Szolnok Megyei Néplap, 1963. augusztus (14. évfolyam, 179-203. szám)
1963-08-02 / 179. szám
190S. augusztus 2. SZOLNOK MEGYEI NÉPLAP s m Szolnok megyei úttörők Balatonszepezden Balatonszepezden nyílt meg az idén a megye kiváló úttörőinek tábora. íme néhány kép, mely a vidám táboréletet mutatja be Az egésznapi fürdés, játék közben jólesik a finom ebéd Fegyelmezett sorokban indulnak a pajtások a tábornyitó ünnepségre FAKANAL MELLŐL aGÉPRE A negyvenhárom holdas lenföldet, kettéosztja a fehérfalú tanya. Gyepes udvarán két kombájn vesztegel. Kékoverálos nő tesz- vesz az egyik körül. Me- nyecskésen kötött pettyes kendője alól szőke hajtin- csek hullanak a homlokába. Nem simítja vissza, talán észre se veszi, olyan elmélyülten dolgozik. Tisztogatja, zsírozza a gépet. A köszönésre felém fordul. s kicsit zavartan törli meg a kezét, mielőtt üdvözlésre nyújtja. — Jónapotí Erdősné vagyok. — Találkoztunk mi már! Emlékszik? Akkor szántó- traktoron ült. Ismerős a neve Valóban találkoztam már néhányszor a csendesbe- szédű asszonykával. S a megyében sokaknak ismerős lesz, ha leírom a lánykori nevét. Vékony Róza,' a Kisújszállási Gépállomás traktorosaként vált ismertté a megyében, a nem túlzók, ba azt mondom, az egész Nemzetközi elismerést nyert a svájci kenyér- múzeum A pékmesterek nemzetközi szövetsége kongresszusán elhatározta, hogy nemzetközileg elismeri a Luzern-! kenyér-múzeumot, amely egyben a svájci sütőipar archívumát is őrzi. Az archívum nemrégiben kul- túrtörténetileg érdekes kiadványt jelentetett meg ezzel a címmel: „A kenyér és a sütemény szerepe a régi Egyiptom életében és vallásában”. Kétszázharmíncezer látogató Shakespeare szülőházában 1962. április 1-től 1963. március 31-ig közel 230 000 ember látogatott el Strat- fordon-avonba, Shakespeare szülővárosába. • Frissítő „ideg-szőnyeg” Egy angol cég úgynevezett ideg-szőnyeget állít elő fáradt lábak számára. A szőnyeget elektromos árammal, töltik, ami rálépéskor automatikusan megújul. Az áram a masszőr szerepét tölti be. Rendkívül kedvesé hatású fáradt és érzékeny lábak kezelésénél. országban. Egyike volt 6 azoknak a lányoknak, akik az ötvenes évek elején traktorra ültek. Vékony Róza a Zetor vezetését tanulta meg, s olyan mestere lett a traktoros szakmának, hogy 1953-ban már kormánykitüntetést kapott A fiatalasszony gondolata is a múltban kalandoz: — Három évig dolgoztam Zetorral, aztán MTZ- vel, s az áratógépet is felváltotta a kombájn. Most férjemnek voltam a váltótársa. Amióta megszűnt a gépállomás, a férjem a Búzakalász Tsz tagjaként dolgozik. Természetesen a szakmában, traktorosként. Én meg családtagként segítek aratás-cséplés idején. Mindig azt mondom, nem ülök már gépre. Nevelem a kislányomat, vezetem a háztartásomat. Meg is vaVakító fehéren fénylik a hajó karcsú teste, hűsítő hullámokkal ölelgetik körül a Duna habjai. Messziről jött, testvérek közül, testvérek közé. Oldaláról távolra virít nagybetűs neve: Bratislava. Állok a hajóhídon izgalomtól frissebben dobogó szívvel, percek óta hallgatom, mint kedves, ismerős zenét, a kiszűrődő, dallamos cseh beszédet. Sajnos, nem értem. De így, érthetetlenül is örömet kelt bennem, felejthetetlen emlékeket ébreszt. Hátam mögött hétköznapi zsivajjal él, lélegzik u főváros, a Vigadó-téri hajóállomás, de én ünnepi örömmel készülök a harmadik találkozásra. Irénét várom. ü Először 1947-ben találkoztunk. Mikor hosszas huzavona után küldöttségünk Prágába érkezett, a háború dúlta, fájó emlékektől terhes város ezer színnel, harsogó zászlódísszel köszöntött minket. Akkor volt a világ ' ifjúságának első nemzetközi találkozója. gyök én addig, míg el nem jön a nyár. De aztán nem bírok otthon maradni, nem találom a helyem, hív, vonz a gép, a tágas határ. Hiába, nagyon megszerettem a szakmám, nem tudok egykönnyen hűtlen lenni hozzá. Nagyon nehéz leküzdeni a gép utáni vágyat és rettenetesen hiányzott, amikor .léhány évig nem dolgoztam. Alig vártam, hogy nagyobb legyen a kislányom; a nagymama gondjaira bíztam, s újra traktorra ültem. A férjét váltotta — Most hogyan sikerült az aratás. — A Balaton kombájnra nincs panaszom. Jól bírta a hajrát, s learattunk, elcsépeltünk vele negyvenhat vagon gabonát. Igaz, sokszor éjfélig is a nyergében ült a férjem. Nappal elég sűrűn váltottuk egymást, így a nagy hőséget is jobban birtuk. Most volt már nehezebb, hogy magamra maradtam a len cséplés- nél. Délutánonként gyakran úgy éreztem, leszédü- lők a gépről — a meleg A víg Sággal telt, táncos, daloló napok után Lidicét építették a VIT fiataljai; Lidicét, amit a gyűlölet, a barbárság tett egyenlővé a föld színével. Majd én ismerkedni apám szülővárosába, Lounyba tértem. Ott ismertem meg Irénát, édesapa gyerekkori barátjának, egy ősz vasmunkásnak vékony, kedvesarcú, velem egykorú lányát. Nem értettük egymás nyelvét, de fiatalok voltunk, szívünk közös érzésekkel dobbgnt össze; karonfogva jártuk a romantikus középkori város zegzugos utcáit, botladozó német szavkkal társalogtunk, és mennyit tudtunk nevetni. Az életre készültünk, ő a gyárban, én az iskolában. Akkor indultunk el, és világmegváltó csodákat akartunk tenni. Az öregek; Leroch bácsi és apám — kiket negyven évi távoliét után fűztek ismét egymáshoz a gyerekkori emlékek — meghatott mosollyal szemlélték szele- burdi fiatalságunkat. Versengve ontották ránk fáradt szívük minden szere- tetét. Fűződtem a gondtalanságban, az örömben, a sok földi jóban, mert bizony akkor nálunk nagyon nehéz és a por miatt. De szerencsére egyszer se lettem rosszul. Az eső meg lehűlést hozott. Ez nekünk jó, de nem így a lennek. Forgatni. szárítani kell a rendeket, csak aztán csépelhetjük. — Mennyi lesz a nyári kereset? — Pontosan még nem tudom, de vagy háromszázzal megszaporodott a férjem egysége. Az én teljesítményemet is az ő könyvébe jegyezték. — Ha vége lesz a csép- lésnek, ismét felcseréli a gép kormányát a főzőkanállal? — Fel. A szántótraktoron már nem leszek váltótárs. Nagy géppel, Sz—100- assal dolgozik a férjem, azzal tán nem is boldogulnék. Erdős Józsefnét tehát néhány nap múlva ismét a gyermeknevelés, a ház kórüli munka köti le. — Hogy meddig bírja gép nélkül? Talán a jövő nyárig. Mert hiába fogadko- zik, hogy felhagy a szakmával, nem tudja megtenni. Nagy Katalin volt még az élet, s rövid, húszéves létem tele volt már nyomasztó élménnyel, háborúval, éhezéssel, kukoricakásával. Hogy Irináé is talán? Ez akkor eszembe sem jutott, mert Leroch bácsi és családja csak adott-adott két kézzel nekem. Mire hazaindultam, cipelhetetlenné tömték a táskámat, új ruhákba, új cipőkbe húztak. Egy apa várt, s egy hét múlva kettő búcsúzott tőlem a lounyi állomáson. De hát miért? — kérdezgettem örömkönnyek között tőlük. — Kommunisták vagyunk — szólt az öreg vasmunkás csendesen, s e néhány szóval magokat hintett zl bennem, amiknek be kellett itthon érniök. Néhány év múlva meghalt édesapám, távol tőlünk, abban a cseh kisvárosban. f 2 1956. október 23-án indultam el, hogy hamvait hazahozzam. Mire Lounyba értem, itthon felfordult a világ. Gyötrő bizonytalanságba, aggodalomba fúló napok, hetek következtek, azt sem tudtam, mikor jöhetek haza. Hogy bírtam volna ki nélkülük, ha nem fogják a kezemet, ha nem ülnek velem hosszú nappalokon, éjszakákon át a rémületet rikácsoló rádió mellett? Az öreg Leroch apám helyett apám lett akkor, Iréna drága, együttérA harmadik találkozás A RÓZSABOKOR vendéglőtől a késdobálóig Ellenőrzés a konyhában, a raktárban Dr. Berta Ágnes, a Szolnok megyei KÖJÁLL orvosa ideiglenesen, kéthó- napi időtartamra tölti be a közegészségügyi felügyelő feladatkörét Karcagon. Vele indultunk el az ellenőrző körútra. íme a tapasztalatok. A berekfürdői étterem raktárai zsúfoltak, nem szellőznek. A dolgozók öltözője piszkos. A tisztálkodási feltételek sem ki- elégítőek. Bent a városban szinte valamennyi látott vendéglátóipari egységben volt mit kifogásolni. A Rózsabokor vendéglő konyhájában nemrég kigyulladt a kémény. A tűz a fagerendát tönkretette. Ideiglenesen aládúcolták a beszakadt rész melletti gerendaszakaszt. A konyhát lepedő védi a hulló törmeléktől. Az üzletvezető szerint mór megtették a szükséges intézkedést a mennyezet rendbehozatalára. Dr. Berta Ágnes a mosogatót nézi meg. majd az egyik asszonytól megkérdezi: — Hány lével öblítenek? — Kettővel — hangzik a válasz. — Fertőtlenítőszert használnak-e? — Hát.:: — Ebben a konyhában kétszázötven személyre főznek naponta. Elengedhetetlen a neomagnolos öblítés. Három vízben tisz- títs'ák a tányérokat — figyelmezteti az orvos az üzletvezetőt. — Igen kérem! — ígéri. A raktárakat és öltözőket is végigjártuk. Az élelmiszercikk-tárolót nyugodtan kimeszelhetnék, a zsírt is letakarhatnák. A férfi öltözőben pedig igazán felesleges a krumplival teli zsák. Egy kis munkával a vetközőket és • zuhanyozókat szebbé, tisztábbá tehetnék. Következő állomásunk az fmsz 5-ös számú büféje. Lemegyünk a pincébe. Példás rend van. Elbúcsúzunk. „Szemben a Kunsági étterem. Látogassuk meg azt is” — javasolja az orvosnő. Ott is a mosogatás körül van a baj. A neomag- nol itt is ismeretlen. Egy öblítést szintén megtakarítanak. Pedig attól nem kopik a tányér, csak tisztább lesz. Az élelmiszer- raktár nagyon-nagyon rendes. Ám a másik, ahol a földes árut tárolják, éppen az ellenkező hatást váltja ki belőlünk. Még két kikötött tyúknak is jut hely a zöldség mellett. — Ezt a viskót rövidesen lebontjuk. Űj raktárt kapunk — tájékoztat az üzletvezető. — Az jó lesz — ennyi az orvosi megjegyzés. Sétánk a Horváth Ferenc utcai italboltnál ér véget; A söntés mennyezete beázik. A raktár kicsi, rendetlen, zsúfolt. Az orvos a csapost kérdezi: — Hol van az öltöző? — Az itt nincsen.-— Hol mosakodnak? — Otthon. Hát ilyen körülmények vannak az úgynevezett „késdobálóban’’. — Nincs erre a kocsmára semmi szükség. Ä város központjában éppen elég szórakozóhely van. A legjobb lenne becsukni — mondja Dr. Berta Ágnes már az utcán. Teljesen igaza van. — f — Ez Párizs! Az egyik vezető párizsi napilapban fedeztük fel a következő apróhirdetést: „Könnyelmű, de igen törekvő ifjú, akinek nem ártana némi ellenőrzés, keres szigorú anyóst, kevésbé zord leányzóval. Megkereséseket anya és leánya képével „párizsi védangyal” jeligére kérem a szerkesztőségbe”. z<5, velem aggódó testvérem. Rajtuk keresztül otthonom lett a város, új és új barátok álltak mellém, hitet adtak a szívembe, akaratot az izmaimba. S a város keze féltő gonddal nyúlt utánam Pozsonyba. Komáromba, egészen a határig, mikor végre, november közepén hazaindulhattam. Akkor, a bajban, a bizonytalanságban adták a legtöbbet nekem. A köny- nyeiket, az én hazám miatt ébredt fájdalmukat; meleg, emberi szívüket adták, aminél többet ember nem adhat a másiknak. S mikor itthonról, később, hálatelt sorokkal ment a levél, újra csak ez volt a válasz: — Kommunisták vagyunk. m Azután tovább szálltak, repültek az évek. S én most a harmadik találkozásra készülök. Most nincs dalos, nagy örömünnep, s elszállt felettünk a kacagó ifjúság; — nincs gyötrelmes tragédia, távolba veszett a húsbavágó fájdalom. Most csendes hétköznap van, épülő, dolgozó város tárja ki utcáit előttünk. Iréna jön a hajóhídon, mosolya a régi, egymásba karolunk, mintha csak tegnap váltunk volna el, s botladozó, német szavakkal az életünkről, a munkánkról beszélgetünk. — Szép a te hazád — mondja ő —, szépek az épülő házsorok, a mosolygó emberek, a szépruhás kisfiúk, kislányok. Nyüzsgés, munka, vidámság, amerre nézek. És hozzánk mindenki nagyon kedves. így csak azok az emberek tudnak élni, akik hisznek abban, amit csinálnak. Iréna mosolyog. A villamosra, a tolongó megállónál felsegít egy öreg nénit, az átjárónál megfogja egy kislányka kezét. Meleg derű és emberszeretet sugárzik belőle. Egyszerű, mindennapi ember ő. Otthon gyárban dolgozik, neveli gyermekeit, csendesen él, mint körülötte, körülöttünk annyi millió asszony. Hol vannak a világmegváltó csodák, amikről 1947- ben az első VIT-en ábrándoztunk? Merő légvárak lettek volna csak, amiket szárnyaló, ifjú szívünk épített, s amik a szálló évekkel együtt elrepültek? Nézem Irénát a harmadik találkozáson, és érzem, hogy nem úgy van. A Lidicét újjáépítő ifjúság együtt, váll a váll mellett részese lett az álmok alkotó megvalósításának, s e lázas munka megszülte belőle az új világ Űj Emberét. Ezt a bizonyosságot adtad nekem a harmadik találkozáson — újra te adtál ajándékot, drága testvérem, Iréna. Kislak; Gyuláné Tiszaföldvár
