Szolnok Megyei Néplap, 1963. november (14. évfolyam, 256-280. szám)
1963-11-10 / 263. szám
1MB. november 10. SZOLNOK MEGYEI NÉPLAP 7 — Hé, Sztefan! — kiáltott egy állomásfőnök a raktár felé, ahol magas, széles- vállú férfi segített a rakodómunkásoknak. — Mit akarsz? — fordult meg amaz. — Van itt egy ember, szeretné, ha elvinnéd a víztárolóhoz. írni akar valamit. — Ez a legény? — mosolygott a sofőr. — Jó, üljön be! Az állomásfőnök elbúcsúzott és a munkája után nézett. Míg a teherautót megrakták, elgondolkozva ültem, táskámat a térdemre helyezve. A nap valósággal égetett. A szűk kabin fülledt, meleg levegője kiszívta belőlem azt a kevéske erőt is, ami a hosszú utazás gyötrelmei után még bennem maradt. Hallgattam a lábak dobogását a teherkocsihoz támasztott feljárón, a cementzsákok puffanását, a rakodók érdes hangját, • s a fáradtság egyre jobban elnyomott. Csak a papucsok csoszogá- sát hallottam élesen, megkülönböztethetően, minden más zaj egybeolvadt. Csiszi- csoszi, csiszi-csoszi — zúgott a fülembe. Pedig éppen ettől menekültem: a csoszogást hallgattam néhány nappal ezelőtt otthon, az előszobában is, befejezetlen kéziratokra könyökölve az íróasztalomon. S ezt hallottam a vonaton is, ahogy átszelt ik a völgyeket és a hegyeket. Ez a zaj az otthont idézte fel bennem, feleségem szúrós tekintetét s apró megjegyzéseit. Reggel, csipeszekkel a hajában, kinyitotta az ablakot, hogy besüssön a nap, s csak úgy, kombinéban odatelepedett a telefon mellé, s elkezdődött a véget nem érő csacsogás. Ha fáradt voltam, vagy nyugodt. akartam gond ü- kozni, bezártam az ajtót, bekapcsoltam a magnót s hallgattam a felvételt: az írógép kattogását. Máz félálomban hallottam a csoszogást, de az ajtó előtt elhaltak a lépések. „Ahá, dolgozik!’’ Nem, drágám, nem dolgozik, nem tud dolgozni, mert mindig a nyalcán ülsz. S egyszer majd meg is mondja. De most elalszik s arról álmodik, ho- legényember. A magnó meg majd ir... Délután hatkor a csatok eltűnnek, s egy tip-top frizura jelenik meg az ajtórésben: — Indulok. Te nem jössz el a klubba? — Nem. — Úgy! Szóval egyedül menjek? — Igen. Legalább egy kicsit magam maradok. És ő elindul a klubba, mérgesen, elégedetlenül. * fi meg megnyugszom. Milyen más a világ! Most valóban az írógép kattog. Igen, nat óra után kezdődik a boldogság. Ezekért az órákért nem kell veszekednem, nem kell unos untalan ismételnem, hogy egésznapos telefonbeszélgetései nem érdekelnek. A klubot meg nem szeretem. Sok léhűtő és hízelgő jár oda, dicsérgetni, pletykázni, sokszor — szeretőt cserélni. A barnak WC-szaga van; ez a szag árad az öreg bonvivánból, a kopaszodó költőből, a csokornyakkendőből, s abból a színházi félistenből, aki azzal tetszeleg a fiatal nők előtt, hogy a feleségét hangosan „lángoskám’’-nak becézi... A fülke ajtaja kinyílik, a sofőr mellém ül és a motor csakhamar megrezzen. A kocsi elindul. A nagy darab férfi rálép a pedálra, megszorítja a kormányt s jólel- kűen kérdezi: — Elaludtál? — Egy kicsit. — Nekem is majd leragad a szemem — mondja, miközben megkerüli az állomást s rátér a meredek útra. — Még két nap, aztán — öröm lesz az életem. Csak egy műsza’: marad. — Miért, most kettő van? — kérdezem és megdorgálom a szemem. — Most Tódor helyett is dolgozom. Tódor elment az anyjához, beteg, szegény... De cementre siükség van. Cement nélkül nem épülhet víztároló, igaz? — Persze, igaz. A sofőr tekintete a ka- nyirgós útra szegeződrk. Izzadtság gyöngyözik a halántékán, borotválatlan, beesett arcán, izmos nyakán. Van benne valami idegesség és vonzó; még az is tetszik, hogy csak úgy minden ceremónia nélkül letegezett. — Mikor érünk a víztárolóhoz? Rámnéz. — Időben. Aztán, kissé bizonytalanul, megkérdi: — Szóval te írsz? S miket, cikkeket? — Néha azt is. De főleg könyveket. — Nézd csak! — mondta örömmel. — Csak nem vagy író? Nem látszol többnek... — Hát mennyinek kell látszanom? — Hát ...Nem is tudom. De másnak, olyan... — Másnak? — Na, persze... Keserűen elmosolyodtam. Az ember sohasem néz ki olyannak, amilyen, s nem tudjuk, milyen lesz holnap. Az igazi szeretet a tartózkodásban van, a nyíltság az egyszerűségben. Csak a mohóság lepleződik le: kombinéban ül a telefon mellett, kopog a cipőjével. S biztosan vannak nők, akik elmondhatnák magukról: elkopogtam a fiatalságom. S lehet, hogy azt büszkén mondják... De a sofőr mond valamit: — Előfordul, ha az erdőben vezetek, hogy beszélek magamhoz: Hej, Sztefán, magányos ember vagy. Magányos, érted? S ilyenkor sietek haza, lefekszem, fogok egy könyvet és olvasok. De hamar elalszom. — Nős vagy? — Nem. — Majd ha megnősülsz, nem leszel magányos — szólok epésen. A sofőr felkiált: — Ez igaz! Hányszor gondoltam már erre... De akkor meg ő. az asszony marad egyedül. Képzeld csak el, én állandóan úton vagyok, ő meg vár. Nem lenne szép ... így meg, ha hazamegyek, lefekszem és kész. Az utóbbi időben mindig fáradt vagyok. — Minek vállaltál két műszakot? — Nem ettől van. Tudod, nálam nem az óra fontos. Sokat töprengek, attól vagyok fáradt. Ránéztem. Szögletes, ko- ■ ravén arca komoly polt. — Mire gondolsz? — Mindenre. Az életre, a bombára... Vagy lám, már a világűrbe is repülnek. Repül az ember, körülötte csak sötétség, üres semmiség. Még levegő sincs. De hova készülődünk? Más bolygókra? S mi van ott? Felhők, sivatagok... Hát nem jobb itt? S ha nem is jobb... Elmenni valahová, a Marsra például. Ott is vannak erdők, csatornák. S talán a csatornákban gondolák úsznak, mint ahogy is hívják... Velencében, Beleül az ember egy gondolába s a Föld felé néz. A Föld csak egy pont az égen, s abban a kis pontban emberek élnek, ott pihen az anyám... Nem hallgattam rá, a sűrű bükköst figyeltem, mely gyorsan száguldott a kocsival ellentétes irányba. Fejemet kidugtam az ablakon, remélve, hogy a légáramlat lehűti. De a forró napsütés mintha még az erdő is tüzet árasztott volna. — Meggyullad — mondtam magamban. Dolgoznia kell, mindegy, akármit. Vagy tanulnia. I Vagy szüljön! Igen, az utób- | bi lenne a legjobb: de nem ' lehet. Legalább vegyünk magunkhoz valakit. S akkor majd nem rakja tele a haját csatokkal, nem pocsékolja az időt egész nap a telefon mellett. Talán visszaszáll a múltba s megint olyan lesz, mint évekkel ezelőtt volt. Talán... De 6 nem akar. Ö csak azt szeretné, ha folyton írnék, hogy kocsit vegyünk. Én meg nem akarom, s mert ő erősködik, az írógép egyre ritkábban kopog. Mióta kitaláltam a mag- nó-trükköt, úgy-ahogy élünk. Azelőtt, ha csend volt a szobámban, mérgelődött, bedugta a fejét az ajtó nyílásán: — Mit csinálsz? —smeg- rovóan néz rám. — Gondolkodom. — Miről? — Az életről, a bombáról. Meg arról, hogy a világűrbe repülnek. Egyszóval: mindenről. — Mások nem gondolkodnak, hanem írnak. S bevágja az ajtót. — Mester — szól halkan a sofőr. — Miért hallgattál el? Beszélj, mer elalszom. — Nehéz? — Eh, mit mondjak. Ilyen az élet, tudod... Tódor anyja beteg, el kellett utaznia. Táviratot kapott, s megkérdezte: „öt-hat napra vállalod?" Miért ne — mondtam. Vállalom. Menj nyugodtan... S a te anyád? Él még? — Nem. — Nem? Szóval árva vagy. S gyerekeid? — Nincsenek. — Majd lesznek, ád az isten. De biztosan nős vagy. — Igen. — Ez szép — bólintott a sofőr... — És a feleséged... biztosan színésznő. Vagy táncosnő... — Miért? — Hát azt mondják, az írók mindig színésznőket vesznek el. — Nem egészen. — Én nem vennék el színésznőt. Semmi pénzért! A kocsi egyenletes gyorsasággal repült előre, bár a sofőr szemei majd leragadtak. Feje előrebillent, majd újra felegyenesedett. Lenni szerpentinút kanyarodott, csillogtak a sziklák s a síkság minden forduló után egyre jobban elveszett a forróságban. A hegyoldalon, ahonnan egy pillanatra felvillant a távolban a hatalmas víztároló kicsiny, szürke foltja, a sofőr hirtelen lelassí- tot, letért a gazos mellék- útra s megállt. — így! — sóhajtott fel. — Fele út megvan. Az előbb egy kicsit becsaptalak, hogy nálam az óra nem számít. Loptunk egy kis időt, a végtelen időből. Fél óra, pajtás. Most egy félóra a miénk, járkálhatunk egyet. Kiszálltunk, s beljebb mentünk az ,rdöbe. Néhány perc múlva árnyas tisztásra értünk. Körül virágok. A sofőr, mint a zsák, eldőlt a fűben és elaludt. Melléje ültem, hátamat egy fának vetve, s elnéztem ezt a nagy darab testett Szinte eggyé olvadt a földdel. Nehezen lélegzett, mintha állandóan csuklóit volna. Nyugtalanul, de mélyen aludt, magába szíva a föld, a hűvös fű, a tarka virágok illatát. Bütykös, olajos ujjai kiáltó ellentétben voltak a virágokkal. Talán arról álmodott, hogy a kormányt fogja. Éreztem a nyugalmat, a fölénk boruló csendet. A levelek között aranysárga fény csörgedezett felénk. Én is lefeküdtem, arcomat a hűvös, lágy fűbe temettem. A zöld mintha suttogott volna. Bogarak mászkáltak, legyek zümmögtek körülöttem. Az erdő zúgott. Az ágak közül madár röppent ki, s levert A Szovjet Filmnapok legjelentősebb bemutatójának jó fogadtatását nálunk egy kirobbanó színpadi siker készítette elő. Akik látták Visnyevszkij drámáját, nyilván nagy érdeklődéssel várják az újabb találkozást a mű szereplőivel, a képmutató, kegyetlen anarchista vezérrel, a cári tiszttel, aki valódi parancsnokká nő a Vörös Hadseregben, a sokféle tengerésszel, s legfőképp a komisszárral, aki asszony létére teremt rendet a hajón és alakít egységes forradalmi csapatot a szétzüllesztett matróznépségből. Sokan csak most látják először ezt a drámát, s méghozzá mindjárt a filmváltozatban. Nos, nyilván ezeket a nézőket is magával ragadja majd a mű gondolati ereje és igazsága, figuráinak és helyzeteinek drá- maisága, az emberekért vívott küzdelem heve. A szó nemes értelmében vett pártos mű az Optimista tragédia: a nekiindulás hatalmas erőfeszítéseit vetíti a szocializmust építő mai utódok elé, egy katonai csoport szükségszerűen változó életén bizonyítja, hogyan válik az elmélet forradalmi erővé, ha a tömegek közé hatol. A drámát az író özvegye, Visnyevszkája írta filmre, s ez a körülmény nyilván döntően közrejátszott abban, hogy a dráma jórésze szinte változtatás nélkül elevenedik meg a mozivásznon. Ennek hátrányai is megmutatkoznak olykor ebben a filmben. Ahol a drámai összeütközések, az izgalmasan feszülő dialógusok viszik a szót, ott hiba lett volna az eltérés az eredetitől. A komisszárnő és az anarchista vezérkar első, fenyegetésekkel teli „tárgyalása” úgy jó a filmen, ahogy a színdarabon is. A film más eszközei — nagyon helyesen — csak arra szolgálnak itt, hogy az indulatokat tükröző arcok, őszinte és hamis tekintetek premierplan jaival még jobban kiemeljék: a nehéz ütközetből, mely most az emberek’ fölötti hatalomért folyik, az igazságnak, a mi igazságunknak kell győztesen kikerülnie. Szamsonov, a film rendezője láthatóan az ilyen, a színpadon is rendkívül I feszültségükkel ható jele- i netekre koncentrált első- I sorban. így sikerült színegy száraz ágat. Csak feküdtem, elmerülten, s a föld csendes, sokszínű hangja könnyű, kellemes ríngás- ba hozott. e De hirtelen lépések riasztottak fel: kip-kop. kip-ktv. Megijedtem. Éreztem, hogy valami el akar szakítani a földtől, a csendtől, a tisztásra verődő napsugaraktól, az erdő tiszta, üde illatától. — Pajtás, kelj fel! — hallottam. Indulunk. Felugrottam. A sofőr már állt és nevetett. Arca már nem volt olyan riadt, fájdalmas arc, szemében a tisztás nyugalma csillogott. Homlokára vékony barázdákat vésett a fű. — Azt álmodtam, hogy papucsok kopognak — mondtam megkönnyebbülten. — Papucs? — nevette el magát a sofőr, s felemelte az ujját. — Figyelj csak ide! Ezt hallottad — s felmutatott egy magas fára. Felnéztem. Egy harkály kopogtatta dühösett a fát, hogy kihúzza a férget. Irta lapunk részére: Georei Kroraov, a Magyar Pen Club aranyérmével kitünteted bolgár író. — Sípos István fordítása. vonalasán, érdekesen lejátszatnia a gyáván viselkedő mégis rokonszenves, férfias matróz nyiltszíni megszégyenítését, vagy az anarchista vezérrel való végső nagy összecsapás dermesztőén nehéz perceit. Itt és az ezt megelőző jelenetben, a hadifogoly-tisztek kivégzésénél találta meg a rendező leginkább azt a hangot, amit a Visnyevszkij- dráma filmátültetése megkívánt. A jól megválasztott helyszín, a tömeg-reagálás plasztikus érzékeltetése, a hangban és mozdulatokban való művészi mértéktartás, a drámai kifutást biztosító és mégis lendületes tempó és még sok egyéb erény mind szerencsésen találkozik a filmnek ezen a csúcspontján. A színpadra komponált nagy drámai pillanatok változtatás nélkül is filmszerűek, míg a csak filmen megvalósítható cselekmény többnyire , színpadias. Nagy erénye a filmnek, hogy szinte minden szerepe kitűnő színészeket talált. Tyihonov. akit a magyar közönség több filmből ismer már, az eddigi nagyon jelentős alakításait is felülmúlja. Az általa megmintázott matróz valóban a szemünk láttára változik cinikus semmittevőből szenvedélyesen érző aktív Érdekes és gazdag tartalommal jelent meg Tiszántúl és Debrecen irodalmi folyóiratának, az Alföldnek a legújabb száma: A szépirodalmi rész Mocsár Gábor új elbeszélésének első részét közli „Eszterek homloka” címen. Ebben a számban fejeződik be az ismert fiatal író, Végh Antal „Holnap vasárnap” című regénye. Kristóf Kálmán személyében új próza- író mutatkozik be „Felszántott ég alatt” című elbeszélésével. Verseket ez alkalommal Dudás Kálmán, Kalász László, Kertész László, Mezei András, Papp Lajos, Papp László, Somor- jai Orsolya, Tóth Éva és Várkonyi Anikó írtak ebbe a számba. A Valóság rovatban Nagy Sándor a tiszacsegei Nagymajorról írt szociográfiájának első részét közli. Érdeklődésre tarthat számot 1 Bata Imre tanulmánya, emberré, anarchistából forradalmárrá. Szertelen, csupa temperamentum férfi, aki gyűlölni is, szeretni is csak véglegesen tud. És mégis, milyen sokszínű egyéniség; ha kötekedik, valósággal végigömlik lényén a játékosság, ha haragszik, kővé merevíti az indulat, ha szerelmet vall, szinte átsüt az arcán a szive. Hát persze, hogy a filmen is teljes fényükben ragyognak Visnyevszkij gondolatai, ha ilyen színész tolmácsolja azokat. Az anarchistavezér is nem kis részben azért marad meg olyan markánsan az emlékezetünkben, mert nagy művész, a nálunk is közkedvelt Borisz Andre- jev teremt belőle izgalmasan összetett, súlyos egyéniséget. E két kiváló színész magávalragadó alakítása mellett kissé háttérbe szorul a tulajdonképpeni főszerep, jóllehet Vologyi- na, a komisszárnő megfor- málója is nem egy forró pillanatot idéz elő szug- gesztiv játékával. És hosz- szan sorolhatnék a kiváló epizódistákat, akik között ott találjuk például az ezúttal is nagyon jó Sztri- zsenovot. A Canes-i fesztiválról elhozott értékes díj azt bizonyítja, hogy a film — hiányosságai ellenére — el tudja juttatni a nézőkhöz a dráma lényegét. mely a Debrecenben 1934- ben indult „Válasz” c. folyóirat keletkezésével foglakozik. Igen gazdag a folyóirat Hagyomány rovata: Juhász Géza Csokonairól, Kardos Pál Babits Mihály- ról, Kiss Tamás Krúdy Gyuláról emlékezik meg. A Kitekintő rovatban szovjet írói karikatúrák mellett Ján Smrek szlovák és Robert Goffin belga költő verséi kaptak helyet. A Könyvek közt c. rovatban ezúttal Egri Péter, Kiss Ferenc és Bényei József részletes kritikáit olvashatjuk, Déry Tibor, Végh Antal és Ladányi Mihály újonnan megjelent műveiről, míg Székelyhídi Ágoston a folyóiratok érdekesebb írásaihoz fűz megjegyzéseket. Joszif Igin karrikatúráin kívül Madarász Gyula rajza és Móré Mihály linómetszete teszik művészileg is értékessé a folyóirat e számát PILLANAT JELENET A FILMBŐL Megjelent az ALFÖLD novemberi száma Magyarul beszélő szélesvásznú szövgei fi Int
