Szolnok Megyei Néplap, 1963. december (14. évfolyam, 281-305. szám)
1963-12-24 / 301. szám
10 SZOLNOK MEGYEI NÉPLAP 1Ű63. december 34. ß-zddnyi OVüAáJlty-' KASZT Reggel a villamoson, ahol a könyökűnk összekoccan, este a kocsmában, ahol az örömünk összekoccan, és délelőtt • és délután . és szombaton és vasárnap — amikor ostoba vicceket mesélünk, hogy teljen az idő, amikor gyereket nemzünk, hogy elszánjon a vasárnap, és cigarettára gyújtunk, hogy elmúljon ez az óra is — ha tut a lap és mint az esztergakés, ránkfaragja jeleit a szerencse, ha ígérkezik a gond és nincs aki rendre intse, ha nap süt, ha hó hull, ha düh nő szívetekig: mindig minden nap, a nap óráiban és az órák perceiben titeket fon be a szavam kajánul vagy szelíden szegények, keserűek, ti, koporsókba beleszülettetek, ti, akiket megcsalnak a nők, vagy szelíd tehenekként sírig szeretnek! Mint kemencében a vasak, elkeveredni vágyom, és összekapcsolódni, mint a molekulák, feldobva a salakot, amit naponta kiéget a világ, a könnyű feledés, a híg örömök, az érdes kötelesség •* formáiba öntve veletek vágyom elkeveredni örökre! Szegények, mint az utc-akövet, úgy tépem föl magamból ezt a verset! Szegények, akikét -kósza ebként követnek a keservek, örök árvák, kik háromnapos szakállal áesorogtok az öröm előszobáiban, elér-e titeket egyszer is a szavam? A költő életét golyó szeli ái, vonat kereke, vagy a magány, de mind nekivág, hogy elérjen titeket, akit éhség és szomj gyötör, mind valahány, mindig ti vagytok a mérce, nem az ideáktól mámorosak! Ne szagassátok le szavam hirdetőoszlopáról az álmotokat! JLÍ z öreg csavargó halálát w m érezte közeledni. Megjárta már a maga útját, amely egy ismeretlen faluból vezetett, ki tudja hány évtizede keresztül-kasul az országban, tanyáról városszélre, falura, hegyekből le a völgyekbe, völgyből fel az erdők csendjébe. Aludt, ahol az éjszaka érte, fát vágott egy kis melegért, beszegődött egy hétre, hónapra valahova, hogy aztán nyakába vegye a világot megint, s menjen oda, ahol nem parancsol neki senki, ahol szemtől szembe van az úristennel, a kék éggel, a madarakkal. De ágy? Talán nem is érezte volna jól magát benne, talán inkább mellé kushadt volna a földre, mint a kutya, talán nyugalma sem lett volna abban a nagy-nagy puhaságban. most, hogy a halálát érezte közeledni — ki tudja miért, mert csodálatos ám az élet — úgy rá- szomjazott az ágy melegére, mint szarvas a vízre, vagy mint legény szerelme csókjára. Nem fájt ugyan semmije, fáradtnak sem érezte magát, s ahogy ott baktatott maga sem tudja honnan szerzett rongyaiban, ormótlan botjával az országút végtelen csíkján, mint valami parányi bogár, még jól is esett a simogató szél, a szántást langyító napsugár. Szomjas se volt. Éhes se. Fáradt se. Ügy érezte, hogy futni tudna, bele ebbe a gyönyörűséges nagy világba, ahol neki csak az emberekkel volt baja, s azokkal az állatokká!, amelyeket az ember rontott meg a maga léikére. Fogatlan szájában soha nem ízlelt édességek gyűltek fel, izmai szokatlan könnyedséggel emelték lábát, most könnyű volt kezének a bot is, amelyet pedig már nehezen cipelt, de hát se vele, se nélküle. És mégis tudta, hogy meg fog halni. Valami megnevezhetetlen állati ösztönnel, valami egészen tudatossá vált sejtéssel érezte, hogy mindaz a szokatlan jóság, amely most felgyülemlett benne, búcsú az élettől. A közelgő halál ajándéka, mint ahogy az ízes alma akkorra érlelődik utolsó ajándékaként a haldokló nyárnak, amikorra már a tél is közelít. És akkor kívánta meg, nagyon megkívánta az ágyat. Márhogy mégis úgy haljon meg, mint ember. Tisztességgel, kezét mellén szépen imára kulcsolva, legyen ott azért pap is, mert az is illik, meg hogy segítsen az imádkozásban is. Mert imát, azt egyet se tudott, csak olyan magaforma fohászt, hisz az is jó az úristennek, ha szívből jön és őszintén mondja az emberfia. iwm egszaporázta lépteit, mert a távolban a fák csúcsai között felvillant egy templom tornya, s ahol templom, ott falu is van, s ahol falu, ott emberséges ember is akad. Valaki csak befogadja a megfáradt öreg csavargót, aki soha életében senkinek bajt, gondot nem okozott. Igaz, nagyon szép az erdő, a zsendülő zöld mező és a pacsirta is tudja az éneket, amellyel búcsúztatni lehet, de most irtózott, félt az egyedülléttől, félt s nem is a haláltól, mint inkább hogy egyedül, magányosan rokkantsa fejét a kasza alá. Bebotorkált a faluba, s ahogy elérte az első házakat, egyszeribe odalett a frissesége, oda rrpnden édesség testéből, leikéből, nagyon ráfáradt már a halálra — Csuszi... Csuszi... — kiabáltak rá a gyerekek, de nem bántották. Öt a gyerekek sohase bántották. — Ahány falu, annyi neve volt. Mind a gyerekek adták. Még a királynak sincs annyi neve, mint neki, s mind a gyerekektől kapta. Máskor ilyenkor meg szokott állni, mert érdekes meséket tűd, nem is emlékszik már, hogy honnan, de sokat, olyan népekről, világokról, ahol soha sem járt, amelyről fogalma sincs, hogy hol vannak, s egyáltalán vannak-e. A gyerekek ilyenkor hallgatták, volt aki nevetett, akadt olyan isfaki gúnyolta, de a többség, az szájat nyitott, s inge alját vakargatva hallgatta: micsodás történetek is járnak Csuszi száján. fyl őst nem állt meg, csak ment tovább, egy házat keresett, maga sem tudta, kiét, melyiket, csak egy házat, mintha szép sírt keresne öreg fák alatt, ahol ágyban halhat egy hosszú élet csavargása után. — Mit akar, jóember? — kérdezték, amikor bekopogtatott. — Meghalni... szépen... — Ne járassa a bolondját, nem hóhér lakik itt... És ment tovább. — Hé, nincs semmi munka... Kotródjék — így egy suhancforma legény a második házban. .Ment tovább, egyre gyengébben és érezte, hogy a közelgő halál hideg verítékpalástja beborítja száraz testét. — Jó emberek, az isten áldja magukat, csak meghalni akarok... Ágyban... Mint az ember... — Megbolondult ez... — Szent szűzanyám... — Más ágyában akar meghalni? Ki hallott még ilyet? Jaj, micsodás világ is jár ma erre az emberiségre... Menjen innen a portámról, mert elengedem a kutyát — mondta az asszony — aki kenyeret dagasztott. És vonszolta tovább magát, meg-megállt, belepislogott a szikrázó napfénybe, nem volt ereje, hogy csula kalapját ráhúzza az orrára, csak botorkált tovább és nem talált házat, ahol befogadták volna... — Hamar meghalok, gazd- uram... Az isten áldja meg... — Csendesen fogok meghalni... — Hát mi volna nekem örökségbe hagyni... A botom, meg a gúnyám... — Csak a pap miatt... ... mondta, suttogta, panaszolta, könyörögte, de ahol otthon voltak az emberek, ott nem volt otthon a szív. Valahol elhagyták tán’ vagy kicsavarták belőlük a szánalmat és a szeretetét? — kocogott benne a gondolat. A kiskapu nyitva. A pitvarban senki. A konyhában se. A kis szobában sűrű homály, az ablak tenyerén át nem tud bebújni az aranyos napsugár. A sarokban ágy, festetlen, — rongypokróccal fedve, csíkos huzatú párna rajta, meg egy rossz kabát. — Adjon isten! lem válaszol senki. — Csak az ágy hívja, csalogatja, hogy megkapaszkodik az ajtófélfában, bele ne zuhanjon máris. — Van itt ember, hé! — nyögi inkább, mint kiáltja. Csak az ágy szóL Igen. A hangját is hallja, puha hang ez, simogató, testnyújtogató és az se baj, hogy dunyha nincs. Megkapaszkodik a falba, rátenyerel a hűvös, tapasztott spórra, aztán lenyögi magát az ágy szélére. A botot maga mellé teszi, szépen, hosszában, a döngölt padlóra, rá a kabátot, amely ezernyi foltjával most olyan, mintha tavaszi rét lenne, magasból, nagyon magasból nézve, s légi élűire tette a kalapot. Aztán nagyot sóhajt és hanyatt dől az ágyon, az nyikorogva ringatja, mint valami csodálatos szekér, ringatja... viszi, viszi... Mire hazajönnek ő már halott lesz. Nem baj, az se baj, hogy pap nincs. Kibékül ő egymagában is az úristennel; mit cselekedett ő rosszat életében? — Gyere már... Sanyi... gyere már, nézd a mihaszna szemtelenjét... Hát nem ide döglik kéretlen, hivatlan... Megrebbenti a szemét. Nagy termetű öregasszony, meg egy java beli ember, az öregasszony hasára szorított kézzel sápítozik, az ember meg csak néz. — Menjen innen, hallja — szól az ember. — Csak meghalni jöttem, megyek mindjárt... — Csak meghalok — sóhajtja vissza. — Zavard ki, Sanyi, az isten átalkodottját... — Még hogy meghalni jött ide... Hát temető az én házam... Dobhatom a tűzbe a pokrócot, tán még az ágyat is... Jaj istenem, miért büntetsz, ilyennel... Aztán érzi, hogy erős ujjak kapaszkodnak bele, már lábon.is van, fejébe nyomják a kalapot, markába dugják a botot, vállára kerekítik rongyait és vonszolják ki a kapu elé... Ja 11 és néz. Az utca üres, * háta mögött hallja, hogyan sipákol az öregasszony, vélekszik az ember dörmö- gő hangjára is... Aztán a kerítés mentén tapogatózva megindul. Egy csosszanás, egy toppanás... Csoszog,’ kifelé a világból, egy öreg fa alá, ahol belehull az alig szikkadt fűbe és felnéz, hogy látja-e az úristen, ott fenn, ahol kék az ég, s apró, fehér felhők úsznak a végtelenség felé és a felhők hátán úszik, úszik már ő is. A sétány egyik padján ültem,, a selyemzöld gyep szélén. Nápsugaras tavaszi nap volt. A ragyogó fényben élesen kirajzolódtak a járókelők könnyed mozdulatai és jól érvényesültek a ruhák meg a táj színeinek árnyalatai. Elmerültem látványukban, s csak később vettem észre, hogy fordítva tartom kezemben a könyvet. Ekkor fordult be a fasorba egy fiatal pár, és közeledett felém. Szépek voltak, és választékos öltözetük ízlésre vallott. Áradt belőlük a. tökélynek az a varázsa, amely minden ellenszenv dacára is hat a magamfajta szegény ördögre. A hölgy kifogástalan szabású kosztümjét antik módon stilizált levélminta díszítette. Apró lábát kecses fehér cipő takarta, és csillogó foqlalat tartotta kalapjának libegő kócsagtollát. Az egész jelenség finomművű perzsa miniatűrre emlékeztetett és az éden- lcert magányos virányam sem keltett volna nagyobb feltűnést, mint ezen a népes .délutáni sétányon. ■ Kísérője is az utolsó divat szerint öltözött, azzal az eleganciával, amelyet én csak másoknál ismertem. Mindez eszembe juttatta gyűrött kézelőmet — előző nap ügyetlenül ráültem — elviselt, formátlan cipőmet és kopott zakómat, amely még csak fokozta természetes félénkségemet. Nem is tudom, honnan vettem a bátorságom, hogy mégis belenézzek ebbe a tündérien rózsás, nemesvonalú arcba, amely pasztellképhez hasonlított. Amikor az úr hölgyével elhaladt mellettem, önkéntelenül felálltam, és lehajtott fejjel követtem árnyékukat. Vonzott ennek a két gazdag embernek a gondtalan ragyogása. Érdeklődéssel figyeltem őket. Tulajdonképpen hárman voltak, mert elfelejtettem említeni, hogy a fiatalasz- szony karját előrehúzta egy kutya póráza. A hószínű '■pice nagy szőrbundájában egészen eb''szett, az áV r nyurga teste. Hirtelen mind a ketten megálltak. — Förtelmes! — kiáltotta a hölgy. Oda néztem, hogy mi keltette fel ellenszenvét, s bevallom, bennem is furcsa érzést ébresztett, amit láttam. Egy nyomorék cigány harmonikázott a fasor végén. Kreol bőrével és koromfekete hajával keleti varázslóhoz hasonlított. Előtte négyszögletes 'ádán egy táncosnői ruhába bújtatott majom. A két toprongyos, ápolatlan alak valamelyik csatornából bújt elő, vagy egyenesen a pokolból szabadult ide. Nagyon elütött a környezettől, és valósággal beszennyezte a sétám harmonikus képét. A férfi viharvert alatto ■>ns arca, meg az elnyűv. rózsaszín ayapjúszoknyá >a öltöztetett koszos majom rendkívül visszataszító volt. A kis állatnak kétlábon kellett állnia és jobbra-bal- ra forognia. De pirosasszürke mancsaival minduntalan a láda szélébe kapaszkodott és fáradtan topogva keserves pofákat vágott. A cigány időnként a Iádéba rúgott. Ilyenkor az ijedten felugró majom far- ka néhány percre megemelte a szoknyát, akár a teno- rieták kardja a díszes köpenyt. A hölgy hangosan felkacagott. Ez az ijesztő együttes, melyet még a legszána- lomraméltóbbak sem érintettek volna meg szívesen, igen szórakoztatta. A kiskutya vakkantott. — Mutasd meg neki, Hófehérke! — uszította haragos kutyáját a hölgy. — Nem. szívlelheti a csúnyát. Hallod, Frank?! Nagyszerű kis kutya vagy. Nem félsz a gonosz majomtól. Hófehérke vinnyogva ugrált ide-oda, póráza feszült, mint hegedűn a húr, és ha megrázta fehér bundáját, ezüstös hangján megszólalt a nyakába akasztott csengettyű. A majom, is nyugtalan lett, és leugrott a földre. Talán azért, hogy felszedjen egy szivarvéget Gazd-’i jónak t.orí'bhnngn azonban lűcszré'? ■ ~yiie a ládára. Félősen összekuporodott és jobb lábát bánatosan az arcához emelte. A hölgy nevetett, a kutya morgott. A fiatalember elbűvölte?! nézte minden mozdulatát, miközben egész sereg ember vette őket körül. A hölgyet mulattatta ölebének mérge és nevetve uszította a kutyát a koszos kis táncos ellen. Hófehérke nekiugrott, és dühösen a rózsaszínű gyapjúszoknya után kapott. A majom szemét forgatva cincogott, mint valami csapdába esett egér és két mancsával . testéhez szorította a kis szoknyát. Ez a mozdulat a maga groteszk szemérmességében igen komikusán hatott. Majd mérges fintort vágott és fogait vicsorgatta, úgy, hogy az egyik gyerek követ dobott felé, amely az üres alamizsnatányérba esett. Elfogott az indulat, de uralkodtam magamon. Sokkal félszegebb és kopottabb, vagyis tokkal gyávább és szegényebb voltam, semhogy hangosan mertem volna gondolkodni ennyi ember előtt. Ebben a pillanatban halk reccsenéssel szétszakadt a rózsaszínű szoknya. A kétségbeesett majom sovány Imrének begörbített ujjaival h’1 éra pofájába végett A kutya elengedte áldozatát, és vérző szemmel, szűkölve menekült gazdája lába közé. Ekkor a fiatalember felemelte botját, és teljes erővel a majom barna combjára sújtott. A kis állat még fordult egyet a ládán, aztán összerogyott. Szakadt ruhája ráborult, akár a szemfedő. Mindez percek alatt történt. A majom vánnyadt teste utolsót rándult, a cigány haját tépve hangtalanul sírt és a tömeg soraiban a kikerülhetetlen sorsnál zordabb arccal feltűnt egy rendőr. Gyors elhatározással félretoltam néhány bámészkodót, és a fiatalember elé ugrottam. Egy nillantra farkasszemet néztünk, majd lendült a karom, s arcül- ütöttem. Elvesztette az egyensúlyát és megtántoro- dott. A másod k ütéstől nekiesett egy fának... Elegáns kalapja kettőnk közé gurult. Felszabadultan, a győzelem érzetével rúgtam bele, és áz úttestre röpítettem a divatos föveget. Amikor távoztam, a tömeg szótlanul nyitott utat. És én úgy éreztem, hogy rászolgáltam erre az elismerésre, mert egy percre megfeledkeztem kopott ruhámról, és le tudtam küz- ouávasúgómat, dog Balázs fordítás* Henri Barbusse : Találkozás CVURKÓ GÉZA iV FELHŐK HÁTÁN
