Szolnok Megyei Néplap, 1962. június (13. évfolyam, 126-151. szám)

1962-06-03 / 128. szám

4

SZOf.NOK MEGVEj NÉPLAP

d62. június 3.

Kitüntetésen

Kint esik az aranyai érő eső. Hűvös van, de itt a KISZ megyei Végrehajtó Bizottság kis ünnepségén átforrósodik a hangulat. Bensőségesen, és mélységes szeretettel ünnepeljük azt a tizenöt pedagógust, akiket a Kommunista Ifjúsági Szövetség K'izponti Bizottsága a pedagógusnap alkalmával kitüntetett.

Verbai Lajos, a KISZ megyebizottságának munkatársa meleg szavakkal nyújtja át a KIS7, Érdemérem, a Kiváló úttörővezető, az aranykoszorús KISZ jelvényeket és okleveleket az ünnepeiteknek. Fiatalok és éltesebbek, helybeliek és a megye más városaiban, falvaiban oktató pedagógusok meghatottan veszik át az elismerés jeleit, okmányait. És tesznek új fogadalmat arra, hogy munkájukat újból és újból összekötik az úttörő-mozgalom segítésével.

Elismerés, köszönet nekik ezúton is azért, hogy szívük kifogyhatatlan szeretetét elosztják gyermekeink között.

— bo —*

LENGYEL JÓZSEF:

IGÉZŐ

Csehszlovák

kultúrcsoport

Martfűn

Ezév márciusában kultúr- munkásokkal megtelt autóbusz indult ötnapos csehszlovák látogatásra a Tisza Cipőgyárból; Régi barátság fűzi össze a Tisza Cipőgyár és a Nővé Zámky Elektrosvit dolgozóit. A magyar vendégek az Alacsony-Tátrában. az Elektrosvit üdülőjében is jártak, és ismerkedtek, barátkoztak a gyár dolgozóival is, — munka közben és az ottani művelődési házban. A martfűiek kultúrcsopprtja nagy sikert aratott műsorával az Elektrosvit dolgozói előtt.

A baráti látogatás viszonzására június 1-én ötvenöt kultúrmunkas érkezett Martfűre Nővé Zámkyból, dr. Im- rich Kadek, az Elektrosvit üzemi klubjának elnöke és József Medek a Forradalmi Szakszervezeti Mozgalom elnöke vezetésével;

Pénteken délután két autóbuszon érkezett meg a jó- részt fiatalokból álló csoport, |

> a művelődési házban nyom- | ban ünnepélyes fogadást, ren- ♦ deztek tiszteletükre. A mű- ♦ velődési ház igazgatója. — ♦ Lipp József — pohárköszön- J ője után egymásrataláltak a J régi ismerősök, a lányok} »ókkal köszöntötték martfűi $ barátnőiket, mert a vendég- J átók kultúrcsoportjának tag- í iái is szép számban részt | vettek a fogadáson; A Tisza J Cipőgyár igazgatója. Grosz; István, s az üzemi pártbizottság titkára, Márton József; szíves szavakat váltott a ven- 1 dégekkel.

Az első nap délutánja pihenéssel telt. este pedig a szomszédos községbe. Cibak- 1 lázára utazott a Nővé Zámky Clektrosvit kultúrcsoport- á. A művelődési otthon '• zsúfolásig megtelt színháztermében bemutatkozott a táncén ekar, szólistáival, valamint az akrobata-együttes. A műsort ismerkedés, a késő < ijszakába nyúló táncmulat- ág követte

Szombaton a Tisza Cipő-; gyár műhelyeibe vezetett a /endégek útja. Megtekintetek a gyár készítményeit, be- ♦ szélgettek a gépek mellett < dolgozókkal. Jártak a gyár; szociális intézményeibe és ; nagy elismeréssel szóltak; ízokról. J

Délután pihentek. — s ez * ermészetes is, hiszen este * el nyolcra „Tavaszi ramde- j /ú”-t adtak a gyár dolgozói- j iák a művelődési házban. A j lágy tetszést aratott műsor j itán ott is táncmulatság következett. Ma délelőtt elbú- ; rsúznak a vendégek Martfű- ; tői. Autóbuszaikon a gyár J •évfülöpi üdülőjébe utaznak, $ nogv a Balaton partján tölt- } senek két felejthetetlen na- } pot. (S. J.) 1

VITÁM ET SANGUINEM... — ÉS ZABOT IS

vérüket ajánlja fel nekünk a társadalom.

De zabot is.

\f a, amikor a tizenegyedik pedagógusnapot ünnepeljük — ünnepük országszerte —, mi, az ünnepeltek örömmel kell hogy megállapítsuk ezt.

Százszor elkoptatott mondat az, hogy a pedagógus anyagilag is megbecsült tagja lett szocializmust építő társadalmunknak. Persze a mai fiatal pedagógus nemzedék ezen már nem csodálkozik, ezt magától értetődőnek veszi. Ök nem látták annakidején például a kisgyócsi iskolát. ahol a tanyasi paraszt- ház egyetlen szobája volt a tanterem, s a tanító úr szolgálati lakása is egyoen. a kemencenyak az irattár, s a sutban a térkép és a tanító úr garde-robja. A kecskelábú asztal nemcsak iskolai pad és tanán asztal, de a pedagógus ágya is éijeL

Örök el sem hiszik talán

ezeket nekem, fiatal kollégáim. De élő tanúm van rá: az akkori kisgyócsi tanító úr maga — ma megbecsült, jó anyagi körülmények közt élő boldog tanár itt a megyében.

De ezt a zab dolgot úgy érzem meg is kell valahogy fo"düanunk,

a népünk ma már nem11 csak vitám et sangvi- nem-et kiált felénk — a zabot nekünk is meg kell ajánlanunk.

A pedagógustól ser» csak szép szavakat és létkérdést vár a társadalom, de munkát, hétköznapi és eredményes — ha szabad így mondanom: termelő munkát. Tudom, hogy ma már ebben sincs hiány, de jó erre emlékeztetni önmagunkat még ilyen virágcsokros ünnepen is.

S ma, mikor közösen ünnepelünk — tanítvány és pedagógus, nép és annak nevelői, mondjunk el egymásnak szép szavakat is. hiszen azok a meleg szív virágai, de legyen benne kézfogásunkban az egymást hétköznapi, de nem kevésbé nélkülözhető munkás, kenyérízű megbecsülésének Ígérete is.

f Rézsó Pál Kisújszállás

Serfőző Simon:

a fákért ek hűvös

lassan

NEM

AKAROM

Szél és köd járta az utcákat, délután volt, hosszú, kék-fulladásos- szájú árnyak zokogtak a házak tövén, és olyankor csak az ablak előtt szerettem állni, nézni kát, ahogy viszik őket a fölött a felhő-zúhanásos, egek.

Nyáron ilyenkor szoktak hazafelé indulni a zümmögő szekerek, másznak a mezők felől, bele a kaucsukképű napba, és jön a csorda is, dübörögve át a meg- megnyikkanó, kis fahídon.

Szombat volt, három órakor már hazaértem a munkából, anya nem volt otthon, elment még hajnalban a szomszéd faluba, biciklivel, éhes voltam és kellemetlen volt a csend. *

Fél éve lehetett már, hogy együtt jártam azzal a lánnyal, szerettem őt, az anyja a szövetkezet irodájában dolgozott, sokszor láttam, magas homloka volt, és duzzadt, eres keze, megverte lánykorában egy férfi, aki elcsalta a temetőbe, s aztán nem feküdt le neki.

Elvirának hívták a lányt, ott hordta mindig a fényképemet a táskájában, nyugtalan természete volt, s ha róla álmodtam, mögötte mindig kivörösödött, széles hegyek égtek, és míg ment, fehér nárciszok lobogtak a citera-zengésű, forró partokon.

Mikor először kísértem haza, az* hittem, hamarosan ott fog majd hagyni, becsukja maga után a kaput, s ha megyek hazafelé a kiéhezett utcákon, « fákon szél lesz, fÖV-fö'emelkedve, akár az emlékek szigetvilágitású tájai.

És megcsókolt már akkor, hosz- szan, szerette, hogy végigsimítottam a haját, ahogy megremegtem, mikor kezem a mellére tette, rövid, fiús haja volt, és erős válla, csendes volt az utca, már régen hazaértek a bálból a mulatós legények, ott álltunk, nekidűlve az akácfa- merengésű kerítésnek, és nem szóltunk sokáig egymáshoz, nem néztem a szemébe sem, elérhetetlennek éreztem, mint az álmokat, s nem tudom, hogy hirtelen arra gondoltam, az új tág ablakokról már hiányzanak a vaspálca-feszü- letek. Anya mesélte egyszer, hogy azokat régen azért rakták az ablakokba, hogy a betörők ne tudjanak bemenni rajta, nevettem akkor, és a szomszéd nénire gondoltam még, a múlt héten átöntötte a szemetet az udvarunkba, nem szóltam, nagyon idős már, forintot fizet mindig a gyerekeknek, ha elmennek neki vízért a kútra, elég messze van, miért nem beszélsz, szólt halkan Elvira, tücskök énekeltek messziről, s az ereszek lehúzódtak mindenütt már egészen a földig.

Anya még hajnalban elment, igen, s már késő délután volt, kicsit ayoódtam érte, mindegy, biztosan elment a rokonokhoz is, elbeszélget, pedig tudja, hogy itthon vagyok.

Mikor ' hazajöttem, véletlenül nyitvamaradt utánam a kapu, nyikorogva dülöngészett, hol jobbra, hol balra, egy cigánygyerek szaladt az úton, szembe az elgondolkoztató egekkel, maszatos és hosszúkás volt az arca.

Anya tudta, hogy udvarolok, de sohasem kérdezgetett felőle, én sem szóltam. Hetente kétszer találkoztunk, szombaton és vasárnap, máskor mindig akadt dolgom, nyáron

meg különösen, motorra1 jártam s határt, megy r munka, asszonyok, hogy meleg van, igen, nagyon nagy a nap, délután gyűlés lesz az irodán, no persze, ezt is mondják majd el az elnöknek, a gyárban kapnák a dolgozók munkaruhát, nekünk ** nagyon elkelne, holnap kihozom a gépet, s lefényképezem magukat, helyes, már megy is, isten áldja magukat.

Jártam a dűlőket, s emlékszem, a hosszú jegenye-szivárványos hegyoldalakra, a tyúkkotyogású bokrokra, a ledöntött tanyák móha- puffadásos romjai körül, a csend ragyogó galambtollaira, ahogy szivárogtak zölden a felhők alól.

Kihoztam egyszer Elvirát is a motorral, szabadnapos volt, könnyű, nyári ruha volt rajta, folyton nevetett, tetszett nekem a vidámsága, mikor a napraforgóföldeken szaladt, lobogva, mint a villámló vizek, égtek a jegenyék tekintetében, mentem utána, elbújt, s kacagott, hogy mennyire megijesztett. Jó volt az ölelése, úsztak keresztbe velünk a földek, nagyon tudott szeretni, szorítani magához, égetett a szája, egyetlen forró íradat volt a levegő. a csend, és mozdulatlanul filtí szivünkön a vér.

— Beszélgessünk — mondta, kezével egy napraforgólevelet himbált, nézett a magasba.

— Jó, kezdd — szóltam.

A gyerekekről kezdett beszélni, akiket akkor a szomszéd falu iskolájában tanított, a messzi tanyákról bandukoló lánykákról, akik már reggel hat óra előtt elindulnak otthonról, hogy a tanítás kezdetére odaérjenek, egy törtszárnyú pacsirtát hozott egyszer kezében az egyik IHslány, még sírt is, mikor mondta: tessék, tanító néni, nem repül.

*

, Szombat volt, pontosan emlékezem, szitálni kezdett lassan az eső is, a felduzzadt-szemű felhők nekimentek a házaknak, vizet húztam az udvaron, nem fáztam az esőkabát alatt, épp vittem befelé a vödröt, mikor megláttam, jött a keskeny tégla-járdán, meglepődtem kicsit, bementünk a szobába, a virágállvány mellé ült le, szembe velem, fehér volt az arca, akár a márvány

— Nincs itthon anyád? — kérdezte.

— Nincs, elment még hajnalban, soká jön nagyon,

— Tehát egyedül vagyunk.

— Igen.

Kis várakozás.

— Nem akarom ...

Csak ennyit mondott, cigarettát vett az asztali tartóból, rágyújtott, darabos, hideg ; .^zdulatfal. Hátradűltem, mintha állkapcson vágott volna valaki, úgy ért az, amit mondott: nem akarom, pedig el akartam venni feleségül, nem akarja, felgyújtottam a villanyt: későn jön már anya, Jrínn esett az eső, a képeket béna merevedéseknek láttam a szöglethasadásos falakon. néztem a lányt, hosszan, a fényképem már biztosan nincs •> táskájában, hideg szédület bukott arccal az asztalra, várakoztam.

— Az orvossal már megbeszéltem, azt mondta, rendben minden, hétfőn kall menni.

Bólintottam, tudtam, úgyis mindég!/.

Zárkózott, szögletes volt az a ren mikor fölállt, megigazította a ruháját, gyűrűje belevillant a fénybe holnap vasárnap lesz, gondoltam sétálni fognak a lányok délután piactéren, kinn a falu alatt a fu;- ballpálya körül, mellükön lüktet fiatalság, elköszön:-k.

Siettem vissza, az udvaron kör ben harsonáztak feketén a hata mas-koponyacsontú nyárfák, visz- szapillantottam, néztem, ahogy ví szik őke‘ a kertek, is a kazlakor át a felhő-zuhanásos, hűvös es'i egek.

»sß

neje „érdekes” és izgalmas történeteik, nem nagy konfliktusok hordozzák mondanivalóját. Lengyel kerüli a harsány színeket; hangja a meg. figyelő, az eseményeket rögzítő íróé, és sokszor közel jár az eszéhez. Lobogó szenvedélyek helyett halk, visszafogott líra izzik sorai mögött, írásainak tempó-jelölése ez lehetne: andante. Lengyel lassújáratú prózát ír, pontosan és szabatosan körüljárja alakjait, történeteit; vibráló, különcködő megoldások helyett a realista ábrázolás hagyományait követi. írói értékei különösen a tágabb, kényelmesebb, nagyobb formátumú írásokban jelentkezik, a Wengraf, az Igéző és a Liebknecht-lány című elbeszélésekben; ezek a kötet kiemelkedő darabjai.

Az Igéző egy becsületes, csöndben érő, a szocialista szellemű magyar irodalmat gazdagító író művészetének újabb értékes darabja.

Alább az Igézőből közlünk egy írást.

Talán már egy perce néztem ezt a kavargó és mégis szabályos formájú tölcsért — egy perc ilyenkor nem rövid idő. De csak akkor értettem meg, hogy mi a galambok ráadásának oka, mikor szememet feljebb emeltem.

Fenn, a felhőtlen déli magasságban karvaly körözött kiterjesztett szárnyakkal a kiscsibék fölött, ijesztő lassan, kiszámított pontossággal. Már itt volt a pillanat, mikor összecsukja szárnyát, és mint karmos, horgas, sokélű nehéz kő esik a kiszemelt zsákmányra. De közte és a zsákmány közt ott vannak a galambok, torlódó sokaságuk cikáztatja szemének mérőónját.

A karvaly egy darabig még körözött a kiscsibék fölött, aztán egy-egy lustának látszó szárnycsapással eltávolodott, apró ponttá vált, eltűnt.

Ennyi az egész. Néha ilyenek a galambok. Elhallgatom a magasröptű összehasonlításokat, nehogy a galambok fölé kerüljek felhős és fellen- gős szavakkal.

száműzetés keserű kenyerét is megismerte. Amikor az ötvenes években visszatér hazájába, új Ikotókedv tölti el. Nagy munkabírásának, lelki erejének értékes jeleként újra könyvei jelennek meg, a Prenn Ferenc hányatott élete és a Három hídépítő.

Ennek a tragikusan megtört, de le nem tört, sőt újrakezdett írói pályának legújabb eredménye az Igéző. A kötetben Lengyel József válogatott elbeszéléseinek gyűjteményét tarthatjuk kezünkben. Az elbeszélésekben régi és mai élm'nyeit mondja el az író; a háborús és emigrá- ciós történetek, a szibériai száműzetés kópéi, a munkás- mozgalom epizódjai, napjainkban játszódó események követik egymást « kötet lapjain. Hősei főként szegények, kisemberek, munkások, erdei népek. Írásainak fő problematikája a szegénység, az ember, és természetszeretet, az elnyomás és az igazságtalanság elleni küzdés. Nincse★

sose tudtam, hogy ilyen sok galamb van itt. Senki meg nem számlálhatná mennyi, és mind ott körözött a közelben.

Nem ember zavarta így fel őket, ragadozó se lehetett, puskadurranás sem volt Ha

ífalamfolc

lett volna, messzire röpülnek, biztonságot ígérő távolba, ahol megnyugodhat hevesen dobogó szivecskéjük. De valamennyi a kiscsibék fölött maradt, amelyek ott lenn csipegettek, csipogtak, és néha egymást csipkedték a drótkerítéssel határolt négyszögletes udvaron.

Körbe-körbe suhogtak a galambok, mintha levegőörvény szívná, dobná, forgatná őket, pedig ők maguk voltak ez az örvény. Feljebb, lejjebb. Egyszer, szinte a kerítésig ereszkedve és felívelve a tetőknél. tízszer magasabbra, fondoros ívekben egymás pályáját szelve, sűrűén.

Van a mai magyar irodalomnak egy nemzedéke, amelynek tagjai már jócskán benne járnak a férfikorban, hatvan-hatvanöt évesek, mégis a szélesebb olvasóközönség csak most ismerkedik meg művészetükkel. írói pályakezdésük j bbára az első világháború és a Tanácsköztársaság idejére esik, de akkori harcos, haladó, kommunista magatartásuk miatt hamarosan emigrációba kényszerültek s kiestek a hazai irodalom köztudatából.

E nemzedék egyik legjelentősebb tagja Lengyel József. 1919-ben a Vörös Újság kulturális rovatát szerkeszti, majd több mint három évtizedig távol él hazájától. Az első emigrációi években még megírja a Visegrádi utcát, de utána hosszú hallgatás következik. Az ő sorsa emigrációs társai helyzeténél sokkalta nehezebb és mostohább volt. A személyi kultusz következtében nehéz éveket, súlyos testi és lelki megpróbáltatásokat kellett elszenvednie, a

özönvíz utántól mindmáig és még nagyon sokáig a béke jel- és értelemképe az olajágat hozó galamb. Most egy kis történetet akarok elbeszélni minden kitalálás és hozzáadás nélkül. Saját két szememmel láttam, hosszú életemhez képest nem ia olyan régen, és a minap talán századszor jutott eszembe.

Dél volt, éppen ebédidő, senki se járt az udvarom Szélcsend és csend, levegőt rezegtető napsütés. Ott pihentem a magtár árnyékos oldalához vetett háttal, na- nyon nyugodtan, nagyon ébren. Semmi bajom se volt, vagy minden bajom nagyon távol. Szemközt az elkerített baromfiudvarból sok száz kiscsibe csipogása hallatszott, ez is csak része volt a csendnek.

Egyszerre villanatos váratlanul, heves számycsattogás- sal, a magtár eresze alól és mindenfelől galambok csapódtak a levegőégbe, némelyik hozzám oly közel, hogy szárnyuk szele arcomat érte. Raj röpült a galambdúcból is. az istálló felől még több;

]V| ikor a magyar rendek iTi kardot rántva „Vitám et sangvinem”-et kiáltva életüket és vérüket ígérték Mária Teréziának, hozzátették — mint a fáma meséli:

. .séd avenam non, ... de zabot nem adunk”;

Ne legyen ünneprontás erre emlékeznem most a pedagógusnap kapcsán.

Szeretem toliamat a múlt kalamárisába mártani — ez ki már sohasem kopik belőlem — és engedtessék meg nekem, hogy a penna vonalán haladva szóljak a most- ról is.

Neveztek bennünket annak idején a nemzet napszámosainak, emelvén e jelzőt arra a vállveregető fokra, ami a jó szolgának kijárt gróf ura- mék portáján az üres pénztárca mellé.

Minő büszke dolog volt ilyen napszámosnak lenni. Napszámosnak, akit felemlegetnek az újságokban, s a parlamentben is sokszor. Cikkeztek és beszéltek rólunk, veregették a vállunkat honatyák és római katolikus püspökök.

De zabot nem adtak.Lett azután egy másik kor, s a napszámos cselédkönyvet kivették kezünkből — nem azok, akiket számítottunk —, de minden esetre nem lettünk tovább napszámosok, hanem a pedagógia munkásai;

C kezdtek csinálni ne- ^ künk pedagógusnapokat — erről betűszerinti rendelet is jelent meg, s kezdtünk dekorálni — először magunk — majd később mások is, átadtak nekünk virágokat és nippeket. És mondtak száz szavakat, szépeket; Kiálltak a dobogókra és tapsoltak bennünket — ütemesen, hosszasan.

De zabot, azt nem.

S. eljött egy idő, amikor már nem dobogókról hirdették a pedagógusnapokat, amikor ugyan kiálltak — kiállnak tanácselnökök és párt- funkcionáriusok, s mondanak szép szavakat is, s még virágokat is átadnak;

De zabot is.Jött egy új szemléleti mód, mikor már nem napszámosnak ítélnek bennünket, mikor már nemcsak életüket és