Szolnok Megyei Néplap, 1961. február (12. évfolyam, 27-50. szám)

1961-02-01 / 27. szám

2 SZOLNOK MEGYEI NÉPLAP 1961- február 1. Visszavonulással fejeződött be a Mobutu-zsoldosok támadása LEOPOLDVILLE AP-jelentés szerint Leo- poldvilleben úgy tudják, hogy a Mobutu-féle zsoldosoknak hétfőn nem sikerült megszi­lárdítani helyzetüket a kon­gói törvényes kormány ellen­őrzése alatt álló keleti-tarto­mány területén. Bár a kongó' lázadók egyik szóvivője han­goztatta, hogy a zsoldosok el­érték Basokot, a jelek szerint a kongói törvényes kormány csapatainak ellenállásába üt­köztek és visszavonultak Ba- soko térségéből. Az ENSZ leopoldvillei kép­viseletének egyik szóvivője hétfőn foglalkozott azzal a lé­gitámadással, amelyet egy ál­lítólag „ismeretlen nemzetisé­gű” repülőgép hajtott végre Manono északkatangai város ellen. A szóvivő nem vett tu­domást róla, hogy Csőmbe, Katanga szakadár „miniszter- elnöke” felvonultatta zsoldo­sait Eszak-Katangának a kongói törvényes kormányhoz híi baluba-törzs-lakta terüle­tei ellen, hanem azt kívánta elhitetni, hogy az ezen a te­rületen fekvő Amono ellen végrehajtott banditatámadás az ENSZ-szel szemben elkö­vetett ellenséges cselekmény. Mint hozzáfűzte, az ENSZ semmiféle előzetes figyelmez­tetést nem kapott és ezért a támadás felkészületlenül érte a Manonóban állomásozó ENSZ-egységeket A szóvivő nem tiltakozott a manonói polgári lakosságot ért táma­dás miatt, hanem bejelentet­te, „az ENSZ-nek a fennálló helyzetben nincs más válasz­tása, mint kivonni csapatait Manonóból”. Az ENSZ-nek ez az intéz­kedése követi a korábbiakat, amikor a rendfenntartással megbízott fegyveres egységei­nek kivonásával elősegítette a lázadók támadásait a kon­gói törvényes kormány ellen­őrzése alatt álló területek la­kosságával szemben. NEW YORK Az AFP New York-i jelen­tése szerint a Biztonsági Ta­nács szerdán tartja „egyik legnagyobb jelentőségű ülé­sét”, amikor ismét Kongó kér­désével foglalkozik és meg­hallgatja Hammarskjöld je­lentését. Az ENSZ-főtitkár fő­képpen az ENSZ kongói fegy­veres erőinek problémáját akarja a tanács elé terjeszte­Ojsághír: Csőmbe emberei elrabol­ták és Katarijá­ban őrzik Lu­mumba minisz­terelnököt. Csőmbe: Itt talán biztonságban lesz .., ni. Ismeretes, hogy több or­szág az ENSZ rendfenntartó erői rendelkezésére bocsátott csapatok visszahívásával til­takozott az ENSZ kongói ma­gatartása ellen. A Biztonsági Tanács elé kerül szerdán az úgynevezett „Casablanca! csoport” tiltako­zása Lumumbának, Kongó törvényes miniszterelnökének elhurcolása ellen, továbbá az a panasz, amelyet a kongói árulókat képviselő Kaszavu- bu elnök nyújtott be az Egye­sült Arab Köztársaság állító­lagos „kongói beavatkozása” miatt. LEOPOLDVILLE Leopoldvilleben bejelentet­ték, hogy Joseph Ileot, a Ka- szavubu-féle árnyék-kormány miniszterelnökét választották meg a különböző lázadó cso­portok ellentéteinek kiküszö­bölésére Leopoldvillebe ösz- szehívott „kerekasztal-érte- kezlet” elnökének. (MTI) Spaak lemondott Párizs (MTI). Nyugati hír- ügynökségek jelentése szerint Paul Henri Spaak belga poli­tikus, a NATO főtitkára ked­den délelőtt lemondott erről a tisztségéről. Spaak 1956 óta volt a NATO főtitkára. Egyes kommentárok Belgium való­színű új miniszterelnökeként emlegették az Északatlanti Szövetség távozó főtitkárát Újabb merénylet Franciaországban a kommunista pártház ellen A keddre virradó éjszaka fasiszták felgyújtották a Quartier Latin-ben, Párizs diáknegyedében a Francia Kommunista Párt szerveze­tének helyiségét. A kivonult tűzoltók eloltották a tüzet. Az anyagi kár jelentős. — (MTI) . 4 japán lapok a kormány Tokió (TASZSZ). A vezető japán lapok élesen bírálják a kormány programját, ame­lyet Ikeda miniszterelnök és Kosza ka külügyminiszter is­mertetett az alsóház plenáris ülésén. A várakozások ellené­re — írja a Mainicsi — a mi­niszterelnök parlamenti be­szédében semmi újat nem mondott az ország külpoliti­kájáról. Mély sajnálkozást ébreszt az a tény, hogy Ikeda felszólalásából nem érződött ki a szándék, hogy Japán ön­álló külpolitikát folytasson. Ez különösen világosan meg­mutatkozik a kormányprog­ram Kínára vonatkozó meg­állapításaiból. Egy másik burzsoá lap, az Szahi így ír: sajnos, a mi­niszterelnök és a külügymi­niszter felszólalásában nem tett említést olyan konkrét intézkedésekről, amelyekkel a éleden bírálják programját japán kormány javítani akar­na a nemzetközi helyzeten. • A Japán Szocialista Párt követelésére a kormányzó li­berális demokrata párt ked­den kötelezte elnökét, Ikeda miniszterelnököt, hogy vonja vissza azt a kijelentését, ame­lyet hétfőn a semlegesség po­litikájáról tett a parlament­ben. Ikeda ugyanis kijelen­tette, hogy a semlegesség po­litikája elfogadhatatlan Ja­pán számára és csak a „kis és a gyenge” országok foly­tatnak semleges politikát. Ikeda késznek mutatkozott kijelentése visszavonására. Az okinavai törvényhatósá­gi szervek képviselői Ken­nedy elnökhöz és Rusk kül­ügyminiszterhez intézett üze­netekben követelik, adják vissza Okinava lakosságának közigazgatási jogait. (MTI) KÜLPOLITIKAI JANUÁR 30-ÄN az oszt­rák rendőrség politikai fő­osztályának nyomozói Linz­ben letartóztatták a 47 éves Stefan Schachermayert, aki a náci időkben Ausztria „felső-dunai gau-inspekto- ra”, tartományi felügyelő­je volt. Néhány héten belül ez immár az ötödik magasál­lású letartóztatott fasiszta tömeggyilkos. Felmerül a kérdés: mi az oka annak, hogy másfél évtizeddel a hitleri birodalom összeom­lása után hirtelen sor ke­rült ezekre a letartóztatá­sokra? Hogy lehet az, hogy ilyen rövid idő alatt, ké­nyelmes, gyors nyomozással el lehetett fogni öt fasiszta főkolompost, miért nem le­hetett ugyanezt, ugyanígy már sokkal korábban meg­tenni? ELŐSZÖR 1960. decem­ber 20-án egy csaknem ti­zenhat évi késéssel kiadott bonni körözési lista nyo­mán néhány nap alatt el­fogták Karl Richard Baert, Auschwitz utolsó parancs­nokát. Baer működése alatt többek között 350 ezer Ma­gyarországról elhurcolt ál­dozatot öltek meg a legna­gyobb haláltáborban — 46 nay alatt. Az összeomlás­kor Baer könnyűszerrel szerzett hamis igazolványt a nyugatnémet hatóságok­tól, sőt olyan írása is volt, amely szerint ő kifejezetten áldozata a hitleri rendszer­nek. Még elgondolkodta- tóbbá teszi az ügyet az a tény, hogy Adenauer rend­őrségének ennyi időn ke­resztül „nem tűnt fel”, ki az az Egon Neumann nevű úr, akivel az utolsó ausch­witzi parancsnok felesége. Maria Josepha Baer ennyi időn keresztül nyíltan és zavartalanul együtt éL Ha egy kicsit utánanéz­tek volna, megtudják — ha ugyan ez újdonság lett vol­na egyáltalán számukra — hogy Baemé... Baerrel él. A MÁSODIK letartózta­tásra 1961 első napjaiban került sor: egy bécsi nyom­dában elfogták Franz No­vakot, Eichmann egyik leg­közvetlenebb munkatársát, az egész fasiszta halálgépe­zet elsőszámú „szervezési szakértőjét”. Az osztrák sajtó megdöbbenéssel álla­pítja meg, hogy Novakot 1945-ben elfogta az ameri­kai hadsereg, aztán — mindmáig megállapíthatat­lan okokból — szabadon is engedte. A HARMADIK letartóz­tatott Leopold Schumm, 52 éves építőmester volt, aki­ről csodálatosképpen szin­tén csak „most derült ki”, hogy Eichmann hírhedt. SS- rendőrhadosztályának tiszt­jeként csehszlovákiai és lengyelországi vérengzése­kért felelős. Franz Murer stájerorszá­gi birtokos volt a negyedik letartóztatott. Murer a lit­vániai Vilna helyőrségének korlátlan hatáskörű SS-biz- tosa volt, aki személyesen felelős több mint 60 ezer polgári lakos lemészárlá­sáért. A hírügynöségek fel­hívják a figyelmet arra a jellemző adatra, hogy a vilnai Cestapo-épület előtt Murer személyesen lőtte agyon Lewickát, az európa- hírű lengyel származású énekesnőt. A kései bonni körözés ötödik eredménye — mint mondottuk — a most elfo­gott Stefan Schacher­mayer. FELTETT KÉRDÉSÜNK­RE, a „miért éppen most?”-ra csak egyetlen vá­lasz képzelhető el. Az Eichmann-ügy mélységesen aggasztja Bonnt, amely hir­telen szeretné azt a látsza­tot kelteni a nemzetközi közvélemény előtt, hogy Nyugat-Németországban is folyik a náci főbűnösök ül­dözése. Ezért bocsátotta ki nagykegyesen Adenauer rendőrsége ezt a ki tudja, hány éve őrzött egyetlen listát Egyet a sok közül. r r A politika műhelyeiben A korszerűsített utcai árus. A fon segít a silány áru nyakba akasztott mikro- reklámozásában. VIII. Arról beszéltem mindeddig, amit az utazó láthat és élhet át: sokmindenről nem szól­tam, egyrészt, mert két éve már ezeken a hasábokon el­mondtam, másrészt pedig meg akartam maradni az utazó szemléleténél. Nem szóltam a filmekről, amelyek pedig tanulságosak, erénye­ikben és hibáikban egyaránt, nem szóltam a politika viha­rairól, amelyek pedig heve­sen kavarogtak látogatásom idején is — ezeket a viharo­kat otthon is figyelemmel kísérhetjük. Nem mellékel­tem a szomorú statisztikát, amelyekből kiderül, hogy a Délvidék lakóinak élet- színvonala — éppen fele az északiaknak — hiszen ehhez csak a statisztikai zsebköny­vet kell fellapoznod. S ha jártam a Porta San Paolo- nál, ahol néhány hónapja he­ves összetűzés zajlott le a Tambroni-kormány rendőrei és az antifasiszta tüntetők között — az már régen volt. Nem említettem a keresete­ket és a kiadásokat sem: bár elmondhatom, úgy éreztem, nem cserélném el még a vi­szonylag jobban kereső réte­gek valamivel wnonsahb élet- színvonalát sem azért az árért, amit fizetni keli érte: UTAZÁS DÍLRE (7. folytatás.) Egy férfi odalép és ezer lí­rát nyújt át. A varázs hat: nem hiszem, hogy a körben- álló asszonyok és férfiak kö­zül bárki is esernyőt készült volna vásárolni. Most egy pil­lanatig én is a zsebemben kotorászom: aztán észbeka- pok Hiszen nincs szükségem esernyőre, soha nem is ké­szültem venni. De körülöttem mindenki ezreseket halász elő — nem csoda, ha én is majdnem bedőltem. Később megint találkoztam az árussal: ekkor is épp az ezer líránál tartott és egy fér­fi ismét elővette pénztárcá­ját. Meglepetve néztem: ugyanaz volt, aki már az előbb is elsőnek vásárolt, íme, a lélektan. Mintsem, hogy ketten kiabáljanak, egy beszél, a másik vásárol: « nyáj jön utána. És istenem, mindez a ra­vaszkodás, erőfeszítés, roha­nás, kiáltozás miért, micsoda parányi haszonért... De mennyivel jobb ez is, mint a munkátlanság, amely annyi és annyi ember sorsa itt Nápolyban. Azt olvasom egy újságban: ebben a város­ban 80 ezer ember nem tudja reggel, mit eszik estére. És mégis, a nápolyiak szeretnek élni, a simogató tenger part­ján. Elüldögélnek a via Ca- racciolo korlátjain, szívják cigarettájukat, rövid szavakat vetnek oda egymásnak és bá­mulják a suhanó amerikii luxuskocsikat — az itt állo­másozó amerikai flotta tiszt­jei száguldanak rajtuk — a fényes asszonyokat, a tenger hullámait. S ha már nagyon keserűvé válik a dolce far niente, az édes semmittevés — felülnek valamelyik hajó­ra és szerencsét próbálnak az Óceán túlsó partján. De csak végső esetben, mert Nápoly mégiscsak Nápoly. Talán sehol a világon nincs még egy olyan utca, mint a piacok utcája Nápolyban. Árad a tömeg, a szegény dél­olasz tömeg, s mindent meg­talál itt. A suszterek az olcsó tömegcipőket a falra függesz­tik és az asztalokon mély do­bozban egységáron kínálják; fényképet készítek s az üzlet homályából bizalmatlanul te­kint rám, nem odavaló kül­földire, egy száraz öregasz- szony. Fiatal kamaszok pék­süteményt kínálnak — eqy bicikli csomagtartóján áll a kosár, vásárolhatsz friss gyü­mölcsöt és használt pulóvert, harmatos virágot és tömlő­szerű polipot, törperádiót és főtt-tésztát — minden van itt, ami szűk pénztárcára mére­tezhető. Feljebb, a Vomero csúcsán ott feszít az előkelő Nápoly. Fehér, magas, áramvonalas álompaloták, fényes, méreg­drága üzletek, szállodák a „jobb” közönségnek. Divatos emberek, óvták százai, külön sajátos világ. Jártam itt is. Távolban, a tegerben Capri csúcsainak csodás kontúrja ragyog, a mélyben, a kikötő mólóinál játékhajók ingartak. az őrök bizonytalanságért. És jó volt tudni, hogy nálunk végérvényesen eltűntek a nyomor és a fényűzés olyan éles ellentétet De mint utazó, két ízben is betekinthettem a politika műhelyeibe: úgy érzem, er­ről lehet és érdemes is be­szélni. Egyízben belépőjegyet kaptam a Montecitorio-ra, az ólasz parlament újságíró­páholyába. A napirenden a községtanácsi választások ki­írása szerepelt: fontos poli­tikai kérdés. (Azóta a válasz­tások végetértek és a kom­munista párt, a baloldal ere­jéről adtak bizonyságot.) Az Oszlop terétől nem messze áll a parlament épü­lete. A környező parkírozó­helyeket elöntik a képviselők gépkocsijai. A főkapuban minden belépőt tisztelgéssel üdvözöl az őr: igaz, hogy itt csak képviselők és miniszte­rek léphetnek be. Ha netán nekünk tisztelegnének, az csak tévedés lehet. Mi vi­szont a hátsó bejáraton lé­pünk be parlamenti tudósító ismerősömmel: felvonó visz magasba és végül helyet fog­lalunk a karzat egyik újság­író páholyában. A falba épí­tett hangszóró közvetíti a felszólalásokat. Végighordom tekintetem a félköralakban, lépcsőzetesen emelkedő szék­sorokon. Középen, éppen ve­lünk szemben, egy emelvé­nyen szemüveges, őszhajú, kövérkés úriember ül: Leone, a képviselőház elnöke. Egy padsorral lejjebb foglalnak helyet a kormány tagjai, köz­tük Fanfani miniszterelnök, aki azután került a kormány élére, hogy a júliusi népi megmozdulások elsöpörték Tambroni fasisztákkal szö­vetkező kormányát. Alacsony, mozgékony ember a minisz­terelnök, időről időre oda­hajol a jobbján ülő minisz­terhez és fülébe súg valamit. Az ülés folyik, de a kép mégis olyan, mint amikor a zenekar még csak hangol. Va­laki szónokol, de a képvise­lők papírjaikba mélyednek, hevesen gesztikulálva, fojtott hangon vitatkoznak. A terem még szinte üres. Ffa tudni akarod, ki beszél, elég meg­nézned, hol ül az illető: a baloldalon a kommunisták helyezkednek el — ők adják a képviselők negyedét, min­den negyedik választó rájuk adja a szavazatát. Aztán Nenni szocialistái következ­nek. A kereszténydemokrata képviselők foglalják el a te­rem jobbszárnyának leg­nagyobb részét. Végül a kom­munistákkal szemben, a má­sik oldalon az újfasiszták ül­nek. Aztán hirtelen benépesedik a terem: a folyosóajtók fel­tárulnak, a vörösbársony bú­torokkal berendezett elegáns társalgókból beáradnak a po­litikusok, helyükre sietnek. font03 felszólalás következik. Mindenki feszülten figyel közbekiáltásra készen. Egy­szerre villamosfeszültség tá­mad. (Eszembejut: volt már itt példa arra is, hogy a kép­viselők Cire mentek, ami­kor kevésnek bizonyult a szó, s a fasiszták inzultálták a baloldalt.) Különös érzés itt ülni, míg az alattad lévő széksorokban az államférfiak egy ország legközelebbi jövőjéről vitat­koznak. S különös érzés, itt, az Észak-atlanti Szövetség egyik tagországának tör­vényhozó szervében hallani a mi hangunkat, a kommu­nisták hangját. Itt a parla­ment jelentős eszköz a mun­kásmozgalom kezében: ha nem is nyújt lehetőséget az ország irányítására, keresz­tülhúzhatja a reakció számí­tásait, megbuktathatja a jobboldali kormányokat. (Folyt, köv.) Baracs Dénes

Next

/
Oldalképek
Tartalom