Szolnok Megyei Néplap, 1962. szeptember (13. évfolyam, 204-229. szám)

1962-09-02 / 205. szám

1/Ol.NOK Aífet'i I-l NEF1 AT 19i32.----- . >i Kiss bácsit is meghívták Emlékező sorok Móricz halálának évfordulója alkalmából FEKETE szegélyű, sima levelezőlap érkezett Zagyva- rékasra. Temetésre hívták Kiss bácsit. Az elhunyt lá­nya maga írta meg a döb­benetes újságot: meghalt Móricz Zsigmond. — Nagyon szíven ütött ez a hír, pedig akkor már elég­gé hozzászoktunk a kellemet­len meglepetésekhez. Nem akartunk hinni az írásban, sem én, sem a párom. A nagyságos úr nem él! — kezdi a beszélgetést Kiss bácsi, miközben elém tolja az említett gyászkeretes meg­hívót. S ahogy végigfutja újra a sorokat, az arcán szinte látom, hogyan lépe­get vissza éveket a betűk létráján, az emlékek mély­ségébe. — Tudja, mi mindig nagy­ságos úrnak szólítottuk. Már azért mondom, hogy mi, mert az egész utca szemé­lyes jóbarátságban volt vele. Sokszor járt itt nálunk, évente egy-két hetet is el­töltött itt a Fürdő utcában. Jól érezte magát. Ha csak tehette, kiült ide közénk, a kiskapu elé, aztán beszélget­tünk. Egyik mondott vala­mit, a másik megtoldotta. A nagyságos úr meg csak hall­gatott. Meg írogatott egy kis noteszbe. Ez mindig nála volt. Rá is szólt egyszer Perzsi, a hátsó szomszéd, — itt lakik mögöttünk. „Ugyan miféle hancutságok vannak abban a noteszben, nagysá­gos úr?” Merthogy úgy gon­dolta, ha író, az csak hun­cutságon törheti a fejét. De a nagyságos úr nem szólt neki vissza, csak csendesen mosolygott magában. Mikor aztán megelégelte, beballa­gott s nyomban elkezdte kattogtatnl masináját. BOR kerül az asztalra, koccintunk egymás egészsé­Camping útvonal az Atlanti óceántól a Fekete-tengerig Több mint két hétig ta­nulmányozta hazánk camping viszonyait Alan Ryalls, az Angol Camping Klub egyik vezetője, a Camping Outdoor Life című lap kiadója és szerkesztője. Véleménye sze­rint Magyarországon jó és sok a lehetőség arra, hogy a gépkocsikkal érkező nyugati turisták táborozhassanak. Különösen a Balaton-part ki­épített camping-táborai, a Dunakanyar táborai, Miskolc környéke és Debrecen nyúj­tanak erre jó lehetőséget. Tréfásan mondotta el, hogy a nagyerdei táborhelyen va­lóban úgy érezhetik magukat a turisták, mintha őserdő va­donjában lennének, mert a táborhely közelében van az állatkert, ahonnan időnként oroszlánüvöltés is hallatszik. Ryalls elmondotta, hogy az elmúlt évben Csehszlovákiá­ban járt, jövőre pedig Romá­niát és Bulgáriát szeretné felkeresni; A Nemzetközi Campingszövetség ugyanis azon fáradozik, hogy az At­lanti-óceántól a Fekete-ten­gerig kiépítse a camping-út- '’onalat. így a turisták cam- oingezés formájában végig­járhatják Európát. (MTI) Négy fiSm befejezés előtt A Hunnia Filmstúdióban már „keverik” a Lopott bol­dogság hangját — a külön­böző hangfelvételekből most alakítják ki a zene, a szöveg és a különböző zörejek ará­nyát; készül a Fagyosszentek kísérőzenéjének felvétele, s formálódik az Egyiptomi tör­ténet is. Befejezés előtt áll a Pirosbetűs hétköznapok cí­mű magyar—csehszlovák film is. Javában forgatják a nép­szerű Jókai-regény, az Arany­ember filmváltozatát. Gert- ler Viktor rendező és mun­katársai most műtermi fel­vételekre készülnek. (MTI) gére s érzem, hogy Kiss bácsi egyre jobban bele­melegszik. — A borról jut eszembe, a szomszéd, itt lakott átel- lenben, pásztorember volt. Az egész családja kint élt a pusztában. Jóska, a család feje — arról volt híres, hogy olyan kacskaringós nótákat tudott, amilyeneket életem­ben csak tőle hallottam. Egy­szer, mikor itt volt a nagy­ságos úr, szóba jött Jóska szomszéd. A nagyságos úr felfigyelt rögtön. Hol lehetne megtalálni? — kérdezte. — Itt lakik szemben, mondtam én, mire ő: Akkor tüstént menjünk át! — Este kilenc­kor? Nem lesz kicsit későn? — akadékoskodtam —, de a nagyságos úr nem engedett. Átmentünk, mert hallani akart azokból a csudálatos betyár dalokból. Jóska aztán meg-megpróbálta, unszol- gattuk is, de nem ment. Odasúgtam a nagyságos úr fülébe: Erre ő belenyúlt a zsebbe, én meg vettem ma­gam s csak egy fertály óra múlva jöttem vissza, de ak­kor már egy ötliteres demi- zsonnal. Ment is a nóta egész éjjel. — Nagyon megértettük mi egymást, meg ő is minket — fordítja puhábbra a szót Kiss bácsi, majd egy barna ládából kiskönyvet húz elő. Rajta rövid, tömör dediká­lás: „Kiss Boldizsároké. Sze­retettel Móricz Zsigmond.” — Mindig küldött könyvet. Sajnos, csak ez maradt, ez az egy. De ezt már végig­olvasta mindenki a család­ban. Még az unokák is. De nemcsak könyvet adott, itt ez a rádió, az is tőle való. Valamikor az övé volt, aztán hozzánk került. Jó öreg szer­kezet, de még bírja. Ezelőtt csak fejhallgatós volt ne­künk — és ahogy a fej­hallgatót említi, elmosolyo­dik. — Az volt még egy jó eset! Ha látta volna! A lá­nyom itt ült az ágy szélén, a fülin a fejhallgató. Egy­szer csak felugrik. — Édes­apám! Ez meg rólunk szól! — Ugyan, hogy a fityfi- rityben szólhatnak rólunk! De ő csak erősítgette: s az eset, ahogy én is meghall­gattam, csakugyan ránk il­lett. De hogy lehet ez? — ütődtem meg rajta. Aztán megtudtuk: a bemondónő — mikor befejeződött a fel­olvasás. azt mondta: Ked­ves hallgatóim, Móricz Zsig­mond írását hallották. — Egyébként úgy volt ő itt nálunk, mint otthon — kapcsolódott be a beszélge­tésbe Kiss bácsi felesége. — Jaj, tudja, mit szeretett a legjobban? A lebbencslevest! Mert hogy én azt milyen jól csinálom! Olyat egész Magyarországon nem lehet enni! — mondta a nagyságos úr. — De tessék elhinni, nagyon egyszerű ember volt. Meg jószívű. — Különösen a gyerekeket szerette. Imikét? Jaj, azt majd megette; De az is őt! Imike egyszer meglátta, hogy gyün a nagyságos úr. Erre aztán odaszaladt elébe, egye­nesen a Zagyváról. Ügy, sárosán s aztán átfogta a lá­bát meg a derekát. Képzel­heti! — S szinte látszott Kiss néni arcán most is. hogy mennyire megrémülhetett, ahogy meglátta a nagyságos úr besározott, sárfoltos fehér ruháját. — Pirongattam is Imikét; — Ej ej, te gyerek, hát nem szabad lett volna! De a nagyságos úr csak legyintett s csendesen annyit mondott: ■— Hagyja csak Kiss néni, majd kimossuk a ruhát. A sár lemegy; — Még olyasmit is mondott, hogy a sár csak befog, de a szeretet megfog, mint vasat a mágnes. Vala­hogy így mondta — tette hozzá még Kiss néni, bizo­nyára, hogy nyugodtabb le­gyen a lelkiismerete; PAPÍRRA vetettem mind­azt, amit hallottam, szóról- szóra, éppen akkor, amikor a „nagyságos úr” halálára emlékezünk. Beszélgetésünk végén né­mi ravaszkodással azt kér­deztem: — Ha most élne s újra idejönne magukhoz, mondja Kiss bácsi, hogy szólítanák meg? Kiss bácsi rám nézett, gon­dolkodott egy kis ideig, az­tán csendesen azt felelte: — Nagyságos úrnak! Mert tudja, már nekünk csak nagyságos úr marad! S ahogy ezt mondta, érez­tem, hogy csak úgy árad sza­vaiból a melegség. Valkó Mihály A régi kun pásztorok szállása A karcagi Győrffy István a Nagykun Múzeum részére fényképfelvételeket készítve városunk határrészein, a termelőszövetkezetek szebb­nél szebb gazdasági épüle­teinek egész sora kerül a gép lencséje elé. Ezek a nagyméretű, modem épít­mények jellegzetes és szer­ves elemei annak a nagy­szerű új tájképnek, amelyet a szocialista nagyüzemi me­zőgazdálkodás a Nagykunsá­gon kialakít. Őket szemlélve önkéntelenül is emlékeze­tünkbe idéződnek azok a ré gi feljegyzések és szájha­gyományok, amelyek a haj­dani szilaj vagy rideg pász­torkodás, nomád módú ál­lattenyésztés „szállásairól” szólnak. Nem lesz érdekte­len, ha történeti visszapil­lantásként és az összehason­lítás kedvéért legalább egy rövid tekintetet vetünk a korabeli feljegyzésekből elé- bünk rajzolódó képre. Mik voltak ezek a „szál­lások” — ma már kevesen tudják. A múlt évszázad ele­jéig így nevezték azokat a határbeli primitív, kezdetle­ges építményeket, amelyeket télire a pásztorok emeltek — vagy amint szokták volt mondani: cseperítettek — a gondjaikra bízott állatok, valamint a maguk védelmé­re. Főleg a gulyások mester­kedtek össze ilyesmit. Per­sze, nem voltak ezek olyan méretűek, hogy az öt-hat- száz darabból álló, vagy a még ennél is nagyobb lét­számú gulyát befogadhatták volna. Ez a szabad ég alatt telelt, az akkor még nagy­kiterjedésű nádasok némi enyhet adó zugaiban. In­kább csak a gyenge borjú­kat, fias teheneket hajtották be a szállás fedele alá. Karcag város egyik jegy­zőkönyvéből olvashatjuk, hogy Labonc János két le­génnyel 1778-ban a „Bürkős Telekre három jóféle ága­sokat vivén ki, tavalyi nád­ból és az ottan talált omla- dékból a szállást készenlétbe tette. Igenám, de valami őgyelgő emberek rossz szán­dékkal a szállás támasztó falát, őrizetlenül lévén, el­hányták. Így a vihar köny- nyen leborította a tetejét, amit az idő már régebben félre nyomott volt s a szal­mát az éren által a Kürtő Szigetig széjjel szórta”. Egy másik feljegyzés azt mondja, hogy Nagy István egy kevi suhanccal, aki ott telelt, a Sós György régi szállásának harmadéve olyan dudva falat rakott, hogy ha kireperálják, az idén is meg­teszi. Latjuk ezekből, hogy a szállások néhány ágasfából, nádból, szalmából és trá­gyából rakott tákolmányok voltak. De úgy látszik, az iziket is alkalmas építő­anyagnak tarthatták, mert Takács Péter ezért jelen­tette fel a városházához Kecskés Mátyást, amiért a szállásáról a tető alá hagyott iziket apránként elszekerez- te, még aki az oldalába volt belekötve, azt is kihuzigálta. A vallatásnál kiderült, hogy az eltulajdonított jó­féle iziket Sütő Andrással a maguk szállásának tetejébe rakták be, a szalma alá. Ez lehetett az elterjedt tetőzési mód: gerendákra rakott izik, rá pedig szalma bőven. Így aztán' megtörtént, ha hosszú tél volt, a gulya csak­nem maradéktalanul elfo­gyasztotta a szállást. A jegy­zőkönyvből olvashatjuk, hogy Török István is azt rótta fel az öreg Tímár Gábornak, hogy gondatlan lévén, a szál­lás tetejét a jószággal meg­ölette. De bizony mikor ösz- szefagyott vastag hó takarta az avar mezőt, s a mocsári szigeteken összekapart kevés réti széna is elfogyott, a koplaló rideg marira nem válogatott, megette a szállás tetejét, ha nem etették is vele! Gondolhatjuk, hogy ezek a színszerű építmények nem sok védelmet nyújthattak a téli Idő mostohasága ellen. Az egyik szálláson is elpusz­tultak a borjak 1778 telén.— Vallatta is az elöljáróság a pásztorokat. Mondottam is a fiúknak — vallja egy idősebb tanú —, hogy ha az idő nem gyengülne, éjszakára hányja bé a bejárót dudvával. — Ajtó se volt tehát, csak be­járó rés. A pásztorok kunyhója se volt különb készületű. Nád ból ültették a nagy hegyes kunyhót. Belül betapasztot ták. A közepén tüzet raktak és úgy melegedtek, töltötték az időt. A soros bojtár pedig kinn strázsált a szállás kö­rül. Ha lelohadt a nádtűz, azonnal kihűlt a kunyhó, ha pedig dobtak rá, valósággal perzselt. Ezért aztán — amint Győrffy István írja a Nagy­kunsági Krónikában — pőré­re vetkőztek odabent a boj­tárlegények. Meséli is a ha­gyomány, hogy sok vad tréfa született egy-egy ilyen téli tanyázás idején. Vendége is akadt olykor a szállásnak. A hóviharok, csikorgó éjszakák elő] be­vetette magát egy-egy futó betyár és a pásztorok közt megpihent, jóllakott. A bográcsom kívül kormos A belseje fagyos zsíros, Gyere komám, ülj le mellé, Itt a kanál nyúljál belé. Töltsd meg kedvedre a hasad, Ne félj tőle, ki nem hasad Kulacsomból húzzál jót rá. Itt a bundám, heveredj rá. Így szólt a régi pásztorok szíves nótája, amire meg­maradt a vendég ebben a kárhozott tanyában is. Egy másik pásztomóta meg a szállás pusztulásáról szól: Leégett a bócsai nagy szállás. Nem maradt meg, csak a [kopasz állás, A hamuját elvitte a szellő. Nem kár érte, zöldül már a Imező... A szállás igazi pusztulását azonban a kor hozta meg. Bár lassan halódott: egészen a mai korunkig élt némely része a tanyai színek, fél- szerek formájában. Szűcs Sándor múzeumvezető MÓRICZ ZSIGMOND : VASFEJÜ KUNOK KÖZT* A városháza nagy tanács­termében csak egy lámpa ég az egyik asztalon; Ott ül a polgármester, a főügyész, kedélyesen sziva­rozva, s az asztal mellett, körül a Nemzeti Tanács, Egyszerű értelmesarcú köz­katonák, a házból ha kilép­nek, favágó, földásó, kis- napszámos emberek. Most együtt végzik a város veze­tését, a birtokosok s az urak által választott elöljáróság­gal. Kisújszálláson mindent háttérbe szorít a példátlan Ínség, ami a várost fenyege­ti. A háború kitörése óta olyan Ínséges évek voltak, amilyenre tíz évben egyszer is sok, ha példa van. A há­ború első évében még négy­mázsás termésátlag volt, de az is kevés a népesség szük­ségletére, a második évben, azonban csak hetven kilo­grammos termés volt. S nemcsak a búza, de semmi­féle kapás sem termett meg. Nem volt kukorica, krumpli, tök, bab, borsó, répa semmi. Akárki szólal meg, nagygaz­da, vagy napszámos, csak erről tud beszélni: — Négy hold árpavetésről harminc kiló szemét lett. A vetőmagot vettem hatszáz koronáért. — Júliusban voltam itthon a harctérről, átmentem gya­log Kevibe, egyéb zöldet nem láttam, csak a sukkos tengerit, minden csupa szik, fehér volt; — Elvetettem nyolcvan köböl búzát és arattam het­venhatot. Mikor kielégítet­tem az aratókat, a gépészt, ami maradt, nem volt elég a saját háztartásom fejadag­jára. Vetőmagot nem is tu­dom, hol veszek újra: — Hogy egyet mondjak, — szól a polgármester — a gaz­daságban összeírattam a ve­tőmaghiányt. A termetten felül hatezernégyszáz méter­mázsa. Erre kaptunk öt va­gont. Kiutaltak huszonnyolc vagont:. Az a baj, hogy aratáskor nem hagyták meg az évi fejadagot az ellátás­ra, elrekviráltak mindent, hogy decemberbe, januárba majd visszakapjuk a Bács­kából. Most ki vagyunk égve és fog-e adni a Bács­ka? Csak úgy suhog, mint az aprószemű jégeső, amely el­borítja, sűrjen, sűrjen az egész életet. — Mi lesz itt a tüzelő­anyaggal? Nincs fa! — A forradalomkor lefog­laltunk harmincnégy kocsi fát, — szól a polgármester, — házankét két métermázsa jutott a szegény népnek. Az­előtt tőzeggel tüzeltek, most nincs marha, nincs gané. Hét-nyolcezer szarvasmarha volt itt háború előtt, ma nincs negyede; — A kerítést tüzelik. Áttérünk a földreformra. Kisújszálláson igazi nagy­birtok nincs. Háromtól négy­száz hold a legnagyobb bir­tok 35 628 hold határon és mégis úgy becsülik, hogy a lakosságnak fele alighanem földnélküli; A lakosság lé- lekszáma volt 1910-ben 13 538. A föld ára volt a háború­ban ezer ölenként ezer fo­rint. Kertföld öle hat-hét korona. Réti föld, de ezt csak vidékiek vették, mert rossz föld, holdanként ezer korona. Háború előtt a jő föld volt négyszáz forint, kertföld két korona legfel­jebb. de ötvennégy-ötvenhat krajcár volt a rendes ára; a réti föld háromszáztól öt­száz korona. — A megváltásnál mit tar­tanának igazságosnak, mi­lyen árat? — kérdeztem a mellettem ülő komoly, feke­te embert, a Nemzeti Tanács tagját. — Maga mennyit tartana rendes árnak? Rámnéz komolyan, hig­gadtan. — Én megfizettem az árát. öt esztendeig ontottam érte a véremet. Ha ők ezer évig éltek: most már én is meg- érdemlem! Csönd lett. A másik, egy idősebb nép­szónok így mondta: — A magyar föld a koro­náé volt. A király a koronát föltette a fejére, arra volt ráaggatva minden főd, min­den birtok ott lógott rajta... Most nincs király, nincs ko­rona! A föld itt maradt a nép­nek: a mienk az!.mert eddig se vót a koronáé, csak ráaggatták. Azért szakadt le róla, mert nem bírhatta el... Mi majd elbírjuk! A harmadik ezt mondta némi vita után: — Ügyész úr, visszatekin­tünk a múltra meg kell bí­rálni a régi nagyurak meny­nyi pénzen vásárolták az uradalmakat. Mi úgy tudjuk, hadi érdemként kapták. A Kerek család, a Várady csa­lád hol szerezte a földjét? Fizetett az azért? De még a tőke fődet ha meg is kapták, de meg tudjuk mutatni, hogy a legelők felosztásakor el­vették a néptől a közlegelőt és a tőke földek után azt is szétosztották egymásnak in­gyen. Csönd volt. Bent, a meleg lámpafénynél néhány ember összegubbaszkodva ült, kint a nagy városban 14 000 lélek élt izgalomban, bizonytalan­ságban és mély csöndben. Kisújszállás, 1918. decem­ber. **Az író Gyalogolni jó cí­mű regénygyűjteményéből. 65 ezren tanulnak a nappali, esti és levelező tagozatokon a felsőoktatási ,.K. intézményeinkben Felsőoktatási Intézmé­nyeinkben is készülnék a „kapunyitásra”, amelyre szeptember 3-a és 17-e kö­zött kerül sor. Több egyete­men, főiskolán, tanító- és óvónőképzőben már kitűzték <a tanévnyitó ünnepség idő­pontját. így a kaposvári ta­nítóképzőben 3-án, a debre­ceniben 5-én, a nyíregyházi­ban 6-án, a szegediben 8-án, a budapestiben, a bajaiban és a győriben szeptem­ber 9-én, a szombathelyiben 10-én, a szarvasi óvónőkép­zőben pedig 9-én lesz az ün­nepélyes tanévnyitó. Szeptem­ber 10-én tartja tanévnyitó ünnepségét a debreceni Kos­suth Lajos Tudományegye­tem, a pécsi Tudományegye­tem Állam- és Jogtudományi Kara, az egri Pedagógiai Fő­iskola. A veszprémi Vegyipa­ri Egyetem hallgatói és okta­tói szeptember 12-én gyűl­nek össze ünnepélyes tanév­nyitásra. A felsőoktatási intézmé­nyeinkben az 1962—63-as ok­tatási évben 65 000 hallgató tanul a nappali, esti és leve­lező tagozatokon. A szombathelyi Tanítókép­ző Intézetben az idén kezdő­dik meg az oktatás a nép­művelő-könyvtáros szak nap­pali tagozatán. Ez az új szak arra hivatott, hogy a külön­böző népművelési intézmé­nyek — elsősorban a falusi és vidéki üzemi művelődés: otthonok, könyvtárak — kul­turális feladatainak ellátása ra neveljen megfelelő szak­embereket. (MTI) Kedden megkoszorúzzák Móricz Zsigmond síremlékét A Magyar írók Szövetsége Móricz Zsigmond halálának 20. évfordulóján, szeptember 4-én délelőtt 11 órakor a Kerepesi temetőben megko­szorúzza a nagy író síremlé­két. (MTI)

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom