Szolnok Megyei Néplap, 1958. május (9. évfolyam, 103-128. szám)

1958-05-11 / 111. szám

SZOLNOT WZGVW WSPTSAf MM.- mäju* ifi Ady Endre: FÜST A BÖR Ócska* dohos, sötét volt a vagy ház* Valamikor a vármegye rabjai is itt üllek. A vastag, sülcet falak között föl-fölfutott egy-egy nyomorúságos lépcső. Furcsa, törpe emeletek rakódtak itt eOVw&sra. De azért ez a ház volt az úri rabok háza. A harmadik emeleten laktak a jegyzők ... Az úri rabok nem akkor sétáltak, mi­kor a többiek. A kis udvaron, az óriási falak tövében sétálgatták ők együtt, na­ponként háromszor. Délutánonként egé­szen vidám volt ez a kis, szomorú udvar. A többi épületekből a rácsos ab laklyuka­kon át irigykedve nézegettek tej az ud­varra a sápadt arcú paraszti rabok. Két kárándi ember össze is súgott: *— Látod a volt jegyzőt? Mennyi kol­dus embert meglopott és még itt, a töm­lőében is úr l... Hát micsoda istentelen- séget míveltünk? Mi éheztünk. Nekünk muszáj volt lopni! A másik kárándi atyafi keserűen só­hajtotta: r— Nem irigyelném őt sem, a többit sem. Csak csípnék egyszer rajta őket, mi­kor pipázgatnak. A torkom összeszorul, ‘majd elsenyvedek, mikor látom, hogy az iroda ablakán száll kifelé a füst -., Az úri rabok cigarettáztak, szivaroz­tak az irodában. Csodálatos módon be tud­tak mindig csempészni dohányt és szivart. Ügyesek voltak. Nem veszítettek rajta. A porkolábok sem szagoltak meg semmit. Egy kis segédjegyző, aki a principá­lisával együtt sikkasztott és került ide, dicsekedett: — Én már egy hónap múlva szabad leszek, mint a madár. Majdnem egyidöben kerültek ide mindannyian. Kemény, statáriális idő volt az. A Halom'közben azon a vidéken, ahol jegyzősködtek, nyomorúságában már lá­zongott a nép. Mostoha esztendők jártak. Egyik-másik faluban pellagras Ínség pusz­tított. A kormányzók bűnbakokat keres­tek. Inkvizíció indult a jegyzők ellen. Olyik jegyzőnek nem is volt rendben a szénája. Ekkor telt meg urakkal a harma­dik emelet. Az első hetekben azt hitték, hogy nem bírják ők itt ki sokáig s elpusztul­nak. Aztán megerősödtek lassanként. Most már nagyon sokszor vidáman beszélget­nek a maguk szomorú dolgairól. — Ezek az átkozott szocialisták ka­vartak föl mindent — jegyezte meg egy­szer a kárándi jegyző. Egy másik is megszólalt: •— Az a híres Kovács Pál írta a följe­lentést . . Azt mondják, hogy az már va­lóságos szocialista vezér. Sokszor és gyakorta esett szó a jegy­zők között Kovács Pálról. Már a többi úri rabok is, akik nem voltak jegyzők, mind jól ismerték és gyűlölték Kovács Pált. — Holnap társat kapnak az urak. A királyi ügyész úr egy szocialista rabot osz­tott be az irodába, Kovács Pálnak hívják. Az úri rabok összerezzentek. Hát jön, ide is eljön utánuk ez az ember? A ká­rándi jegyző összemorzsolta izgatottságá­ban a fél szivart, melyet tüzesen a mar­kába szorított, amikor az irodába belépett a porkoláb. Az ócska, dohos, sötét ház emeletén ■nyugtalan volt az éjszaka. A rab emberek, leik már beletörődtek a szomorú, de bé- kességes élet csendes rovogatásába, kö­zeledő veszedelmet sejtettek. Reggel kevés ideig sétáltak az úri ra­bok. Hamar besereglettek az irodába. A felügyelő jött egy porkolábbal és egy mo­solygóképű emberkével. Az úri rabok szor­goskodást mutattak, buzgón másolták, de alig várták, hogy Kováccsal együtt ma­radjanak. Az akácost jegyző szólalt meg először: r-1 No, mi az, Kovács úr? Hát ideke­rültünk? A masolygóképü emberke nevetett: — Látja, hogy ide. Ügylátszik, hogy ahány -nadrágos embernek a halomközi néppel dolga volt, az mind tömlöcbe kerül. A jegyzők mosolyogták s integettek egymásnak. Ni-ni, ez nem is olyan vesze­delmes ember. Egészen jóízű legénynek látszik. A tcárándi jegyző már nevetve kér­dezte: Persze, izgattunk? XJgy-e. s-r No, nem éppen, Azt fogták rám, hogy pénzt csaltam ki a parasztiaktól. Pe­dig dehogy is csaltam. Egy-két krajcárért, nyereség nélkül árulgattam nekik nyom­tatványokat, Még rá » fizettem. Mégis akadt húsz hitvány ember, aki ellenem tanúskodott. Sebaj. — Volt kiket védeni1 — gúnyolódott az akácost jegyző. — Hát érdemes volt, ugy-e, népbarátnak lenni?.-., A mosolyogóképű emberke ném vála­szolt. Mosolygott és nagy buzgósággal má­solta az írásolcat, amit a felügyelő elébe­rakott. Közben pajkos gondolatai támad­hattak, mert még jobban mosolygott. A halomközi falvakat látta. Ezekkel a fal­iakkal a kutya sem törődött. A nép elálla- tiasodott, elhitványodott e falvakban a nyomorúságtól. Mikor aztán ez a nép fel* bódult s elkényszeredettségében össze­szedte utolsó erejét, hogy üssön, észrevet­ték egyszerre, hogy itt is emberek élnek. Valamit tenni kellene — vélték. Es elcsuk­ták azokat, akik mégis csak törődtek ezzel a néppel hébe-hóba. Délután keserves vált az iroda. Az úri rabok némán pislogottak egymásra. Az akácosi és a kárándi jegyző félrehúzódott az egyik sarokba. Lassan előszedegették sorban a szi­vart, a cigarettát. — Be kell öt is avatni ■— mondta az egyik. > Akar egy cigarettát, Kovács úr? — kérdezték. — De vagyon vigyázni kell. Rettenetes volna, ha megtudnák. — Itt nem szabad cigarettázni s az urak sem fognak ezután — válaszolta a mosolygó képű emberke. — Van itt egy-két- száz ember, akik éppen úgy kívánják a füstöt, mint mi. Nem járja, hogy mi eze­ket becsapjuk- Mink is olyan bűnhődő ra­bok vagyunk, mint ők. A mosolygó képű emberke ezúttal nem mosolygott. A szoba mintha elsöté­tült volna. E nyomorúságokba belekékült emberek egyszerre azt a szörnyű, tehetet­len, szorongó érzést érezték, mint amikor idekerültek ebbe az ócska, dohos, sötét kriptába. És meredt szemekkel, gyil­kos gyűlölettel nézték a mosolygó képű emberkét.-.. -. Négy-öt napig leste a harmadik­emeleti ablakot az egyik kárándi ember. Nem szállongott a füst, Ujjongva mondta a társának: — Látod, most már ők sem füstölnek. Űr és paraszt egyforma a tömlöcben.. És örvendezett a két kárándi ember. Ha tudtak volna a dologról, örvendeztek volna a többi halomközi atyafiak is. Sokan voltak a börtönben halomköziek. Az úri rabok aranykora véget ért. A füst nem szállong immár a harmadik emelet abla­kán és sehol. -.. Tömörkény István: Új BOR 1DE7ÉM Csak mikor meghalt, akikor döbbent rá a magyar iro­dalom és az olvasóközönség is, hogy a kor egyik legna­gyobb íróját vesztették el Tö­mörkényben; De még halála után sem ismerte meg iga­zán a nép, amelyről legszebb elbeszéléseit írta. A Szépiro­dalmi Kiadó most sorozato­san adja közre Tömörkény valamennyi maradandó ér­tékű művét. Az Űj bor ide­jén 1901. és 1904. között írt elbeszéléseit gyűjti egybe. Az a szigorú zártság, komponált- ság és drámai erő, amely a korábbi évek novelláit jelle­mezte, itt fokról-fokra eltű­nik, de növekszik az előadás hitele és közvetlensége, ezer­nyi apró motívummal gazda­gabban, elevenebben jelenik meg ezekben az írásokban a valóság. Kisemberek élete, Szeged-környéki parasztok, vízenjárók, halászok nyomo­rúságos, mégis bensőségesen szép, humorral átszőtt min­dennapjai elevenednek meg Tömörkény feledhetetlen írá­saiban. A kötetet Czibor Já­nos rendezte sajtó alá. Kemény Erzsébet: (EGY DISSZIDENS LEVELÉRE) Mit ér a dal, ha nem hallja eenfct? Föld, ha magvát nem embernek termi. mm Fáraók, hadvezérek világszép asszonyok...' talán több annál. Már maga a cím jócskán korlátoz. Első­sorban Szuezről, pontosabban a Földközi-tengert a Vörös­tengerrel összekötő csatorná­ról, az ahhoz fűződő történeti és kultúrtörténeti esemé­nyekről beszél és Egyiptom­ról csak mint az események hátteréről. Természetesen a a Szuezi-csatorna épp oly el­választhatatlan Egyiptomtól, mint a Szfinx a Piramistól s ezért a mai Egyiptomról szóLó megjegyzések és benyo­mások nem párhuzamosan haladnak a csatorna történe­tével, hanem összefonódva, egymást kiegészítve és ma­gyarázva, Az olvasó csalódni fog, ha Ennek a módszernek hát­útleírást vár a könyvtől, mert ránya még, hogy az útleírá- ez sok tekintetben kevesebb, sok általánosan ismert és el- de néhány tényezőt tekintve fogadott stílusával ellentét­sírás, ha nem lel résztvevő szívet: Ha visszhangja nincs, kacagni minek? . ____-i -1 Ki áltani, ha felelet nincsen. 'T TlTj 7 Kár zörgetni, mikor senki sincs benn. Vízcseppnek lenni, mely követ nem váj. Hús esőnek, mit nem szomjaz a táj, Nem vágyott oldást adni a bűnné, Üj igét súgni, nem halló fülbe. Égni máglyaként és elégni is, Míg meghal benned az emberi hit. Zokogni a szót; jaj élni minek? A földön minden süket és hideg.­ben a szerző kénytelen bizo­nyos fokig állandóan háttér­ben maradni és így 'az esetek és események, történetek és történések kavargó forgata­gában inkább szemlélője semmint cselekvő résztvevő je. A cselekvő itt elsösorb*1 Ramszesz és Nagy Sáné>r. Caesar és Szaladdin, Ne61-" tite és Cleopatra, Napc-eon és Lesseps, Eugénia és Dis­raeli, fáraók, hadvezér«*, vi- Lágszép asszonyok, viághírű kalandorok, babilonrK, per­zsák, görögök, rómaik, ara" bök, pogányok, n-ohamedá- nok és keresztények, de nem­csak a múlt, hanem a ma és a holnap Egyiptomának épí­tői is. A könyv tehát inkább egyé­ni hangulatokat rögzít és is­mereteket közöl, mint kalan­dokat mond el. Ha jól meg­gondoljuk azonban, semmi­féle útleírás nem olyan ka­landos, mint a történelem, főleg, ha az ember egyik legrégibb és legkalandosabb vállalkozásának története. Még hozzá az Ezeregyéjszaka perzselő és csillogó városá­ban, Kairóban. Pelhő Tibor: SZUEZ tfyty Ualátcáiiélt mtty&zoUöit Az 1957-es évi cannesi filmfesztiválon, Robert Bres­son „Egy halálraítélt meg­szökött” című filmjét a zsűri „Legjobb rendezés” díjával jutalmazta. A nyugati sajtó az elragadtatás hangján írt a filmről, legtöbb kritikus a fesztivál nagydíját kívánta odaítélni e kiváló alkotásnak. Hát valóban olyan jó ez a film? A történet röviden a következő: 1943-ban Lyon egyik börtönébe szállítják Footaine-t, az ellenálló had­nagyot. A fiatalembert a Gestapo-pribékek kegyetle­nül megkínozzák, de élni- akarását, emberi méltóságót nem tudják megtörni. S Fon­taine hadnagy a cella magá­nyában a szökés, a szabadu­lás gondolatával foglalkozik. Hetek és hónapok megfeszí­tett, kockázatos munkájával kötelet készít, egy élesre kö­szörült kanál segítségével ki­emeli börtönaitajp _ egyik lé­cét. Már minden készen áll a szökésre, amikor Fontging cellatársat kap egy német ka­tonaruhába öltözött fiú sze­mélyében, akiről nem lehet .tudni, barát-e, vagy argló. is megragadó, hiszen alkotó­ja, Robert Bresson a témát az életből, André Devigny hadnagy elbeszéléséből rnerí­nan a Kőiéi segítségévéi ie- ereszkednek. Sikerül meg- szokniök. A film cselekménye rend­kívül feszült, a nézők szinte azonosulnak Fontaine-el, ki­szakadnak egyéni világukból. A történet már önmagában tette. Robert Bresson neve Magyarországon még nem ismert, de megállapíthatjuk róla, hogy elhivatott mester, a realitás művésze. Amatőr színészekkel „dolgozott, mégis sikerült azokkal mély, meg­győző alakításokat formálni. Szekulity Péter: A PATKÁNY AZ ELNÖK NAGYON KE­VESET BESZÉLT. Két fehér papírlapot tett magaelé az asztalra és csak ennyit mon­dott: „Aki marad, az ide ír­ja a nevét, aki megy, az er­re a másikra”. A villanylámpák hirtelen fényüket veszítették. A voní­tó kutyáknak torkukon akadt és valami panaszos nyüszítés­be fulladt a vonítás. Sötét lett. Eddig még minden este kigyulladtak az utcai villany­lámpák, pislogó, sárga gömb- iveikkel fényhidakat vertek a zegzugos utcák fekete sötétjé­be. Most, hogy kialudtak a körték, felrepültek a fényhi- dak, a lombjukat vesztett iák, az eső áztatta palate­tők elmerültek a feketeség­ben. Talán a világ is meg­szűnt. Odabenn a szövetkezet ga- bonaszagú közgyűléstermében imbolygó árnyakat rajzolt a falra a pislogó gyertyafény. Odor András fontoskodó, ti­tokzatos arccal fészkelődéit és az elnök szavára elsőnek ugrott fel. Nézte a fehér pa­pírlapot és arra a másikra firkantotta a nevét. Lába re­megett, de keze erősen mar­kolta a ceruzát és amikor rá­hajolt az asztalra, szinte könnyezett a gyönyörűség­től. A zsúfolt térien dörmögő, fészkelődp neszeit nem hal­lotta. Esze másutt járt. Arra gondolt, csak el innen. Nem volt néki soha sok köze eh­hez a népséghez. Más ember­nek tartotta magát mindig. Sokszor fuldokló méreggel­gondolt rá, hogyha nincs ez a kolhoz, ma már jó ötven holdas gazda lehetne. Bére­sekkel, cselédekkel. Ccc, ez lenne csak a gyönyörűség. De most. Majd most... RÁNDÍTOTT A VÁLLÁN. Pontot tett a neve után, az­tán felnézett és ellenállhatat- len erővel rikácsolt bele a pislogó félhomályba. — Kényszerítettetek, áldo­zat vagyok—, hadonászott a kezével. A szoborarcú elnök meglódult, de lehanyatlott a karja, csak a fogai csikordul- tak össze, amikor sziszegte: — Takarodj, te piszok! Odor elrohant. Most egyma­gában botorkált a csúszós járdán. Hunyorgatva pislo­gott a szeme elé boruló sötét­ségben. Májfoltos arcáról le­törölte a hűvös esőcseppeket és tapogatódzva lépkedett to­vább. — A keserves istenét, — dünnyögte, gunár nyakát ko­szos esőköpenyébe húzva, — még majd leüt vplaki. Hiába markolászta zsebét huzó ólpmbotját, félt. Magaelőtt látta az elnök vörösbe boru­ló szemét, a cigarettafüstbe burkolt korpply férfiarcokat, a süppedt szemű asszonyok riadozó tekintetét. — Tőlem most már rakásra dögölhettek — morogta és még keményebben markolta a nehéz botot. Brigádvezető voltani? Az voltam, de most már nem vagyok. Kéjes öröm bizsergette meszelőnyél alak­ját es száját füttyre csücsörí­tette. Gondolataiban merül­ve szedegette lábait. Egye meg a fene. Nem az számít, hogy mi volt az ember, hanem az számít, hová húz. Most már ők lesznek az urak. Szomori Gáspár, Tasak Balázs, , meg a többi nagygazda. Hehehe. — Nem állt velük szóba senki. De én okos voltam. Jártam hozzájuk. Most legalább iga­zolják, mindig velük éreztem. Sajnáltam őket. Szomori Gás­pár mindig mondogatta, mó­dos gazda lehetnél. Talán még a kocsmát is visszaka­pom. Vigyáztam rá 49-ig. — Akárhogy vesszük, nekem jár. Azt a taknyos agronó- muslányt majd felfogadom csaposnak. Ej, de jó, hogy észnél voltam. Nem vártam semeddig. Na, Ödor Andrást nem is kell félteni. Ugyan mit szóinak majd a hírhez? ILYEN GONDOLATOK fo­rogtak ennek a furcsa em­bernek a fejében. Tényleg furcsa ember volt. Érdekes utat tett meg. Azelőtt afféle semmi dologból élt. Egyszer­egyszer jószágot hajtott a vá­sárra. Máskor meg hol itt, hol ott töltött el egy-két na­pot. Negyvenötben addig mes­terkedett, hogy tagja lett a földosztó bizottságnak. — A legjobb 15 hold föjdet magá­gának kaparintotta. Később megszerezi e a községi nagy­kocsma bérletét és 1948-ban már 40 holdas bérlete volt. Még komenciós cselédet is tartott és szolgálót. Viselke­dése teljesen megváltozott. A régi nagygazdákkal járt együtt, de azért időnként az uj gazdáktól nem fogadta el a fröccs árát. Ezzel hencegett. Később maga ajánlotta fel a kocsmát a földművesszövet­kezetnek. De a bérletet csak 1951-ben adta fel. Akkor már kulák lett. Aztán addig járta Majd elérkezik a szökés pilla nata. Lélegzetelállító percei telnek el, amíg kijutnak < börtönépület tetejére, s on művészi francia film, játssza a szolnoki Tisza filmszínház n 1 r./-T“> .U. T—» - _

Next

/
Oldalképek
Tartalom