Szolnok Megyei Néplap, 1960. január (11. évfolyam, 1-26. szám)
1960-01-31 / 26. szám
fl 4COLNOK WEG TIA Vf.PI.AP 1960. január 31. ÉcdzkbázassáQ C A Szigligeti Színház úi bemutatóinról AZ érdekhAzassAg — kémiai hasonlattal élve — a könnyűfajsúlyú darabok közé tartozik. Ez a kifejezés nem akar lebecsülés lenni. Pusztán annak érzékeltetésére szolgál hogy jogutódja a polgári zenés vígjátékoknak és annak összes műfaji szabályát szigorúan betartja. Ami ezen a kereten belül történik, az már új, az már napjaink egy problémáját igyekszik két és félórás vidám szórakozás közepette elénk vetíteni. Az alapötlet a régi polgári vígjátéké tehát, a nő érdekből megy feleségül a rokonszenves férfihez, idővel azonban megszereti és most már önként és szívesen követi bárhová. Helyezzük bele ezt a szituációt egy mai gyógyszerészlány és egy vidékre törekvő orvos „konfliktusába” és máris hűen jellemeztük az egész darabot. Ven- czel Éva csak azért megy feleségül dr. Szilágyi Ferenchez, hogy ne kelljen elmennie Pestről. A FIATAL ORVOS feleségül is veszi. Belemegy az érdekházasságba, de az esküvő napján kijelenti, hogy ma pedig mennek Gernyeszegre, ahol mind a ketten állást kaptak. Az asszony kénytelenkelletlen követi férjét, de állandóan azon mesterkedik, hogy visszahelyezzék őket Budapestre. Amikor ez sikerül, akkor vissza is megy — de egyedül. Néhány mulatságos vígjátéki bonyodalom és az ifjú pár — most már nem érdekből — összekerül és elindulnak vissza a faluba. Amit azért Venczel Éva is megszeretett már kissé. A Színház- és Filmművészeti Főiskola igazgatósága az 1960-as tanévre felvételt hirdet a prózai- és operett- színész tanszakra. Jelentkezni érettségivel lehet Korhatár 17—22 év. A felvételi kérvényeket 1960. március 31-ig, Ennyi a történet. Kedves, mulattató, eléggé szellemes is. És bár a dolgoknak gondosan csak a felületén mozog, mégis sokkal nagyobb örömmel üdvözöljük, mint az operetteket, a grófok és bárók émelygős világát A tanácselnök, a falusi borbély, a szabómester, a szeleburdi, cowboy nadrágos fiú mind-mind személyes ismerősünk. És ez az ismeretség élő közelségbe hozza a darabot. Hogy ez így van, azt nagy taps, siker és a hazafelé induló színházlátogatók őszinte vidámsága bizonyította a premier napján. Miszlay István, a darab rendezője a játékosságot, a vígjátéki elemeket hangsúlyozta, néhol már bohózati keverékkel. Felfogása rokonszenves, bár éppen a bohózati elemekből inkább kevesebbet képzelünk helyesebbnek. Aránylag rövid idő alatt végzett rendezői munkája szép teljesítmény. Egy apróságra még felhívnánk a figyelmét: Ger- nyeszegen igen illúziórontóan hat az automata telefonközpont és a tárcsázás.. A ZENE egy-két jobban sikerült számtól eltekintve, eléggé igénytelen és vérszegény. Barna István, a most bemutatkozó fiatal karmester jól kezében tartotta a zenekart, azonban egy-két helyen, mint például a második felvonás fináléjában még tökéletesítenie kell. Nagyon tetszett Balogh Rózsa játéka. Őszinte, kedves, igazi, élethű kis pesti nőt alakított. Minden mozdulata, minden gesztusa simult a cselekményhez. A darab pergő saját és szülei adatait tartalmazó életrajzzal, a Főiskola igazgatóságához (Budapest, VIII. Vas utca 2/e) kell beküldeni. Az igazgatóság a határidő letelte után beérkező kérvényeket nem veszi figyelembe. ritmusa részben az ő játékának köszönhető. Az első felvonásban azonban néhány helyen kicsit lassabban kell be'- szelnie. Partnere Cellei Kornél, fiatal orvos szerepében a szokott jót nyújtotta, mértéktartóan. rokonszenvesen szerepelt. ’ A szülők szerepében Varga D. Józsefet és Fehér Györgyit láthattuk. Kedves papa jelent meg Dodó alakításában. Igen sok vonást a „Majd a papa”- ból hozott át ide Pipogya- ságát egy-két esetben túl is hangsúlyozza. Fehér Györgyi nagyon „élethű”. harcias anyós volt. Molnár Miklós rokonszenves szeleburdi fiú. Ebben a zsánerben színdarabról színdarabra emelkedő teljesítményt nyújt. Kisebb szerepeikben nagy mértékben hozzájárultak az előadás sikeréhez: Sárközy Zoltán, Péter Gizi, Kompóthy Gyula. Kitűnő kabinetalakítást nyújtott Benyovszky Béla egy részeg borbélymester szerepében és Sebestyén Éva, aki a falusi háziasszonyt nagy ko- médiázó kedvvel, jó eszközökkel formálta. Tatár Endre igyekezett a tanácselnök vérszegényen megírt szerepébe életet vinni. Ha a zene nem is volt különösen magávalragadó, a táncok igen jól sikerültek, különösen eredetiek voltak a komikus elemekkel telített táncszámok. Ez Somoss Zsuzsa koreográfus érdeme. Nem véletlen. hogy a táncszámokat majdnem mind megismételtették. Dévényi Cecilia modem táncszámában kitűnően mozgott. MINDENT egybevetve, jól elszórakoztunk az Érdek- házasság bemutatóján. Hernádi Tibor Felvétel a Színház és Filmművészeti Főiskolára Munkásvonat L Lihegve zakatol a hajnali vonat. Mögötte, mint nagy viharokat rejtő dúlt lombú felhő hömpölyög a füst. A kocsiban lélegzetünk ezüst párája hártyázza opálossá az ablaküveget. Egyre több a felszálló, egész tömegek várnak az állomásokon. A hőmérő mínusz húsz fokon áll. A zajgó kocsisor már megtelve ziháL siet a jégszirmú reggelbe, fel Nagy-Budapestre. IL Bent, mire átmelegszik a kéz és a láb, felenged a szív is, megkezdődik a bizalmas beszéd: — Az asszony — mondaná az egyik. A másik legyint: — Elégi £n is nős vagyok. — S nagyot nevetnek a tréfás panaszon. Amott az ajtó melletti pádon egy lány lenge csipkét horgok öreg munkás a pipáját szíjjá. Egy néni felsikolt: — Híja van a pénznek! — Aztán restellkedve bevallja: — Téved az ember néha. Elfelejtettem, hogy gyógy cukrot vettem, húsz dekát. — Hl. — Mindjárt beérünk, nyitják a szomszédfülke ajtaját, ■ egyszerre mozgásba lendül ember és tárgy. — Kőbánya! — Kispest! — A merészebbek már a sínek mellett szaladnak. Előnyük néhány pillanat csak, de megéri: gyárakban, üzemekben ők indítják meg a gépi erőket. A szellem hatalmával a gépek fölé nőnek, ojjnyomásukra a mozdulatlan tömeg elevenné válik. • Friss ritmusú léptük dalol a havon a kőbányai gyárig. Kemény Erzsébet U Irnyvek Kis József: KÉT SZERELEM (Móra) Az író saját életének érdekes, sokrétű élményanyagát dolgozta fel ebben a regényben. Színészek, munkások, forradalmárok életét vetíti elénk, színes, izgalmas képekben és megismertet bennünket d színészi munka bonyolult feladataival, a forradalmi harc kalandos, nehéz fordulataival és két olyan lányalakkal, akik közül az egyik fájdalmas csalódást, a másik boldog, igazi szerelmet jelent. Tersánszky J. Jenő: SZERENÁD. —VADREGÉNY (Magvető) Két kevésbé ismert Ter- sánszky-regényt tartalmaz a könyv. A „Szerenád” története: Hi vess Boldizsár föld- birtokos .50 éves is elmúlt, mikor megszereti és feleségül veszi Gwendolint, a bájos, fiatal polgárlányt. Házasságukban a nyugtalanító harmadik személy Barát Kristóf a híres zenész, Gwendolin régi szerelme. — A „Vadregény” története a millenniumi évek hangulatával Indul Nagyszebenben. . Egy család három nemzedéke szerepel benne: egy világszép lány szerelmi házasságát, korai halálát és hozzátartozóinak további életét mutatja be. * Szerkesztői üzenetek Kálmán István, Szolnok. Kedves, humoros írását közöltük. A Bögöly című írás azonban kissé erőltetett, mind témájában, mind feldolgozásában. Kudlik Imre, Tiszakécske. A megyében jelenleg irodalmi társaság nincs, így annak folyóirata sem lehet Az újságíróképzés fő formája, az újság szerkesztőségében töltött gyakomokoskodás. Polgár Erzsébet, Szolnok. Versének gondolata és. indítéka igen értékes. Azonban a helyenként játékos, enyelgő hang nem illik a békeharcos témához. Verselésébe jóval több költői képet, technikai készséget kell belevennie. iDDaaoocaa jggoogüpco -Papa JajanaaatxiQaaaaaaQoaaoaraDnm (kell túlságosan megerőltetnem, hogy minden részletében visszaidézzem azt az esős őszi alkonyatot, amikor apámmal az egyik népes moszkvai utca sarkán állom és érzem, amint lassanként különös betegség lesz úrrá rajtam. Nem fáj semmim, de lábaim rogyadoznak, a szavak torkomon akadnak, fejem erőtlenül oldalvást hanyatlik... úgy érzem, mindjárt elvágódom és elveszítem eszméletemet. Ha kórházba kerülnék, az orvos azt írná fejtáblámra: Éhség — olyan betegség ez, amely nem szerepel az orvosi kézikönyvekben. Édesapám mellettem áll a járdán, viseltes nyári felöltőben, szövetsapkában, amelyből fehéres vattacsomó ágaskodik árulón. Lábán óriási, nehéz sárcipő. Szegény, hiú apám, nehogy az emberek észrevegyék, hogy mezítelen lábára húzta fel a sárcipőt, lábszárára öreg lábszárvédőt kötött fel. Ez a szerencsétlen és meglehetősen ostoba különc — akit annál jobban szeretek, minél szánalmasabban elrongyolódik, bepiszkolódik valaha elegáns nyári felöltője — öt hónappal ezelőtt jött fel a fővárosba, hogy valami irnoki állást találjon, öt hónapig járta a várost, könyörgött munkáért és csak ma szánta rá magát, hogy kiálljon az utcasarokra koldulni. Szemben velünk nagy kétemeletes ház, rajta kék cégtábla hirdeti: „Vendéglő”. Fejem a gyengeségtől hátra és oldalt hanyatlik, s igy önkéntelenül felfelé tekintek, a vendéglő kivilágított emeleti ablakaira. Az ablakok mögött itt-ott emberi alakok tünedeznek fel. Látszik a géporgona jobboldala, két olajnyomat, a függőlámpa... Az egyik ablakon benézve, fehérlő foltot észlelek. A folt mozdulatlan és szögletes határvonalaival élesen elválik a sötétvörös háttértől. Megerőltetem látásomat és a foltban fehér falragaszt ismerek fel. Valami írás látszik rajta, de hogy mit mond a felirat, azt nem tudom kibetűzni. Félórája nem vettem le szememet a falragaszról. Fehérségével magához vonzza pillantásomat és szinte hipnotizálja agyamat. Igyekszem elolvasni, de minden igyekezetem hiábavalónak bizonyul. Aztán furcsa betegségem végre jogaiba lép. A hinták Zörgését mennydörgésnek hallom, az utca bűzében ezernyi illatot különböztetek meg, szemem a vendéglői csillárokban, meg az utcai lámpásokban vaCSEHOV: OSZTRIGA kító villámok cikázását látja. Mind az öt érzékem megfeszül és átlagon felüli teljesítményre képes. Most már azt is kezdem látni, amit az imént még nem láttam. Osztriga... — betűzöm ki a falragaszt. '~U ülönös szól Teljes nyolc esztendeje és három hónapja élek ezen a földön, de ezt a szót még sohasem hallottam. Vajon mit jelent? Talán a vendéglő tulajdonosát hívják igy? De hiszen a vendéglős nevét az ajtó fölé szokás kiírni, az utcán, nem pedig az étterem falára. — Papa, mit jelent az, hogy „osztriga”? — kérdem rekedtes hangon és óriási erőfeszítéssel édesapám felé fordítom arcomat. Apám nem hallja kérdésemet. A tömeg hullámzását figyeli és tekintetével kisér minden arramenőt. Szeméből látom, hogy valamit szeretne mondani a járókelőknek, de a végzetes szó nehéz súlyként csüng remegő ajkán és sehogyan sem tud onnan kiszakadni. Egyszer még meg is indult az egyik járókelő nyomába és megérintette kabátja ujját, de amikor az kérdőn feléje fordult, azt mormogta: „Bocsánat” és zavartan visszasomfordált helyére. — Papa, mit jelent az, hogy „osztriga”? — ismételtem. — Egy állatnak a neve... A tengerben él... Abban a szempillantásban magam elé képzelem az ismeretlen tengeri állatot. Alighanem valami átmeneti lény a hal meg a rák között. Minthogy tengeri állat, nyilván valami pompás, ízletes hallevest készítenek belőle, borssal, babérlevéllel fűszerezve, ecetes, hideg halsalátát, vagy tormás rákmártást... Élénken magam elé képzelem, amint az állatot hazaviszik a piacról, gyorsan megtisztítják, gyorsan bedobják a lábosba... gyorsan, nagyon gyorsan, mert mindenki szörnyen éhes és kívánja az ételt... borzasztóan kívánja az ételt! A konyhából sülthal és rákleves illata száll. 0 í> rzem, amint ez a szag csiklandozza ^ ínyemet, orromat, amint lassanként elhatalmasodik egész testemen... A vendéglő, édesapám, a fehér falragasz, kabátom ujja — minden ezt az illatot leheli, de olyan erősen, hogy állkapcsom önkénytelenül rágásra mozdul. Rágok és nyelek, mintha csakugyan a szájamban volna a tengeri állat húsának egy jóízű falatja... Lábam roskadozik az élvezettől s nehogy elessem, édesapám karjába kapaszkodom és nekidőlök átázott nyári felöltőjének. Édesapám remeg és borzong. Fázik... — Papa, az osztriga böjtös étel vagy nem? — kérdem tőle. — Elevenen eszik... — magyarázza apám. — Kemény héja van, mint a teknős- békának, csakhogy... két félből áll. A finom illat abban a pillanatban elszáll, nem csiklandozza többé testemet, a káprázatnak vége... Most már mindent értek! — Milyen undorító... — suttogom —, milyen undorító! Tehát ezt jelenti az osztriga! Most békához hasonló állatot képzelek magam elé. A béka kagylóhéjban ül, nagy, fénylő szemmel bámul ki belőle és mozgatja undorító állkapcsait. Elképzelem, amint a piacról hazaviszik ezt az állatot kagylóhéjában, rákollóival, fényes szemével és síkos bőrével. A gyerekek elbújnak, a szakácsnő finy- nyásan fintorogva megfogja az állatot ollójánál fogva, tányérra teszi és beviszi az ebédlőbe. A felnőttek fogják és megeszik... élve eszik, szemestül, fogastól, lábaival együtt! Az állat pedig kétségbeesetten vinnyog és igyekszik a felnőttek ajkába harapni... /Ír com elfintorodik, de... miért rán- ^ dúlnak rágásra fogaim? Az állat útálatos, fertelmes, visszataszító, de én mégis eszem, képzeletemben mohón harap- dálom, miközben félek magam elé képzelni ízét, illatát. Egyet már megettem, már magam előtt látom a második, a harmadik csillogó szemét... Valamennyit megeszem... Aztán megeszem az asztalkendőt, a tányért, apám sárcipőjét, a fehér falragaszt... Mindent megeszem, ami csak a szemem elé kerül, mert érzem, hogy betegségem csak az evéstől múlik el. Az osztriga undorítóan tekint rám kidülledő szemével... remegek még a gondolatára is, de enni akarok1. Enni! — Adjatok nekem osztrigát! Kérek osztrigát! — szakad fel mellemből a kiáltás és előrenyújtom mind a két kezem. — Segítsenek rajtam, uraim! — hallom ugyanakkor édesapám tompa, fuldokló hangját. — Szegyetek koldulni, de isten látja lelkem! Nem tudok már mihez fogni. Kérek osztrigát1. — ordítom közben és édesapám kabátja szárnyát ráncigálom. Két cilinderes úr állt meg mellettünk és nevetve tekint ream. — Csakugyan eszel osztrigát, te kölyök? Igazán? Hát ez érdekes! Aztán, hogy eszed? Lássuk! Erős kar vonszol a kivilágított vendéglő felé. Egy perc alatt tömeg gyűlik körém és kíváncsian, nevetve tekint rám. Az egyik asztalnál ülök és valami sósat, síkosat eszem, aminek penész- és nyirkosságszaga van. Mohón nyelem, rágás nélkül, behunyt szemmel és anélkül, hogy pontosabban meg akarnám tudni, mit eszem. Ügy érzem, ha felpillantanék, kidülledő szemeket, rákollókat, éles fogakat látnék magam előtt... Egyszerre csak valami keményre harapok. Ropogás hallatszik, — Hahaha! A héját is megeszi! — kacagja a tömeg. — Te kis bolond, hiszen azt nem lehet megenni! Azután már csak gyötrő szomjúságra emlékszem vissza.Ágyamon fekszem és nem tudok elaludni a gyomorégéstől és furcsa íztől, amit forró szájamban érzek. Édesapám fel és alá járkál a szobában és hevesen gesztikulál. — Ügy látszik, megfáztam — mormolja. — Valami furcsát érzek a fejemben... Mintha valaki ülne benne... De az is lehel, hogy attól van, hogy izé... hogy nem ettem máma... Komolyan mondom, lehetetlen alak vagyok, ostoba... Látom, hogy azok az urak tíz rubelt fizetnek az osztrigáért, miért nem mentem oda hozzájuk és kértem tőlük valami kis pénzt... kölcsönbe? Bizonyára adtak volna. Reggel felé elalszom, álmomban óriási békát látok, amelyik kagylójában ül, rák- ollóit nyújtogatva és szemét forgatva. Délben felébredek a szomjúságtól, szemem apámat keresi: még mindig fel és alá járkál és karjával hadonászik
