Szolnok Megyei Néplap, 1963. június (14. évfolyam, 126-151. szám)
1963-06-16 / 139. szám
4 SZOLNOK MFRTÍ1 NßPLAV* 1965 iCfffft» tB CCCSE ÁRPÁD FESTŐMŰVÉSZ gyűjteni én ycs kiállítása előtt Gecse Árpád festőművész gyűjteményes kiállítása csaknem negyven év művé. szí terméséből ad keresztmetszetet, s így a kiállítás alkalmat nyújt arra is, hogy a művész egész életpályáját végigkísérhessük. Gecse Árpád 1900-ban született Alattyánban. Iskcn- lai tanulmányai után a Képzőművészeti Főiskolára került, ahol mesterei Balló Ede és Rudnay Gyula voltak; Főiskolás korában. 1921-ben készült Tavaszi nap című, alattyáni részletet ábrázoló képe is látható a tárlaton. A főiskolai évek után Olaszországba, a művészetek hazájába indul tan uh mányútra, és ott Velencében Stefaniinál. a kiváló olasz mesternél tanul. Hazatérése után a szolnoki Művésztelepre kerül meghívás folytán. 1927-ben a Művésztelep 25 éves jubileumi kiállításán Szolnokon tizenkilenc olajképpel — köztük az öregasszony, Feleségem arcképe, Kendertörők. Tatárjárás, Zagyva-részlet, Téli táj — és hat rézkarccal — köztük a Nyomor és a Vásár — szerepel. S még ugyanabban az évben az Országos Magyar Képzőművészeti Társulat 1927/28. évi Téli Tárlatán, a Szolnoki Művésztelep Budapesten rendezett jubileumi kiállításán is bemutatásra került négy oiaj- loépe. (Öregasszony. Puszta. Önarckép és Őszi verőfény.) A Puszta című képet a főváros megvásárolta gyűjteménye részére; A húszas évek végén készült képei, portréi és önarcképei biztos kezű művészre vallanak. Jelentős alkotása a katalógusban is közölt Öregasszony című festménye, amelyen a sötét háttérből kivilágló arcot nem' igyekszik aprólékosan megoldani, hanem a lényeges részletek hangsúlyozásával oldja meg a feladatát. önarcképei közül egyik- másik friss plain-air színmegoldásával vonja magára a figyelmet. A Szolnoki Művésztelepen töltött néhány éve után véglegesen szülőfalujába, Alattyánba költözik. Itt a jászsági falu friss színvilága a plain-air felé vonzza. Néhány szép tájképe, önarcképe, csendélete tanúi ezeknek az éveknek, A plain-air világába tett gozik és szerepel is a szolnoki és jászberényi kiállításokon. Képei a falu mindennapi életét tükrözik; A hófedte, vagy a porral borított festői utcarészletek. Zagyva-menti tájak mellett a dolgozó em. bér is festővásznára kerül. A Borsócséplés, vagy a Szöllőmunkás című festménye jó példa erre. Témaí’ mm rövid kirándulása után ismét korábbi stílusához tér vissza; De művészetében a háborús évek hatására bizonyos megtorpanás észlelhető. Szerepel hazai kiállításokon Budapesten, Jászberényben. Szolnokon, az utóbbi helyen a negyvenes évek elején egy sikeres gyűjteményes kiállítással is, de újból csak az ötvenes évek vége felé talál teljesen magára. A kiállításon bemutatott festményeinek zöme 1959. és 1962. között készült; Ebben az időben már rendszeresebben délkörének skálája állandóan szélesedik. önarckép virággal című, finom, kis alkotása a legutóbbi Téli Tárlatról került a szolnoki múzeum gyűjteményébe. Ez és a legutóbbi években készült festmények jó része színes derűs hangvételű; Széles ecsetkezelésük, friss megoldásuk azt a reményt kelthetik, hogy Gecse Árpád festőművésztől még sok szép alkotást várhatunk nemcsak a tájképekben. hanem az emberábrázolásban is. Kaposvár; Gyula Hamlettól— Hamletról Hamlet most hófehér modemgalléros inffben van, barna selyemnyakkendőben. Mögötte nem o hel- ; singőri palota bástyája ; emelkedik, hanem egy ; klubhelyiség prózai hátsó ; fala, büféablakkal, presszó- : géppel. — Szembenállók az : anyámmal. Szenvedélyesen ' kitörök ellene s ő szememre veti, hogy durva és goromba vagyok. S nekem valami belső kényszerből még hangosabbnak kellene lennem. Igenám, de az érzelmeket a végletekig nem fokozhatjuk. És akkor anyám szemrehányásai közben meglátok mellén egy medaillont, képpel. Hirtelen megnyugszom, nyugodtan, szinte józanul nyúlok a kép után s csendesen mondom — jó, akkor beszéljünk erről. Nézd apám képét — hasonlítsd össze. S ekkor, erről a szintről lendülök tovább. Hamlet önmagáról vall. A színész nagyon emberi módon hallgatósága, a szakmabeliek, a szolnoki színház színészei előtt vall a titokról: az alkotás folyamatáról. Magyarország egyik legintelligensebb, legtudato- sabb színésze mondja el, hogy mennyit ad hozzá a pszichikumból, valahonnan nem is a tudat alatt, hanem a tudat mélyebben fekvő rétegeiből az alakításhoz, hogy a közönségnek az legyen a természetes, reális és modern, amit fényesveretű jambusokban hall a színpadon. Gábor Miklós beszél. S amit mond, ei is játssza. Éli. Szemünk láttára, fülünk hallatára alakul a szerep, aminek immár másfél századik előadásán köny- nyeznek és tapsolnak a nézők. Két órát töltöttünk az alakuló, a formálódó Hamletiéi és ettől egyformán gazdagodott mindenki, aki a színművész alakításában a nemeset, a legmélyebben emberi vonásokat kívánja felfedezni, viszontlátni. — hí — Megette a kutya a protekciót igaégi ismerősöm, gye" rekkori pajtásom, a kis Kondor jön velem szemben a téren, és már messziről integet. Virgonc, jókedvű emberke, mindig ő volt közöttünk a legvidámabb. Nevetve élt, soha semmi nem vette le a lábáról. Most azonban, ahogy közelebb ér, látom, hogy meglehetősen gondterhelt, Má történhetett vele? — Egyeztető tárgyalásra sietek, — mondja lihegve —, de minthogy napok óta kereslek, csak meg kell áilnom egy percre, — Mondjad! Régóta ismersz, együtt rugtuk a rongylabdát, együtt loptuk a cseresznyét a parókia kertjéből, együtt jártuk a falut, ötvenhatban ie megtaláltuk egymás kezét... Tudod nagyon jól, hogy én nem szoktam, soha senkitől semmit nem szoktam kérni.- De veled talán vagyunk olyan jóban, hogy kérhessek valamit. Ha magamról lenne szó, föl se nyitnám a számat, de most a gyerek sorsa múlik néhány szavadon. Ismered a Karit. Jóeszű, tehetséges gyerek. Ha buta volna, ha nem érdemelné meg, téged hoználak kellemetlen helyzetbe, Egy-két szavadba kerül az egész... — Miről van szó? — A felvételéről... Csak annyi kellene, hogy lássák, a Kari mögött is van valaki, Hiszen hiába jóeszű ha • másikat tolják valahonnan! Az egész élete rúmen- ne a csalódásra. És nem tudnék vele mit kezdeni, ha nem vennék föl. Jeles volt a bizonyítványa, matematikából végig kitűnő... Hát csak azt kérném; állj mellé! — Hogy is mondjam? Tudod, hogy bizottság dönt... Pártatlan, elfogulatlan bizottság... — No jó, hát ne haragudj! Igazán nem hittem, hogy... De várj csak! Többről van szó. Megette a kutya a protekciót. Neked magyarázzam, hogy már nem tesz semmit, ha nagy szemüvegje van a sógornak, szép vonalú Chewroletje és még szebb vpnalú titkárnője a nagybácsinak, vagy akár mindennap fejesekkel pa- t-óiázik a keresztapa? Elveink vannak — és most éppen én próbáljam ezeket megcsúfolmi? Lehet, hogy éppen ezzel rontunk el egy tiszta és jó ügyet... r ppen úgy beszélsz, ® mintha már mindenki ötven évvel öntudatosabb volna! Azt gondolod, hogy a Zsitvay fakereskedő gyerekét nem fogják prote- zsálni? Elhiszed, hogy minden ajánlás nélkül megy oda a bizottság elé a Ge- relyes főorvos lánya? Te ilyen naív vagy. vagy csak tetteted magad? Mindegy. Vedd úgy. hogy egy szót sem szóltam, — Már nyújtotta a kezét. — Várj csak! Ahogy «Imondod. erre nincs is szüksége a gyereknek, >— Nem-akarásnak nyögés a vége, Ne haragudj, hogy ezzel traktáltalak. Azt hittem, megérek még neked annyit, hogy merj szólni egy jeles tanuló ügyében. Vagy nem? — Csacsiságokat beszélsz! De hogy azt ne gondold, valóban a szándék hiányzik hát mondd meg. mit kellene tennem! — Mit? Semmiség. Egy telefon az igazgatónak... Vagy három szó, ha találkozol vele. Hogy megtanulja a gyerek nevét és egy kicsit a személyedhez kapcsolja... Semmi több... De igazán megteszed? Rábólintottam és elbúcsúztunk. Közönséges megalkuvás. de néha belekényszeredik az ember. Közben pedig valójában kiadja magát a protekció ellenségének. Üldözi, szidja, s ahol megfogja, megcibálja. Hát most magamat is rajtakaptam. De nem! Nem teszem meg! Lehet, hogy elveszítek egy kedves régi jó barátot. mégsem! Hogy is állhatnék oda? S lehet, hogy éppen rosszat tennék a gyereknek. Hiszen a protezsá- lás eleve valami gyengeséget sejtet. Szó sem lehet róla! r bben megegyeztem ^ magammal, s bár napokig keserű volt a szám, lassanként elfeledtették velem az esetet az újabb gondok, majd ehhez hasonló és más kérések egészen edzetté tettek. Kondortól azonban féltem, Féltem, hogy valahol összetalálkozom vele és megkérdezi, mi van a gyerekével, mit ígért az igazgató? Űj úton kezdtem járni, hogy meg ne lásson, megmondtam a telefonközpontosnak, hogy ha egy rekedtes hang keres, semmiképpen ne kapcsolja, s ki sem mozdutam, ha nem föltétlenül kellett. Két hét múltán azonban már nem volt egérút. A tanácsháza lépcsőjén kocogtam lefelé, s velem szemben ott jött Kondor. Meglátott, már visz- sza sem fordulhattam. Oszloppá válni, egyedül az lett volna mentség, vagy az sem. mert Kondor már mosolygott és kezét nyújtotta. — Azt mondtad nekem a múltkor* hogy megette a kutya a protekciót! — Igen azt mondtam és tartom a szavamat ma is! — Meg azt is mondtad, hogy semmi értelme közbenjárásnak. segítségnek, úgy sem haisznál. lejárt az ideje. — Ügy van! Jól emlékszel! — Bizonyítsam az ellenkezőjét? — Nem fog menni. Egyre kevesebb már erre a példa. ■— De az az egy, amit felhozhatok. bizonyára meggyőző lesz. Karit fölvették! — És mi köze ennék az elvekhez? r nősíti a szabályt! Ne ^ szerénykedj, nagyon- nagyon köszönöm neked! Én tudtam, hogy megteszed, s azt is, hogy eredménye ! lesz. Hát mégegyszer... —- - mondta, és átölelt hosszan, barátságosan, ahogy gyerekkorunkban utoljára, Sz, Simon István Bóka László: Ó, TISZATÁJ... Olyan szép ez a kis haza, ntíndenik tája és kerek egésze, ahol megállsz, megérkeztél haza, ezerarcú » mégis egy minden része, Dunának lejtő börzsönyi hegyek, szigetközi szárnyas-sziget-világ. Kemenes hátán kék felhő-nyereg, Villány, Szekszárd, hajlik a lágy borág, Völgység völgyén, Bakony borzas haján, Vértes alján a szél szellővé lágyul, arácsi borral köszöntlek, hazám, Csokonai tanított rád, Dunántúl. Kevitől Dorozsmáig egy a szél s Mátészalkától Mezőhegyesig, Kecskemét, Szeged egy nyelven beszél, a porfelhők az esőt keresik, Petőfi bölcseje, Katona sírja, kertté szépülő tengermélyi tar föld, kenyerünk íze és bőségünk zsírja, délibáb és valóság hona, Alföld. Nyírségi buckák, bodrogközi rétek. Sátorhegyek, Hegyalja, a Bükk kéklő homálya, homoki csiger, bor, mely táltos-étek, táj, amely alatt titkos táj a bánya, Ó, Mátra, Cserhát, tarfejű Pilis, Krúdy, Kazinczy, Mikszáth és Madách, hazájuk e táj s hazám nekem is, köznapi kenyér, ünnepi kalács. ' Tükrök; Velence, Balaton, Fehér-tő, hömpölygő Dunánk, kanyargó Tiszánk! Ki az, ki magát tükröztetni méltó? Bánk, Dózsa, Zrínyi, Petőfi... hazánk! fis mint a szem, múltba s jövőbe néző, eszmék fényévé tüzesül a test, Ös Pest-Buda, ormán a magyar néző téged csudái, proletár Budapest. Csepel füstje, Mátyás várának fénye, a vén Dunán új hidak árnya reng, a vár, a gyár, egy nép múltja s reménye, „Szabadság!” visszhang, mely jövőbe seng! Olyan szép vagy, oly meghitt-régi s oly áj, elporlattak a vén monostorok és Kőtelek határán, hogy megújulj mélyebben szántanak a traktorok, mert mélyebbre szánt eszméje is annak, kit este, fejés, etetés után villanyfény vár, akit könyvek fogadnak, ki eszméit leméri száz vitán, ki traktorral szánt és aki betűt vet, annak nem lop szívébe bút a táj, az éji vándor útja is derűsebb, gyárak fényétől fut a vakhomály. Túri süvegben motorkerékpáron robog, robog a volgai lovas, dúsabb a zöld csatomákszelte tájon, és kék acél, gyémánt szén, szürke vas villog, parázslik, rőt vörösen csordul öntőformákból létformákba árad, kilép a sárbul s kimosdik a porbul a régi táj, ismerd meg új hazádat. Szép az egész és egésze enyém is s minden részében egésze kitárul, a hazáról szól ez a költemény is s mégis neked vall szerelmet, Tiszántúl. Mert Szolnokon, hol ősi füzek árnyán a fürge Zagyva a Tiszába csobban, mint hazatérőt a két kapubálvány, úgy vár a hídfő, szívem beledobban s a szajoli gát hulláma úgy ringat szelíd Tiszánk haragja árterében, ahogy felleljük gyermek-álmainkat, deres fejünk hajtván anyánk ölébe. Mint fák között futót marasztó ágak úgy fognak vissza kincses helynevek, hová való vagy? faggatnak a vágyak. Rákóczifalyát, vagy Fegyverneket, Tiszagyendát, vagy Túrkevit nevezzem? Tiszaigarról nóta száll felém, él-e még akit Földesen szerettem a kistemető zsongó éjjelén? ö, Tisza táj, sok egy ember szívének, hogy egybefogjon egyetlenegy ének! De azt tudom, ha Debrecenben éjjel a libakerti csörgő kút megállít, mint álomból ocsúdó nézek széjjel, kinek varázs fogta le szempilláit s most újra lát; látom, hol tévelyegtem — bolygó kalózhajók hová ragadtak — a konyhakert élő sövénye rebben s hallom neszét aluvó madaraknak — s keresem a házat, az asztalon bor és kenyér, könyv, toll és tinta várnak, írom: „Ezerkilencszáznegyvenöt. Forradalom, A szovjet hadak Berlin alatt járnak s mire a táj tavaszba öltözik a kormány Debrecenből Pestre költözik.” ... Ö, Tiszatáj, így írom krónikádat, ö, Debrecen, így tárom fel valódat! Egy táj tükrében szeretem hazámat, ha Debrecenről, szólók hazám, rólad. Benned született újjá a szabadság, mely egész hazánk szabadsága lett, Mint a kisdedet, kézről kézre adják; egy anya szülte, nekünk született! így nő hazámmá a szeretett tájék, így nő orommá a kis Basahalma. — Debrecent látom, mintha álmot látnék; Téged várlak, népem roppant hatalmai
