Szolnok Megyei Néplap, 1961. október (12. évfolyam, 232-257. szám)

1961-10-22 / 250. szám

4 SÍ...: a (>.i .UuVU .vr.í'i-.-ir -9Ö1. oktöDei* 22. Az SZKP kongresszusának Olvasóink kérdeznek — gs illetékesek válaszolnak szombati ülése (Folytatás a 3. oldalról) Nyugat-Irián „nemzetközi té­telét” — folytatta Aidit — és az az elhatározás tölti el, hogy felszabadítja ezt az in­donéz területet a gyarmato­sítók uralma alól. Aidit megállapította, hogy Indonézia és a Szovjetunió kapcsolatai „olyan gyorsan fejlődnek, mint tavasszal a virágok”. Sem a szovjetellenes rágal­mak, sem az imperialista cselszövések nem képesek megrontani azt a barátságot, amelyet Sukarno elnök „a harcos társak barátságának” nevezett, jelentette ki Aidit, majd a továbbiakban hang­súlyozta, hogy az öt világrész marxista—leninista pártjai­nak egysége napról-napra erősödik. — „Remegjenek az imperialisták ettől az egység­től. A jövő a népeké”. Ádz§oj Ghos, az Indiai Kommunista Párt országos tanácsának főtitká­ra hangsúlyozta az SZKP programjának világtörténel­mi jelentőségét, s hogy e program a dicső kommunista kiáltvánnyal kerül egy sor­ba”. Az SZKP programja az emberiség útmutató csillaga” — jelentette ki. Az imperialista körök ag­resszív terveiről szólva, han­goztatta;. az Indiai Kommu­nista Párt és a nép haladó rétegei teljességgel megértik azoknak az intézkedéseknek elkerülhetetlen voltát, ame­lyeket a szovjet kormány vé­delmi képességének fokozá­sára foganatosított. Az indiai nép őszinte ba­rátot lát a Szovjetunióban, amely segítséget nyújt Indiá­nak a népgazdaság újjászer­vezésében. A két ország kö­zött a szoros együttműködés szálai szövődtek. Alekszej Koszigin, a Szovjetunió Minisztertaná­csának első elnökhelyettese a gazdasági építés feladataival foglalkozott felszólalásában. Hangsúlyozta, hogy a Szov­jetunió a fejlődés olyan szín­vonalára emelkedett, amikor közvetlen feladattá vált a kommunista társadalom fel­építése. Koszigin megjegyezte, hogy a Szovjetunió amikor megte­remti a kommunizmus anya­gi és műszaki bázisát, nem másolja a legfejlettebb ka­pitalista országok gazdasági struktúráját. „Mi a magunk építményét teremtjük meg” — mondotta. A Szovjetunióban a nem­zeti jövedelem több mint egyötödét beruházásokra for­dítják, — közölte Koszigin. Rámutatott, hogy a Szovjet­unió felülmúlja az Amerikai Egyesült Államokat a beru­házások növekedésének üteme* ben. Ugyanakkor — jegyezte meg Koszigin — a beruházá­sok üteme még nem felel meg a mai követelmények­nek. Koszigin foglalkozott a to­vábbiakban az ipartervezés kérdéseivel. Közölte, hogy új rendet honosítanak meg a beruházások megtervezésé­ben és ez már kifejezésre jut az 1962-es tervekben. Felhívta a figyelmet arra, hogy a népgazdaságfejlesz­tési feladatok megvalósítása megköveteli, a gazdaság­sát, az anyagi tartalékok leg­ésszerűbb felhasználását. „Az iparban a továbbiakban is tökéletesíteni kell a termelés megszervezését, a tartalékok felhasználását” — mondotta. A Kommunista Párt állan­dóan és következetesen arra összpontosítja tevékenységét, hogy a szovjet nép életszín­vonala a legmagasabb legyen a világon — jelentette ki Ko­szigin. Rámutatott, hogy körülbelül 1970-re az egy főre jutó köz­szükségleti cikkek gyártásá­ban a Szovjetunió túlhaladja a legfejlettebb kapitalista or­szágok színvonalát, közöttük az Egyesült Államokét is. „Á Kommunista Párt előtt semmi sem fontosabb, mint a nép érdekei”. A párt a népért van és ebben látja tevékeny­vezetés állandó tökéletesíté­ségének értelmét. Alekszej Koszigin hangsú­lyozta, hogy az SZKP mindig éberen őrzi sorainak egysé­gét. — Megemlítette, milyen nagy szerepet játszott a párt­ellenes csoport szétzúzása. E csoport tagjai, akiket megfer­tőzött a személyi kultusz, el­fojtottak minden kezdemé­nyezést s egész tevékenysé­gükkel komoly károkat okoz­tak az államnak és a népnek. „A személyi kultusznak nem lehet helye a kommunista építésben” — mondotta Ko­szigin. A felszólaló élesen bírálta a marxizmustól való ama el­távolodást, mely az Albán Munkapártban tapasztalható Pártunk a jövőben is kérlel­hetetlen • harcot folytat a marxizmus—leninizmus min­denfajta meghamisítása ellen — mondotta. Koszigin után G. I. Vorobjov, az SZKP krasznodári terüle­tének első titkára szólalt fel, majd Jakov Zarobjan, az örmény Kommunista Párt Központi Bizottságának első titkára emelkedett szólásra. Jakov Zarobjan ismertette Szovjet-örményország gazda­sági és kulturális sikereit. — Közölte, hogy 1961-ben a köz­társaság ipari termelése 70- szer akkora lesz, mint 1913- ban volt. Örményország a szovjet hatalom évei alatt vi­rágzó fejlett iparral és gépe­sített mezőgazdasággal ren­delkező köztársasággá vált. Az örmény ipar termékeit 37 országba exportálják. Mint a szónok megjegyezte, Szovjet-örményországban az egy lakosra jutó villamos­energia termelés több, mint Olaszországban, Japánban, Dániában és más tőkés orszá­gokban. Villamosenergia ter­melésben — Örményország messze megelőzte szomszé­dait: Törökországot 15-szörö- sen, Iránt 32-szeresen. Ezeket a sikereket az ör­mény nép a szocialista nem­zetek családjában, a szovjet népek, elsősorban az orosz nép segítségével érte eL JAR-E HÁZTÁJI? A kőtelki Ezüstkalász Tsz tagja, Peszeki István olva­sónk írta a következő soro­kat; „Másfél éve munkakép­telen vagyok, s így a 280 fo­rint nyugdíjat kapom, de háztájit csak 200 négyszög­ölet. Az elnök szerint ez sem járna”. ^ • A járási tanács vb. mező- gazdasági osztálya a helyszí­nen vizsgálta meg a panaszt, mely jogosnak bizonyult. A termelőszövetkezet vezetősé­gével úgy döntöttek, hogy utólag biztosítják Peszeki Istvánnak a háztáji földet és a termésből levonják az el- munkálási díjat MIÉRT NEM KAPUNK TEMETKEZÉSI SEGÉLYT? Édesapám a közelmúltban halt meg. A temetkezési se­gélyhez szükséges okmá­nyainkat az SZTK vissza­küldte és a segély kifizetését megtagadta. Apám tanácsi dolgozó volt 1952-ben leesett a kocsiról és megrokkant. Azóta nyugdíjat kapott. A nyugdíj-igazolványon az állt, hogy elhalálozás esetén az esetleg járó temetkezési se­gélyt az illetékes SZTK-tól kell kérni, — írja Patkós Ist­vánná jászberényi olvasónk. * Az SZTK ismételten meg­vizsgálta a kérelmet és meg­állapította, hogy helyesen járt el, amikor a segélyt nem fi­zette ki. Az ön édesapja bal­eseti járadékban részesült halála előtt. Annak alapján — mint az az igazolványból is kitűnik — csak az elszen­vedett balesettel összefüggő megbetegedéssel volt jogosult az SZTK szolgáltatásaira. A halál nem a baleset követ­kezménye volt, így temetke­zési segélyt nem utalhat ki az SZTK? DISZNÓK AZ UTCÁN Több karcagi előfizetőnk arról ír, hogy városukban százával legelnek az aprőjó- szágok az utcán. A tehenek, a disznók éjszaka is ki van­nak csapva. Reggel már csak azt veszik észre, hogy egy fa kitörve, a gallyak lehasítva hevernek az utcán. Ha szól­nak ezért, még az állattartók vannak felháborodva. He­lyes-e, hogy a város utcáin legeltetnek egyesek és nem törődnek a város tisztaságá­val, rendjével? • A panaszra a karcagi rend­őrkapitányság vezetője vála­szolt. „A lakosság egy része a rendelkezéseket megsértve — különösen éjszakai órák­ban — őrizetlenül az utcán hagyta jószágját. Emiatt töb­ben jogosan felszólaltak. Az utcai legeltetés megszünteté­se érdekében az egész város területén szigorúan ellenőr­zünk és intézkedéseket is tet­tünk a szabályok betartásá­ért. Köszönettel fogadom a lakosság bejelentését, hogy figyelmeztetett bennünket a szabálytalanságokra”. KOZÁK GÁBOR: FURCSA MESE exjip ú j diplamápóL — Hogy miben látom az iskolareform mély jelentőségét? — ismételte meg a kedélyes, piros arcú tanár az újságíró kér­dését, miközben kövér ujjaival végigsí- mítgatta fényes, csaknem teljesen ko­pasz fejét, s egyelőre csak ennyit vála­szolt. — Hm... Majd mint a diák, aki komoly vá­lasz előtt a plafont nézi, vagy maga elé mereng, ő is nyugvópontot keresett sze­mének a tanári szobában. Kurta rápillan- tásokkal járt körül tekintete a könyvtár- polcokon, az üvegablakos iratszekrényen, a fémes zengéssel ketyegő faliórán, a kol­légák kabátjaitól tarkálló ruhafogason át a hosszú asztalon magasodó, kékborítású iolgozatfüzet-halmokig, míg végre meg­állapodott Sokrates fehér mellszobrán. Futólag az villant át fején, ami százszor, ezerszer eszébe jutott, valahányszor az ókori görög filozófus portréjára nézett: sehogyse tudta csúnyának látni ezt az ar­cot, annyira megszépíti a belőle sugárzó ravaszkodás, nyugtalanító értelem, meleg emberség. — Hm... hm... — hallatszott egyre vidorabban s ebből kiérzett, hogy az ősz tanár megtalálta a klasszikus nyelvek mesteréhez méltó, stílusos indí­tékot az interjúhoz. Elkomolyodott, vigyázva levette vas­tag lencséjú szemüvegét, megnézte a ne­vet a kezeügyébe eső első dolgozatfüzet vignettáján, aztán rátette a pápaszemet az odébb emelkedő irkahalomra. — Ügy került most maga elém ezzel a kérdéssel, mint ahogy Sokrates állította meg egykor az embereket az agorán vagy a sikátorok lépcsőin. Keresztbe tartotta előttük görcsös botját s feltette egyszerű kérdését valamilyen problémáról. Adta a tudatlant, puhatolódzott, ironizált, addig- addig faggatta hallgatóját rávezető mód­szerével, míg az maga mondta ki az igaz­ságot ... Maguk, mai újságírók, j ó újság­írók — nyomta meg a szót az öreg — bi­zonyos vonatkozásban korunk szokraté- szei... Míg némán, jelentőségteljesen a ri­porterre pillantott, amaz elpirulva hasz­nálta ]ci a röpke szünetet. — Ne tessék engem magázni, kedves tanár úr — kérte rekedtes hangon. Besz- teri, tanár szemében csak egy mosolyos villanás fogadta aj közbevetést meg szavai­nak melegebbé váló színe, ahogyan gon­dolatát folytatta. —* Tudod, fiam, hogy az ilyen ma­gamfajta vén filológus akadozva beszél már a ti időtök gyakorlatias példáivdl, de azért megpróbálom. Annyit azért kérhe­tek tőled »m ugye —, hogy ahol túl suta leszek, ne jegyezz a noteszodba... Jó? Meg se várta a riporter zavart — „Ugyan már, tanár úr"-ját, hanem újból a görög bölcs szellemes képében elmerülve kezdte „meséjét”, ahogyan jelezte. — Volt nekem sokezer tanítványom harminc esztendős tanárságom alatt. Bár­hová tekintek ebben az ősi gimnázium­ban, minden ablaknál, minden pódban, a lépcső minden fokán lelki szemeim elé tűnnek a régi diákok.., A maiak mö­gött is. Volt egy eminens tanulóm. Valamikor a második világháború alatt végzett. Még a kezdetén a pusztításnak. Végig kitűnő volt minden osztályban. Nyolcadikos ko­rában már úgy számolt vele a tanári kar, hogy az iskola büszkesége lesz majd az egyetemen. Akkoriban magyart is tanítot­tam annak az osztálynak és érettségi előtt pár hónappal dolgozatot írattam a gye­rekekkel. „Pályaválasztás előtt”- — ez volt a címe. Az újságíró ceruzája megállt egy pil­lanatra a jegyzeteléssel, kicsit mintha meg is sápadt volna az arca az utolsó szavaknál. Azután abba is hagyta az írást, de fejét továbbra is lehajtva figyelt a tanárra. — Két dolgozat sikerült kiemelke­dően. Kőhárié, akiről beszélek és egy má­sik jeles tanulóé, egyik kollégám fiáé, Kohári egy kis foltozó szabó fia volt —» s ha ti néha hajlamosak vagytok bennün­ket, öreg tanárokat, en bloc osztályelfo­gultsággal illetni, jusson eszetekbe az is, hogy kevés kivételtől eltekintve — sok Kohárit segítettünk bátorítással, a rendel­kezésünkre álló ösztöndíjjal az egyetem felé. Így voltunk Kohárival is. Ezért döb­bentett meg annak az egyik kiváló dol­gozatnak mélységes pesszimizmusa. Kép­zeld, fiam, ez a Kohári csaknem gorom­bán azzal kezdte írását, hogy semmi ér­telme nincs annak, ha a tanárok olyan szegény gyerekkel, mint ő — pályaválasz­tásról íratnak. Szinte lázadó keserűséggel vetette a tanárok szemére, hogy őt is mi­lyen lehetőségekre dobják ki az életbe. Nyolc éven át hiába tanult kitűnően, érett­ségi után végeszakad a nagy remények­nek. Hogy tanuljon ő tovább egyetemen, mikor szegény szülei abba is belerokkan­tak, míg a középiskolát kijárta. Az egye­temre jobb ruha, cipő, nagy beiratási díj kell, de elveheti-e tovább is öregei szájá­ból a költségeket? Hagyhatja-e magára sípoló tüdejü, asztmás apját, megfáradt anyját? Mert ha csak egymagáról volna szó, mitse számítana még négy-öt ávi szűköt, aakétifius élet. Jobb lett volna» ha tanárai mindjárt az első gimnáziumi osztályokban felvilágosították volna az élet kilátástalanságairól. Tovább nem ta­nulhat; mit ár a kitűnő bizonyítvány. Neki keresnie kell, szüleiről is gondos­kodni. Fizikai munkára gyenge, más vá­lasztása nincs: bekönyörgi magát a vá­rosházára írnoknak. Annak biztos felve­szik, mert szép írása van... Kohári a dolgozat második felében megrajzolta az ő jövőjét. Apjáéhoz ha­sonló horpadt kézzel köhécsel öreg korá­ban is poros iratállványok tövében. Vaksi szemmel hajol a nagy, hideg iktató­könyvre és ha elszorítja mellét az ócska iratok fullasztó szaga, ijedtében beleka­paszkodik majd a kabátja ujjara húzott gumikorcos klott könyökvédőbe. Az „úri­emberség” jelvényébe. Elhatároztam, hogy mind a két dolgozatot felolvastatom szer- zőikkal az osztály előtt. Hunyor, a másik eminens, csillogó képekkel festette meg, hogyan formálja majd át szülővárosát, mikor megszerzi az építészmérnöki diplo­mát. Az ő útja simán vezetett az egye­temre — szüleinek szép vagyona is volt. Ekkor követte el az első engedetlenséget, nyolc év után, az én Kohári fiam. Falfehé­ren, a reszkető hangok mögött is halálos elszántsággal jelentette ki; „Tanár úr ké­rem ... Ha fel kell olvasnom a dolgoza­tot, ebben a percben itthagyom az isko­lát... Ki ért itt meg engem?”­így a felolvasásból nem lett semmi. Először történt meg velem, hogy a tanári tekintély rovására is, én engedtem. Alig tudtam kimagyarázkodni az osztály előtt, mi lett volna a célom az írások nyilvános bemutatásával. Az, hogy... sejtsenek meg valamit az élet igazságta­lanságaiból a jómódú vagy konszolidált viszonyok között élő középosztálybeli gyerekek... Kohárinak elég nagy ösztöndíjat sza­vazott meg a tantestület az egyetemi in­duláshoz. Nagyon csodálkoztunk, mikor megtudtuk, hogy jogásznak ment. Nem az ő adottságaihoz szabták régen a cinikus lelkületet, furfangos tülekedést, „gyerek­szobát“ kívánó jogászi pályát. Ott azonban már nem tarthattuk rajta a kezünket. Karácsonyi vakációban akadtam vele össze a városházán. Soványan, dacos ha­raggal a szemében lépett tó a polgármes­teri szobából. Elfehéredett, mikor észre­vett. Menekülő pillantásából látszott, leg­szívesebben elkerülne. — Szervusz, Jóska — üdvözöltem aggódó örömmel. Ö csak a száját mozgatta, hang nem jött ki a torkán. Végül is ernyedten hagyta, hogy leültessem magam mellé a titkári szoba pamlagjára. Kérdezősködtem, mi járat­ban van? Azt hittem, ezzel könnyűek az ismeretlen okból fakadó rettenetes zava­ron, amivel elém került. Hamarosan ki­derült, hogy állást kérni járt a polgár- mesternél. Mindent megmagyarázott az a postai levelezőlap, melyet a kezembe nyo­mott. A szülei írták neki az egyetemre. Arról szólt, hogy eladták egyetlen varró- gépüket, mert nem akarják nélküle töl­teni a karácsonyt. Így tudnak útiköltséget fcüldeni, meg egy inggel is meglepik az ünnepre, hiszen annak az egyetlen rend fehérneműnek, amiben hazulról elkerült, nagyon kikoszolódhattak már a varrásai. Valahogy így fejeződött be a levél. ,,Ne sajnálj bennünket, kedves fiam. Mi már úgyis öregek vagyunk. Ezután csak kéz­zel varrjuk a ruhálmt. Emlékszel, mesél­tük neked, hogy az az igazi. A nagy sza­lonokban úgy dolgoznak... Csak addig bírjuk ki, míg kitanulsz...” — Van annak lelke, aki így tovább­tanulna, tanár úr? — magyarázta meg Jóska az egész helyzetet ezzel a kérdés­sel. No, és szerencsével jártál-e? — intet­tem a polgármester ajtajára, Jóska se­hogyse akart válaszolni, a végén csak megmondta, hogy a város első embere nem segített rajta. Megnézte a bizonyít­ványát, mikor minden felől kikérdezte és mintegy megkönnyebbülten ezzel fejezte be a kihallgatást; „Fiam, magának tovább kell tanulnia. Ilyen bizonyítvánnyal nem vehetem fel magát. Érti, ugye?”­A polgármester szívét én sem tudtam meglágyítani. Jóskával két esztendő múlva találkoztam. Lehajtott fejű, búskomor, koravén ember lett. Alig tudtam elég ta­pintatosan megtudakolni, hová, merre ke­rült, mi lett belőle, hogy az egyetemet is otthagyta, meg otthonról is eltűnt. ,.Mi lett belőlem, kedves tanár Hr? Bukott egzisztencia. Iktató vagyok a szom­széd város járásbíróságán. Tessék meg­nézni a Jmbátom ujját. Ugye, milyen ép? Mintha új lenne. Van ám könyökvédöm. Klottból... Hiszen tetszik emlékezni? Megírtam az utolsó dolgozatomban...” Az újságíró szobormereven hallgatott Régóta furcsán tüzelő szemmel meredt a dolgozatfüzetek sötétkék tornyára. Csak a lélegzetet szedte gyorsabban, mióta note­szét s ceruzáját zsebredugta. Akkor moz­dult meg ■— szinte riadtan —, mikor az öreg tanár hirtelen felemelkedett az asz­tal túlfelén és csaknem józan közönyt színlelve beszélt, míg a magas iratszek­rény alsó ajtaját kinyitotta. — Nem hiszed el, fiam, hogy így volt? Meg is mutathatom neked azt a dol­gozatot. Itt van, tessék — nyújtotta át a fakókék borítású füzetet az újságírónak, aki úgy nyúlt érte reszkető kézzel, mintha vonakodna átvenni. — Te... te „Kohári” — erőltette az ősz tanár a szigorú tónust. — Ilyen újság­író vagy? Te jössz hozzám véleményért az új iskolareformról? Vidd el ezt a dol­gozatot. Hogy pontosabban írd meg belőle a riportot. Akkor kerestem meg neked, mikor meghallottam, hogy tavaly bölcsész­kari diplomát szereztél. Régen vártam, hogy felkeresel. Nézd csak meg. írott ki­tűnőt adtam akkor rá. Talán el is felej­tetted megnézni, úgy el voltál keseredve. Emlékszem, ki se nyitottad. Ügy volt előtted egész órán, ahogy kiosztottam... Látod? Én azt írnám a riportod elmé­nek; „A mi társadalmunkban nine» ■ ti­veszett ember.* -----————■-----——-

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom