Szolnok Megyei Néplap, 1958. május (9. évfolyam, 103-128. szám)

1958-05-18 / 117. szám

4

SZOLNOK MEGTUI NBPLAF

1958. május 18. vasárnap;

Tamási Áron:

Káprázatos utca^

’•~y

HAGY ISTVÁH;

k Ildiid/wx

Hát mondhatom, már szinte

nevetséges, olyan sokszor ’ eszembe jut a Demeter személye. Nem tudom eldönteni, hogy milyen ember. Egyszer azt gondolom, hogy lobbanékony és hírvágyó, s máskor azt, hogy nem így van.

Igaz, nem is találkoztam véle, csak egyszer:

Ott ültem a vonaton, egy afféle hatszemélyes fülkében, amiben négyen voltunk. Az ablak mellett ültem, de háttal a menet irányának. Velem szemben, vagyis az élvezetesebb helyen, ott egy kövér asszonyság uralkodott, az ölében egy fonott kosárkával, amelyen óriási lakat volt. Mellette egy szélvész- hajú, tömzsi fiatalember nyomta a padot; vélem egy- színtben pedig, de egészen a túlsó sarokban, egy kicsi fekete nő kuporgott, aki ép- penúgy lehetett tizenhét éves, mint harminchárom.

Ment a vonat

Valahogy mégis látszott, hogy már akaratoskodik a tavasz. A szénafüvek sápadtan zöldültek, irigyelték valósággal a zsenge búzavetéseket, amelyék már kövér zöld színben iparkodtak.

Szemünk javarészt mind az ablakon volt.

— Né, egy nyúl! — kiált«« fél az asszonyság.

Valóban ott szedegetett egy nyúl a búzaföldön. Egy kicsit megriadt, de egy félugrással eleget tett ennek a szokásának s azután ismét szaporán kezdte szedegetni a zsenge búzát. Nem tudom, sejtette-e, hogy megláttuk őt; de azt bizonyosan nem gondolta, hogy össze is ismertetett minket, abban a fülkében. Olyan gyorsan nem ment azért ez az ismerkedés, mert arra a „né, egy nyúl!*’ kiáltásra senki sem akart válaszolni. Az asszonyság azonban nem olyan ember volt, aki beletörődött volna ebbe, mert amikor látta, hogy nem szólunk s emiatt meg is nézett minket, nagy ítélkezéssel így szólt:

— Gyáva állat a nyűi

Erre a tömzsi fiatalember

leeresztette egy kicsit az újságot s egészséges derűvel mondta az asszonynak:

—• Ha maga is nyúl volna, maga is gyáva volna.

Még a kuporgó kicsi nő is elnevette magát, ami engem annyira felvídámított, hogy hirtelen azt találtam mondani:

— Mért lenne bátor, ha olyan jól tud futni!

Megzavarodva nézett reém a kövér asszony, hogy vájjon miképpen értse azt, amit mondtam. A tekintete alatt már meg is érett a magyarázatom, s ő meglepő fordulattal mégis azt kérdezte:

— Az úrnak mi a foglalkozása? ;

Hát megmondtam neki,! amit kérdezett, de a kinyil- j vánított foglalkozásomra már j nem szólhatott semmit, mert ; a szélvészhajú fiatalember ] abban a pillanatban felállt, felém nyújtotta kezét és azt mondta:

— Demeter vagyok, vagyis Busty a.

Most én jártam úgy, mint' az előbb a kövér asszonyság, s főleg a miatt, hogy „vagyis Bustya“. Vagyis nem tudtam, hogy Demeter-e, vagy Bustya. Ha időm engedi, valamit kitaláltam volna mégis, azonban a fiatalember nem hagyott időt nekem, hanem mindjárt így folytatta:

— Költő vagyok én is.

Azaz voltam. Majdnem egy évig. ;

Ránéztem, s vártam.

— Nem olvasta a verseimet? — kérdezte csodálkozva.

— Mi a neve?

— Bustya Demeter.

— Nem olvastam.

— De Demeter név alatt írtam!

— Űgysem olvastam — szóltam szelíden.

— Márpedig írtam — folytatta Demeter. — Mégpedig két ciklust főleg. Az egyik 1 ciklus az évszakok költői jeAZ ARAJMXPOK

KLASSZIKUS ZEIHE

Irta: GYOMAI GYÖRGY

Szabő Sándor olyan hatva non túli, hajlotthátú, mc- szesbajszú öregember. Negyvenesztendeig kalapálta, reszelte a vasat a gyárban. Amióta nyugdíjazták, otthon dolgozik. Van egy satuja, néhány reszelője, kalapácsa, fúrója. S az összes szomszédoknak ö javítja meg a zárakat, redőnyöket, ő szögeli feljebb a leereszkedett ajtókat. Egy pillanatig sem tétlenkedik. Hajnali ötkor már fent van. Kimegy a fészerbe, a kisműhelyébe. És ott szöszmötöl a vasdarabok, reszelők közt, míg a felesége föl nem kel.

Szabó néni is olyan hatvankörüli, töpörödött kis asz- szony. Az arca fakó, mint a régi zsák. Ezer ránc mutatja rajta, hogy a fiatalság rég elmaradt mögötte. De azért ő is olyan fürge és dolgos, mint az ura. A lakásban úgy ragyog minden, mint a patikában. A szava halk, mint az elhaló orgonaszó. Egy kiáltást nem lehet hallani soha. Úgy él a párjával, mosolygós, halk szeretetben ma is, mint amikor az első csókot kapta tőle valamikor régen, nagyon régen.

Csend és békesség van az öreg Szabóék lakásában mindig. Annál meglepőbb volt, hogy tegnap délben rettenetes kiabálás, ordítás, püfölés, csattogás hallatszott át a falon keresztül hozzám. Az öreg Szabó is üvöltött, a felesége is. Aztán edények puffogtak. Mintha lábasokat vagdostak volna egymáshoz. Megszólaltatták a rádiót is. Nyilván azért, hogy a veszekedés zaját elnyomja. De hiába rikoltott tele torokkal a rádió. Az irtózatos kiabálástól majd kidőlt a fal. S a nagy párharc eltartott egy jó negyedóráig.

— Idáig úgy éltek, mint a turbékoló galambok, — morogtam magam elé a veszekedés hallatára. — Most pedig megbolondultak. Úgy marják egymást, mint az éhes kutyák az utcasarkon. De min kaphattak ennyire össze? Hiszen az ember alig teszi ki a lábát a kapun. Nem iszik, nem dohányzik. Mi állíthatta hát őket egymással ennyire szembe?

Este. úgy nyolc óra felé újra felharsant a nagy hangzivatar. Üvölteni kezdett ismét a rádió, ordított az öreg Szabó, sikoltozott az asszony. Közben csattogott valami, de úgy, mint amikor puskát sütögetnek cl.

— Megnézem, mit csinálnak, — csóváltam a fejem és átmentem hozzájuk.

— Jóeslét, — köszöntem hangosan, ahogy az ajtón benyitottam.

— Jóestét, — lépett elém kezét nyújtva az öreg Szabó és úgy mosolygott, mint az erő, piros alma a fán. —

A szobában hirtelen csend lett. Egy szusszantás nem hallatszott. Az öreg nyugdíjas pedig megfogta a kezem és húzott befelé.

— De jó, hogy átjött, — mondta lelkendezve. — Nézze meg az unokámat! Reggel érkezett meg az anyjával Pestről! Éppen most vacsorázlatjuk. Spenótot eszik a kis angyal.

Szétnéztem a fehérfiiggönyös, tiszta szobában. Egy székben ült Sándorka, az unoka. Előtte guggolt az édesanyja. Egyik kezében tartott,, tele világoszöld spenóttal. Másik kezében kiskanalat szorongatott. Odatartotta a más

féléves baba szája elé és bíztata.

— Ham, Sándorka, ham, ham, ham. v

De Sándorka nem nyitotta ki a száját. Inkább össze'

szorította. így jelezte, hogy elege volt a spenótfőzelékből.

— Ham, ham, megeszi nagyapa, — kiáltotta az öreg Szabó és tátott száját odatartotta a menye elé, hogy adja neki a zöld eledelt.

Sándorka ezzel nem törődött.

— Hám, ham, ham, megeszi a nagymama! — kiáltotta az öregasszony. De a gyerek fütyült a spenótra, az egész világra. Úgy összeszorította a csöp száját, mintha egy esztendeig sem akarná kinyitni.

— Nem eszik a betyár, — csóválta a fejét az öreg.

— Nyissa ki neki újra a rádiót! — adta ki a szakszerű utasítást a nagymama.

Üvölteni, harsogni kezdett a rádió. De hiába. Sándorka csak egy kanál ételt nyelt le ijedtében az első hangoknál. Aztán újra összeharapta a száját és ki nem nyitotta a fél-; világért.

— Énekelje cl neki a Seherezádét! Akkor eszik! — hallatszott a vén asszony újabb utasítása.

Az öreg Szabó odaállt az unokája elé. Illegetni kezdte magát, mint egy táncosnő. És úgy énekelt, mint egy operaénekes, amikor a nagy áriát fújja.

— Seherezádé, Ut a spenót, kóstold, de finom, de csudajó. ...

A vén ember egyszerre költő lett. Uj szöveget rögtönzött az unokájának. De ez csak nem evett egy kanállal sem a remek eledelből.

Az öregasszony most felkapott két fedőt a lábasokról. Csattogni kezdett velük, mint a cintányéros a rezesbandában. Úgy verte őket, hogy majd meg süketültünk. Közben ö is énekelt, lejtette a táncot a kisbaba előtt, hajlongott az urával, mint a tóparti nádszál.

— Seherezádé, itt a spenót...

A gyerek megrémült a puffogásoktól. Minden csattogásra kitátotta a száját. Olyankor az anyja gyorsan a szájába dugott egy kanál ételt. A gyerek hirtelen le is nyelte. A két öreg táncolt, énekelt, puffogtatott a fedőkkel, a rádió bömbölt, Sándorka pedig mosolyogva, boldog megelégedéssel nyeldeste kanalankint a spenótot és kacagva tapsolt az előtte izzadó, lihegő öregekre.

Egy negyedóra múlva kiürült a spenótos tányér.

— Igaz-e, hogy megette mind: — kiáltotta nagy diadal-! lal az öregasszony és az asztalra dobta a fedőket. — Jó kis gyerek ez, csak érteni kell a nyelvin!

— Klasszikus zenével szereti a spenótot, — magyaráz-1 ta az öreg Szabó megelégedetten és a fülembe súgta. —; Holnap majd azt énekelem neki, hogy Bolyongok a város; peremén. Meglássa, akkor egy pillanat alatt megeszi az ételt.

ba öntjük. De azit már nem kívánhatjuk, hogy más is olvassa azt, ami érzésnek jó. de versenek bizony gyengécske.

Bérez! Jenő, Szolnok; Aktuális verse frázisgyűjtemény. Nem közölhető.

Rakonczai Gyula, Mezőtúr; Verses ajánlása tiszteletet ébreszt bennünk munkásmozgalmi múltja iránt. Verse azonban sajnos nem nyomdába való. Lényegében egy gondolatokban gazdag politikai tájékoztató versbe foglalása a verstani szabályok minden ismerete nélkül.

Szép Jenő, Szolnok: Szeretnénk, ha sértődés nélkül megértené, kár a versírással

— különösen közlésre szánt versek írásával — foglalkoznia. — Hasznosabb időtöltés lenne az önművelés, olvasás, művészeti alkotások élvezése által kapott öröm.

Deák Márton, Kunhegyes; Verseiben a szándék szép, de hiányzik a költői tehetség a valóraváltáshoz, A hiba nem is a rímek kőiül van,

— bár ott is lenne tanulni- valója — a versek egésze rossz. Szólamszerflség, elcsépelt képek, politikai frázisok jellemzik verseit. Hiába fűzzük versszakokba mondanivalónkat, ha nem tudunk elszakadni a prózától sem gondolatban, sem kifejezésben.

Bodnár László, Szajol: — Őszintén sajnálom azt a mérhetetlen energiát, — amelyet verseinek megírására fordított. Mennyi termékeny órát, saját maga számára is hasznosabban eltölthető időt ölt beléjük, eredmény nélkül. — Nagyon ajánlanám jó könyvek olvasását, Mikszáth. Móricz, Gárdonyi, Móra regényeit, általában a magyar nyelvvel, a helyesírással és a nyelvhelyességgel való hatékonyabb foglalkozást.

Donkő László, Jászszcnt- andrás: Múlt hó végén küldött versei valóban nagyobb gonddal készültek, s ez érződik is rajtuk. Két versét átadtam közlésre.

fenségeiről szólít: a másik pedig egy képzelt alakról, vagyis egy Pupilla nevű leányról, aki nálam a múzsát játszotta. Ez okozta a bajt, ez a lány.

— Hát mi történt? m kérdeztem.

Látta Demeter, hogy már

nemcsak én, hanem mindenki figyelemmel várakozik. Jólesett neki ez a várakozás, mert egészen letette az újságot s olyan helyzetet vett, amely már mindnyájunknak szólt.,

— Az úgy volt — állt belé a szóba ismét —, hogy én vidéken. nőttem fel, ahol asztalos mesterséget tanultam, — Most is azt folytatom a fővárosban, mert van egy lé- dakészítő műhelyem. Igen szép és jó foglalkozás az enyém, mert munka közben lehet gondolkozni, vagyis képzelődni. Hát aztán én képzelődtem. Olyankor valósággal megelevenedett képzeletemben a világ. Embereket láttam, akik mindig vágyakoztak valamire; s legfőképpen boldog és boldogtalan szerelmeseket láttam. Gyakorta hallottam ringató, vagy édes- Bús dallamokat. Rímek száll- dostaik a fejemben, mint a hópelyhek, s néha verssorok kezdtek csörgedezni. Vagyis szó, ami szó, ezelőtt három évvel feljöttem a fővárosba, mert hallottam, hogy valósággal kerestetnek a költők. Akkor megírtam azt a bizonyos első ciklust, de már azalatt, amíg azokat az első verseket írtam, folytonosan megjelent nekem egy lány. Incselkedett velem, a sze-' membe mosolygott és megsí- mogatta a homlokomat. De legfőképpen bíztatott, hogy írjak. Hát ő volt a múzsa, s én elneveztem Pupillának.

Itt egy kicsit elhallgatott. Szinte látszott, hogy jobban dobog a szíve; de figyeltünk mi is, ahogy kell

— Szép lány volt ez a Pupilla, mert a szívem és a Mkém teremtette. A szőke haja lobogott s bizonyisten éreztem, hogy illatos. A szeme kék volt és mélységes, a bőre patyolat, az alakja pedig inkább magas és idomos. így aztán nem csoda, azt hiszem, hogy szerelmes lettem a lányba: Egy utcát is választottam neki, mégpedig a Káprázatos utcát, s abban az utcában egy házat. Feltettem magamban, hogy Pupilla ott lakik, abban a házban. S ámbár tudtam, hogy ez nem való, mert csupán egy képzelt alaíkról volt szó, én mégis annyira költő voltam, hogy egy virágcsokorral mindennap elmentem abba az utcába, s egy órát ott sétáltam a ház előtt. így ment ez három héten keresztül, egyik napon úgy, mint a máskon. S mit ad az Isten, a negyedik héten, egy pénteki napon. Hát a legnagyobb ámulatomra a leány csakugyan kilépik a kapun, s jön felém, de nemcsak hasonló volt, hanem ő volt! Azonban nem állt meg mellettem, mint ahogy vártam volna, hanem tovább akart menni. Hát ez nem lehet, gondoltam magamban, s abban a pillanatban odaszóltam neki s azt mondtam:

— Pupilla!

Erre a leány felém fordult,

egy pillantással lesújtott s így szólt nekem:

— Ne zavarjon!

Abban a percben, ahogy ezt kimondta Demeter, egy gyümölcskereskedő benyitott a fülkébe s od aszóit a fiatalembernek:

— Bustya úr, a ládák dolgában szeretnék beszélni magával.

Erre Demeter felállt és kiment a fülkéből. Sokáig vártuk vissza, mert szerettük volna tudni, hogy aztán mi lett Pupillával, s hogy több verset írt-e róla. Mivel azonban nem jött vissza, számunkra örökre Bustya maradt, aki nyilván ládákat készít ma is.

Viharzó éráik öleltek engem, <k ..

dédelgettek a holnapfvágyain. \ ^ :

Csóktalanul, megcsalatva, árván ^' ölükbe fúltak ifjú álmaim. ■ ■

Éjjelente, mikor a hold ébredt, én álmatlanul őriztem a csendet, homályszálait megragadva féltem, erőmből csak a félelemre tellett.

'**

Ezért lettem éri zord, mogorva borongás, mint a sápadt őszi fény, s ezért szökött el előlem a szépség férfiálmaim első idején.

Ezért borított árnyból a létünk sötétszín vásznú sátrat mifölénk, és ezért szórta szűk-marokkal ritkán örömlcöveit félve mielénk.

Nem várva tőlünk megbecsülést csak párrá tett effy őszi alkonyon, de félkezével úgy vezette lelked, hogy dalt fakasszon fonnyadt ajkamon, hogy öleljél és símogatóan megcirógassad fáradt szememet, s hamgveszejtőn csókba fogja ajkad, ütésre lendült, tévedt kezemet.

A végtelen az én világom

e ködbevesző széles óceán.

Göröngyös útja megtör, ha járom., engedd — pihenjek nálad, Máriám.

S ha hordok néha bánatot magamban, könnyet sajtoló malomköveket, menekülj tőlem, édes asszonyom ■=- ne oszthassam meg őket teveled.

De gyere vissza oszlásuk, ha látod, s hozd vissza hozzám érző szivedet. Simogassál meg nyugtatón kezeddel és gyermekünknek szeljél kenyeret.

S engedd, hogy én is simogassam gesztenyeszínű dús hajkoronád, szeresselek és elvehessem véled, amit még ád e szűkmarkú világ.

Hruska fogtechnikus törvénytelen úton jut aranyhoz. A háborúban egy ház padlásán találta és ahelyett, hogy leadta volna, elrejtette. — A tisztességtelen úton szerzett pénz azonban nem hozhat boldogságot. Hruska egyre idegesebb lesz, egyre mé lyebben merül a hínárba, vé gül lebukik. Vívódását, főhő sének bonyolult lélekrajzá és az izgalmas nyomozás tör ténetét vetíti elénk « gyorsa-, pergő történet.

Szerkesztői üzenetek

Többeknek: A szerkesztőség kéziratokért semmifele . felelősséget nem vállal, azo- » kát nem őrzi és nem küldi i

vissza.

„Szerelmes lány4’. Szép a szerelem tavasz nyíltával, — ilyenkor még az sem baj, ha a túláradó érzést versionná-