Szolnok Megyei Néplap, 1963. október (14. évfolyam, 229-255. szám)
1963-10-20 / 246. szám
t 8 SZOLNOK MEGYEI NÉPLAP 1963. október 20. £ lóugrott a kertből az élősövény résén, ázván továbbsétált át az udvaron, a ház felé. A szürke kavicsok — összeszáradt, meddő tojások — halkan csikorogva koccantak össze puha talpa alatt, mintha sóval lettek volna hintve; nem serkedt fű alóluk. A macska megállt, ahogy a feljáró elé ért. Vissza«, nézett: kelletlenül ténfer- gett a lábtörlő körül. Aztán lustán nekiindult a kilenc grádicsnak. A hőség merev volt, a verandáról nem kotorta ki a szél az ugorkasaláta szagát. Ettől émelygett a gyomra, már amennyiben tud émelyegni egy macskagyomor. Feltételezhető. hisz a macska ételéhez nem jár savanyúság. Ügy lépkedett, mintha arra vigyázna, hogy a márványutánzat minden mozaikkockáját külön lábával érintse. Ahogy elért a becsukott ajtóig — nem lévén más megoldás — fölugrott a verandakönyöldőre. Elbámészkodott. Az élősövény szögletesre nyírt zöld hasábjai úgy voltak az udvar felől a kert elé tolva, mint zömök várfalak, gátat vetve az onnan beomolni kész bujaságnak. A kertben pár apróbb gyümölcsfa, hátrább egy nagy- lombú dió, melynek levelei megfeszültek a háttér egén. Az udvaron egyetlen fáskamra állt mindjárt a veranda előtt, de úgy, hogy bal felől ennek a teteje képezze a horizontot. Itt szokott ő végigsétálni, mikor a verandán a hallgatag emberpár könyököl. —• Sokszor reá sem figyelnek. Mégis, mintha az a fáskamra csak azért lenne, hogy rajta egy macska sétálhasson: vasárnap délben, vagy máskor estefelé. Mert macska nélkül a háztáj olyan kopár... Legalább egy macska kell. És csak egy... Most, hogy ő sem mozdul, úgy áll minden, mint kihalt színpadon a díszletek. Másként minden rendben volna, de rémítő a rend bent is. A tányérja, naponta’ háromszor, ugyanaddig tele, a tisztaság, a kárpitozott székek még a konyhában is, felkuporodni sehova sem lehet. Lopni? Melyik polcon áll úgy a szajré?! Meg aztán mire? A biztonság abszolút. Még mintha az egér is egyenlő időközökben jönne. És a lustaság, a hoSz- szan-hunvorsás... Haj, jaj, minden de jó. Mégis meg kellene szökni. Lehet így élni? — semmi kaland... Hol van már az utolsó portya: foga közt a vér- szagú friss marhahús, repül a hasábfa. mit Számít... De így, hát élet ez? Egy dologra a biztonság mégis jó. A szakajtókosár- ra gondolt, a fényes kemence alatt. Benne a kicsinyek. Ki is bélelték egy kiszolgált bársonykabáttal, amelynek már zöldes volt a kopástól a háta és a könyöke. Melegnek meleg, de inkább ne lenne. Micsoda szörnyű szín! Haj.haj... Még mindig szép volt az asszony és valahogy, különös. De ez a különösség neki nem vált előnyére, mint általában a női szépségnek. A szeplők is — bár halványította őket — nem illettek az arcához, valami közönséges árnyalatot kevertek az amúgy fegyelmezett vonásokhoz. Szemhéja halványrózsaszín volt. ami elmosta a tartózkodó jellem szigorú körvonalait. Vörösesbarna hajában természetes hullámok. Nem festette magát. A konyhai rekamién ült. A diványpárnákra az újonnan szerzett huzatokat varrta. A festett virágcsokrok helyett vastag-or- mósan hímzett népieseket. ■„ Hiába, most ez megy.” Felsóhaitott, ahogy a kemence felé nézett, amelv fölött a fal védőn tömpe hollandusok envelegtek. A rizses dobozon meg pillangókisasszonyok. SZILÁGYI ISI VÁN: fitymálni fogják — gondolta. — Akkor is a konyhában maradunk”. Fölállt, előkeresett egy színes folyóiratból kivágott képet — a legutolsó űrhajóst —, és a kredenc üvege mögé állította. Jól ismerte az estére várt vendégeit, biztos volt a hatásban. A férfiak majd félrevonulnak, halkan beszélgetnek. Ha dohányozni akarnak, ott a veranda. A prímet majd úgyis a dörgő hangú, mázsás barátnő viszi. Erre a képre is... mintha már hallaná: „Na de hát ez a női szolidaritás. És az új párnahuzatok. Nem, nem megyünk be a szobába, ez a konyha, olyan lakályos. Sok szobánál különb.” Kérleltetés. s majd végül kint maradunk. Aztán a gyerekeik; a nyurga bakfis s a durrdi kisfiú. Hogy nőnek, nahát, milyen rosz- Kzak, milyen édesek, satöbbi. Fintorgott. Visszaült S dolgozott tovább. Körülötte régi és új színházi lapok hevertek: „Ami szép, komolyan, a divatban is visszatér, hiába...” Az ablakon meglebbent a légyvédő gézfátyol, a macska dugta be rajta a fejét. Az asszony ránézett. A macska várt még, de mivel a parancsoló „sicc ki!” elmaradt, beugrott a szobába. „Reggel óta nem járt bent, hadd jöjjön — gondolta az asszony. — Búcsúzzanak.” Ahogy a varrást befejezte, a két kezét hátratámasztotta, s a fejét álmatagon fölszegve, kislányosan ringatta magát a keményen rugózott rakamién. „Hogy is lehetne megoldani? Az egyszer biztos, hogy muszáj minél előbb. Utálatos dolog. A szomszédból a téglagyári gépész felesége egyszerűen a vízbe fojtaná őket. Ha a fiaira bíznám, még köveket is kötnének a nyakukra, hogy biztos legyen. Feri, a süket — aki a háztáj kevésbé kívánatos munkáit látja el — leásna két ásónyomot, s úgy, ahogy van, mindenestül beleborímacskának. párja nincs...” A télen, amikor a hosszú estéken a férjére várt, nem is volt egyéb szórakozása, csak ez a 'macska. „...S most mégis milyen kellemetlen helyzet elé állítja az embert...” Egyik színházi újságban nevető szőke sztárra bukkant, aki tigriskölyköt ölelt magához. Egy darabig ezt nézegette, aztán tovább lapozgatott. A kismacskák, ahogy az anyjuk magukra hagyta őket, kigombolyodtak a kosárból. Erre a vakmerőségre most szánták el magukat először, — rövid kéthetes életükben. Hárman voltak. Két szürke és egy fekete. Az egyik szürke magasra görbítette a hátát, a farkát függőlegesen tartotta, a végét karikába görbítve, úgy, hogy a másik szürke szeme elé monoklit tartson. A fekete csak a fejét emelte ki a kosárból. Lábuk remegett, háromszögű fülecskéik előre szegültek. Szemük tágra nyílt, de nem a csodálkozástól, — még nem tanultak meg hunyorogni. Az asszony lehajolt hozzájuk, s fölemelte a két kicsi szürkét. Hajszálnyi hangon méltatlankodtak. „Nézd, már a körmét is meresztgeti a kis huncut.” Az arcához emelte, s rövid. dünnyögő-dudoló hangokat hallatva szorongatta őket Közben a fekete is előmerészkedett „Milyen aranyosak. A másik is valóságos kis ördög.” Leült velük a reka- miéra. — Majd arca elborult, s tán még az ajka is megrezdült. Visszatette őket a kosárba, „összetépnék a függönyök rojtjait. Mosni, takarítani kéne utánuk. És betanítani őket.” Üjra az estére gondolt: „Megcsodálják majd, hogy milyen kis ördöngőselc. A leányka cibatolja, a kisfiú pedig majd agyonszorongatja szegényeket. Aztán meg nyaggatni fogják a szüleiket, hogy máskor is jöjjenek; megnézni a kistaná a kosár tartalmát... Milyen brutálisak.1' „Szemben a két vénkis- ^sszonynak pedig az egész jövedelmét a macskák eszik meg... Szentimentális bolondok.” Ahogy kifele ment elébe ért a macska, az asszony lehajolt hozzá, megsimogatta. A lelkes jószág a karja köré tekeredett, hevesen dorombolt. „Fiatal még, jó egerésző, játékos fajta. Hiába, a háromszínű cicákat... S ha majd nem lesznek, még kényelmetlenebb a magyarázkodás. Mi ienne, ha senkire sem bíznám? így meg sem kínoznák szegényeket” Megpróbált másra gondolni, de a kismacskák minden moccanása magára vonta a figyelmét. Viszoly- gott, s talán egy pillanatig habozott is. „Ezek szerint éppen ma délután kellene... elrendeznem őket. Szegények. Mire ez a buta érzelgősség? Mi lenne, hogy ha minden kismacska megmaradna?” Ogy nézett a mosolygós űrhajósnő képére, mint aki biztatást remél tőle. Az ember sohasem enne húst, ha minden jószág sorsa felett ennyit tépelődne. Fölállt, s teljes egyéniségét igénybevevő határozottsággal bevitte a virágvázát a másik szobába. Három szál feíhér liliom volt benne. Nyomasztónak találta az illatot. Mielőtt becsukta volna maga mögött az ajtót, körülhor- dozta tekintetét a homályos szobáin. Csak a liliomok fehér harangjai világítottak. És a" babák. Fehér és rózsaszín, tüli és selyemruhások mindenfelé. A kettős ágy tetején a legnagyobb. Sok- redős ruhája szétterült a sötét ágyterítőin. Eszébe jutott, hogy lefekvés előtt újra ki kell vinnie a vázát. Mit csináljon? Addig is benn hagyja. Újra belelapozott a képesújságokba. Most egy nagy anyakutyán akadt meg a szeme, amelyik oroszlánkölyköket szoptatott. Félretolta maga elől. Öltözködni kezdett. Mikor elkészült, behívta a nagy macskát a kamrába. Dobott neki egy darabot a friss húsból, és rázárta az ajtót. Előkeresett egy kiürült cukros staneclit, s gyors mozdulatokkal beletette az apró szőrpamacsokat. Mielőtt bezárta volna a lakást, körülnézett, arcán tartózkodó, mély, átszellemült mosol y- lyal... Hét óra felett járhatott az idő. A nyugati égen csurgatott mézszerű forró sávok feszültek. Még mindig nagy volt a hőség. A házak közt lebegő finom porrétegen hársfaillat szűrődött át. Meggyorsította a lépéseit. A férjét nyolcra várta haza, s addig végére akart járni a dolognak. „Sokat dolgozik mostanában szegénykém. Félévzárás. Mégis jobb a könyveim állás, mint az örökös terep. A pénz, hát igen. az egy kicsit megcsappant. Dehát mindenünk megvan. Elég lesz. Szolidan élünk. Persze, eleinte nehéz, de itt is kivívja majd magának az őt megillető pozíciót.” A kismacskák mocorogtak, kaparászták a staneclit a hóna alatt. Elővette, belenézett. Sötéten gomoly- gó belsejében az apró lények bujkálva vülóztak. Visszacsomagolta őket. — Léptedben mintha túlzott lett volna a határozottság. Ünnepélyesen közeledő kis csoportra lett figyelmes. Négy felnőtt és két gyerek. t,ök lennének ilyen korán? Nem lehet. Hallgassatok, na! Pedig mindjárt itt van az a keskeny utca. Ne, csak egy kicsit, na, ne nyugtalankodjatok. Mégis ők lesznek azok.” Valahogy eszébe eem jutott visszafordulni. Húsos karját rászorította a csomagra. Halk, nyöszörgő, vinnyogó vakfcanásokat hallott. Olyan hangokat, mint az a síró baba benn a szobáiban, az ágy tetején. „Mit türelmetlenkedtek hát!” — Már egészen közel jártak. Még erősebben szorította a mozgó staniclit, úgy hogy már ki se látszott a hóna alól. Nedvességet érzett a dereka táján. Homlokára kiült a veríték. — Ö, hát te így várod a vendégeket? — kérdezte az alt hangú, telt barátnő. — De... csak tudjátok... ez az én emberem annyit dolgozik... gondoltam, elébe megyek. A mások asszony kezében nagy, sötétvöröe szegfűcsokor. A társaság egyik férfi- tagja odahajolt a csokros asszonyhoz, és halkan, restell kori ve kérdezte: — Hány éves házasok? — Tíz — súgta neki az asszony. — Tvjenj nyugodtan, kerítsd elő — mondta a barátnő —. csak megijesztettünk. előbb még bemegyünk az állatorvosékhoz. — Hova? Ja igen... De Igazán, gyerekek, visszafordulok. — Ugyan, ne gyerekes- kedj, eredi, majd csak úgy egy éra múlva megyünk hozzátok. De te nem vagy ma a legjobb színben. Gábor Zoltánt Csatornaásók Lapát főiddel mérik a percei Talicskán tolják óráikat Függőlegesek és vízszintesek szabályairól beszélj nekik meg köbméterekről Ha vízről szólsz csak bólintanak és megmérik ' a felhők egyensúlyát Vállukon napszítta ing Szemöldökre húzott kalap Megmérnek téged is Szélfútta arcuk ráncai akár az árkok Délben kimért harapással esznek és két falat közt felütienek az elhagyott faluk Horizontjuk akár az ólom Talpuk alatt fakadó víz Egy szál pallón tolják óráikat Csak néha szólnak Agyagba ragadt a gondjuk Éjjeleik mint a vas eldőlnek És álmaikban megnyúlt gerinccel fönt állnak a gáton Kezük szemellenző és nagy hömpölygő vizeket látnak Pali ez József rézkarca — 0, nincs semmi bajom, csak néha olyan forróséig ömt él, mintha lázás lennék. — Szabad kezével letörölte a homlokált. Féüélegziett, ahogy egyedül maradt, aztán továbbindult. Eleinte tétova, majd egyre gyorsabb léptekkel. Elérte a mélyen lejtő keskeny utcát. Befordult. Lazábbra engedte a staneclit szorító karját. HaE gatózott. „Most egészen csendesen viselkednek. Hm, a kis huncutok. Hátha az árokban megijeszti őket egy kutya, talán még bántani is fogja? És hátha gyerekek találják meg és hazaviszik? Dehát macska csak egy kell. Csakis egy. És akkor? Volna leikük otthagyni a többieket?” Szédült. A kertek alá ért, a bodzabokrokkal eltakart vízmosásig. Nem mert arra nézni. Minden bokor alól megdühödt kutyák ezétálló, ujjnyi fogai meredtek rá. „És hátha majd elviszi, hogy megszoptassa őket? Miért ne? Csak az oroszlán kölykeit szoptathatja?” Forró borzongás futott át rajta. „Vagy akkor ezeket kell felfalnia.” Egészen közel ment az árok széléhez. Elszántan szétnézett. Merev mozdulattal felemelte a könyökét. A nedves zacskó kihullt alóla: puffant az árok fenékén. Aztán vagy két apró göröngy szaladt utána halkat frfcskázrva a pnpfrkoporsón. Most hirtelen lenézett utánuk. „Nem mozdulnak. Kivárják, amíg elmegyek. A kis . hunc ltok.” Minden úgy zajlott le, ahogy az előrelátható volt, és ahogy elő volt készítve. Simán. Miután a társaság elvonult, s benn a szobában az ágyat is megvetette, kijött a konyhába: a vázát hozta a liliomokkal. Megállt az asztal előtt. Merengett. Talán azon, hogy benn a férje vetkőzik, készül lefeküdni, vagy tatán azon, hogy a liliom vastag szárán milyen picik a levelek, derékban nyomorított pikkelyeik. S milyen hódító az illatuk. Felkapta a fejét, hirtelen ellépett az asztaltól, s kinyitotta a kamraajtót. A macska kijött, elkezdett körözni a konyhában, a bútorok körül Az asszony figyelte. Remélhetőleg hamar napirendre tér a dolog felett. Sőt ma este azt is megengedem, hogy benn aludjon”.« A macska elkezdte kaparászni az ajtót — jaj, az új festés — hasított bele. — Most nyár van, ilyenkor az állat kinn szeret. Tétovázva indult, hogy kiengedje. A hideg kilincs érintésétől megrázkódott: — ^Hogyne, hogy visszahozza őket.” Visszafordult, s megállt az asztalnál. A macska ránézett az ajtóba kapaszkodó lába felett. Egyik szempárban irtózat, a másikban kétségbeesés. Az asszonynak úgy tűnt, hogy a macska szeme egyre ferdül, aztán tovább fordul a függőleges felé és azon is túl. S mint két keskeny, villogó propeller, forogni kezd. A lába az ajtónál lassan lehanyatlott. Könv- nyezett. Leült szembe az asszonnyal. Az sóhajtott: hiába, ilyen az élet. A macska nem felelhetett. Ha tehette volna, talán igazat is ad áz asz- szomynak, főleg, ha át tudná érezni a gondjait. Mert milyen apróság ez a nagy világ igazán nagy dolgaihoz mérten. És meny- , nyi mindent megoldott már ez az aszony életében. Hiszen még csak egy gyereke sincs. mamiéi
