ahol megleli a boldogság ajtajának ‘átkát, de ott új terembe jut, ahol talán az a legcsodálatosabb, hogy újra száz zárt ajtót talál, amelyek egyenként is még szebbet, még több boldogságot tartogatnak. De talán ez a szép a szocializmusban. Ahogyan Madách mondta — igaz, nem a mi világunkra, de örök igazságul —: ... az élet küzde lem, s az ember célja a küzdés maga.

Észre sem vettük, és valahol megváltozott, megváltozik az élet. Megváltoznak a korábban beteljesületlen karácsonyi vágyak. Átváltoznak és a további megismerés izgalmas vágya lesz belőlük. S akkor már nem a múlt iránti nosztalgiát ébresztik, hanem még gyorsabb előrehaladásra ösztökélnek.

Jt kommunisták sosem voltak lázálmokat ker” »efő ámokfutók. Céljaink reálisak, és ez is — reális céljaink megvalósulása is — nem megvalósíthatatlan álmokra, hanem újabb és újabb célok kitűzésére és elérésére sarkall. Ezért van nekünk boldog karácsonyunk. .Varga József