Szolnok Megyei Néplap, 1959. július (10. évfolyam, 152-178. szám)

1959-07-19 / 168. szám

r 6 SZOLNOK MEGYEI NÉPLAP 1959. Július 19. Móra Ferenc t Jk kalcinálf szóda M indenkinek ád a sors fiatalkorában olyan kalandot, • amire még öregen is szívdobogva gondol visz- sza. Az én fiatalságomnak az volt a felejthet.etlen kaland­ja, hogy egy esztendeig inas- iskolai tanító voltam. Ál­momban még ma is megesik, hogy az vagyok, s olyankor mindig átverejtékesedik a fejem alatt a kisvánkos. Fiatal újságíró voltam ak­koriban, s elég emberségesen megfizettek: kaptam egy hó­napra száz koronát. Ez sok­kal több volt ugyan, mint amennyit öreg újságíró ko­romban keresek, de azért el lehetett költeni ezt is. Rám­fért volna még valami mel- lékstallum. Legalább olyan, amelyiknek a jövedelméből részletfizetésre megrendel­hettem volna a Klasszikus Regénytárt. (Havi részlet öt korona.) Mindig kegyeltje voltam a sorsnak, s mint szolid és jó­erkölcsű ifjú, előkelő protek- torokkal is rendelkeztem. Bejuttattak az inasiskolába havidíjas tanítónak. Tanítot­tam heti egy órát, minden kedden este hattól hétig és azért kaptam a város pénz­tárából havi tíz koronát. *— Közismeretet fog taníta­ni — mondta az igazgató, ahogy bemutatkoztam neki és ideadta az előírt tanköny­vet is. Nagyon érdekes könyv voltj, találtatott benne csil­lagos ég, községi autonómia, légtünetek, Dugonics Titusz, baromorvoslás és északame­rikai szabadságharc. Mindjárt láttam, ahogy átlapoztam, hogy nagy tudós lehetett, aki csinálta, csak éppen vidéki inasiskolában nem tanított soha. Jól is sejtettem: a könyvet maga az iparokta­tási főmufti írta. — Nono, hiszen nem a könyv a lényeg az inasisko­lában, hanem a fegyelem, a fegyelem! — adja a haszná­lati utasítást az igazgató, kü­lönben érdemes öreg peda­gógus, és nekem mindmáig igaz jóbarátom. — Fegyelmezni, fegyelmez­ni: ez a fő! — mind ezt mond­ták a többi kollégák is. Vol­tak vagy húszán, elemi taní­tók, középiskolai tanárok, valamennyien edzett hősei az inasoktatásnak. Volt,' aki megtapogatta a karomat és aggodalmasan csóválta meg a fejét, mert vékonyallotta. Volt, aki azt tapasztalta, hogy a sétapálcával is lehet boldo­gulni, de akik legfőbb jó­akarattal voltak hozzám, azok a méterrudat ajánlot­ták. Tudniillik, hogy amint az osztályba lépek, a méter­rudat kell az inasok közé vágnom, akkor csönd lesz. H úsz esztendő távlatából visszanézve a gyakor­latiasság pálmáját a méter­rudasoknak kell adnom. Azonban én húsz esztendővel ezelőtt se voltam gyakorlati ember. Én tanítani akartam, nem. fegyelmezni. Azt hittem, azért fizetik nekem a köz­pénzből a havi tíz koronát, hogy segítsek az istennek embert teremteni abból a csordából, amit úgy hívtak, hogy inasiskola. Nem tudom, hogy Dániel mit érezhetett az oroszlánok vermében, de az valami olyasféle lehetett, mint ami az én torkomat szorította, mikor először léptem az ina­sok közé. Bőgés, nyerítés, mekegés, kukorékolás, nyá­vogás fogadott és minden bű­zök között a leginfernálisabb emberbűz. Negyven inasom volt mindenféle szakmából, a szennynek, a testi-lelki el- hagyatottságnak, a magától való és tenyésztett durvaság­nak olyan hadseregei, hogy nagyon vakmerő fiatalúrnak kellett nekem lennem, ha egy esztendeig kibírtam köz­tük. Pedig kibírtam, még pedig úgy, hogy se én nem tettem kárt ő bennük, se ők én ben­nem. És nem kellett hozzá méterrúd se, csak éppen az kellett, hogy ne nyúljunk hoz­zá a „közismeref’-hez, «vert attól mindnyájan elkárhoz- tunk volna. Egyszer vaktában kinyitot­tam a könyvet valahol: A szóda című olvasmányra nyi­tottam. Aztán vaktában rá­mutattam egy egérképű inas­ra: — No, olvasd! A gyerek addig olvasott, hogy a szóda legfinomabb fajtája a kalcinált szóda. Ezt aztán olvasta kanciláltnak, kancsináltnak és csak azért nem tört ki a nyelve sze­génynek, mert engem elfu­tott a düh. — Milyen inas vagy te, fiam? — Szabóinas. H át a keserves poncius- pilátusát annak a m. kir. állami iparoktatási szak- tudománynak! Én tanultam az egyetemen természethis­tóriát, nyelvtudományt, csil­lagászatot, művelődéstörté­netet, esztétikát, politikát, de a kalcinált szódának a nevé­vel soha ebben az életben nem találkoztam. Hát minek kelljen azt tudni' egy isten­adta szabóinasnak, amit az egész magyar képviselőház és főrendiház együtt se tud! Máskor az alkotmánytan­nál tettem próbát. Ügy kez­dődött az olvasmányunk, hogy „a legelső magyar em­ber a király”. Ahogy a végé­re értünk, vállon fogok egy buflifejű kamaszt. Mocskos fehér kötője, a derékmadzag- ján lógó fenőacél mutatták, hogy vérben dolgozó iparral jár jegyben. Magyarul: mé­szárosinas. — Miről olvastunk most, fiam? — A királyruL >— Mit olvastunk róla? — Nem tudom. — Hát hogyne tudnád. Miféle ember az a király? — A királ? A királ, az ki- rál. Az nem embör. — Nem? Hát mi a csuda? — A királ? A királ, az csak egy katona. Már most azt mondjam ne­ki, hogy „szamár vagy fi­am”. De akkor én hazudok, azt pedig én az iskolában szégyenleném. Inkább lemon­dok az alkotmánytanról. Majd tanítanak azt a buflifejűnek a katonaságnál. A pragmatica sanctio-ról is volt egy szép olvasmá­nyunk, mert az is beletartozik az inasi közismeretbe. Alig­hanem valami akadémikus­ból lehetett kinyírva, mert egy csöppet értelmetlen volt. (De csak éppen annyi­ra, amennyire a tudomány komolysága megkívánja.) Megpróbáltam a nevezetesés költséges törvényt a gyerme­keimnek elma>',’arázni a ma­guk nyelvén. Aki nem aludt, vagy legyet nem fogdosott, az hallgatta is türelmesen. — No fiam — simogatom ki egy hét múlva egy hóka gyereknek a haját a gyulla­dásos szeméből —, hát tu­dod-e még, miről meséltem a múltkor? Szelídképű, csendes, jó gye­rek volt, mindig végigaludta az órát. Most is ásította a felelet felét, belepislogva a könyvbe: — A ...ticáról. — Ne beszélj csacsiságot, te. Mi az a tica? — Vagy izé... a cicáról. — Mi a mesterséged? — emeltem föl az állát, — Pék vagyok. — Hány órakor feküdtél le az éjszaka? — Háromkor. r— Mikor fekszel le ma? — Megint háromkor. — No, jól van, kis fiam, fe­küdj rá szépen a karodra és aludj egyet hét óráig. M iig is azt hiszem, hogy ezért a bűnömért száz esztendőt elenged nekem a jó isten a purgatóriumban. Viszont külön szurokfürdőt érdemelnék azért, ha lett volna lelkem tovább nyag- gatni a pragma cicával egy tizenegy éves gyereket, aki naponta negyedfél órát al­szik: és máig se teszek szem­rehányást érte, hogy önha­talmúlag megreformáltam az inasoktatást. kidobtam a tan­tervből a közismeretet és negyven inasgyereknek az Ezeregyéjszakát adtam elő heti egy órában. Ez is ért annyit, mint a méterrúd. Míg a többi osztályban egész esz­tendőn át csattogva, puffog- va, ordítva, jajgatva folyt az emberszelidítés, minálunk olyan csönd volt, amilyen csak egy kirgiz jurtában le­het, amikor az egész sátor­alja gyerek körülüli a mese­mondót. Az ám, csakhogy a jurtá­ban nincs vizsga, az inas­iskolában meg van. Ügy kí­vánja a törvény, hogy olyan­kor felüljön a katedrára egy iparoskeblü honfitárs és az számon vegye a tanítótól, mit adott tíz hónapon keresztül tízszer tíz koronáért. Az én vizsgabiztosom na­gyon tekintélyes ember volt. Nagy hasa, aranylánca akko­ra, hogy megbírná a kút- ostorfát, s tán három háza is a belvárosban, gyulladásos szemű kis inasok téglává vált álmaiból. Azonfelül valami adócsalási ügye is volt ak­koriban, s azt az újságírók piszkálták ki, mert már ak­kor is minden rosszat azok követtek el. Egyszóval egé­szen rendjén való volt, hogy mérgesen nézzen rám a vizs­gabiztos és leszamarazzon az inasaimon keresztüL Hiszen — a szó köztünk maradjon —, meg is érde­meltük. Ha Ali babát és a negyven rablót adhattam vol­na föL vagy Aladdint és a barlangi lakatot, akkor nem lett volna semmi baj. De így bizony nemcsak a gyerekek ökögtek-bakogtak, hanem ne­kem is égett mind a két fü­lem. A váratlan fordulatot maga a vizsgabiztos provokálta ki, aki nagy emberek szokása szerint elkapatta magát a hatalom által. Valamelyik suszterinasommal számlát írattam a nagy táblára. Leg­nagyobb meglepetésemre egész rendesen megcsinálta. Gyanakodtam ugyan, hogy nem én tőlem tanulta, de hát ahhoz a nagyhasú őnagysá- gának semmi köze. •- Derék gyerek vagy —, veregettem meg a fiú raga dós képét. — Szamár vagy — harso­gott le ránk a tekintély a ka­tedráról. — Miért írtad a májust kis m-mel? Még azt sem tudod, hogy a szeméi neveket nagy betűvel írják? A ddig csak keresztben feküdt bennem az ör­dög, de most már talpra- ugrott. Hát te akarsz nekem imponálni, te arannyal meg­pántolt kukoricagombóc? No, majd imponálok én neked úgy, hogy megrepedsz bele! Kiintettem egy szemfüles borbélyinast. — Te tudod, mi az a kal­cinált szóda? U«ve? — néz­tem rá erősen. A gyerek rám bámult, de J ahogy a szemem sarkával \ odavágtam neki, bátran meg- felelt. — Tudom. Az az erős szó-j da. — Ügy van — bólintottam] rá. — Hát mit csinálnak ab-1 ból az erős szódából? Magam is kíváncsi voltam! rá, mi a fütyülő fülemülét j lehet erre felelni. El voltam! rá készülve, hogy mindent] ráhagyok, akármit talál ki. — Spirituszt. — Bravó — hajolt előre aj katedráról a nagy ember. í Tudtomra akarta adni, hogy j ő is tudja ám ezt. Erre aztán egészen vérsze­met kaptam. — No most már írjuk föl J a spiritusz vegyképletét; c2. számmal írd a kettőt, te kó­fic. — Na tovább, ahogy követ­kezik! — D... »— A számot is mellé; ahogy következik! — D3 E4 F5 G6... — Elég, mehetsz a helyed­re — vágtam közbe, mert at­tól féltem, ki fog derül­ni, hogy a kalcinált szóda tudósa nem egészen biztos az ábécében. A csatát megnyertem. A nagy ember lejött a katedrá­ról és amennyire nagy hasa és kurta karjai engedték, megölelt az inasaim szeme- láttára. — Tanár úr, engedje meg, hopv elragadtatásomnak ele­get tehessek. Húsz éve járok inasiskolai vizsgákra, de szavamra mondom, ilyen mű- velkedést még nem tapasz­taltam. Szerényen meghajoltam és minden érdemet az inasokra hárítottam. Ilyen nagyszerű anyaggal könnyű boldogulni. — Nem, nem kérem —til­takozott a vizsgabiztosom — higyje el, a tálentom teszi az egészet. Igazán nem tehetek róla, hogy talentumom hírével egyszerre telekürtölte a szak­köröket, és mikor másnap le­köszöntem az állásomról, kül­döttséget vezetett hozzám, hogy vonjam vissza a lemon­dásomat. De mivel hajthatat­lan voltam, legalább díszdip­lomát adtak róla, hogy az inasoktatás üeve legfőbb osz­lopát vesztette el bennem. Ezt a diplomát ma is őr­zöm, mert nem sok kilátá­som van rá, hogy egyéb hi­vatalos elismerést hagyhas­sak az utódaimra. Művelődésügyi „laboratórium“, tanfolya mok a megye kulturális tervében Lapunk munkatársa beszél­getést folytatott a Megyei Tanácsi Művelődésügyi Osz­tály népművelési csoportjá­nak vezetőjével, Kurucz Ist­vánnal, a megye népművelési terveinek néhány kérdéséről. — Mi a jelentősége a most megalakult Megyei Népmű­velési Tanácsadórna k ? — hangzott az első kérdés. — A Népművelési Tanácsi- adó olyan szerepet tölt be megyénkben, mint országos viszonylatban a Népművelési Intézet. Feladata, hogy kidol­gozza és ki is kísérletezze a népművelési munka új, haté­kony módszereit. A tanács­adóba a megye legtapasztal­tabb művelődésügyi munká­sai, az egyes szakterületek ki­váló ismerőd kerülnek. Há­rom csoportban folyik majd itt a miinka. Az egyik cso­port a művelődési otthonok munkamódszereit tanulmá­nyozza és irányítja, a másik az ismeretterjesztés legjobb módszereit dolgozza ki. A különböző művészeti ágak­táncnak, zenénék, szántén kü­lön módszertani csoportja lesz. A tiszteletdíjas vezetők mellé széleskörű társadalmi aktívahálózatot szervezünk, amely a kutatást, az anyag- gyűjtést, a feldolgozást és az új módszerek gyakorlati al­kalmazását végzi majd. A módszereket egyébként való­ságos „laboratóriumban” próbáljuk ki, az egyesített szolnoki Ady Endre művelő­dési otthonban, ahol mind a személyi, mind a tárgyi fel­tételeket megteremtettük az ilyen irányú kísérletező mun­kához. — Milyen továbbképzési le­hetőséget kapnak a művelő­désügy munkásai? — Igen nagy jelentőségű a július 27-én megnyíló hat­napos tanfolyam a művelő­dési otthonok igazgatói és művészeti vezetői részére. Itt a hallgatók elvi és módszer­tani segítséget kapnak. Meg­ismerkednek a termelőszö­vetkezetekben végzendő kul­turális munkával, a művelő­déspolitikai irányelvek gya­korlati megvalósításának egyes kérdéseivel. A tél fo­lyamán kéthetes bentlakásos tanfolyamot rendezünk Kar­cagon a megye nagyobb ter­melőszövetkezetei kulturális felelősei számára. Ezen a tanfolyamon, megismert etjük őket munkájuk távlataival, szervezési és módszertani problémákkal, A tanfolyam­tól igen sokat várunk; — Melyek a távlati tervek? — A művelődéspolitikáról szóló ' megyei párt bizottsági határozat alapján ötéves táv­lati tervet készítünk. A terv készítésébe bevonjuk a szak­embereket, a társadalmi szer­vezetek vezetőit. A kidolgo­zásban fontos szerepet kap a Népművelési Tanácsadó is. A tervben szerepel majd a helyi irodalmi színpad működteté­se a felszabadulás 15. évfor­dulójának méltó megünnep­lése és különböző nagyszabá­sú pályázatok. Itt szeretném megemlíteni, hogy a sereg­szemlét jövőre a felszabadu­lás ünnepén tartjuk. — Milyen problémákat szándékoznak még megoldani a közeljövőben j — Elsősorban a megyei művelődési munka össze­hangolását. Kulturális teriile- tep eddig a különböző tömeg­szervezetek és társadalmi szervek ötletszerűen, csak a saját szempontjaikat figye- letnbevéve tervezték a kul­turális munkát Ez igen sok zavart okozott Reméljük, hogy a népművelési tanács­adó segítségévéi, amelyben a tömegszervezetek: képviselői is helyet foglalnak, sikerrel oldjuk meg ezt' a problé­mát Ezenkívül szeretnénk mozgósítani a dolgozókat a szántén ez évben kiírásra ke­rülő művelődési otthon szé­pítést versenyre. Azt szeret­nénk ha a kulturális környe­zetben való szórakozás min­den embernek szívügyévé válna; — ht — Az alföldi szegénység krónikása * Az író is abból az alföldi szegénység­ből indult, amelynek hűséges krónikása lett egész életében, Apja napszámban ka­páló, kopott subákat reparáLgató szűcs­mester volt. Anyja kenyérsütögető asz- szony. Ez sem volt elég. Alig tengették életüket Móra leckeadásból, ingyen ebé­dek segítségével tudta csak elvégezni iskoláit és az egyetemet Pesti bölcsész korában is egy szálloda konyhájának ma­radékaiból élt. Tanár lett, majd a szegedi múzeum tisztviselője és a Szegedi Napló mindenese. Magatartását a szegény sors iránti mélységes részvétet, a szegény em­berek ügye iránt érzett rakanszenve hatá­rozták meg. Az úgynevezett jó társaság szemében ő mindig csak felkapaszkodott paraszt maradt, ö pedig nem szégyelte ezt, büszke volt a szegedkomyóki „cél­szerű szegény emberekre”. Első irodalmi sikereit mint ifjúsági író aratta. Szép sikereket ért el nemcsak népmeséivel, hanem ifjúsági regényeivel is. Ezek az ifjúsági regények hűen tükrö­zik a nép eszejárását, egyűgyű ravaszko­dásait, de nagy meleg szívét is. A Csala- vári csalavér, a Kincskereső kisködmön ennek a sorozatnak legjobb darabjai. A Kincskereső kisködmön a felnőtteknek is kedvelt olvasmánya. Nem idillt ír a sze­gény nép életéről, hanem megmutatja, milyen ragyogó erkölcsi erő lakik bennük, hogyan teszi őket képessé ez az erkölcsi fölény a kegyetlen sors elviselésére. A háború utoló szakasza Mórát is a harcosok táborába viszi. Tagja lesz a sze­gedi ''radikális pártnak, aktív szereplője az őszirózsás forradalomnak. A benne élő paraszti bizalmatlanság miatt azonban nem tud lépést tartani a rohanó esemé­nyekkel. Fél, hogy a nagyszerű proletár­diktatúra bukásba torkollik. Viszont a proletárdiktatúra bukása után szívósan folytatja a passzív ellenállást a fehérter­rorral szemben. Uj novelláiban megtá­madja a szemfényvesztő Nagyatádi-féle földreformot (Földhözragadt János törté­nete), leleplezi a népellenes közigazgatási rendszert, szembeszáll az antiszemitiz­mussal. Regényeit m hivatalos részről fe­Nyolcvan éve született Móra Ferenc nyalgó közöny, a nép részéről meleg sze­retet fogadja. A Négy apának egy leánya, a Georgikon titán írja meg életművének koronáit két utolsó nagy regényében az Ének a búzamezőkről és az Aranykopor­sóban. Az Ének a búzamezőkről a legna­gyobb magyar háborúellenes regények egyike. A társadalom legmélyebb rétegébe nyúl, olyan embereket ír le, akik hetekig hordoznak egy levelet, mert nincs kivel elolvashatni. Csak az él meg, akiben a vegetatív élet, a robot gépiessége olyan erős, hogy nem akad fenn többé egy-egy igazságtalanságon, vagy egy haláleset fáj­dalmán. A reális emberábrázolás mutatja meg hogy még ebben a dermesztő életben is mennyi erő, becsület, tisztaság, ösztönös emberség születik, de legtöbbször el is kallódik. Móra mélységesen szereti ezeket az embereket és az olvasót is meggyőzi, hogy szeretnivalóak. Nemcsak azt vesszük tudomásul, hogy ilyen nyomorultan él a szegénység, hanem _zt is, hogy hinni kell ennek a népnek a jövőjében. Az Aranykoporsó történelmi regény. A történelmi regény csak akikor lehet igaz és hiteles, ha a történelmi eseményeken keresztül az író a saját korához szól. Az Aranykoporsó mondanivalója: a túlélt régit el kell temetni. És a regény igazi hősei azok a kisemberek, akiknek bár jelentéktelen a szerepük, mégis az élet folytonosságát hirdetik; Móra Ferencet a polgári irodalomtör­ténet mint regionális írót tartotta nyilván. Olyant, .aki nem lát túl saját városának, megyéjének, az alföldi életformának hatá­rain. Pedig ez nem igaz és az olvasók, alföldi parasztok és hegyvidéki munká­sok, a Dunántúl dombvidékének értelmi­sége egyaránt érezték, hogy Móra nem­csak szegedi író. Jóval több annál: a ma­gyar népi kultúra kiemelkedő alakja és zászlóvivője. Ügy beszélt és írt, mintha elődje lenne annak a népből származó értelmiségi típusnak, aki otthon van az emberi műveltség kincseshAzában, de egy pillanatra sem szakad el attól á néptől, amelytől származott. * Bóka László: *,A két háború közötti magyar irodaiunk c. tanulmánya nyomán*

Next

/
Oldalképek
Tartalom