Szolnok Megyei Néplap, 1962. május (13. évfolyam, 101-125. szám)
1962-05-13 / 110. szám
4 AZOCNOK MEGYEI NÉPLAP 1962. május 13. — Lehet, hogy fáj a. szived érte? — Mondtam, hagyd abba! — Lehet, hogy fáj a szíved egy kutyáért? •— Utálatos volt, ahogy pofoztad. — Muszáj. Ha valami piszkosságot csinál, akkor muszáj; — Ilyet még nem it láttam. Egy Jcutyát pofozni. — Mert mindig ezt csinálja. Figyelted, hogy kiválasztotta a legijedősebb nőt? Mindig ezt csinálja. Odakapott a szoknyájához, a bő úgy elsápadt, azt hittem — m'ndjárt összeesik. Ez a dög meg röhögött. Becsületszavamra, röhögött. Így széthúzta a pofáját és röhögött. — Olyan utálatos volt, ahogy visszakézböl... — Te tényleg sajnálod? — Egy kutyát pofozni. — Miért;. ? Csak megpo- fozom, mint egy kölyköt. És úgy is tesz, mint egy kölyök. Sír, és egy félóráig rendes. Nem hiszed? ügy sír. hang nélkül. Megmutassam? — Hagyd békén. — Tényleg sajnálod? Azért mégis lemarja rólad a bőrt, ha mondom neki. Én ütöm, te sajnálod, mégis azt csinálja, amit ón akarok; Marhaság. — Olyan utálatos volt, ahogy visszakézböl odavágtál neki. — Fickó, tepe-d le! Fickó, neki! — Na... Te... Menj a fenébe. Szólj rá, te! Hívd vissza ezt a dögöt.. Nem kapok levegőt. Ne hülyéskedj . — Csak játszik. — Most mit röhögsz? Jó vicc, a saját kutyája. Szólj már rá. — Vissza, Fickó; Ülsz! ülsz szépen! Jól van, kiskutyám. Ülsz szépen'. — Kis fcutya,.. Harminc kiló legalább. — Fajtiszta, német juhász. Ülsz, kiskutyám. Elég -volt. Nem bántod. Hülye vicc. — Mit morogsz. Kicsit poros lettél. Ennek a ruhának nem árt; Úgyis cikis. — Én szeretem . — Adok egy ötvenest a tisztítóra. Na? — Sok pénzed van? — Sok? Aranyi neked is van. Pont annyi, láttam a cédulát. Mit csinálsz vele? Szalmazsákba dugod? Inkább csináltatnál valami rendes ruhát. — Ez rendes? — Fenét rendes. Olyan vagy benne, mint a saját nagyapád. Lenyalod hajad, meg úgy összehúzod magad... nem is tudom s.. úgy nézel ki mint egy púpos; A múltkor kinn a Kaszinóban azt mondja a Hugi, ki az a csúnya srác veletek. Tudod, az a kis szőke a konyháról. Ilyen cicije van, az áliáig ér. Meg tud inni két litert. Mint egy fiú. De lehet, hogy csak meg- iátsza magát Mindegy, akkor is kiviszem egyszer a temetőbe. Marhaság mi, sírok dizött. Némelyik úgy fék Pedig öreg temető, nem hasz- íálják ötven éve. Most mit nézel olyan hűl " én? Mit csináljak, egyszer megpróbál- am otthon, moziban voltak íz öregek, öcsit elküldtem, idtam neki egy ötvenest. Nem néztem az órát, az öreg -»útion talált. Kipofozott. Mit sináljak. Te... Olyan bam- »án. nézel, mintha nem tudnád, hogy nem a gólya hoz- a.:. — Miért hallgattál el... viiért nem meséled ... Na... lány lány volt. Biztosan istát vezetsz Gyerünk a Hsával. — Hagyj békén. — Meséld csak. Nagyon •rdekes. Meséld, hogy _ volt. ránt is... Azt is meséld... — Utállak, tudod! Azt a zent pofádat. — Meséld Irént is. — Fickó, fürödj... hozd ússza ... labda ... Ugorj, 7ickó. — Jól úszik — Jól. — És ha nem dobsz be vaarnit? — Akkor nem. Utálja a oizet. — Én szeretem. El tudok itt ülni órákig a lépcsőn. Nézem. Csak úgy. Ahogy mozog — Nem unod? — Miért unnám? — Mit tudom én. Olyan hülye dolgaid vannak. — Mert nem unom? — Ide figyelj. Azért hívtál, hogy a vizet nézzük? — Most koszos. Mert árad. — Süket vagy? Azt kérdeztem, minek hívtál. A Hugival megbeszéltem, hogy délután elmegyünk lógni. — Nekem meccsjegyem volt. — A Dózsára? Még eléred. — Szeretnéd ha elmernék? Félsz velem beszélni? — Hát hogyne, csupa víz a gatyám áz ijedségtől. Irtó erős vagy ugyanis. — Féltél, ne beszélj. — Rettentően félős vagyok ... Csak ez az egy marhaság, a zsugával a zsebedben itt ülsz, beszélsz a vízről, én meg közbe kihagyom a Hugit. — Miért jöttél ki? — Olyan titokzatos voltál. Gyere ki holnap a hajóállomáshoz, — muszáj valamit mondani. Alig hallottam a géptől. Hétfőn is ráér. Nem, holnap, érted, holnap. Erre kiderül, hogy jegyed van. — Tudtad, hogy egyszer beszélni fogunk erről. — Unlak;.. Fickó, ide. Na jól van, na. Melegedj egy kicsit. Vakard meg a nyakát te is. Ilyenkor az jár neki. Akkor szeretni fog téged is. Csak a nőket nem bírja, folyton ijesztgeti. Ne úgy, te füles, csak az újjaid végével, finoman. — Nem szereti a nőket? — Okos dög, mi. — Okos. És te? — Mit én? — Te szereted a nőket? — Bukók rájuk; — Szóval nem szereted? — Megszállt a szentlélek, te ló? Olyan kenetes vagy, mintha templomban lettél volna. — Nem voltam, nem járok. — Ide figyelj, én unom ezt, mondod, vagy nem mondod? — Mit? — Hát a miért... — Nem tudod?... Ügy csinálsz, mintha nem tudnád ... Mert félsz... Egy évet kapott. Érted?! Egy évet. — Egy évet? — De nem is az... Azt felfüggesztették. De ahogy kinéz... átlátni rajta, olyan vékony.,. öreg, tudod, megöregedett és megcsúnyult. — Csúnya? — Igen, csúnya. És öreg. Tudod, hány éves? Még azt se kérdezted tőle soha. Ugye, nem tudod. Tizenkilenc. Ügy néz ki, mintha negyven lenne— Láttad? — Láttam. a tárgyaláson. Azt mondtam, a bátyja var gyök. — Te? Egy olyan lánynak? — Megcsúnyult, elhitték. — Én nem tudtam, hidd el. — Aíit? Hámori Ottó: Névtelenek párbeszéde — Semmit se tudtam. Azt sem. — Mit azt? — Utállak! Utálom a szent pofádat! — Mit nem tudtál? — Hagyj békén. — Mi az, amit nem tudtál? — Na, ne marháskodj. Én azt hittem... Járt azon a robogón, nadrágban... Mit tudtam én, hogy olyan nya- valygós. Jó nő, nem egy csi- pogós, azt gondoltam. Egy csipogós nem jár robogón... Fekete pulóvert viselt, alatta semmi. Minden úgy feszült rajta. Mindjárt odavágódtam mellé, ez nekem való, nem csinál nagy ügyet. Honnan vettem volna!... Te talán nem nyüzsögtél? — De nyüzsögtem. — Most mi van. Elbőgöd magad? — Nem. Csak sajnálom, hogy megcsúnyult. — Egy évet kapott? — Mondtam már. — Ide figyelj, öreg, elmegyünk, iszunk valamit. Fizetem. Gyere, na, iszunk egyet és kész. — Mi kész? — Hát semmi... az egész... elfelejtjük... Bele voltál esve, mi... olyan gülü szemekkel néztél rá mindig, tiszta röhej volt... Egy ilyen robo- gósba. — Milyen furcsa ez a víz. Látod? Szürke, de ahol mélyebb, ott zöld. — Te, mondok valamit, nem is volt szűz. — Sírok között? — Mit csináljak? Az öregem kipofoz. — Vele is? — Gyere, megiszunk egy féllitert... Vagy inkább csapunk egy kis murit, elmegyünk egy helyre... He? — Olyan fekete volt. Ilyen feketét még nem is láttam. Irtó nagy szeme. Mindig, mikor néztem, azt gondoltam, hogy milyen lehet otthon, amikor egyedül van a szobában. — Ugye, azt a szürke pulóvert azért vetted, hogy rád nézzen. Én meg röhögtem. Ne haragudj, komám, nem gondoltam, hogy ennyire... Hogy te így... — Csak néztem az arcát ott a tárgyaláson. Nem is sírt. De í úgy nézett az emberekre, mintha nem is látná őket. Láttad te ilyennek? Szenti Ernő Együtt és egyedül Tavaszias lobogás; húsomban, mosolyomban érzem a fák, a lüktető mellek domborulatát, a jól sikerült idők, a kitáruló percek gazdag őszinteségét. Most kioldottan, a szelek és a levelek Érzékenységével, beszélhetek, s dicsérhetem a reggelek frisseségét az embereket, a szád megfoghatatlan ízét, a tiéd, és senki másét, most beszélhetek, mint esőben a füvek, vagy a gyerek, kit szaporán kérdeznek. Tavaszias lobogás; a halvány csillag-égés csendjében, zajában, a munka sodrában, milliók előtt és után. együtt és egyedül, — Most énekelhetek. — Egyszer megkérdeztem, mi baja. Tiszta vörös volt a szeme. Nem mondta meg, Szeretsz te engem? Folyton csak azt kérdezte, szeretsz te engem? — Mit mondtál rá? — Mit lehet erre mondani? Hülyeség, hát persze, haverok vagyunk. — Akkor már fáslizta magát. — Mit csinált? — Körülcsavarta, a hasát, erősen, hogy ne lássák meg rajta. Nőtt a hasa. — Nem vettem észre. — Én igen. Pedig még az apja sem. Én igen, Nem mondtam neki. Azt meséltem, hogy csónakra gyűjtök, majd a nyáron, ha meglesz, felviszem Gönyüig, háromnapos túrára, sátorral, örült neki, vigyünk téged is, azt akarta. Jó, viszünk. Boldog volt, azt hitte, ott kinn a vizen minden jó lesz. Szereti a vizet. Ö is szereti ... — Menjünk moziba. — Elképzeltem azt az utat, majdnem elsírtam magam. Én húzok, mint egy ökör, ö meg három napon keresztül téged néz. — Én nem tudtam, becsületszavamra. Soha nem mondta. Ha egyszer szólt volna, adok neki nyolcszáz forintot és kész. — Mi kész? — Megint hülyéskedsz. — Adok neki nyolcszázat, elmegy az orvoshoz, megcsinálja. De nem beszélt, csak mindig azt kérdezte, szeretem-e. Hogy elveszem-e feleségül. Nem nősülök. Csak majd, ha harminc leszek. Az messze van. — Mentők vitték be. A körúton lett rosszul. Nekiszaladt egy embernek, és leesett a robogóról. Egymás mellett feküdtek a kocsiban. — Egy ilyen szédült. Mit spórolt ő az én pénzemen. Volt már ilyen, mért kell abból akkora ügyet csinálni. — Ha én dobom be a labdát, akkor is utána ugrik ez a dög? — Csak magának csinált bajt. Kis hülye. Honnan vettem volna, hogy egy ilyen robogós... — Beugrik a fickó, ha én dobqm be? — Folyton azzal nyúzott, hogy szeretem-e. Azért nem is mentem vele többet. Mit mondasz? Mit tudom én... Próbáld meg... Egy évet kapott? — Fickó, labda... Nem megy... Szólj neki, elviszi a víz. — Fürödj, Fickó... Úszol... Egy évet kapott? — Meghalt a gyerek. Ügy hordta magában. Azt mondják, ö is belehalhatott volna. És azért is gázolt, mert rosz- szul lett. — Nem tehetek róla. Miért nem szólt? Adok neki nyolcszázat és kész. — Mentünk volna a vízen, és ő téged néz. Serfőző Simon: Őrizlek benneteket Őrzöm magamban az asszony-pásztortüzes délelőttöket a szikkadó mezőkön, a hangya-lubickolós tenyérnyi poros földet az itatóvályuk lábánál, őrzöm a szivetek fölé izzadt-gürcölten kitűzdelt örömök apró falevél-brosstűit, az erőt, mellyel sikeresen járjátok a küzdelmek szoruló, havas szerpentin-útja it, őrizlek benneteket; szívemre szorítva, mint a lángoló hegyek a fekete egeket, ahogy lobogtok a nap-töltetű szelek hatalmas harc-kocsijain, s aztán a szemétdomb-röfögős mellékutcákban kiket állkapcson vágott a sors, azokat őrzöm, kiket ha agyonütnének sem tudnák árulgatni pofátlanul bármely utcasarokra kiállva a mézíz feliratú hazugság teligyömöszölt zsákjait, de azokat is, kik revolverekkel leselkednek az igazakra, ügyes cselszövéseik pecsétjét próbálják kezünkre égetni, hogy bitangoknak mondhassanak, tudni kell róluk is mindent, hogy biztosak legyünk majd dolgainkban, ha az ítélkezések máglyáin ártatlanságukat sírva hazudjék. Donkó László: L.ÉGHUZAT Az én kedvesem takarít, szobánkat járja a huzat, kordja a nippek porait, a szobrok szemén ámnlat, az enyémen is döbbenet, mit felvált a felismerés: szemétre a sok versemet, léghuzat kell s nem is kevés, hadd tisztuljon az új sorok között a mondanivaló, oxigént kíván a torok, frissebb zenét az induló, az kell, kitárni ablakom, a világra, az egekig, elmondhassam, hol én lakom, nem a szerencsét kergetik; a ma talapzatára fel népünk új holnapot emel. Az kell, kedves, a léghuzat, valami nagy megtisztulás, és akkor nem tesz már panaszt a humánumnak a tudás. — Iszunk valamit? — Olyan öreg volt. Ahogy állt ott, a mellei emelkedtek, a szép feje, a fekete kócos haja... Oda akartam menni, nem lehetett. Gyönyörű volt — Azt mondtad, megcsúnyult. — Nem igaz. — Te mondtad. — Nem igaz. Gyönyörű, Te nem érted. Te nem szereted a vizet. — Egész meghülyültél. — Egyszer ezt mondod, egyszer azt. Hazudozol összevissza. — Menj innen... Menj el... — Most mit izgulsz... Jó, ha azt mondod szép, hát szép. Egyszer, kinn a temetőben nekidőlt egy márványkőnek... fehér volt a kő... Előtte meg az ő fekete feje. Egy virágnak a szárát rágta... nézett felfelé. — Mit mondtál neki? — Fáztam. — Nekidőlt a kőnek?... Most szebb volt... Olyan szomorú... — Fáztam. Meg is áztunk, mert nem akart eljönni onnan. — Az apja azt mondta, vidékre küldi... Elintézte, hogy ott kapjon helyet... — Hol? — Utána mennél? — Én? — Szeretett felfelé nézni. — Ide figyelj..., átjátszom neked a Hugit. — Meg fog csúnyulni. — A Hugi? Hülye vagy te. Az nem olyan nyavalygós... Egy ilyen szédült, mit spórolt ő az én pénzemen... Na, haverom vagy? Menj el helyettem, a Hugi ott ül, vár... kicsit kihúzod magad, és megvan... Felkócolod a hajad... Vihogni fog, és ennyi az egész... — Ennyi az egész. — Hát?... Nem kell akkora grimbuszt csinálni... Most mit nézel?... Te! — Csendesen. — Te, ha hozzám nyúlsz! — Nem verekszünk. Tudsz úszni? — Tudok... Most mit nézel... Belediliztél, mit akarsz azzal a vassal... — Nem verekszünk. — Az Irén miatt? Mért nem mondtad, átjátszom neked és kész. — Csendesen. Mint a Fickó... Ha valami piszokságot csinál... Jobbról-balról... Visz- szakézböl... Jobbról-balról... Na, mit remegsz... Üss visz- sza, te vagy az erősebb... Jobbról-balról... Nem tudtad, mi. Semmit se tudtál, ö néz felfelé, és te fázol. Nekidől a kőnek, te meg fázol. Gyáva! Mozdulj már, te gyáva. A Hugi kiröhög, ha megtudja, hogy megvertelek. — Fickó! — Ugorj, Fickó, nem hallod a gazdát? — Mit akarsz? — Itt a franciakulcs... Nem hallod, hogy cseng. Jó acél. Neked hoztam. Ha megfordulok ... Az illik hozzád... Aki sírok közé jár... Szemből úgysem mersz... Ugye nem, te kis semmi. Jobbról- balról, hogy észretérj... Megcsúnyult, nincs színe a szemének... Utánamegyek, és te ne szólj hozzám többet. Azért hívtalak a vízhez, hogy... Mindegy... — Fickó! — Rám küldheted. Megvárod, hogy elérjem a hidat. akkor nyugodtan... összemar és te nem tehetsz róla... Mes?- sze voltam... Nem foglár, feljelenteni... Ö belehalh-i tott volna, mégse mondt > meg, pedig kérdezték, k' volt... Nem mondta. Akko csak néztem, milyen gyönyn- rű. Majd, ha a hídnál leszek... Húsz lépés... Számold... — Fickó! — Tizenegy, tizenkettő... Hallod. Számolj hangosan. — Tizenhárom, tizennégy... Gyere vissza!... Valamitakarok... — Számolj hangosabban! — Tizennyolc... Én nem akarom... édes komám., gyere vissza. Tizenkilenc... Fickó! Húsz, huszonegy... Fickó, kicsi kutyám... maradsz szépen. Nem bántod Vissza, Fickó! Vissza! 2959
