Szolnok Megyei Néplap, 1960. április (11. évfolyam, 78-101. szám)

1960-04-03 / 80. szám

8

SZOLNOK MEGYEI NÉPLAP

1960. április 3.

CSÉPI J

ÓZ SÉF:

Egy marék cseresznye

félét oltott az anya testébe, amitől az látszólag megnyugodott, s mély álomba szen- derült. Alvó arcán, mint nagy szélben a Tisza hullámai, egymást kergették a torz rángatózások. Még álmában is kegyetlenül szenvedett. Az orvos nézte, figyelte vérműködését, s aztán segédeivel gyorsan kocsiba tette a halálos beteget. A mentőautó után elment a rendőrautó is. csak őrség maradt a tanyaudvaron.

Elekihez is elrohant a borzalmas hír. Mintha villám sújtotta volna, állt szó nélkül, aztán futni akart, de nem tudott. A szőlősor végén ráborult a permetes dézsa szélére, sírt keservesen, ahogy tán még sohasem sírt felnőtt férfi. Csak akkor léptek oda hozzá, amikor a csempe bádogbögrével a kezében behajolt a dézsába, hogy permet- levet merítsen...

Két szuronyos csendőr jött érte, — megvasalták és elkísérték. Még a temetésen sem lehetett ott. Jóval később, egy picinyke hírt közölt a városi újság, hogy Eleki Lászlót, az „elvetemült háromszoros gyermekgyilkos családapát” tizenegy és fél évi börtönre Ítélték.

A szegényes tanyai temető korhadt fakeresztjei, jeltelen sírjai között három kis testetlen koporsó feküdt egy taligán. Nem volt népes gyász- kiséret, csak pár bámészkodó öregasszony, ember, a falusi pap, meg a kántor és az édesanya.

A PAP egykedvűen lapozgatott énekeskönyvében. Kezdeni szerette volna már a szertartást, de nem lehetett még. A fásult arcú, sok tragédiát látott, átélt sírásók szemeiből is kicsordultak a könnyek. Mintha minden erejük elhagyta volna őket, nem bírtak egy lépést sem megtenni az anya felé, ki széttárt csontos karjaival egyszerre ölelte mindhárom gyermekét

— Egyiket sem! — ismételgette szünet nélkül. Aztán kérlelhetetlen gyűlölettel nézett a kicsinyke temetési gyülekezet szemébe. A hollófekete hajú, a szenvedéstől vörösen izzó arcú anya fel egyenesedett. Ekkor szép arcára torz mosoly szökött, s- csendesen mondta:

— Menjetek virágocskáim, én szaladok, kerülő úton elá- betek megyek, ne féljetek, vacsorára otthon leszünk Apátok is jön, tán még kis- nyulat is hoz. — Azzal elfordult, futni próbált a bedűle- dezett temetőárok felé. De el- botlott, s elnyúlt a gyér fü- vön. A máriás feketelobogót tartó asztaloslegény leenged-* te a zászlót. Az anyához lépett, hogy felemelje. Az mintha egyszerre aludt s ébren is lett volna, gügyögött. — Piros cseresznye ... tej ke... * I

j zsírospapás ...

I Tán otthon volt már, s ép- ; pen a vacsorát osztotta.

I Közben lassan elsülyedt a ; három kis koporsó a piszkos,

! szürke homokban. A gyüleke- ' zet pedig szótlanul ballagott

I szét.

‘ Amikor ez történt, 1937. május 14-ét vésték a szürkészöldre mázolt, frissen gyalult fakeresztekre. Sok év telt el azóta, rég benőtte a dudva. a gyom a kidőlt kis fejfákat Csak három, tavaszról tavaszra újra kinyíló fehér liliom bokor jelzi még, hogy itt. e föld alatt három csöppség alussza örökös álmát kik embertelen világban születtek, s nem érhették meg a holnapot.

AZ A CSÚNYA, hosszúlábú, piszkos tollú gólyamadár majdnem minden esztendőben ellátogatott Elekiék erdő- széli tanyácskája felé. Ha néha mégis akadtak lyukas évek, az csak azért történhetett, mert Elekiné sűrűn ösz- szedugta fejét a Macska Róza nénivel, ezzel a minden bajra orvosságot tudó javas- asszonnyal, és csináltak valamit. De akármit is csináltak ők, a gólya csak nem tágított, újra meg újra eljött, Hanem a tavalyi eset nagyon megijesztette ezt a csupa csont-bőr, vadmacska szivós- ságú asszonyt, Róza néni tudománya hajszál hiján a halálát okozta. Magát nem sajnálta ő, még az emberét se nagyon — pedig nagyon szerette —, csak azokat a kis „orgonasípokat’’, akik úgy körül tudták rajongani, szur- tos pofijukkal, olyan szépen tudtak mosolyogni. Ha sírni látták anyjukat, ők is pitye- egni kezdtek anélkül, hogy bántották volna őket. Ha énekelt az anya, ők is vidáman dallározgattak. Igaz, időről időre, ahogy cseperedtek felfelé, elment közülük egy. Nyári pásztornak adták, de azért a jóasszony a nagyob- bikat is — bár tudta, hogy nem jönnek — mindennap hazavárta. Sűrűn járt meglátogatni, bíztatni, bátorítani őket. Rakosgatta otthon a keresett krajcárokat, leste az őszi vásárt, ahol meg lehet majd újítani az elnyűtt ci- pőcskéket, sapkát, kabátokat És ha tavaly belehalt volna a bajába, mindezt ki tette volna az ő hat kis csi- motájáért? A rokonok tán? Azok nem! Az asszony szavajárása volt: inkább száz idegen, mint egy tokon, Mert igaz is. Az Eleki családfának voltak dúsgazdag ágai is, de ezek bizony — a sok gyerek miatt tán — nem tartották még a barátságot sem. Rátartibbak, zsugoribbak voltak a „vad- iöegen”-nél is.

LEGYEN AZ isten akarata — mondogatta ezek után sokszor az asszony, s nem tiltakozott többé a gyermekáldás ellen.

A következő tavaszon isiiét egy potykakövér, fekete lajú, kékszemű kis vasgyuró- nak adott életet, immár a hetediknek. Janikának keresztelték, s amint cseperedett teljebb-feljebb, a család sze- ■nefénye lett. Bámulatos skosságáért, tanulékonyságáért még a szomszédok is negszerették a pöttömke emberpalántát. Az anya úgy érezte, mindegyiket határta- anul szereti, de még magá- lak sem merte beismerni, íogy a Janika mégiscsak kedvesebb valamennyinél.

Az apa, Eleki László állandóan dologhátán élt. Évről ívre hónapos kapásnak szegődött a Haller-féle szölőgaz- laságba. Emellett a Deák birtokon harmados kukoricát cápáit, volt három holdnyi 'eles bérlete is a Haska Gergelytől, a falusi fuvarostól. Szén a földön állt a kis lakóház is. Az embert vasár- laptól vasárnapig senki sem láthatta otthon. Olyan volt 5, akit ez idő tájt becsültek a nagygazdák. Kevésbeszédü, jyorskezű, józan munkás. A feleségével régtől fogva ilyenféle munkamegosztásban dolgozott: ő kereste a pénzt tüzelőre, téli ruhákra,

5 mindarra, ami télen kell a családnak; az asszony pedig nyáridőben karjára szedte az apróságokat, vagy belerakta

Pettenkoffen August osztrák festőt tekinthetjük a szolnoki művészeti élet megindítójának. Mint osztrák haditudósító jött Ma- nótos Sándor, a szolnoki festők fiatal generációjának tehetsé- g.varorszagra es igy ismerkedett meg a magyar táj szépségei- _

vei. Témaválasztásában leginkább az Alföld, abból is Szolnok 5es , l" a' Ts különös hatá.sál van az alföldi ember elete, az és környéke volt képeinek tárgya. Nagy szeretettel készített alföldi táj szépsége. Műveiben a mai, az új szolnoki élet liikte- vasan jeleneteket. tését fejezi ki.

Mindkét festőtől vásári képet mutatunk be. A két kép felfogásbeli különbsége bizonyba, hogy Pettenkoffen óta Szolnok és a szolnoki élet mennyit változott, mennyit fejlődött és a szolnoki festészet is kifejezi ezt a témagazdagodást.

i lanatra, aztán tovább diktál- ta.

...... Felmerül, sőt biztosra

ve

hető a szándékos emberölés 1 gyanúja is.” A konyhaasztal körül álló egyenruhások és civilek kérdően néztek egymásra, s feszülten figyelték, mit mond még ezután az ’ elöljáró.

— Igen. uraim, pontosan így van — próbálta leplezni- a feszült csendben beállt pil- . lanatnyi zavarát a tiszt. Látok arra utaló bizonyítóko’ kát hogy a gondatlan szülők 1 szándékosan hagyták magukra gyermekeiket, hogy azoktól

! eleminek látszó szerencsét■ lenség következtében meg- • szabaduljanak. Túlságosan

■ terhes volt számukra a nagyszámú család eltartása. Ezért

1 folyamodtak eme gaztett el- 1 követéséhez.

Az orvos megsem várta, hogy befejezze a tiszt, ingerülten lépett előre.

— Gondolja főhadnagy úr, akad egy ember is, aki hitelt ad az ön állításának? Hiszen

1 ebből szerintem egy szó sem 1 igaz.

A főhadnagy hunyorított egyet ráncos szemhéjával, újra biccentett fejével s fe- ' lelt.

— Igen, lesznek ilyen emberek. .. Különben, doktor, ön nem ért ehhez. Jobban teszi, ha a szakmájánál marad, és politikába nem bocsátkozik. Ügy véli, az az üdvösebb dolog: a közvélemény elé tárjuk az esetet, ahogy ön látja, s ezzel tálcán vigyünk újabb vádakat magunk ellen? Vagy pedig kinyomozzuk, hogy nem is annyira gondatlanság, hanem gyermek gyilkosság történt? Nos, úgy gondolom, helyesebb lesz az utóbbinál maradni.

— Ez ellen tiltakozom! — szólt újra az orvos.

— Csak később nehogy megbánja! — Ezt már ingerülten. valósággal csak úgy odaköpte az aranybojtos kabátját enyhén himbáló rendőrtiszt. S aztán ismét a gépíró rendőr felé fordult, hogy papírra fektesse gondolatait.

Bent a szoba halotti csendjét az anya halk nyögése, kegyetlen vergődése zavarja meg újra. Karját, lábát iszonyú görcsök markolták, szemére szürke fátyolt terített a fagyos rémület. Szünet nélkül szólogatta drága gyermekeit:

— Petikém, Ferikém, Janiikéin, ugye nem igaz, nem is |jigaz, hogy meghaltatok? Nem, » nem halhattatok meg! Jani- P kám, szívem magzatja, hoz- E tam neked piros cseresznyét. E Ugye jó, hogy hoztam?

jj Az orvos valami nyugtatócJl (Szú!neki galéria \

képeiből \

ii

, Március 6-án nyitotta meg kapuit a Szolnoki Galéria. A í

‘kiállítás anyagának legszebb, legérdekesebb darabjait sorozatban J

kívánjuk bemutatni olvasóinknak. e

ták az ajtót. A konyhában is rendőrtiszt járkált. Szigorúan, de szédítő nyugalmat sugárzó szemmel nézett az asz- szonyra, dörgően, dorgáló hangon szólt.

— Nézd meg te szajha, mit tettél! Megölted a gyerekeidet! — Azzal beugrott az egyébként sem kilincsre csukott szobaajtón. Az anya belépett. A mentőorvos és segédei felálltak az asztal mellől. ahol jegyzőkönyveket, jelentést írtak, s dermedten néztek Elekinére. Az asszony halálraváltan bukott el az alacsony mestergerenda alatt. Köténye aljában még mindig ott volt egy marékra való piros cseresznye. Szétgurultak a fényesbőrű gyümölcsök a nyirkos agyagpadlón, mintha csak egy meghasadt anyaszív kiömlő nagy vércseppjei lettek volna.

A három széparcú kisfiú mozdulatlanul feküdt a szoba közepén egy rongyos nyeregpokrócon. Szemük nyitva volt, fehér fogacskáikat még halálukban is görcsösen ösz- szeszorították. Janika, a legkisebb feküdt kívül. Görögtek körülötte a piros cseresznyék, de már nem nyúlt hozzájuk.

A konyhában folytatódott a vizsgálat. A kocsiból írógépet hoztak be, meghallgattak még néhány szomszédot, mint tanút, s aztán a rangidős rendőrtiszt diktálni kezdte a tényállást.

......... Eleki Péter 8 éves,

El

eki Ferenc 6 éves és Eleki János 3 és féléves gyermeket szüleik őrizetlenül hagyták s a gyerekek felügyelet nélkül a tanya mögötti tószerű vizes területre mentek egy tek- nővel csónakázni a délutáni órákban. A szemtanúk véleménye szerint — s ezt a helyszínen a vizsgálat is megállapította —, a vízzel borított területen egy régi Itatókút van, mely a magas vízállás miatt nem látható. A gyermekek a csekély vizen való ladikázás közben ebbe a kútba borultak. A szülői gondatlanságból eredő háromszoros emberölés megállapításán túl...”

MOST SZÉLESET harapott ajkába a deresedő hajú, sok csillagot, széles arany- stráfokat viselő rendőrtiszt, gondolkodni látszott egy pildött; ki mehet hozzájuk ilyen korán. Valami baj lehet talán. De azért nem fordult vissza.

A kis tanyaudvarra az öreg Szabó, Eleki hónapos komája lépett, különben itt lakik nem messze, a negyedik szomszéd. Köszönt, s aztán mondta, mi járatban van.

— Azt üzeni a tekintetes úr, ha még ma sem jössz permetezni, holnap akkor már ne is gyere, mert mást fogad helyetted, neked pedig odavan az egész évi kenyered.

Eleki nem habozott sokáig, bement a házba, felkeltette a gyerekeket, akik ez idő tájt már csak hárman voltak otthon a kis Janikával együtt. A többiek libapásztornak, kis kanásznak szegődtek, még a hónap elején. A két nagyobbra ráparancsolt, hogy vigyázzanak magukra, meg Janikára is. Kenyeret szelt, szalonnát rakott nekik az asztalra, s aztán nyakába vette elemózsiás tarisznyáját, s Szabóval együtt elment.

A KORDA tanya a faluba vezető kövesút mentén terpeszkedett. Elekiné hátán, a mosóteknő mellett, végigfutott a hidegveríték, amikor megpillantotta az úton bőgve, szirénázva száguldó rendőr- és mentőautókat. Szent isten, csak nem otthon történt valami baj?! Próbálta magát nyugtatni: velük van az apjuk is, vigyáz az rájuk. De csak nem maradhatott Ré- mületes félelem, borzalmas balsejtelmek kezdték gyötörni. Nem tudja befejezni a munkát. Hogy mit kérjen a mosásért? Semmi sem jutott eszébe, csak annyi: vinne egy kis cseresznyét.

Pár liternyi cseresznyével a kötényében rohant kerteken, mezőkön át, észre sem vette, hogy kötényéből lassan szóródik a gyümölcs.

Az udvaron mogorva rendőrök, tisztek fogadták. Be akart rontani a házba, de nem engedték: várjon sorára, majd ha szólítják, ne zavarja a mentőorvost. Hiába sírt tördelte a kezét, mondják meg, mi történt. A rendőrök hidegen néztek rá, mint egy gyilkosra, s konokul hallgattak. Végül is nem állhatták tovább a halálra rémült asszony ostromát. Kinyitotőket a ládás talicskába, ígj járt mosni, szüretelni, szénát gyűjteni. Megesett számtalanszor is, hogy a gyerekei ebéd nélkül aludtak el a „ri- casorban”, ahová a meleger tűző nyári nap elől bújtak Ha jutott nekik ebéd, az nerr ritkán csak egy köcsög aludttej,, s pár darab nyári csikós alma volt. A kis Janika is hamar megszokta ezt a „szegény ember borja” életmódot.

Nem volt kényeskedő, nya- fogós gyerek. A csokoládé nevét még sose hallotta. Egy szál szőlősóskáért boldogságában akár madarat is fogott volna. Nem követelődzött. csak kért mindig, de olyan szépen, hogy majdnem a szíve szakadt ki az anyjának, ha nem adhatott neki zsiros- papást, vagy tejkét.

Erre az esztendőre a hosz- szú tél után nagyon vizes tavasz köszöntött. Kevés hiján majdnem összedőlt a kis vályogház is. Hátulról a sem- lyéken egészen a fal tövéig szemtelenkedett az elolvadt hóié, még a rozoga káváskút tetejét is — melyből a tanyatulajdonos, Haska Gergő itatta nyáridőben a jószágait — elcsapta a víz. Reves deszkáit messzi a másik partra sodorták a szellők szárnyán tara- jozó hullámok.

A Haller majorban már permetezték volna a szőlőt, de Eleki még nem vette fel a hátára a gépet. Sietett, hogy valamennyire rendbehozza a megrozzant házikót. Ezt az időt viszont az asz- szony használta ki. Itthon van az emberem, gondolta, vigyáz a gyerekekre, hozok egy kis kenyérre, sóra, paprikára valót a házhoz. Az egyik kora reggel is nagymosásra indult a Korda tanyára. A kis mókuskák aludtak még, melegen szuszogtak a foltos kabátok alatt, csak egyedül Janika ébredt fel a hajnali csuszogásra. Almosán dörzsölte a szép, nagy szemét, s amikor megcsókolta az anyja, kedves gügyögő hangján még utánaszólt: Édesanyu, estére ugye hozol nekem piros cseresznyét is? Megígérte a jóasszony, aztán gyorsan betette maga után a rozzant konyhaajtót. Az udvaron elköszönt még az apától, aztán elsietett. Mezítelen lábanyomán mint végtelen vonal, húzódott a virradati homályban egy sötéten zöldellő esik, amint leverte lábával a buja fűszálakról az ezüstösen csillogó harmatot.

A HAJNALI pusztán mesz- szi elhallik a kutyaugatás. Elekiné távolról is felismerte az ő kutyájuk neszét. Tiinő- .............-------------------------------