Szolnok Megyei Néplap, 1963. október (14. évfolyam, 229-255. szám)

1963-10-27 / 252. szám

1963, október 27. SZOLNOK MEGYEI NÉPLAP 7 BOKROS LÁSZLÓ KIÁLLÍTÁSA 4 FÉniVES ADOLF TEREMBEN Mindent megteszünk, hogy & főváros és vidéki váro­saink erkölcsi értékelése között ne legyen különb­ség, mégis megtisztelő egy sikeres fővárosi bemutat­kozó. Bokros László már a szolnoki művésztelep együt­tes műcsarnoki szereplésén kitűnt, nevét megjegyeztük s meggyőződésünkben ez a mostani első önálló kiállí­tása csak megerősített: va­lóban egyik eredeti, erős, tiszta egyénisége fiatal fes­tőinknek. Tiszta? Mit jelent ez a festészet nyelvén? Egyéni élményeink, festői kifejezés formájának, mai, szocialista életszemléletünk­nek összhangját, összecsen- gését, igazát, őszinteségét. Erős? Annyi ez, hogy: ki­nőtt mesterei, egy Szőnyi, Mairtyn vonzásából, s meg­áll, biztosan a maga lábán. Eredeti? Saját hangja van, saját színvilága, saját élet- szemlélete, és mindez így, együtt szorosan összefügg. Bokros László abban a szerencsés helyzetben van, hogy sorsa. neveltetése, művészi találkozásai a leg­jobb hagyományokat fogják egybe. Monor, Kolozsvár, Pécs, Hódmezővásárhely, Budapest, mint tájak, Hinez Gyula, Pór Bertalan, Szőnyi István, Martyn Ferenc, mint mesterek nemcsak az ország végvárait, hanem a művészi megformálás vég­várait is jelentik. Mit je­lent ez megint? Azt, hogy Bokros László adottságai­ból, képességeiből, tehetsé­géből az ország messzi vi­dékei, alkotóinak legkü­lönbözőbbjei váltották ki azt amire hivatott Bokros, bármennyire is a tiszai táj, ; uralkodik el képeiben, nem egyetlen táj elkötelezettjei nett egyetlen festői irány jegyese. Ionén van az, hogy nehezen tudjuk elhelyezni művészetünk térképén, nem találunk rá pontos kategó­riát nem tudjuk meghúzni alkotásai között múlt és jö­vő határait. Innen van az, hogy egyrészt teljes elisme­rté követi, másrészt bizo­nyos tétovaság: merre visz az útja, ha a jövő korszerű festészetére gondolunk. Hadd mondjuk meg mindjárt: jó út ez, mai és Igaz út. Igaz, mert Bokros LásZló úgy érez, gondolko­zik, ahogy fest. Nem tesz engedményeket, nem alku­szik s nincs is miért: egyé­ni életérzése azonos a kö­zösségével, népével. Mai, mert ember és természet, egyén és közösség nem egymás ellenében jelentke­zik benne, hanem kiegyen­súlyozottan (s ez az egyen­súly milyen jellemző egész piktúrájára!): egymásért, egymás érdekében. És jó is ez az út, mert érzést, lá­tást, megseitést és okos el­gondolást a lehető teljes technikai felkészültséggel tolmácsol, lelkiismeretes munkával, gonddal. A fes­tés — tudnunk kell, — nem csupán látás dolga, adottságoké, de a pontos, munkás kidolgozásé is» Úgy kell látnunk a fest­ményt, hogy ne érezzék rajta: festve van. És Bok­ros értéke nem utolsó sor­ban az, hogy az anyag tiszteletével, ismeretével, gondosan készíti képeit. A festék, a vászon, az alapo­zás kényes jószág, könnyen visszaélhetünk vele, de ha egyszer tudomásul vesszük tulajdonságaikat, anyagi valóságukat, akkor meghá­lálják. Ma született képe­ink nagyobb része évek múlva semmivé lesz, az olaj megsárgítja, a színező anyagok oxidációja végleg eltorzítja őket. Bokros ezt a matériális igazságot tu­domásul vette, s eszerint dolgozik. Ezért tért át olaj­ról a temperára, tudván, hogy a tempera, jól kezel­ve, időt állóbb. De & tudása, tudatossága nem csak ebben nyilvánul meg, hanem a képalkotás­ban, a kép szerkesztésében, felépítésében is. És ebben szerves folytatója annak, amit a kiét háború közti művészeti reakció megsza­kított, folytatója, örököse a „Nyolcak” (közülük Pór Bertalannak tanítványa is volt) forradalmi kezdemé­nyezésének, érzelmi tarta­lom és ésszerű forma egy­sége kifejezésének. Érzel­mi és értelmi életünk egyen­súlyra való törekvése nap­jainknak is jellemzője, s Bokros László piRtúrája ennek az egyensúlynak ti­pikus példája. Ezért vonzódik a gyermek- rajzokhoz: „Gyermekeknek’’ című sorozatával. Egyikü­kön lovat látunk, petróle­um lámpát és gyufás do­ságot egyformának nyilvá­nítja, egyformán közel van hozzá. Nem jelenti ez azt, hogy Bokros piktúrája valami­lyen szubjektív, egyéni, — extravagáns piktúra. Nem olyan a valóság, amilyen­nek ő festi, de az a való­ság. S most megint emlé­keztessünk a Tisza-parti képeire, száradó varsákra, a Tisza hídra, a halászokra, tanyákra, boglyákra... Hogy benne van ké­peiben a füzesekben, ná­dasokban megszűrt pára, a Tiszavidék atmoszférája! Aki fürdőit a szolnoki híd alatt, aki bukdácsolt már a partmenti kőveken le a víz felé, az tudja, hogy a víz valóban olyan mélynek és végtelennek tetszik, mint az ő képein, s a halászok há­lankákra. S ha még hozzá­vesszük, hogy a pannon tájban mennyire eluralko­dik a kék szín s mennyire kedvesen játékos ez a táj, kőbányáinak töréseivel, ka­nyargós útjaival, hullámos dombjaival és ha megfi­gyeljük, hogy Bokros Lász­ló hány színt tud elmon­dani a kék különböző tónu­sával, és ha kellően érez­zük fehér foltjaiban az anyagszerű testet, a követ, a képet tartó síkokat, ak­kor érezni, látni fogjuk benne a képi ihletet adó valóságot is. Bokros László kifejező eszközeinek széles skálája van, de bármilyen távoli­nak is lássék a „Tanya” síkszerű egyszerűsége és a „Gyermekeknek” sorozat színgazdag játékossága, va­lójában azonos művészi el­gondolásból születtek. Va­lamennyiben közös a sok­arcú valóság áhítatos cso­dálata, a természeté, csalá­dé, paraszti munkáé egy­aránt. Közös bennük a tu­datos, pontos képformálás, a dolgok, színek értékének megbecsülése, közös ben­nük a műgond. S ez kü­lönös erénye Bokrosnak. Nézzük meg közelebbről: íH:ÁJÍ bo$t. A lámpa játékosan rajzolt, a doboz élettele­nebben körvonalazott, a lő szinte geometrikusán el­vont De mintha gyermek­kori emlékeinket idézné, a közvetlen környezetünk — nagy emeletes házai elé nyomakodó ló képét, a pet­róleumlámpa fényét, a né­pi szőttesekre emlékeztető s a kép bal sarkában lefe­lé hulló színes csíkokat. Benne van a képben a gyermekrajzok jóhiszemű naivitása és benne vannak felnőtt korunk emlékei, — egyszerűség és komplikált- ség ellentétel. Ez a sorozat a „Gyermekeknek” rokon azzal, amit Bartók Béla csinált amikor népi dalla­mokat úgy irt át zongorára, hogy azt gyermek és fel­nőtt egyformán magáénak érezhesse. Bokros mit tesz a festészetben, — ha ezt mondja: „Gyermekeknek”? Fest zongorát például, s mellé egy durcás kislányt, s a zongora feketei, „sír”, „nyerít”, akár Ady zongo­rája amit kín-keservében nyű a leányka, s benne van a muzsika, a ritmus, az erő is, és olyan közvetlenül — minden felnőttes s kispol­gári előítélet nélkül, mint ahogy a zongora mellé erőltetett gyermek érzi. S festőíleg: a gyermeknek nincsen közel és távol — fent és leni a gyermeki vi­lágkép nem olyan sok di­menziós, nem olyan tág, — mint a felnőtté, a gyermek­hez minden valóság egy­forma közel van és minden annyira fontos, amennyire számára fontos. Ugye így már érthetőek Bokros ké­pei is? A „Mozdony” pél­dául, amelyik nagy és ha­talmas, mert betölti a te­ret, de átlátszó és kazánja hullámosán játékos, mert a gyermeki képzelet a fé­lelmetes vas és gőz erejét is megtöri, meg kell törnie, hiszen olyan nagy és hatal­mas. És érthető ez a naív szemlélet, mert a végtelent és közelii a kiismerhetet­len rémet és á -'tsző vaió­BOK&GS ULSZLÚ: ETETŐ lói, a varsák valóban úgy fogják össze kerek és kú­pos formákba a végtelen vizel mint az ő képein a hálók sárga foltjai a vég­telen kékséget Máskor meg szinte a végtelent merik ki éppen ezek a halászhálók, úgy, hogy Bokros a víz­szintes kék síkba valami furcsa, hálószerű hyperbó- likus formát fest végtelen­be a végeset. De aki jára­tos a geometriában, tudja, hogy éppen a hyperbola az a térforma, amelyik vissza­tér önmagába a végtelen­ből s jelképezi egyedében a végtelent. Nehéz erről úgy írni, hogy mindnyájunk szá­mára érthető legyen, ne vegye hát rossznéven az ol­vasó, ha fogalmak sűrűje állja néha útját. De meg szeretnénk mondani, s min­den oldalról igazolni, hogy Bokros László festészete több a pillanatnyi benyo­mások rögzítésénél, több színélményeknél, hegy: ő valóban az élei a világ egé­szét éli át s fejezi ki. Van a városi tanács tulajdoná­ban egy képe. A kép egyik felén az éggel ölelkező kék víz, majdnemhogy egy sík­ban, a másikon: a víz part­ja, vöröses házakkal. Szín­ben: kékek és vörösek egy­más mellett, témában víz és vízpart, természet és ember alkotta táj. De mindnyá­junk számára kékek békés nyugalma egyrészt s a vö­rösek megtört elevensége, másrészt, illetőleg: együtt, egymás mellett, abban a feszültségben, ahogy a va­lóságban is vannak, ahogy kék és vörös, nyugalom és mozgás, természet és ember élnék. Van egy különösen meg- gondolkoztató képe Bok­rosnak: a „Dunántúli táj”. Furcsa amorf alakzatok, kékben, fehérben. A rátóti kősivatagra emlékeztetnem, egy kegyetlenül rideg, fát- lan, virágtalan karsztos vi­dékre, minden rendszer nélkül kiemelkedő dolomit sziklákra, kiégett gyepű­egyetlen színsík a rétegesen felrakott festékek milyen skálájából áll össze, s amit mi csak kéknek látunk, mi­lyen mesteri, bonyolult s gondos mívességgel készült! És amikor olajképeiben bi­zonytalanná válik, s elvész a részletszépségekben a kompozíció egészének ro­vására, amikor „zavaros” lesz a kompozíció s „raga­csosak” a színek, nyomban el is hagyja az olajat, bár­mily csábító legyen s át­tér a szűkszavúbb tempe­rára. És ez felel meg iga­zán művészi természeté­nek. Ezzel tudja a tiszai táj atmoszféráját legjobban visszaadni, a párában meg­szűrt folyó, füzesek, náda­sok csodálatos világát, s ezzel tud végtelen mélysé­get adni képeinek, s egy- egy színsíkban is páratlan tónusos gazdagságot, ebben teljesedik ki képalakító látása. Van néhány valóban nagy képe, a „Tanya”, a „Nagy-Kunság", a „Száradó varsák”, a „Hálók?’, a „Gyermekeknek?’ sorozat egyike-másika s nem utol­só sorban a „Dunai táj” és a „Bivalyok?’. Ezek útján kell tovább haladnia, mert képessége megvan, hogy a hajdani „Nyolcak” forra­dalmi hagyományát ro­konszenves egyéniségével kamatoztassa, s megtalálja a ma formanyelvét. Ezen a kiállításon nem láttuk szép metszeteit, de a tanítvány­ból mesterré növő festő út­jának egy-egy állomását igen. Láttuk: mint nőtt ki a posztimpresszionizmusból a szerkezetesen építő pik- túrába. Szerencsés egyéni­ség, mert nemcsak szívvel, de értelemmel is dolgozik. Nézőiben jó visszhangot keltett. Harmincnál alig több képe alapos válogatás eredménye, elrendezése pe­dig, a budapesti Fényes Adolf Teremben, veleérző, kitűnő érzékű rendezőre valla, Ritly Valériára. Koczogh Ákos AZ OLVASÓK a KRITIKA 4 kinek szívügye mindaz, ami nálunk történik, an­nak igazán nem „szárazok” a statisztika számai. Ha — például — azt olvassuk, hogy 1951-ben, 143 millió, 1957-ben 310 millió, tavaly pedig 672 millió könyv talált gazdára, nem lehet nem meglátni ezekből az általános adatokból is a növekvő érdeklődés jelzését. Bizonyos ugyanakkor, hogy a legárnyalatosabb kultúrstatisztika sem tükrözheti vissza teljes pontossággal: milyen szere­pet tölt be a jó könyvek választékának és az olvasásra fordított időnek gyarapodása, a szépirodalmi olvasmá­nyok növekvő hatása életünkben? A számok és adatok legalacsonyabb elemzése is csak megközelítheti azt az összetett társadalmi hatóerőt, amit olvasói közvélemény­nek neveznénk. Miben különbözik az olvasói közvélemény az iro­dalmi közvéleménytől? A másodikba beletartozik az írók­nak, irodalmároknak, a könyvkiadás és könyvterjesztés munkásainak, a könyvtárosoknak és általában a kulturális neveléssel foglalkozóknak egyes könyvekről és általában az irodalomról alkotott véleménye. Csatoljuk ehhez azok néze­teit, ízlését, ítéleteit is, akik — bár nem dolgoznak rend­szeresen kulturális területen — de élénken részt vesznek öntevékeny irodalmi színpadok, irodalmi körök, olvasó- mozgalmak és versenyek munkájában, s szorosabb vagy lazább kapcsolatban vannak az irodalmi folyóiratokkal is. Az „irodalmi társadalmi munkások?’ száma állandóan növekszik és ez önmagában is biztató jel. Hiszen aktív irodalmi közvélemény nélkül nincs olvasói közvélemény. Ez az utóbbi azonban szélesebbkörü, mint az előbbi és ha igazán mozgásba jön, akkor ez a lendület visszahat­hat az előbbire. Olvasói közvéleményen az a gazdagodás értendő, amit a társadalom legszélesebb körei kapnak az irodalomtól. Az a szellemi, erkölcsi többlet, amit rui- gyon sokan nem is kapcsolnak össze magukban az iro­dalommal. Hiszen hányszor figyelhettük meg — városon és falun egyaránt —, hogy olyan emberek, akik magu­kat nem hogy irodalmároknak, de különösebben irodalmi érdeklődésűeknek sem tartják, mind természetesebben idézik — egy köznapi témával kapcsolatban — egy re­gény vagy vers valamilyen motívumát. Hiba volna nem észrevenni Fejes Endre regényének, a „Rozsdatemető” - nek nem egy szemléleti és ábrázolási hiányosságát. (Ezt a hibát — mellékesen — több kritikusunk elkövette.) De az olvasói közvélemény örvendetes gazdagodása, hogy különböző foglalkozású és érdeklődésű emberek között gyakran halljuk ezt a meghatározást: „Hát ez olyan Há* betler-dolog”. A Fejes regény a Hábetler-családban azo­kat az embereket ábrázolta (ismételjük, távolról sem tö­kéletesen), akik megelégszenek egy nagyon szűk élettel és el- és odúba húzódnak a történelem, az igazi élet elől. S a „Hábetler” kifejezés sokaknak megkönnyíti, hogy valakire vagy valakikre vonatkozó ítéletüket szem­léletesen megfogalmazzák. No, de Toldi Miklóstól Vaszi- lij Tyorkinig és Kárpáthy Zoltántól Davidovig sok tucat­jával sorolhatnánk fel azokat a tegnap és ma, magyar földön és külföldön született irodalmi hősöket, akik mos­tanában lettek részeivé az olvasói tudatnak. Nem állít­juk, hogy az irodalmi hősök — ahogy Gorkij nevezte őket, „szellem-szülte, de nagyon is élő barátaink” — mér helyet kaptak mindenki életében, gondolkodásában, be­szédében. fl cm szándékunk, hogy csökkentsük az irodalmat tudatosan megszerettető mozgalmak, rendezvé­nyek igen nagy jelentőségét. Szükséges azonban, hogy — az irodalmi közvélemény „élcsapata” mellett — felfigyel­jünk azokra is, akiknél nem számíthatunk arra, hogy hamarosan résztvesznek majd az irodalmi életben és az irodalom népszerűsítésében. Hiszen ezek a sznobok sze­mében ,u>zűz”, tudatlan tömegek is egyre többet olvas­nak és olvasmányaik hatása kezd látszani is egyéniségü­kön. És az irodalmi kritikának éppen olyan nagy a fele­lőssége, mert nemcsak azokat kell orientálnia, akik többé-kevésbé maguk is el tudnak igazodni a problémáit között, han m olyanokat is, akiknek néhány esztendeje talán csak a kalendárium volt az „irodalmi” élményük. Ezekre az olvasókra nem közvetlenül hat az elvi mély­ségű bírálat, hanem a kritikák, irodalmi viták eredmé­nyeit felhasználó újságírók, vagy akár fejlettebb olvasók közvetítésével. Nem túlzunk, hogy az elmúlt években szinte méitani arányban növekedett az olvasók száma és az olvasás — hogy úgy mondjuk — hatásfoka is. Sem­miképp sem az a cél, hogy a tömegek most már kritika- olvasók legyenek. Ám ha a kritika nem elég elv és nem elég színvonalas, ha nem figyel fel az irodalmi élet minden jelentős mozgására — és tegyük hozzá, a széles olvasói körök sokszor csak dadogva elmondott és formás felszólalásokban, levelekben meg nem fogalmazott igé­nyére — akkor nem érhetjük el, hogy az olvasói köz­vélemény előbb-utóbb szocialista szellemű irodalmi köz­véleménnyé váljon. A fejlődés útja az, hogy az átlag ol­vasó — a szépirodalom segítségével is — eljusson az illúzióktól a valóságig, a realitás gazdag, izgalmas voltá­nak belátásáig. Ezért >át a kritika különböző fokain nemcsak a dogmatizmus, a „stílus demokratizmusa” cí­mén sematizmust követelő nézetek csökevényeitől kell — sürgősen — megszabadulni, hanem attól a liberális, nagypolgári fogantatású felfogástól is, amely az olva­sókra bízza, hogy „csak úszkáljanak” az irodalmi mű­vek tengerében és nem segít nekik, hogy — a maguk szellemi fejlődése és a szocializmus közhasznú építése érdedében — megtanuljanak disztingválni. Hogy több- millió magyar ember előbb-utóbb aktív, az irodalmi ter­mésre is hatni tudó olvasóvá legyen, az igazán nemcsak szervezés dolga. De a kritikai erőit — igeni; — jobban, okosabban kell megszervezni, s az eszmei offenzívát igen következetesen kell véghezvinni ahhoz, hogy népünk szel. lemi szomjúságát mindig friss, üdítő forrásvízzel és soha ne poshadt löttyökkel oltguk. Antal Gábor

Next

/
Oldalképek
Tartalom