Szolnok Megyei Néplap, 1963. november (14. évfolyam, 256-280. szám)

1963-11-10 / 263. szám

s SZOLNOK MEGYEI NÉPLAP 1963 november KI. Oscar Haikluti üres em­bernek tartotta magát. Köz- lékenységét nem szégyell- te, de nem is igen büszkél­kedett vele. Már néhány napja tartózkodott Cris- tiansandban, az óhazában. Moziba készült, az Alladin- ba. a Don Qui.jotét akarta megnézni. Még annyi fá­radtságot sem vett, hogy norvégül szóljon a pénztá- roskisasszonyhóz, s a Száz norvég kifejezést is a szál­lodában hagyta. — Hogy van? — kérdez­te a lánytól. — Kitűnően — válaszolt a lány angolul. — Mit tud a filmről? — Orosz film. — Igen. Ezt a nyelvet nem ismerem. De hát... — Természetesen norvég felirat is van. — Helyes. — De maga a történet spanyol tárgyú.. — Miért ne lenne? — Cervantes világhírű regénye alapján készült. — Alapján... — ismétel­te Oscar. — S jól fejezi ki a spa­nyol alapot? — S hogy érzi itt magát? Messze az otthonától... — Tíz óra lökhajtásos gépen, az Északi-sarkon át. De én autóval vagyok. — Csak a helybeliek jár­nak itt moziba. — Pedig' rosszul teszik. Cristiansand szép város. — Mi már unjuk — mo- solyodott él egyik szemével a lány. — Igen, így szokott ez lenni — válaszolta Oscar. — Maguk, fiatalok, még sehol sem jártak, és ezért nem szeretik a szülőváro­sukat. — Már nem is vagyok olyan fiatal. — Én viszont a világ má­sodik legidősebb embere vagyok. — Pedig fiatalnak néz ki. — Harminchárom éves múltam. Hát fiatalnak le­het tartani engem? — Ismerek egy harminc­kilenc éves férfit. — Szinte hihetetlen — csodálkozott Oscar. — Itt lakik valahol a közelben? Szeretném megismerni. 1. Zsuptetős ház a kisváros szélén. Az egész környéken csak egy van ilyen, el sem téveszthetem. Roggyant deszkakapu, omlatag vert­fal. Az udvaron néhány tyúk kapirgál; akit keres­nek, görbebottal csoszog kö­zöttük: özv. N. Jánosné. — A levél miatt jöttem! — Rögtön leültet egy szu- ette lócára. — A Szegény­háztól? — néz rám sokat- váróan; és ömlik belőle a panasz: egyedül van, rossz a ház, kevés a nyugdíja, és a fia nem tudja segíteni. — Miért nem? Látom, hogy bántja a kér­dés: — Mert nem vagyok jó­ban a menyemmel, meg szű­kén vannak azok is. Nem mehetek oda! — És ha kapna a fiától támogatást? Akkor is be­menne az Otthonba? — Be! Nem birok se főz­ni, se mosni. Ott jobb len­ne... — Hol él a fia? — kérde­zem. Megmondja, és másnap egy zegzugos budai utcában keresem N. mérnök laká­sát. Becsengetek. Az asz- szonyka végigmér. — A mérnök elvtársat ke­resem. — Kit jelentsek be a fő­mérnök úrnak? Az utolsó két szót jól hangsúlyozza, és mintha nyújtaná a kezét. Bemutat­kozom, mire a házvezetőnő mégegyszer végigmustrál és — Komolyan? — Igen. Kíváncsi va­gyok hogy birja magát. Ki­csoda? — Az apám! — Lehetetlen! — Pedig így van. Har­minckilenc éves... Oscar, ha tehette, öröm­mel elegyedett szóba isme­retlen emberekkel. Vala­hogy minden olyan egysze­rűen alakult. Alsóajkát kis­sé előretolva, megjegyzést tesz valamire, az ismeret­len válaszol, s így szinte észrevétlenül elkezdődik a beszélgetés. Talán azért megy ez olyan simán, mert sohasem akart semmit azoktól, akikkel szóba ele­gyedett. Oscar nem sietett, és két ember nem bámul­hat egymásra szótlanul, — mint a lovak vagy a tehe­nek a mezőn. S most itt áll a pénztár előtt, és a világ legidősebb emberének lányával társa­log. — Mindössze húszéves volt az apám, amikor én születtem. — És az édesanyja? — Tizennyolc. — Ha én most bemegyek, mikor jöhetek ki a terem­ből? — Bármikor. — Egyezzünk meg — ajánlotta Oscar —, én most bemegyek, és akkor jövök ki, amikor magának, ahogy nálunk mondják, lejár a munkaideje. Tíz perc múlva kezdő­dik az utolsó előadás. Utá­na még öt percig kell a pénztárban ülnöm. — Rendben van, akkor nem is megyek be. Vacso­rázzunk együtt. — Ó nem, jobban teszi, ha megnézi a filmet. — Miért? — Hát nem azért jött ide? — Ide —Cristiansandba? — Dehogy. A moziba. — Akkor még nem tud­tam, hogy maga negyedóra múlva végez. Bizonyára éhes, hiszen reggel óta van itt. Hát ném éhes? — Nem nagyon. És maga? átmegy az előszobán, benyit egy ajtón. Zavartan állok; erre nem számítottam, itt névkártyát vártak. Bevezetnek, pasztellszínű kagylófotelekben ülünk. Hozzák a kávét. N. főmér­nök 35 év körüli fiatalem­ber. Roppant szívélyes. A felesége kimonóutánzatban van, nem eredeti japán da­rab, de nem akármilyen. Az asszonyon látszik, hogy so­kat ad magára. Percenként méltóságteljesen a fejéhez nyúl, tapogatja, nem bom­lott-e szét az otthoni frizu­rája. Vontatottan indul a be­szélgetés. A tárgyra térek. A főmérnök nagyot hallgat, amikor szóbahozom a beteg édesanyját, de a felesége el­röppent egy alig hallható mondatfoszlányt. — C, már megint ez! — s feláll. Nagyon dühös, de ebben a pillanatban cseng a telefon. Az asszony oda­lép a készülékhez. — Halló! Dr. N. villa! Na­hát! Megjöttetek, ti londo­niak! Jó, jó, Feriről olvas­tunk különben az újságban. Nem, nem most, még a ró­mai utunk előtt... Persze... Mi sem ülünk ám mindig itthon szivecském! A főmérnöknek nagyon kínos a jelenet. — Nézze, hogy is magya­rázzam. Így elvileg talán ér­het szemrehányás Anyám miatt, de a dolog nem olyan egyszerű. Annyi a módosító körülmény, hogy... Hogy is kezdjem. Amint látja, intel- lektuel család vagyunk, a — Én igen. De nem tu­dom, mit rendeljek. Teg­nap este például ptarmi- gant kértem, mert azt hit­tem, hogy a norvégek sze­retik. De helyette valami égett csirkét hoztak. Egyál­talán nem volt norvég jel­lege. Szeretném, ha segíte­ne rendelni. — Ha most bemegy, még a rajzfilmet is megnézheti. Oscar vett egy tíz centes jegyet, bement a sötét te­rembe, és leült az utolsó sorba. A rajzfilm amerikai volt, elég szórakoztató, de senki nem nevetett. feleségem is mérnök — mondja közbevetve —, a Mamika meg, hát szóval járt ott, látta! Azt hiszem, meg­érti, hogy bizonyos érzelmi és értelmi faktorokkal kell számítanunk. Én nem hiszek a Ratzel elméletben, de úgy gondolom, talán nem is érezné jól magát ebben a környezetben. — Tessék, kubai! — nyújt­ja felém a gyöngyházkagy­lóból készült cigarettatartót. Nagyot szív az erős kubai dohányból és beszélni kezd. — Szóval gondoltunk már arra, hogy fel kellene hoz­nunk anyámat, de attól tar­tok, szegénykém ő már ott szokott meg a tyúkocskái között. Az mellesleg meg­döbbent, amit ezzel a szociá­lis otthonnal mond — só­hajt és zavarosan kapkodva fejtegeti nézeteit. Megtudom, hogy szak- érettségivel került az egye­temre, csaknem húsz éve nem él otthon. Eleinte haza­járt, aztán családot alapí­tott és... — ami az „és” után következne, nem meri ki­mondani, hanem nagyhirte- len, mintha önmagát biztat- gatná, felemeli a hangját: — Na, természetesen gon­doskodunk a Mamáról, gon­doskodunk, természetesen... Amikor búcsúzom, az asz- szony csak biccent. A fő­mérnök az ajtóig kísér, mo­solyog; nagyon örültem! — és hirtelen csapódik mögöt­tem az ajtó. Nézem a villát Tényleg szűkében lennének itt a hellyel?! Más hiányzik Együtt nézték végig a filmet. Nagyon Szép volt, s még az sem zavarta őket, hogy idegen nyelven beszél tek benne. Oscar úgy érez­te, hogy a szilcár és nemes társtalan lovag nagyon ha­sonlít a mezőn látott nyu- fodt 'és méltóságteljes ló­hoz. A spanyol nemes még a bilincsbe vert rabokat is kiszabadította, akik hálából majdnem megölték őt. Szinte mindenki félkegyel­műnek tartotta a sovány és mór nem fiatal lovagot, s jó tetteiért, vagy kinevet­ték, vagy kicsúfolták. Kigyultak a lámpák a teremben. Az emberek fel­innen! De valójában milyen emberek is ezek? A férfi vezetőfőmérnök, az asszony kutatómérnök. Mennyit ke­reshetnek? Ketten öt-hat- ezret havonta, vagy még többet. Számolgatom ma­gamban, majd legyintek, hi­szen nem pénzkérdés ez az egész. 2. Alföldi tanya valahol a sziken. B. néni még mindig ott él. Hatvannégy éves, a falu 17 kilométerre van. Az elmúlt télen a szövetkezet lánctalpasán hozták ki hoz­zá az orvost. Most is beteg, de amikor a gyermekeiről kérdezem, nagyon büszkén válaszol. Különösen János­ról, a legfiatalabbról beszél örömmel. — Nagy ember — mond­ja. — Mindig is ő volt a leg­okosabb. Félve kerülgetem a kér­dést: — Akkor miért nem akar odamenni, Juliska néni? Megdöbbent a zavara. Ez a szerencsétlen öregasszony még saját magának sem akarja bevallani, hogy teher a gyerekeinek. Hazudik ön­magának, hogy tovább is szerethesse fiait! Hallgat. Sokáig késik a válasza, majd magára erőltetett könnyed­séggel nyitja fogatlan száját: — Nem tudnék én már lelkem megszokni a város­ban. Jobb lenne nekem itt valahol arra a pár évemre! Megkeresem a fiát. B. Já­nos a Belvárosban lakik, eléggé szűkösen. Két gyer­meke van, négyen lakják a két szoba, félkomfortos la­kást. Mentegeti magát, ami­kor az anyjáról kérdezem: álltak és a kijárat felé in­dultak, csak Oscar és a lány maradt ülve. Míg a lány az orrát fújta, Oscar arra gondolt, hogy egy an­gyal ül mellette. — Csak nem sír? — kérdezte tőle. — Nem, dehogy — vála­szolta a lány. és szomorúan elmosolyodott. Végül ők is felálltak. Oscar felsóhajtott: — Most már jól jönne egy valódi norvég vacsora. — Igen. Megmutatom a vendéglőt. Néhány házzal arrább megálltak egy kivilágított, hamisítatlan norvég nevű étterem előtt. A lány kezet nyújtott, ar­ca. szeme mosolygott: — Jó éjszakát — mond­ta kedvesen. — Itt akar hagyni? — Késő van, haza kell mennem. — De ha megkérem, hogy maradjon velem? Nem ebben állapodtunk meg? — Itt minden nagyon íz­letes. Még a ptarmigan is. — Dehát mi történt ma­gával? Elszomorította a film? — Nem, nagyon örven- dek, hogy megnéztem. — S mégis haza akar menni? — Maga okos fiú, és mindent megért. Lehet, magától is rájön... — Én okos? És hogy mindent megértek? — Cso­dálkozott őszintén Oscar. — Én ostoba vagyok. Néha még büszke is vagyok rá. Kétszer nősültem, de el is váltam. Hát látott már os­tobább embert? De hát mi történt? — Csak nevetne rajtam, mint ahogy Don Quijotén is nevettek. — Nem igaz, nem neve­tem ki magát. — Igazán? — Természetesen. De ígérje meg, hogy együtt vacsorázunk. — Nem ígérhetem meg. — Nem ismerem az itte­ni szokásokat, de maga tet­szik nekem. Talán azt kel­lene mondanom, hogy sze­relmes lettem magába, de nem mondom. Én még ma — Nekem olyan állásom van, hogy nem sokat tudok a családdal foglalkozni. Nem hanyagolom éppen el, nem azt mondom, nevelkednek a gyerekek szépen az isko­lában. Ha idehozom anyá­mat, akkor — szóval hézze, elvtárs, én nem csinálok ab­ból titkot, nekem semmi szükségem arra, hogy a gye­rekeimet naponta ötször imádkoztassa. Állandóan ar­ról beszélünk, hogy kerül­jük el a kettős nevelést. Hát akkor? — Látta, szegény anyámnál hatvanhat feszü­let, meg szentkép van a fa­lon. Tisztelem, becsülöm, de inkább tartásdíjat fizetek... . 3. Régi istálló a falú szélén. Lakója S. Imre bácsi. Még nem idős ember, de hábo­rús rokkant. Kevéske nyug­díjából megélne valahogy, de kiújult a fronton szerzett betegsége. Nincs, aki gond­ját viselje, pedig van egy lánya. Megkerestem, de nagyon rosszkor. Házibulit tartott. Az egyik sarokban piros muszlinsállal letakart éjjeli­lámpa omlasztott valami fényt, a szobából kihordták a kisbútorokat, összesímul- va táncolt néhány pár a ha­talmas torontáli szőnyegen. Mária elvált asszony, alig 25 éves, a társasága is fiatal. Olyanok, akikre azt mond­ják — ha nagyon el akarják vetni a sulykot —, hogy hu­ligánok. Pedig nem azok. Munkásfiatalok, egy szövő­gyár munkásai, akik éppen az élet narancsszín oldalá­val ismerkednek. Pezsgővei kínálnak, remeg a pohár a kezemben; hogy hozzam szó­ba a papát? este hajóra szállók, Dániá­ba megyek. A jegy is a zsebemben van. Még azt sem akarom tudni, hogy hívják, s maga sem kiván­csi arra, hogy én ki va­gyok. Miért ne vacsoráz­hatnánk együtt? Ülnénk egymás mellett, mint a moziban. Nincs kedve hoz-, zá? — Ezt már mondta. — Mit mondtam? — Amit most megismé­telt. Én nem voltam két­szer férjnél, tehát elvált asszony sem vagyok. Ta­lán annak sem örülök, hogy maga ma este eluta­zók... — Komolytalan lány... — Azt hittem, megérti, hogy komolyan beszélek. — Akkor én megyek — jelentette ki sietve Oscar. — Mindig el lehet menni mindenünnen. — Jó éjszakát. Örülök, hogy megismertem. — A lány szívből felnevetett, először, ismeretségük óta. S még mielőtt Oscar megért­hette volna, hogy mi is történt, a lány hozzáha­jolt, megcsókolta, és el­ment. Oscar rájött, hogy min­dig ostoba volt, és az is marad. Mozdulatlanul állt, várta, hogy talán vissza­jön a lány, s csak nagy so­kára értette meg, hogy tévedett. Az ördögbe is, ha utána szaladna, együtt hazamen­nének a lány szüleihez, be­mutatkozna és végleg ná­luk is maradna. Nem rossz ötlet! Lehajtotta a fejét és megindult a vendéglő felé. Amikor a pincémő a menükártyával megjelent. Oscar így szólt: — Nem is tudom, hogy mit rendeljek. Maga mit ajánl? — Ptarmigant! — vála­szolta a pincérnő. — Rendben van. Újra csak fekete, égett és íztelen húst hoztak, de Oscarnak mostmár minden mindegy volt. A világ leg­öregebb emberének a lá­nya, lassan, kimért lép­tekkel ment hazafelé. Fordította: Barta Ernő. — Négyszemközt szeret­ném... — Mondja csak nyugod­tan: a barátaim — nevet rám az asszony. Zavartan belekezdek mon- dókámba: — Jó, jó, ne is folytassa — vág közbe a fiatalosszony —, ha Pista, a vőlegényem beleegyezik, akkor majd idehozzuk. Persze, ez nem most lesz! — teszi még hoz­zá, és újból elindítja a mag­netofont. Még az úton is együtt hallom a melódiát Imre bácsi panaszkodásá­val™ 4. Egy mosókonyhából indu­lok, irány egy nagyváros. Elhanyagolt magányos ház a töltés mellett. Sz. István segédmunkást keresem. A konyhában ültetnek le, az asztalon bor, kártya. Vagy öten üldögélnek a hokkedli- ken. Szóba hozom, miért jöttem, azaz csak félig, mert Sz. István gyorsan lecsapja a kártyát: — Tudja mit, hapsikám. nincs nekem szükségem, hogy a Mutter abajgatásá- val jöjjön. Van nekem elég bajom! Asszony, kísérd ki az urat! A fene egye meg, mindenbe beledugják az or­rukat — hallom a konyha­ajtón keresztül. Csörren a pohár: — Na, mi van? Már inni se tudtok?! — bevágódik mögöttem az ajtó. A háztól nem messzire va­súti töltés fut, az állomás előtt szétszaladnak a sínek, mint a valóságban az élet­utak... Tiszai Lajos Szétfutnak a sínek, mint az életutak \ LJWj 1 W. Saroyan (USA): 02 Mnfl 000 0002ÉÉ00

Next

/
Oldalképek
Tartalom