Szolnok Megyei Néplap, 1963. november (14. évfolyam, 256-280. szám)

1963-11-03 / 258. szám

8

SZOLNOK MEGYEI NÉPLAP

1963. november 3.

Lakatlan és kopár a Leszbosztól északra, Petra és Molivosz között elterülő kis, sziget. Neve sincs —* akik a tengernek ezen a részén halásznak, egyszerűen úgy hívják, hogy „a sziget”. Fa sem nő rajta, csupán néhány bokor. Alig néhány kilométerrel délebbre lágy, harmonikus, színpompás vonalban lejtenek a leszboszi hegyek. A természetnek eme egyoldalú bőkezűsége következtében a durva körvonalú, kopár és kietlen szigetecske még kopárabbnak és kietlenebbnek tűnik.

Nyáron azonban gyönyörű erről a kopár földrészről nézve a napnyugta a nyílt tengeren. A víz ilyenkor állandóan, csaknem percenként változtatja a színét, mintha apró hullámokban oldódna a fény. Ha teljesen derült az esti ég, a távoli Athosz hegyei mintha a tengerből keltek volna ki, hogy aztán az éjszaka beálltával lassan eltűnjenek. A vén Demet- rosz, a kietlen sziget egyetlen lakója, ez idő tájt tette azt, ami egyetlen kapcsolatát jelentette az élettel és az emberekkel: meggyújtotta a világítótorony lámpáját. És a fény ugyanabban az ütemben kezdett rezegni, ünnepélyesen és óhatatlanul, mint az élet sötét erői: a végzet, a halál.

*

A világítótorony vén őre a homokra húzta ki csónakját. Jól odaerősítette, mert az éjszaka folyamán megváltozhat az időjárás, és a tenger is felborzol ód- hat. Azután még egyszer végigtapogatta, mielőtt a keskeny ösvényen elindult a világítótorony felé.

— No, ez az utazás is véget ért... — sóhajtotta halkan.

Havonta egyszer ment át a túlsó partra, onnan hozta az élelmiszert: lisztet, olajat és még egyet- mást, amire szüksége volt. Évekkel ezelőtt, ha elment, egész nap a faluban maradt. Elbeszélgetett régi barátaival, és ismerőseivel, megtudta a helybeli újdonságokat és azt is, hogy mi tprténik ezen a kerek világon.

Havi járandóságát is ilyenkor folyósította az adóhivatalnok.

— A jövő hónapban aztán gyere újra, Demetrosz.

— Ki tudja, fiam, élek-e még a jövő hónapban — bólogatott az öreg.

Ha a faluban járt, el nem mulasztotta, hogy meg ne mássza a száz lépcsőfokot, és a sziklán levő kis kápolnában imát ne mondjon a Kisázsiában eltűnt két fiáért. Amikor aztán némi megkönnyebbüléssel a szívében leereszkedett a száz lépcsőfokon, az útra érve meg-megállt, és nézte, mint játszanak a gyerekek. A kölykök ismerték, és mihelyt megpillantották, újjongva üdvözölték: „Demetrosz bácsi! Demetrosz bácsi!” Mindig diót hozott nekik, és egyenlően elosztotta közöttük. „Jöjjön újra. apóka — kiáltották ezután. — Minél előbb!”

így volt ez azelőtt mindig, ha a faluba jött. De ahogy teltek az évek, mindinkább kerülte az embereket. Nanról napra inkább erőt vett rajta a magányosság, mintha egész lelkét birtokba vette volna. Mostanában igyekezett minél kevesebb időt tölteni a faluban, ahova csupán hivatalos ügyei miatt ment; még a kis szikla- kápolnát sem kereste fel.

Amikor pedig ilyen útjai után visszatért a szigetére sokáig maradt kint, a szabad ég alatt és a csillagokat nézte. Nem érdekelte többé, mi történik a világon; tudni sem akart róla.

Végül már senkivel sem beszélt, csak a halászokkal, akiket néha arra kény- szerített az ítéletidő, hogy a szigeten keressenek menedéket. A narton maradtak mindaddig, amíg a tenger el nem csendesedett, és bajaikról. örömeikről meséltek. Néha az egész «szakát átbeszélték az

mellett játékosan elhúzó delfineket, kecses mozdulataikat, amint felszökkel- nek a tenger színe fölé, majd ismét a víz alá buknak.

— Delfinek — morogta maga elé, de hamarosan megállapította, hogy tévedett. — Emberek! — kiáltotta elképedten.

Eléjük mént a partra. Nemsokára tisztán látta már: egy fiú és egy lány. Egymás mellett úsztak — könnyű, biztos csapásokkal szelték a tenger vizét. De mit keresnek itt? Az öreg nem emlékezett, hogy valaha is errefelé úszott volna valaki. És nyomát sem látta csónaknak, amelyből kiugorhattak.

öreggel, aki olykor, hajnaltájban, amikor a halászok már kifogytak a szóból, elveszett fiairól mesélt.

— Ki tudja? — mondták ilyenkor a halászok. — Talán élnek, és egy nap visz- szatérnek, Demetrosz. — Ugyanúgy, ahogy a sirályaid is visszajönnek.

Az ' öreg nem válaszolt; némán bámult az éjszakába.

— Igen, Demetrosz, úgy, mint a sirályaid. Ugyanúgy, visszajöhetnek a fiaid. Ne add fel a reményt.

így terelődött a szó az öreg sirályaira.

— Igaz-e, Demetrosz, hogy megszelídítetted őket? Sose halottunk még olyat, hogy valakinek sikerült sirályt szelídíteni...

— Igen, megszelídültek. Ezen a földön mindent meg lehet szelídíteni... csak az embert nem.

Megkérték, mondja el a két madár történetét, noha nemcsak ők tudták, hanem a túlsó parton is mindenki. Valahol a sziklák között akadt rá a még tol- latlan két kis sirályra. Tél volt. és bevitte őket a világítótorony melletti kis kunyhójába Vigyázta és ápolta, a halászásnál csal- étkül szolgáló apró halakkal etette a két kis madarat. Egv nap aztán eszébe jutott, hogy nevet kellene nekik adnia.

— No, téged... hogy is

hívjalak téged...? 1

Aznap csordultig volt a szíve fiai emlékével. Arra az időre gondolt, amikor a fiúk uevanüven fiatalok voltak, és minduntalan hívogatta őket.

— Hát... Vaszilaki lesz a neved — mondta az egyik madárnak. — A tied

csátja a két sirályt. Kinyitotta hát a fűzfavesszőből font nagy kalitka ajtaját, kivette az egyik madarat és megsímogatta. Fájdalmas melegség töltötte be a szívét.

— Isten veled, Vaszilaki mondta, és elengedte a madarat.

A sirály elrepült. Erre kivette a másikat, ugyanúgy megsímogatta és elengedte.

Csendes nap volt, és békésnek Ígérkezett a közelgő éjszaka is. Csak az öreg érezte magát még az eddiginél is magányosabbnak.

Este korán feküdt le, és egyszerre halk kopogást halíott az ablakon. Fel, kelt, hogy megnézze, és... alig hitt a szemének. Olyan boldogság fogta el, mintha a fiai tértek volna vissza. Kinyitotta az ajtót, és a két sirály berepült a kunyhóba.

És azóta a madarak reggelenként elrepültek Kis- ázsia partjaiig, vagy másfelé. még messzebbre, de estére mindig visszatértek. Néha más sirályokhoz csatlakoztak és a sziget fölött keringtek. Ha alacsonyan repülték, az öreg a szárnyuk alatti jelről rájuk ismert. Ha csónakján kievezett, és a madarak közelben voltak, leereszkedtek, keringtek körülötte és vidáman sivítottak. Ö meg, ha meglátta őket, moso-r lyogva kiáltozta:

Vaszilaki^ Argiri!

*

Múltak a lakatlan kis szigeten az egyforma na- pok — a napok és éjek szakadatlan, céltalan sora. Egy este aztán valami rendkívüli történt: a két sirály nem tért haza. És másnao sem tértek vissza, se reggel, se este.

Nemsokára partot értek. Rázták le magukról a vizet. A - fiú a lány szemébe nézett, aztán hátravetette a karját és mélyet lélegzett.

— Gyönyörű volt! — mondta.

A lány, valamivel, lassabban, ugyanazt a karmozdulatot tette.

— Igen, pompás volt — hagyta rá.

Ezután mind a ketten odaroharitak a világítótorony őréhez.

— Maga Demetrosz bácsi? — kérdezte a fiatalember.

Az öreg felkelt, és él fordította tekintetét a lány meztelen, a nap ragyogó sugaraiban csillogó testéről.

— Igen, én vagyok — mondta elfogultan. — Csak nem baleset...

— Nem. szó sincs róla

— vágott a fiú a szavába.

— A barátnőm és én tegnap elhatároztuk, hogy átúszunk ide... és lám, itt vagyunk!

— De -honnan jöttetek?

— kérdezte az öreg még mindig meglepetten.

— Hát odaátról, Petrából.

Demetrosz nem tudta, mit szóljon. Olyasfélét mormogott, hogy amennyire emlékszik, csónak nélkül még senki sem jött erre az elhagyatott szigetre. Meghívta őket a világítótoronyba, és előrement.

Tizennyolc — tizenkilenc évesek lehettek. Leültek a világítótorony falára. Alattuk a teljesen csendes Égei- . tenger, remegtek fölött? a nap sugarai.

— Honnan jöttetek Petrába? — kérdezte az öreg.

— Athéni diákok vagyunk — magyarázta a

meg... Argiri.

Ettől a naptól fogva az eltűnt fiai nevén szólította őket, és úgy látta, hogy bizonyos idő múltán valóban hallgattak ezekre a nevekre.

A madarak tavaszra felnőttek, és az öreg egy reggel rádöbbent, hogy szégyen lenne tovább is fogságban tartani őket. E1 határozta, hogy szabadon bo— Talán nagyon messzire repültek — igyekezett az öreg eloszlatni a balsejtelmeit.

Az ezután következő reggel az öreg a világítótorony kőfalán ült, és a tengert bámulta. Észrevette, hogy mintegy másfél kilométernyire a parttól úgy kavarog a víz, mint amikor a delfinek játszanak. Szerette nézni a part

lány. — Én vegyészetet tanulok, ő műegyetemista.

— Vagy úgy... morogta az öreg, noha semmit sem értett.

— Volt már Athénben? — kérdezte a lány.

— Nem, soha...

— És szeretne eljutni oda?

— Nem, gyermekem, nagyon is eltelt már ahhoz az idő — mondta olyan

1 SZABÓ ZOLTÁN:

Hétfő a fúrótoronynál

5j ,

| íme a kezdeti kép: Vérvétele indnl a főidnek,

= Pikkelyes bőre alatt rezdűl olaj-puha mély.

= Sárga bogár vérét szívjuk gyémánt fejű tűkkel,

I s majd a fehér fityulás ifjú nővérke, Utókor | hozza a látleletet, mekkora volt a veszély.

| Fény fele néző félteke szerte kopácsol a reggel.

| Nem sietős a dolog; hétfőn hat nap. a hét.

í S lám, alig érzem a mozdulatok ütemét a karomban

5 — még a vasárnapi nagy pihenés maradéka csitítgat,

i sín darabon csahorász és elibém fut a dél.

| Híg ragyogás emel ismét kétemeletnyi magasra.

I Már az aeéltorony is párolog olvadozik,

1 és a nyakunkba tüzes sálat kanyarítnak az órák, é 'míg haza nem döcögünk a zajos, szuszogó fakarusszal. ? Vím, mosakodj, vacsorázz; holnapi gond — no de csitt:

| zeng a tücsök dala, észbontón szép árva szünetjel.- ülök az este tövén, ősz jön, a tél idelát,

| várom az esteli híreket, álmos a szám; kerekítem, jjj álmodik új apacsingem a vén frcgolin vasalóval,

I asszonyom épp veti a kismama-egybe-ruhát.

halkan, hogy alig lehetett kivenni a szavát.

— Nehéz lehet itt ez a remete-élet.

— Igen, nagyon egyedül vagyok, gyermekem.

Elhallgattak. Nemsokára sirályok serege vonult magasan az égen. Az öreg felállt, s a kunyhóba ment. Szerette volna megkínálni valamivel vendégeit. A kis ablakon át látta, amint elnyúlt a két fiatal a meleg falon. Testükön és arcukon még ott fénylettek a ten- gervízcseppek. Mind a ketten szép barnák voltak, és úgy feküdtek, mint a tengerből kivetett két bronzszobor — az ifjúság istenének és az egészség istennőjének a szobra. A lány fekete haja a válláig ért. Nagy, sötét szeme nyugtalanul tekintett körül. A fiú fe’kelt. fölébe hajolt, s ujjal hegvével gyengéden megérintette az arcát.

— Hriszula... — suttogta izgalomtól remegő ajakkal a lány nevét.

A sötét, tágra nyitott szem egy villanásnyi időre mozdulatlan maradt; a fiatalember arcába meredt. A lány azután hirtelen elkapta a fiú fejét és szenvedélyesen megcsókolta.

A kopár szigeten minden csendes volt — az idő is megállt a nagy boldogságnak ebben a pillanatában. Az öreg szívébe is kimondhatatlan. jóleső csend költözött. Szíve csordultig telt melegséggel, a szeme meg könnyel. Ez a váratlan gyengédség, amely legyőzte a magányát és a csaknem mozdulatlan tengert...

— Beléphetünk mi is a kunyhóba, apóka? — kiáltotta a lány.

— Jövök, már jövök — válaszolta az öreg zavartan.

Gyümölcsöt, mandulát és hideg vizet hozott.

— Csak ez van... — morogta szinte bocsánatkérőn.

— Üljön le. üljön le. apóka! — A lány kézenfogta. és rávette, hogy üljön le melléie.

— Holnap gyertek újra

— mondta az öreg félénken.

— Az éjjel halat fogok nektek.

— Holnap haza kell utaznunk — válaszolta a lány szomorúan. — Igazán kár hosv eddig eevszer sem lőttünk ide. Mondia, anóka: mindig ilyen elhagyatott?

— Mindig, gyermekem.

— Persze, most. értem csak meg azt a dolgot a sirályokkal — mondta a fiú.

— Igen. fiam. ígv van ez Teljesen egyedül vagyok.

— Meg kelj nekik bocsátani. anóka — mondta rövid haügatás után a fiú. — Ha tudták volna. sosem teszik meg...

Az öres nem fosta fel mirőt Van S7Ó. Felkelt.

— Kiről beszélsz fiam?

— kérdezte izgatottan. , _

— Azokról, akik megölték a sirályait. Barátaink...

Demetrosz érezte, hogy remeg a térde.

— Azt mondod, hogy... hogy megölték?...

— Hát nem tudta?

A fiú az ajkába harapott, de már késő volt. Elmondott mindent, amit tudott. A fiúk . lementek a pártra, vadászatra, két sirály alacsonyabban repült a többinél, úgyhogy egyik barátjuk könyen lőtte le őket. Később a halászok a szárnyuk alatti jelről felismerték Demetrosz sirályait...

Az öreg némán hallgatta. Semmi az egész — csak két tengeri sirály...

— Nem tudták, apóka — mondta lágyan a lány, akit nyugtalanított az öreg arcán tükröződő tompa fájdalom. — Nem tudták...

Az öreg bólintott, annak jeléül, hogy megértette.

—> Igen, gyermekem, nem is tudhatták...

— Mennünk kell — mondta aztán a fiú.

A lány felkelt.

— Igen, valóban mennünk kell már.

A partra indulták, az öreggel, aki meg-megrogy- gyanó léptekkel követte őket.

— Isten vele, apóka — mondta a lány, majd lehajolt és megcsókolta a kezét.

Az öreg megsimogatta hosszú haját.

— Isten veled, áldás kísérjen utadon — mormolta megindultam

A tengerbe ugrottak és lassan eltávolodtak. Az öreg sokáig követte még tekintetével az úszók mögötti keskeny vízbarázdákat. Végül aztán elnyelte őket a messzeség, az üres és végtelen tenger.

*

Leszállt az éj. Az öreg a világítótorony falán ült. és múltak az órák. Minden végigvonult ködfátyolos szeme előtt — ifjúsága, fiai. akiket oly nehezen nevelt fel, és a világ, amely őt bántotta. Minden végigvonult és minden elhalványodott — még a fiatalok is. akik csak néhány órával ezelőtt csókolták meg egymást ugyanezen a helyen. A sirálysereg is. amelv magasan szállt, és kettőnek közülük jel volt a szárnya alatt — .végigvonult., szertefoszlott az is. Semmi sem maradt, amit visszavárhatna.

Csüeiíedten hajtotta le a feiét. és könnvei "lecsorog- tak a földre. Vö1 ötté a lámpa fénye ugyanabban az ütemben rezeett. ünnepélyesen és óhatatlanul, mint

' . VPÖZPt.

Bácskai Anna fordítása . Iliász Venezisz, a mai soriig prózairodalom igen jelentős alakja, 1904-ben született Ajvaliban (Kisázsia),

0

ILIÁSZ VENEZISZ:*

A

KÉT

"SIRÁLY