Szolnok Megyei Néplap, 1961. január (12. évfolyam, 1-26. szám)
1961-01-01 / 1. szám
4 SZOLNOK MEGYEI NÉPLAP 1961. Január 1 Drezdában történt. Szemünk még káprázott a sok látnivalótó1. Színes forgatagban kavarog előttünk az Alt- markt. az Elba hidjai, a Bastei égbemeredő sziklacsúcsai, a Zwinger gyönyörű barokk stilusú épülete, a nimfa-fürdő pazar pompája. És most itt állunk a világ egyik legnagyszerűbb festménye, Rafaello halhatatlan műve, a Ami a külföldi tudósításokból kimaradt Drezda Sixtusi Madonna előtt. Je- gyezgetem a vezető magyarázatát, amelyben elmondja a kép méretét, történetét, művészi értékeit és azt, hogyan mentették meg a szovjet csapatok, hogyan restaurálták a csodálatos képet és sok más társát. öreg, szemüveges ember áll mellettem, figyelmesen nézegeti, hogyan jegyzek. Aztán hozzám lép, megszólít. — Helmuth Werner művészettörténész, — mutatkozik be. Beszélgetünk. Művészetről, Németországról, a képtárról. És a baráti beszélgetés közepette egy mondat üti meg a fülemet. — Uram, én itt tanultam meg nagyra becsütni és szeretni a Szovjetuniót Kicsit gyanakodva fogadtam ezt a megnyilatkozását Kevésnek éreztem az ismeretséget ahhoz, hogy valaki ilyen kijelentést tegyen. Az Hatalmas torony. Előtte szoborcsoportozat, megkínzott emberek, a szenvedés és az emberi helytállás érc- beöntött jelképei. Körötte si- ri csend. Hanmincan vagyunk itt most magyarok, egy autóbusz utasai. Némán megilletődötten állunk, hiszen a talpunk alatt kis mélységben is elszenesedett csontok hirdetik, hogy a náci barbárság egyik legjellegzetesebb tábora, a Buchenwald-i koncentrációs tábor földjén állunk. Több százezer halott, köztük sok-sok magyar. A népek emlékezése és kegyelete emelte itt e helyen a tornyot, a hosszú sétányokat, a kandelláberes kőoszlopokat, rajta egy-egy nemzet nevével . magunkat. Kevés tanakodás után elképzelt otthonunk felé indultunk. Mint később kiderült, nem a város központja felé, hanem épp ellenkező irányba tévedtünk. Mint idegenek, akik közül egy sem bírta a csehszlovák nyelvet, nem nagyon bíztunk, hogy rövidesen rátalálunk a helyes útra. A szomszédos utcából késői gond tehát a poros, vagy sáros cipő tisztítása. • Érdekes a bolgár népviselet, melyet a bolgár falvak lakói hűen ápolnak. A falusi asszonyok nem kontyot hordanak, mint nálunk, hanem négy-hatsoros hosszú haj fonatot, mely gyakran a derekuknál is lejjebb ér. A férBuchenwald csupán az arcuk látszik. — Évekkel ezelőtt az arcukat is fátyollal borították, de már engedtek kissé a régi szokásból. Néha nagy csoportokban mennek be a városba, nagyon félénkek, kerülik az idegen férfiakat és futnak, ha fényképezőgépet látnak. A Korán szerint a nő alsóbbrendű lény, a férj hűséges szolgálója. Az asszonyok sohasem mennek férjükkel karonfogva. Elől megy a férj és kb. 10 méterre követi a felesége. — Ha szamaruk van, a férj ül a szamár hátára, az asszony köpeti gyalog és cipeli utána a csomagot. A Bolgár Kommunista Párt türelmes felvilágosító munkát végez a mohamedán val- lású lakosság között. Ennek jelentős eredményei is vannak. A sok évszázados bigott- ságot azonban nem lehet egyik napról a másikra megszünteti. Máthé László Figye1em utitársaimat. Klári, a kedves, barna fiatalasz- szony sír, csendben, halkan. Édesapja is egy ilyen táborban vesztette életét. Egy fiatal pár érdeklődve nézeget, a férj valamit kérdez a mellette álló idősebb tanártól, Szovjet hősi emlékmű Berlinben. A buchenwaldi tábor helyén más tornya, előterében Idős német jó emberismerő lehetett, észrevette pillanatnyi meghökkenésemet. — így van uram, higyje eL Tudja mit tettek a szovjet restaurátorok? Évek munkájával hozták helyre a nácik által pusztulásra ítélt remekeket. Csigákat mászat- tak végig üveglapon és a csigák váladékával ragasztották a képeket. E1 tudja képzelni, milyen munka volt ez? És mégis megcsinálták. Azután visszaadták nekünk ezeket a műkincseket. — Én a kultúra tiszteletében nőttem fel — folytatta. — Ifjú koromat Olaszországban töltöttem. Azt a levegőt szívtam magamba, amelyben a nagy remekművek fogantak. Ezek töltik be az életemet, ezeket tartom az emberiség legnagyobb értékelnek. Csoda-e, ha úgy érzem, az életem egy darabját kaptam visszaj A Rafaello kép több, mint gyönyörű. A később látott Rubensek, Van Dyck-ek, Dührerek is felejthetetlen emlékek maradnak. És én együtt őrzöm meg emléküket ezzel a beszélsetéssel. _ létesített emlékmű hatal- a szoborcsoportozattal. aztán elkomolyodik. Egy bri- csesz nadrágos turista, akiről azt mondják, hogy horthy- tiszt volt, szorosan összezárja száját, aztán felemeli fényképezőgépét, majd meggondolja magát leereszti, fejét óhajtja. Néhány perc telt el csupán. Indulunk vissza az autóbuszhoz. Weimarba megyünk, abba a városba, ahol Goethe és Schiller alkotott, ahol Liszt Ferenc töltött hosz- szú éveket, egészen haláláig. Tizenöt perc, ennyire van a város. Csendben ülünk, talán mások is arra gondolnak, — amire én: Weimar nevében ne engedjünk több Buchen- waldotl Hernádi Tibor villamos dübörgött. Arra igyekeztünk. Úgy voltunk vele, majd bevisz a város szívébe, ahol talán jobban eligazodunk. A közeli ügyeleti gyógyszertárnái két csehszlovák fiatal várakozott a gyógyszerre. Úgy közeledtünk feléjük, mint a félő gyermek az óriáshoz, akitől segítséget vár. A jóindulatról az első percekben meggyőződhettünk, azonban hiába volt a kézzel-láb- bal való nemzetközi magyarázkodás, ők nem értettek sem magyarul, sem németül, mi meg egy szót sem tudtunk csehszlovákul. Közben a gyógyszertár kis ablakán átnyújtották a kért orvosságot Valamelyik fiatal beteg családjának volt az szánva. De ők segíteni akartak. Sajnos, nem értették, mit akarunk. Végre egyikünknek eszébe jutott, — hisz mikor Brnóba érkeztünk, felíratták velünk a címet. Barátom rögtön előkotorta zsebéből és megmutatta a címet. A fiatal arca felderült és belénk karolva a közeli villamosmegállóhoz vezetett. Már akkor megértettük mi is, hogy a 3-as villamossal jobbra kell mennünk. Ö azonban nem hagyott magunkra, hanem felszállt velünk a villamosra, szólt a kalauznak. Úgy vélem, azt mondta: — Ezt a három eltévedt turistát a Grohoma uli- cénél szállítsa le. — A következő megállónál fiatal segítőnk elbúcsúzott és leszállt. Mikor hálásan visszatekintettünk a villamosról,, csak futó alakját láttuk, amint sietett haza az orvossággal. A. B. fiák csizmanadrághoz hasonló nadrágot, papucsot viselnek, s a derekukra széles ruhadarabot csavarnak, melyet még a legnagyobb kánikulában sem hagynak el. Leningrad r Különös helyzetben adódó még különösebb történet ez. Álltunk a Péter-Pál erőd székesegyháza napfényfürösz- tötte, arannyal bevont kupolájának árnyékában. Marina, sok rabjának Péter-Pál erődbeli kínzatásán, tragikus történetén. Dehát a ma egészen más. A világ minden tájáról kirándulók, turisták, diákok, fiatalok keresik fel ezt az egyébként látványos szépségű, szomorú történelmi emléket. S éppen itt az erődben ki tudja, hány szerelem született már, mióta múzeummá lépett elő. Erre még szomorúbb lett Marina. A többiek magunkra hagytak. Mondván, mióta a Vörös Proletár Gyárban kitudódott, hogy újságíró vagyok, azóta úgyis hozzám 3 legbizalmasabb, a legközlékenyebb Marina. Valóban, magam is tapasztaltam, s már nem tudtam, mire vélni a dolgot. Most megtudtam. Marina a szakmámnak és nem nekem hódolt. Fényképet vett elő irattárcájából. Félrefésült, szőke frizurájú fiatalember tekintett rám csodálkozó, meleg szemével, >— Ö az — mondta Marina. ö, dán újságíró. Az egyik koppenhágai lap szerkesztősé, gének munkatársa. Három éve járt a Szovjetunióban. Tetszett neki a szovjet emberek élete. S tetszett neki a csinos, elegáns egyetemista lány. Marina. Itt a Péter-Pál Bár egyre kevesebb, de még mindig sok a fátyolos török és bolgár mohamedán nő. A török nők hosszú, bokáig érő, alul gumival összefogott nadrágot és fekete, köpenyszerű ruhát hordanak. Hajukat teljesen elfedi a fehér fátyol, A leningrádi Péter-Pál erőd. a német nyelvszakos egyetemi hallgató látható szomorúsággal húzódott félre társaságunktól, Vigasztalni próbáltuk. Hogy, ne búsuljon, ne bánkódjon. Igaz, mi is meghatódtunk a 214 esztendő sokSzófia Brno Hárman barangoltunk Csehszlovákia ipari centrumának utcáin, Brnóban. A napi program után önálló, szabad séta közben egyik kirakat a másik után vonzott bennünket. Észre sem vettük, hogy körülöttünk elcsendesedett az utca. Későre járt. S mikor körülnéztünk, ismeretlen városnegyedben találtuk Nagyon érdekes a bolgár városok utcaképe. A taxik mellett még nagy számban találhatók a konflisok, melyek autódudájukkal eléggé humoros hangulatot keltenek. Nagyon kedves a városi korzó, mely az esti órákban rendkívül forgalmas. A járdákon és az úttesteken sűrű, tömött sorokban ezrek és ezrek sétálnak. Megtalálhatók itt a fiatalok és idősek, s minden foglalkozási ág dolgozói. Nem hiányoznak a csí- aos, kreolbarna bolgár lányok ;em, akik majdnem úgy néznek a szőke idegenre, mint nálunk a négerekre. * Megszokottak a bolgár városok mellékutcáin a cipőtisztítók standjai. Nagy számban találhatók még a kisebb városokban is. Néhány sztotin- káért háromszor kenik be és fényesítik egyszerre két kefével vendéaeik cipőit. A nap egyetlen szakaszában sem Muzulmán mecset Szófia központjában. erőd holdfényben fürdő híd- korlátján, egy csendes éjszc- kán elhangzott a vallomás is. Elcsattant az első csók. S már úgy érezték, régtől fogva szeretik egymást, csak éppen most találkoztak. Búcsúzás előtt házassági ígéret, fogadalom született. Boldogan tervezgették a jövendő családalapítást Koppenhágában, vagy Leningrád- ban. Marina elsőé. es volt akkor. Most negyedéves. S a házasság még ma is vágyálom számára A dán kormány nem járul hozzá a házasságh Sem arra nem hajlandó, hogy Marina Koppenhágába költözzék, sem azt nem engedélyezi, hogy a ián zsurnaliszta Le- ningrádban alapítson családot. Szomorú történet ez. De a két fiatal nem adja meg magát. Minden újév napján arra gondolnak, azt remélik, hátha majd ez az év. Nem tudom, mikor teljesül be e romantikus szépségű tiszta szerelem. De tudom, hogy tegnap éjfélkor, amikor a 12-es számhoz ért az óra mutatója, Leningrádban egy bánatos kislány, s Koppenhágában egy szőke fiatalember arra emelte poharát: hátha ebben az új évben. Borzák Lajos
