Szolnok Megyei Néplap, 1962. július (13. évfolyam, 154-177. szám)

1962-07-29 / 176. szám

4

SZOLNOK MEGYEI NÉPLAP

1962. július 29.

ja miatt virrasztóba át az éjszakát; miközben persze oda-odatopog hallgatózni a;, ajtóhoz, amely mögött no gubbaszt még a férje.

— Tán csak nem késő este s nem sáros orral kopogtat megint az ablakomon — tréfállcodik az asszony. — Tán csak nem főz megint kovászt.

Persze, be ser. mer nyitni a hálószobába, ahol most is utómámorban fetr^ng a férje.

Most nem támadt veszekedés. még szóvihar sem, hisz Miihka most nem a kemen- cepadkára roskadt le, még csak nem is a pajtában vágódott el pipástul. A feje vem kormos, csak az agya sötét. S vajon így akarja át- heverni az egész napot?

A felesége már szándékosan hagyta ríyitva az ajtót, .<• idegesen jár-kel a szoba és az istálló között. — Úgy*, rángat már a fagy — kérd*, de nem segít a férjének. A- pedig be sem hajtja az ajtót nem csukja magára. Csak ül. ül, szívogatja a pipáját, ha1 kan motyog valamit; szaró1 maga sem érti, a feleség* még kevésbé. Asszonya csak betakarta, és aggódik érte. 0 meg csak pipázik javában, mint dolga közben a vágóhídons hallgatja a felesége fecsegését. Csak játszik. Talpig férfi. De ezt is megunja. Főikéi, odatámolyog a kemencéhez, odaveregeti a oadka széléhez a pipáját, elbotorkál egészen az ajtóig, és megy. hogy ne éppen ott végezze ei azt, amit akar.

A szoba ajtaja hirtelen és csikorogva csapódik ki, s ott áll mellette Miihka. Púpos homlokkal, véres szemmel, mogorva tekintettel, fekete szivarvégét harapdálva. Hol a feleségére, hol a gazdára bámul; sejti, hogy hitvese épp a vendégük előtt akar lelki fröccsöt "öttyinteni reá, ezért betömné amannak a száját, még mielőtt egy szót is szólhatna. Meg akarja mutatni, hogy mégis csak ő az. úr ebben a házban. Duzzogni kezd mondókájába:

— Látod, asszony, ebben a házban semmi sincs elég. Pedig dúskálhatott itt mindenki mindenben. S úgy néztek rám, mint a disznóra. Négy napja raktam ide egy telerakott gyufásdobozt, s ma se híre, se hamva! Eredj ha. za, a pokolba, ha még pipáznom sem engedsz! Vigyen el az ördög, itf én parancsolok' Kiirtom a kastélyom legényeit és lányait, az enyéme- ket és a másokét! Utána üthetitek majd bottal a nyomóimat! Aki már egyszer kiszabadult az ördög karmai közül, azt még a saját árnyéka sem érheti utói.

Miihka ide-odasétál a szobában. léptei alatt döngre hajladoznak a vastag, széle* padlódé szkák. Kezét nadrág - ■zsebe mélyébe süllyesztve jjárkál, s haragosan pislog a Ifeleségére.

' Siisiäinen, ez a félénk, de ravasz fickó, óvatosan kisurran az ajtón, siet elpletykálni, milyen lármát csapofr az ulaskai Miihka, amiko- utómámorából ébredezve mr( pipára sem gyújthatott.

\ És — az ulaskai némbn szerint — ismét megzörren zúg a pletykanádas, folytató dik a szócséplés. Sok év múlva sem lehet elfeledni a: ulaskai Miihka sorsát; amo hoz a gyufaszál, elviszi o konyak.

; A jégkeménnyé fagyó.', disznóhúst pedig, amit Miihka elfelejtett eladni a tárosban, alig pár nap elteltével találta meg egy béres Portti-domb melletti hómezőn. E kerekded, sértetlen sertéshulla volt Miihka mozdulatlan utitársa, félelmetes kísérteié.

Fordította: Hortobágyi László

VILJO KOJO:

AMIT HOZ A GYUFASZÁL, ELVISZI A KONYAK

vány fejjel szerzett meglepetést. Szintén vörösmárványba faragta nagyszerű Asszonyfej-ét Szabó László s ez a fej a kőszobrászat legjobb hagyományait és eredményeit sűríti magába. Két kisplasztikája a formarend s a térben való gondolkodás, valamint az érzelmi tartalom szép együttese. Művésztelepi emlékplakettjét pedig Szolnok és á telep legnagyobb volt alakja, Fényes Adolf dicsőségére is széles körben kellene terjeszteni. Nagy István csupán egyetlen darabbal, az elragadó, kócos kiscsikóval szerepel, de tudjuk, hogy emberábrázolásban sem marad alul. Simon Ferenc talán a legtermékenyebb köztük és témaköre is igen széles. Kísérletező kedvű művész, aki hozzáértéssel szelídíti az anyagot, legyen az bronz, kő, fa vagy bármi. Kisplasztikáiban szemérmes férfi-líra rejtezik (Gyereketetés, Játszó lányka), jellemábrázolásból pedig B. E. portréján vizsgázik. Töprengő című rajza a legszebb grafikákhoz sorolható. Munkásmozgalmi emlékműterve — egy kevésbé raffinált alépítménnyel — felállításra érett és érdemes.

■^■indent összevetve: a

szolnoki művészek jól dolgoznak, sokrétűen és korszerű művészi kifejezéssel foglalkoznak mindennapjainkkal. A valósághoz való őszinte és érzelemgazdag kapcsolatuk és életigenlésük, valamint az Alföld varázsa együtt teszi oly rokonszenvessé s előremutatóvá egész munkálkodásukat. ;

Oelmacher Anna '

Nyári tárlat

monotípiáival tűnt fel. Itt szereplő lapjai közül nagyon jó a Kofa és szép hangulatot teremtett a Vidéki templom este c. képén. De a Gyárudvar már formák önkényes viszonylataival, valamint a Falusi böllér, talán lényegre törő, de célt tévesztett összevonásával kockára teszi munkáinak élményhitelét. Rézkarca, a Vágyódók sem formájában, sem kifejezésében nem üti meg azt a mértéket, amit Palicz önmaga számára felállított és más munkáiban el is ért. Sáros András Jászberényből érzékenységgel formált aquarelleket hozott és ezek közt is a legjobb az öreg tanya.

A szobrászok szereplése itt nagyon is figyelemre méltó. A régi szolnoki telepen csak egy szobrász dolgozott, a kitűnő B orbereki Kovács Zoltán, akinek ugyan a leginkább Szolnokra termett szobrát. A bivalyos fiú-1 nem állította fel a város, de egy aprósággal mégis képviselt. A mostaniakhoz — érdemük szerint — kegyesebb lehetne a város és a megye s a múzeumoknak tanácsi patronátusba helyezése talán több szabadságot ad a helyi vezetőszerveknek műtárgyak vásárlására, vagy szabadtéri felállítására. És itt nemcsak a szolnoki szobrászokért esik szó, hiszen az ismeretlen, kisújszállási Papi Lajos nagyon szép vörösmárembereket, vidám gyerekeket látnak és festenek-min- táznak teljes odaadással. Az ezerarcú valóság költészetével nem tudnak betelni és ez az állandó serkentés művészetük minőségi és meny- nyiségi emelője.

A szolnoki nyár színben szólal s ezért a kiállítás anyagának nagy hányada aquarell, guash, pasztell, vagy színes mcmotipia. Antal Ilona hű maradt a kőhöz, de litográfiái a maguk szürkefekete tónusaiban is nagy hatásúak. Baranyó Sándor aquarelljei (?) a tőle megszokott, erőteljes kontrasztokkal, a harsogó fénnyel és bársonyos árnyékkal életteli, mozgalmas világról vallanak. Különösen szép e nemben Építők című kompozíciója. Chiovini Ferenc sokoldalú képessége a Marika és a Fuvaros c. képekben mutatkozik meg. Igen szépen rajzol a mezőtúri Cs. Wagner József. Fazekas Magda Portréja iskolapéldája az aquarell anyagszerű, lazúros és igen kifejező használatának. Gá- csi Mihály groteszk vénája kiállított képeiben alig érvényesül, de Don Quijote feje (önarckép) a legmegren- dítőbb ábrák egyike a búsképű lovagról. A művész azonosulása a szélmalomharcossal fájdalmasan rokonszenves. Medgyes László Halász-a és Merengő c. rajza munkálnak krémjét adják. Palicz József fzes-nemes

A

nnak a vitának végső megoldása, amely a Szolnoki Művésztelep körül zajlott, a művekben rejlik. Hogy Szolnok iskola-e, vagy sem, hogy van-e stilá- ris egysége vagy sem, azt mindenképpen az egyre születő képek-szobrok s a telep mind gyakoribb kiállításai mutatják meg. Visszamenő- legesen ítélkezni pedig már azért sem lehet hibátlanul, mert szemléletünk alaposan módosult a XX. század festészetét illetően. A régi művésztelep sok objektív értékkel gazdagította a magyar művészetet, de kétségtelen, hogy sok produktuma kihullott az idő rostáján. A maradandó az, amire figyelni kell és ami mértéke a Szol- ■ noki Művésztelep szerepének.

A mai nemzedék nagy erővel, aktivitással és tehetséggel nyomul be modern művészetünk élvonalába. Jelenleg a múzeum elsőemeleti termeiben mutatja be nyári tárlatán a legfrissebb termést, igen szép grafikai és kisplasztikái anyagot. Végigjárva a termeket újra csak az , iskola” kérdése tolakszik elő. Vajon a barbizoni iskola olyan egyértelmű volt, hogy Corot és Troyon egy nyelven beszéltek? Ugyanarról — az újonnan felfedezett természetről —, de másképpen. A szolnokiak is azt teszik, arról beszélnek ékes nyelven, ami körülöttük van s ami elragadtatással tölti el őket. Ez az elragadtatás, az érzelmi állás- foglalás teszi munkáikat olyan vonzóvá és igazzá. Korunk betegsége, az .,impassibility”. a szenvtelenség szerencsére elkerülte a telepet és a művészek fény- fürösztötte tájakat, alkotó

l lovát csapdosva folytatja

■ mámoros bolondozását:

'■ — Döglödsz már, vagy csökönyös lettél? Várj még! Várj! Várj csak! Tápászkod■ jál föl! Még egy kis vágta, s meglátod, milyen remek út

■ vezet Ulaskába! Te még tehéntaposta ösvényen tanultál meg járni, de nézd csak, milyen széles már ez az út Is! Nem kell már tördelned a fák gallyait, elférünk már rajta szánostul. Vágtass hát, nem szúrja ki szemedet az ág! Széles már az út. így Taí öt éve nem suhog gally Portti-domb útja mentén. Ez a jó világ, öregem! Nem suhog a gally, de tudod-e, miért nem? Csak azért, hogy én nyugodtan mehessek rajta haza a zajos városból; csak azért, hogy ne Jcelljen szolga módra hajlongnom az út fölé hajladozó ágaknak; esik azért, hogy teljes sebességgel száguldhassak egészen hazáig!

Otthon homokzsákként ütő- dik egyik kapufélfa után a másikba, onnan z istálló sarkába; recseg-ropog a szánrúd — ez az 6 névkártyája, amelyről bérese megismerheti.

Négy nappal ezelőtt suhant el az ulaskai Miihka a 'városba, de még az ötödik reggelre sem szunnyadt el a falujában a kíváncsiság: vajon hová mehetett, elment-e egyáltalán oda, ahová a felesége szerint kellett elmennie?

Az ötödik nap reggelén Miihka egyik jó szomszédja, Siisiäinen gazda is ellátogat Ulaskába.

■— Miihkához jöttem — szól oda a küszöbön állva a gazdaasszonynak.

— Nincs itthon — feleli az asszony hanyagul, bár fél attól, hogy Miihka hortyogása oda is elhallatszik a hálószobából. — Bizonyára Takani- ittybe ment szénáért.

A gazdasszony általában bizalmatlan Siisiäinen iránt. Csak kisvártatva megy oda hozzá s motyogja el neki, hogy maga is épp Miihka út.

■ tisztán atyja rémalakja tárt’, elé. Olyan totyogó, vastag nyakú, erőrtestű fajankó e. . is.

Egyszer csak Miihka talprt szökken, gyeplőjével a lóvá ra vág és felsikolt, mint i kisgyerek, aki a láthatatlan manó elől akar menekülni '. hosszú, sötét erdei úton. / ló vágtat egyre szilajabban de Miihka egyre csak ver az oldalát. Olykor-olyko, hátratekint: ott ül az apc nyugton, mozdulatlan szel. lemként, megfehéredve. Miih■ ka oly harsányan nógatja lélekszakadva vágtató lovát akár a dühöngő őrült.

— Gyi, gyi, gyi! Csak addig bird ezt az iramot, amit hazaérünk. Még, még, még — ordibálja, és csapkodja c lovat, amely már egészen vaddá szilajodott. — Utolsó fuvarom ez, de te sem éled túl! — Büszke a lovára aggódik érte; mindig ilyen morgó, naplopó és nyersnya- kas volt. — Jó vagy öregem jó, más a bajod. Lesz-e ú; erőd a fuvarhoz? S egyáltalán marad-e még jártány erőd? Pedig, ugye, szeretnéd még látni, hogyan él c fiad? így, így! Szédülsz-t már? Szólj már valamit, női Tiltakozz, korholj vagy hőkölj, de szólj!

— De hallgatsz. Az vagy ami régen: vastagnyakú fajankó! Ah! Nézz csak ide; itt a te híres erdőd! S nézi kicsit jobbra! Emlékszel-e, milyen magas és dús fák emelkedtek a domboldalon meg a lankás völgyben? Ha- haha! Száz éve, kétszáz éve álltak már ott. Vigyáztál rájuk te is, mint a szemed fényére. Magasak, dúsak és te. rebélyesek voltak. De nézz csak most oda: Miihka szájába belefért valamennyi1. Hahahaha! Lenyelte mind a sokszázat, amely az útja mentén sorakozott.

Miihka eközben hátra- hátrapillant maga mögé, de az apó továbbra is ugyanabban a helyzetben, oly mozdulatlanul és hallgatagon ül, mint korábban, ezért szegény

kalomadtán pár villányi szénát, már szalad is kifelé jc iramban az udvarról, még a kapufélfának is nekiront, sű. rű lehelete olyan fehér, akái a földön és a jégen futkározt hó.

Miihka nem alszik a szánon. Régebben megpróbálta már néhányszor. Csak bóbiskolni tud rajta, de aludni sohasem. Csak a jéghátán szun. dikálhat, a havas-köves folyómeder mindig fölrázza. A gyeplőt egyáltalán nem kell kezelnie. A ló álmában sem tévedne el ezen az úton, akár havas, akár csupasz is az. Most havas úton siklik s akkora hóvihart támaszt a hatalmas szán, hogy Miihka ki sem nyithatja a szemét. Igaz, most nem is próbálja, de néha akaratlanul is tapasztalnia kell, milyen vastag hóköpenyeget teregetett rá a szél.

Amint kissé kinyitja a szemét és szertepillant, látja ám, hogy vele együtt másvalaki is pihen a szánon. Ott ül mellette, a hátdeszkának támaszkodva; jó kövér, de nem fehérlik úgy, mint ő.

— Hu! — kiált föl Miihka önkéntelenül, mert utitársa egy szemernyi életjelet sem ad magáról, jóllehet bizonyára észrevette, hogy őrá nézett emez az imént

— Alighanem a hordár — gondolja Miihka.

Habár egy kicsit fél is tőle, ámde a négynapos ko- nyakfelhö még ott libeg a fejében, csodálatos hullám gyanánt, és mintha mindent álommá kaszálna össze.

— Hé, öcsém! — üvölt Miihka és egyre erőteljesebben bökdösi ücsörgő utitársa oldalát.

De az csak ül továbbra is szótlanul, meg sem moccan, föl sem pillant.

Ki a manó ez a pofa? Valamelyik szomszédom talán? Vagy boldogult atyám kísér- tete? Eh, ez őrültség... Kísértet nincsen — csillan meg Miihka agyában az értelem, de mellette ott tántorog még a közönyös mámor, amelynek ködében már egészen

Miihka pénztárcája, amely kövér volt, mint a malac; el- szelelt valahová.

A pincér sem tud semmit Miihka erszényéről. Mit is tudhatna? Nem ismeri azokat a férfiakat sem, akik Miihkával iddogáltak. Mindig újak kezdték, ha kidőltek a régiek, amikorra pedig azok borulták ki, ismét emezek lendültek bele. És most senki sem tud semmiről.

— No — mormogta Miihka pincérnek — ezzel engem nem vigasztal meg. Új innivalót hozzon az asztalomra, hiszen a régi elfogyott már.

S a pincér józanítás helyett új ivásra bátorítja Miihkát. Nem segített volna, csak vitte a konyakot, vitte oda ennek a telhetetlen embernek, s ez úgy nyeldeste azt, mintha sör lett volna, fenékig ürítette sörösüvegét. Négy éjen és három nappalon át. Egészen a kábulatig.

Bár a négynapos mulatság adósságba is sodorta, de hitele most sem csorbult. Ismerték; tudták róla, hogy milyen gazda.

Persze, akkor is örülnek, amikor megszabadulhatnak a semmirekelőtől. Mert csak néha fizet. Márpedig sok törzsvendége van a társalgó- teremnek, s mindegyik nem egy üveget ürít és tör naponta.

Miihka vajmi keveset törődik már azzal, amit a főnök mond neki. Elvégre és utóvégre ő most fáradt, haza akar sietni, a saját ágyában vágyik megpihenni. Sehol a csudában, még a király ágyában sem feküdhetne és aludhatna most édesebben, mint a sajátjában.

Alvásvágya n&ttön nő. Megpillantja lovát az ismerős kereskedők sötét sikátorában, reszkető kezével szétakasztja a kötőfékláncot, rácsavarja úgy-ahogy a vonó- rúdra, s roskodva nyúlik végig megüresedett szánján. A hosszú ácsorgástól fázó és éhező ló pedig, amely elé csak a poharasfiú hányt alNégy nappal ezelőtt a; ulaskai Miihka elsuhant i városba. Széles szánját tele rakta hússal — marhával disznóval meg birkával — i még aznap estére haza akar érkezni.

Néhány ismerős gazdalegénnyel együtt kelt útra. íqi — bár portékáját már kora- alkonyaira eladhatta, hiszer a karácsony előtti héter egyébként is nagy a városi húskereslet — nem tért visz- sza még estére sem.

Másnap reggel az egyik szomszédja oldalát már any- nyira furdalta a kíváncsiság hogy ültéből talpra ugrott, s reggelije mellől sem volt rest elruccanni Ulaskába érdeklődni iránta.

— Itthon van Miihka?

— Nincs. Ma nem is jön haza, esetleg egészen későn. A malomba kellett mennie — felelte kissé sértődötten a felesége. A kotnyeles szomszéd csak hümmögött egy darabig, azután ő is ment a maga dolgára.

Miihkáról azonban még harmadnap sem érkezett hír; se reggelig, se estig.

Otthon még nem- aggódtak érte. Megszokták már: egy- egy városi útja gyakran több napig is eltart. Felesége csak a szomszédokra haragudott. Ezek ugyanis ilyenkor kis idő elteltével minduntalan megjelennek kérdezősködni, s neki mindegyik számára más-más efféle választ kellett kitalálnia.

S az egyetlen olyan ulaskai családnál, amelyet a szomszédok eme kíváncsiság- rohama nem háborgatott, pihent ekkor Miihka. Csakúgy emlékezhetett e kis községre, mint hétházas szülőfalujára, amely sekély tó partján, erdős domb lágy ölében fekszik.

Zsebében a pénztárca olyan volt már, mint a malac; minden bizonnyal jó társasága, jó étele és — nem utolsósorban — jó itala lehetett gazdájának. Otthonában a házisör meg a túró a kedvence, itten sárgálló francia konyak, mézédes fánk meg ibolyakék pálinka fogadta.

Bezzeg a hajdani öregeknek még a kevésnél kevesebbel is be kellett érniük! Ök még csak otthon ihattak, ott sem akármikor és akárhogyan. Ha inni akartak, maguknak kellett főzniük vagy árpából sört, vagy rozsból pálinkát. Csak jóval később, miután az addig harangöntésre használt hulladékrézből néhány állami szeszfőzde is létesült, járhat-', tak be szomjúhozó ősapáink; a városi csárdákba tömé-1, nyert. ;

Az efféle kulacsjáték ésj kortyáruda azonban parányi-j nak tűnt Miihkának, akin-ek- nemcsak a torka meg a! gyomra, hanem qZ egész tes-j te is hatalmasabbra nőtt,; mint a hajdani öregeké. Ez! a mai ulaskai gazda még aj pénzt is össze bírja gyűrni j egyetlen markolással. Akinekj néhány tizes ezüst-rubel csilingelt a markában, az ős-' apáink korábban dúsgazdagember volt. De ma, kedvesbarátom, ma hiába csilingel-", ne ugyanennyi márka a' markodban. Mit kezdhetnél1 vele? Vajmi köveset ér.

De ni csak! Miihka többet\ vásárol, mint az egykori; ulaskaiak. A társalgóterem-; ben tanyázik, s több pénzt; költhet italra, mint barid; más a társaságában. \

Vajon miféle emberekkel! társalog?

Ez a kérdés nemegyszer; villant föl Miihka agyában is.; F.zt kérdezgeti olykor-olykor; önmagától, saját énjétől amely néha-néha fölébred• benne s érzi saját pusztuld-; sát. ;

Társai az étel és az ital; hívei. Az ördögök cimborája', ó, de nem látja s nem is lát-; hatja azt, hogy önmaga me-', rül ki legelőbb. Ha el-elszun-l dít és néha — ez más eset—,; de nem fejezi be előbb... I

Megint, oly perce kereke-; dett, amelyben vívódik,; amelyben találgatja, vajonl mifélék a cimborái, de hiá-‘. ba bámult maga köré, már; egyetlen öregre sem búk-; kant. ;

Talán szunyókált pár per-; ág... Talán bóbiskolt...; amikor itt történhetett va Iáim. hiszen... ;