Szolnok Megyei Néplap, 1963. május (14. évfolyam, 100-125. szám)
1963-05-05 / 103. szám
4 SZOLNOK MEGYEI NÉPLAP 1983. május 5. MEG VEI KÖLTŐK VERSEI Lukács Miklós: VÁRSZ Lehunyom pilláim, lássalak Kedves, míg itt. alkonyba érve, rád gondolok, a tájból almaillat Iebben s a fák résén fölsejlik törékeny mosolyod. A ribizlibokorral beszélgetsz, — látlak a kertben hol a birs súlyosan érik, csók-őrző tenyeredből eteted most öledre repdesett pihés csibéid. Itt állok jegenye sírásban, gerleröptű szellők hozzák hajad illatát, mozdulatod ringatja a cserbokor s égre kiáltják neved a vadlibák. Nyílnak már rézszirmú csillagfürtök a lombosodó este égi bokrán, fel-felrezzensz. várt lépteim sejtve, míg melegíted szombatesti vacsorám, szíveden még szelíd mosoly suban át, de nem hallod, a rózsatőn tücsök szól. Tűs ujjaid közt lyukas zoknim leng, konyhaasztalra dőlve elalszol... Hann Ferenc: TÓPARTON Tóparton kis, kövér kölyök Képe a vízben hempereg, Csöpp kezében duzzad a kő, S a hűvös vízcsepp rápereg. Hús rózsákat ringat a tó. A fenéken fehér kavics, S vidám gyerekhang csengve száll: Nézd ez fényesebb, mint a kincs! Boros Zoltán: ÍLNI Perceink ajtaja a holnap fény-falú csarnokára nyílik; lépjünk ki önmagunk s tegnapi gondjaink rácsos szigorából! Erősek vagyunk, tenyerünkön a Föld, sugaras ujjaink hegyén a csillagok. A gondok ágai ég-törp lombokat hajtottak fölénk; megnyugvás nincs, sem engesztelés. Súgd a megszállottak csendes hitével, szirénák múltba-ragadt nyelvének rikoltásával: élni! mert néha messzi vonatfüttyre, gyárak kiáltó hívogatására kiszárad a szánk, s fejünkhöz hideg gyöngyökből szorít koszorút a félelem. Pedig pincékbe hordók gurulnak, nem emberfejek, és rajokban már nem ődöngenek csendes emberek kinn a mezőkön s a gyárkapuk előtt együtt a varjakkal éhesen, feketén. Mert fényévnyire került a hunytszemű szenvedés tőlünk. Szavak zuhoghatnak táguló terekre, s gondolataink eldugott mellékutcáin is ágaskodó szelek ménese csattog. Gyávafi tegnap megfogott az utcán, s mint mindig, most is a közéleti dolgokkal határos, egészen eredeti elmefuttatásával kezdett traktálni. Szemében lelkesedés és nekikeseredettség vívott, külsőre pedig úgy tetszett az egész ember, olyan megtörtnek, mintha a világ minden gondja az ő tar fejében fészkelne. A gondolatmenetét már ismerem: nagy horizontú, szinte „kozmikus” elvi alapot épít mondandójának, s azután erre — mint cukrász a lakodalmi tortára — díszként mindennapos példákat aggat. Már kezdi is. — Kolosszális dolgok történnek«nanapság, barátom, kolosszális dolgok! Szédülök, ha bele gondolok, hogy ember csinálta bolygó kerülgeti a napot, s holnap talán a holdig és vissza érünk, míg a villamos bekocog a külvárosból a főtérre ... Tudod, micsoda emberi bátorság, alkotó merészség kell ehhez?! — Gondolom, kérlek, gondolom — így én ráha-' gyóan. Ha nem ellenkezem ugyanis, kevesebb ideig kell vele itt topognom a forgatagban. — De látod, éppen itt az óriási ellentmondás. Ugyanaz az ember, aki holnap űrállomást épít a Holdon, olyan kicsi, olyan gyáva itt a földön. — Hát ezt meg már/hogyan értsem? — Ügy kérlek, hogy... De vegyünk egy példát. Itt van ez a Krézli a könyvelőségen. Azon fundál, hogy hogyan lehetne eljutni a Vénuszra; lehet, hogy felis ülne az űrhajóra már elsőnek, de a főkönyvelőnek úgy gazsulál, mint egy misszionárius. Nem meri neki . megmondani, hogy rosszak a tényszámok, csak a feleségének suttogja el otthon a hálószobában; ugyanez a Krézli a hivatalban panaszkodik, hogy a felesége nem tud főzni, s ha a beosztottja hibát követ el, nem szól neki, csak így: „Óh, Mancika, semmiség, szóra sem érdemes” — társaságban pedig újságolja, hogy mennyit dolgozott már ma is a Mancika után. A szemébe? Azt nem! Ha keresztre feszítik, akkor sen*i Hát nem pipogya fráter? Illik ilyesmi az új kor emberéhez, a modern Prométheuszokhoz? — Nem, nem illik. De ne haragudj, sietnem kell, várnak ... Megmarkolta a kabátom ujját. — No, várj csak, várj csak, nem ilyen szimpla dolog ez. Tele vagyok hasonló történetekkel és ki másnak mondjam el? Ti hasznát veszitek ... tudom én, hogy abból spekuláltok, amit így felszedtek .. — Figyelj csak! Ma reggel bejött a hivatalba a Lazsáli, természetesen késve, statuálni, mert különben so(ha, de soha nem emelkedik a társadalom magasabb erkölcsiségre. Kihúztam magamat és egyenesen a szemébe néztem az igazgatóinak. Láttam, hogy jólesik neki ez a nyílt fellépésem és a várakozást is leolvastam az arcáról. S akkor elkezdtem... — Koháry elvtárs! A kollégák csak pislogtak, babráltak a ceruzájukkal a papírlapokon. — Én nem állhatom, ha az emberek háta mögött mint rendesen. Azt hiszed, szól neki valaki? Én is csak ültem, és szóhoz se tudtam jutni a környezetem közömbösségétől. Hanem mikor elment a főnökéhez megmagyarázni a dolgot, rákezdtek ám! — Disznóság, hogy ennek lehet! — Ha mi is így csinálnánk, vajon elnéznék-e nekünk? — Elvárja, hogy más dolgozzék helyette! S ekkor én felemeltem a kezemet — így ni! — s beolvastam nekik. Megmondtam, hogy aki nem beszél nyíltan, egyenesen, őszintén, az nem méltó a mai kor szelleméhez. A szemükbe mondtam, barátom, hogy mondják a szemébe! Csak a szemébe! Azt gondolod, ért valamit? Másnap azt suttogták, hogy Koháry meg Venkelné..i' tudod? De mikor Koháry bejött a szobába, olyan szemérmesen számoltak, mint akik kettőig sem tudnak számolni. Nos, ekkor én felálltam. Koháry mégiscsak az igazgató, nem illik a háta mögött beszélni. Végiggondoltam, hogy itt példát kell beszélnek... Zsuzsika gyors zörgésbe kezdett a számológéppel, Krézli meg elkezdett csukladozni és köhögni. — Én azt szeretem, ha ember és ember viszonylatában nincs semmi tartózkodás az igazmondás dolgában... ha nyílt sisakkal állhat meg mindenki mindenki előtt... Havalka kapta magát és kiment a szobából. — Én azt szeretem, ha egymás szemébe mondjuk a hibákat és az erényeket; tartózkodás, fontolgatás, kicsinyes érdekek dédelgetése nélkül... Csak a szemébe... mert nincs annál borzasztóbb, mint amikor az alkotásban oly nagyra nőtt ember lealázza önmagát azzal, hogy csak suttog társad erényeiről és hibáiról, mint a kávészürcsölő öregasszonyok. Ez nem illik a mi szédületes róbogású korunkhoz... S amikor idáig értem, éreztem, hogy most már meg kell mondanom, kereken, szemtől szembe. — Koháry élvtárs, én megmondom önnek isten és ember előtt, hogy ezek az amerikaiak nagy bajban vannak. Nem sokéig lesznek már elsők! És azt is megmondom nyíltan, őszintén, hogy ez a mai ebéd, ez a székelykáposzta, amit az új szakácsnő főzött, igen sósra sikerült. Ekkor az a cinikus Demény zavarba akart hozni. Közbekotyogott. — Miért nem mondod ezt az amerikaiaknak, meg a szakácsnőnek? Azzal érzékeltettem szemtelen közbeszólásának ürességét, hogy figyelembe se vettem. Hanem most már az igazgató dolgára fordítottam a szót. — Koháry elvtársnak is tartozom néhány keresetlen mondattal. Szeretném, ha nem értene félre és őszinteségemért őszinteség lenne a jutalmam. Én elnézem önt, amint nap-nap után utolsónak megy el a gyárból. Nem tesz ez jót az egészségének. És azzal is tartozom, hogy mióta ön a vállalathoz került, .itt egészen megváltozott a munkaszellem. Az emberek becsülik, szeretik, elismeréssel emlegetik az egész gyárban. Csak nem mondják meg így szemtől-szembe, mert a kispolgári csökevények fojtogatják bennük az őszinte szavakat. És nagyon kérem, ne nehezteljen rám ezért, mert így ki táru lkoztam... Láttam, hogy meghatódott és vártam, hogy erre csak szól valamit. De csalódtam. Olyan derék ember és mégsem! Hiába, még ő sem szokta meg az új légkört, még 6 sem véste a szívébe, hogy csak gátlástalanul, mindenkinek és mindent csak a szemébe!... Gyávaifi lejárt ékkorraj mint egy öreg vekker. Diadalmas pózba vágta magát, majd kezet nyújtott, — Szervusz, kérlek, szervusz. Ti sokat segíthetnétek ebben a dologban! Aztán még valami eszébe jutott. — Apropos! Olvastam a cikkedet a Cinege-együttesről! Neked is megmondom, kitűnő oikk volt! Sajnos, egy-két sajtóhiba belecsúszott. No, ne haragudj, hogy így a szemedbe! Tudod, én már csak ilyen vagyok! Nagy időket élünk, emberileg is naggyá kell válnunk. Sz. Simon István BUDAI GABRIELLA: Vénasszonyok nyara ,A legény végzett a tanácsnál és a nagytiszteletű úrnál. Elsorolta, mennyit szenvedett az elhunyt, milyen hűségesen gondozták, továbbá, hogy kiktől kell elbúcsúztatni. Cédulát vitt, arról diktálta a sógorokat, ángyikákat, nehogy kimaradjon bár egy távoli keresztkoma is. Nagy sértődések esnének abból! Savanyú arccal guberálta le a százasokat, ami a temetésért járt, mivel egyházi adót nem fizettek, örültek, amikor bejött, hogy nem kötelező. Kezet fogott a pappal és ment. A Petőfi utcán, a szociális otthon előtt kellett elhaladnia. Alacsony volt a kerítés, drótból — hogy ne vegye el az öregek szeme elől azt a kis mozgalmasságot, amit az utca nyújt — muszáj volt benéznie. Kinn hűsöltek az öregek az eperfa alatt, de akadt olyan is, aki ebben a kutya melegben egyenest kiült a napra, ott süttette reumás tagjait. — Jó nekik — gondolta. — Semmi dóguk. Nekem meg ott, a ház befejezetlen. Gyöhet egy eső, erre a bolond melegre, mind beáznak a falak. Két öregasszony a merész napozók közül, akik egészen közel a kerítéshez ifitek, utánanézett. — Te — kérdezte az, akinek régimódi, hosszúkás üvegű okuláré volt a szeí mén. — Te, Juliskám, nem a Jordány Rebeka fia »ót-«? Aki itt elment? Juliskám, a kis sárgaarcúi könnyes-kékszemű gömbölyűség fürgén felállt a nádszékről és kilesett a távozó után, az utcára. — Az a, Pityukám. Karai Anti. Aszongyák, traktoros. Ládd, még be se köszönt. Pedig az idesanyjával egy oskolába jártunk. * — Haggyad — legyint reszketeg lassúsággal Pityuka az ölébe ejtett újság fölött —, ezek a maiak ilyenek, nem köszönnek. Pedig milyen jó jány vót az anyja. A nem árulkodott soha■ — Te — jött izgalomba Juliska, aki még mindig leselkedett. — Te, mér vót e tiszta feketébe? Pityuka megérintve pislog a szemüveg fölött és rácsap egy arcátlan légyre a kezefején. — Csakugyan. Osztán érvül gyütt, a parókia felől!... — Csak nem az idesanyja halt tán meg? Ezt meg kék tudni. Te, Pityukám. Én elkéredzkedek Mariskától, én megnízem. Itt van a koporsós mindjárt, ott ki van téve, ki a halott. — Eredj — egyezik bele Pityuka. — A te lábod még jobb, mint az enyém. A szociális otthon vezetője nem bánta, menjenek. Utasításba volt adva, hogif az öregek kis kívánságait teljesíteni kell, ha csak nem ártalmas rájuk. — Menjen csak, Juliska néni, menjen. Hanem a fejére tegyen ám valamit, mert felforr ebben a forróságban! Mikor aztán Juliska nini meggyőződik a szomorú valóságról, egy füst alatt azt is elintézi, hogy másnap ott lehessenek, Pityukával, a gyerekkori jó barátnő temetésén. Szeretnek az anyókák temetésre menni nagyon. Kimondhatatlan jó érzés az, tudni, hogy mi még itt vagyunk, és ugyanakkor eltelni azzal a jellegzetes illatú pompával, ami egyszer adatik meg mindenkinek. Áll a két kislányszeri anyóka másnap a gyászoló gyülekezetben, szerényen hátul. Nem tolakodnak a koporsó köré, nem rokonok ők, csak tisztességtevök. A szociális otthon kertjéből még egy csokor dália is kitelt, amit rangos mozdulattal helyeznek el a ravatalon. ök se utolsók azért. Sőt!... — Figyelted? — löki oldalba Juliska Pityukat. — Egy koszorú van csak. — Ennyi család — csóválja fejét Pityuka. — Három vagy négy fi ja van? Nem is tudom. Meg egy jánya... A többi csak csokor. Persze, azér nem kellett pízt adni. Suttoghatnak bátran, a kistiszteletű úr hatalmas hangja betölti a parasztudvar minden zugát. Izzad a tiszteletes úr kegyetlenül, a tűző napon a fekete palástban, dehát pap. Ez a mestersége. Télen fagyni, nyáron főni, nyirkos, esős napokon cuppogó sárban végigénekelni a falut. Hanem a hangszálainak ez úgy látszik, nem árt, mert a szomszéd házaknál is jól értik a búcsúztató minden szavát: — ... Letelt az ő földi szolgálatának ideje és bebocsáttatott az örök vigasság országába... — Aszongyák, Juliskám, egy hete még kenyeret sütött. Ó, hiszen olyan vót, a szél majd elfútta... — ... Gazdag volt az ő élete, mint a megrakott szőlőtőke. Hat gyermeket neveltek fel szülői törődéssel, az ő élete párjával... És ha ebből a hatból kettőt el is ragadott a könyörtelen halál, a kegyetlen háború, négy gyermeke itt maradt, az ő anyai szivének vigasztalására... — Aszongyák, négyféle inekcijót kapott. Májrul, szívrül, vesérül, tüdőrül. Nem győzte pézzel. Mer a Aéesz csak orvost ad, ilyen drága orvosságot nem. Ami nyugdíjat a téesztül kapott, aztat meg elkíregették tűle a gyerekek. Mikor meg ment, hogy aggyatok inekcijóra, nem adtak.. — ... Nagy volt az 6 anyai szívének öröme, amikor látta, hogy gyermekei híven teljesítik körülötte a szeretet szolgálatát. Mindig került az asztalára áldott kenyér, a testére tiszta ruha... — Mikor a menyinek üzent, hogy gyüjjön el mosni, azt üzente vissza, ott a jánya, én legyek a jó marha, akit kihasználnak. Menjen az, akinek a nyugdíját adja. Zsadonnét meg kicédulázták, hogy megverik. Mer a járt át hozzá segíteni ... — ... örvendett az ö lelke, amikor látta az ő életének gazdag aratását. Tizenkét unokával, két dédunokával áldotta meg őt a mennyei atya ... — Azt beszélik, Pityukám, nem is nagyon köszöntek neki az unokák. — Hadd el, erre nevelik ükét az oskolában! — Aszonta Sadi fia: „Labdát vett karácsonyra nagy anyátok a Méri-gyerekeknek, úgylátszik, tik nem vagytok unokái, csak a kedves néném kölykei...’’ — ... Tizenkét hajtás az ő életének száradó fájáról, akik soha el nem múló fájdalommal siratják a felejthetetlen nagyanyát, a szerető szívű dédanyát. A koporsó körül zokogás támad: — Iiiiidesanyám ... drága jó iiidesanyám...! A kövér meny se hagyja magát: — Ojjan vótál nekem, mintha ides szülőanyám lettél vóna ... óóó .., A két mamóka is segít a könnyhullatásban. Mégis, valami nagy dolog az, hogy az embert egyszer szépen megmosdatják, aranypapírcsipkés cifra ládába fektetik, selyemtakaróval letakarják, és énekelnek neki. Csak neki: „Az emberek Te meghagyod halni..." Édesen megkönnyebbülnek és Juliska odasúgja Pityukénak: — Bolond vót azér ez a szegény Rebeka. Ojan vót, már iskoláskorában is, mindig elszedték tüle, amije vót... Én bizony, ha velem így tettek vóna a gyerekeim, én bizony ráírattam vóna a házamat a kösséqre. Nesze nektek ház, ha így teztek velem. Oszt bementem vóna az otthonba. De nekem nem vót, egy se, hálistennek!.., Pityuka nyögve emelgeti fájós lábát. Már nagyon hiányzik neki a nádszék az eperfa alatt. — Én nem mék ki a temetőbe. Majd leszakad a lábam. — Én se — rázza a fejét buzgón Juliska. — Iszen mingyán dél. Máma túrógombócot főznek. Téfellel. — Aj, de szeretem — ví* dámodik meg Pityuka. És gyengéden pislantanak a meginduló, kántáló, fekete menet fölött arra, amerre az otthont sejtik.
