Szolnok Megyei Néplap, 1958. május (9. évfolyam, 103-128. szám)
1958-05-11 / 111. szám
\ \ Radnóti Miklós: Himnusz a békéről : Jancsi álla alá dugott ököl: lel hasalt a fűben. Két kö- : nyöke között irodalomkönyv : fehérlett vakítóan a nap fé- i nyében. A lapon fekete sorok íj sorakoztak. Egy vers volt. A I: könyvre plrospettyes katica- [ ■ bogárka ereszkedett s fürgén, • kedvtelve futkározott a lap j egyik szélétől a másikig. — : Jancsi most egyre azt .nézte, i a parányi bogár kizökkentet. : te a tanulásból. A verssorok : lassan elhalványodtak és j édesen zenélni kezdtek: : Reszket a bokor, mert \ Madárka szállott rá. • Reszket a lelkem, mert ■ Eszembe jutottál. Jancsi megfeledkezett a vi> i lágról. lelkét valami lekot- tázhatatlan gyönyörűséges ; zene töltötte be. Az első sze- ’ relem elmondhatatlanul szép . szimfóniája volt: : Eszernbe jutottál, : Kicsiny kis leányka. Hirtelen fűszálakat té- : pett és a fehér lápon sétáló : bogárka mellett kirakta a haragoszöld fűvekből, hogy ERZSIKÉ. Talán nem is volt • több az egész valami jóba- i rátságnál. Jancsi sokat segí- : tett Erzsinek: a számtan fel- : adatok megoldásában, kicse• rélték újonnan szerzett köny- j veiket, verseket olvastak fel ; egymásnak s mind a ketten : nagyon szerették Petőfit. — : Ennyi volt az ő barátságuk, : jópajtások voltak. : S most még Erzsire, a sző: ke hajú, barna szemű, kócos ; kis Erzsire gondolt. Mit esi- : nálhat most? Jön-e ma számtan példát megoldani? Úgy ' szeretné elmondani neki azt : a lelket édesítő verset, hogy Reszket a lelkem, mert Eszembe jutottál. A katicabogár hirtelen meg- rebbentette pirospettyes páncélját, celofán-vékony szárnyait repülésre igazította, aztán belcröppent a kékségbe. Jancsi szemével utána kapott s nézte, nézte az egyre magasabbra emelkedő katicát. Abban a pillanatban, mint ezüst csengettyű, lágykacagás csendült a háta mögött. Kati, az örökké vidám, mindig hun- cutkodó Kati nevetett harsányan mögötte. Újaival a fűszálakból kirakott név fölé bökött és még hangosabban kezdett kacagni: — Erzsi, nézd Erzsi, — mondta hátrafelé, ahol Erzsi állt némán — Jancsi a te nevedet rakta ki fűből. Juj, juj, de klassz! Ezt el kell mondani a többieknek. Nekiiramodott a rétnek, húsos ináról fel-fellebbent a kockás szoknya. A levegőt még mindig a csúfolódó kacagás töltötte be. Jancsi most emelte Erzsire remegő pillá- jú szemét, s amikor tekintete riadtan a lányéba olvadt, arcát sötét pír öntötte el. Erzsi szemesarkán parányi könnycsepp buggyant fel, végiggurult arcán, aztán egy fűszálra pottyant. Nagyon súlyos lehetett, mert a kis fűszál meggörnyedt alatta. A vers csodás zenéje most hirtelen megszakadt. Erzsi hirtelen hátat fordított Jancsinak és teljes erejéből futni kezdett. Futott, repült, mint egy nyakon ütött kiscsikó ... Jancsi torkát valami ösz- szemarkolta, térde emelkedett s végre kiszakadt belőle: — Erzsi! Erzsit megtornantotta a szó hirtelensége, forrósága. Tett még néhány lépést, aztán megállt. Fejét vállai közé húzta. Testét valami sohanem érzett érzés lepte meg. „Ez a tizenötödik tavasz olyan különös: furcsa érzések, domborodó mellek. Jancsi kéken csillogó szemei, minden olyan érdekes” — ez futott át egyetlen pillanat alatt agyán. Közben Jancsi odaért. A futástói gyorsan zihált. Erzsi a nyakán érezte a fiú forró leheletét, megremegett. Jancsi uj- jai között a selyemes fűszálak lapultak. Azok a fűszálak, amelyek előbb a fiú tiszta, szép vallomásaként öltöttek testet Erzsi nevében. Erzsi szemével a füvek felé intett: — Köszönöm. Majd hirtelen hamvas ajkát Jancsi kicserepesedett szájára szorította. Aztán kikapta ujja! közül a fűszálakat és gyöngyöző, boldog, kislányos kacagással fűlni kezdett bele a rengeteg mezőbe, bele a kéklő égbe ... Jancsi csak állt meglepett boldogsággal, ajkát nyelvével megnyalta. Olyan volt, mintha még mindig érezte volna a csók hamvas szirmát, mely ajkához lebbent egy pillanatra. Aztán zsebébe dugta mind a két kezét, kama- szosan mély hangján mondani kezdte a csodálatos verset: Reszket a bokor, mert Madárka szállott rá. Lassan a vers zenéjét átvették a parányi fűszálak, s egy pillanat múltán előre, hátra hullámozva zengeni kezdte az egész mező: Reszket a lelkem, mert Eszembe jutottál. Jancsi hasra vetette magát, ökleit álla alá dugta s mormolni kezdte a holnapra feladott verset: Eszembe jutottál, Kicsiny kis leányka .;, Donkő László“ Pénteken ünnepeltük a fasizmus legyőzésének 13. évfordulóját. Az antifasizmu s legnagyobb magyar költőjének gyönyörű versével emlékezünk az évfordulóra. Te tünde fény! futó reménység vagy te, forgó századoknak ritka éke: tengő szavakkal s egyre lelkesebben * szóltam hozzád, könnyüléptű béke! Szólnék most újra merre vagy? hová tűntél e tétből, mely rólad papol s acélt fen szivek ellen — ellened! r' A szőlőszemben alszik így a bor, ahogy te most mtbennünk rejtezel. Pattanj ki hát! egy régesrégi kép kísért a dallá szájú boldogokról; de jaj, tudunk-e énekelni még? Ö, jöjj el már, te szellös március! most még kemény fagyokkal jő a reggel, didergő erdők anyja téli nap: leheld be zuzos fáidat meleggel, s állj meg fölöttünk is, mert megfagyunk e háborúk perzselte télben itt, ahol az ellenállni gyönge lélek tanulja már az öklök érveit. Nyarakra gondolunk s hogy erdetnk majd lombosodnak s bennük járni jó, és kertjeinknek sűrű illatában fáján akad a hullni kész dió! s arany napoknak alján pattanó labdák körül gomólygó gombolyag, gyereksereg visong; a réteken zászlós sörényű, csillogó lovak száguldanak a hulló nap felé! OLÁH SÁNDOR: c4 hegyoldalon bakóinak höfeli ér mamiula{ák ... A tó csillog kéken és tükrében meglátom A szemed. A hegytetőn hajlanak a szőlőlő fölé Apró emberek. Ellát szemem a karcsú-tornyú Falukon át; A hegyoldalon bökólnak hófehér Mandulafák. Könnyű vagyok és fejem felett oly Kég az ég; S drága hangod, míg két karomba zárlak jj Oly fátyolos, mint a messzeség... 1946 PETRU Regényrészlet DUMITR1U PÄRKÄSÜÄDSS2ÄI s fejünk felett majd surrog és csivog a fecske fészkektől sötét eresz! így lesz-e? így! Mert egyszer béke lesz. Ó, tarts ki addig lélek, védekezz! (1938) Estefelé But, akit a falubeliek többnyire nem nevén, hanem nemzetségének ezen a csúfnevén ismertek, hazatért. Alakja magas, nyurga, nyaka meg hosszú és vékony, sárgás, akár az arca. Kényeia hivatalokat, mutogatta az egykori cselédkönyvét, hogy levették a listáról. Belépett a tsz-be és ott úgy bántak vele, mint a himes tojással. Tudták róla, nem valami jelle- mes ember, nem is a munkájával, hanem a különböző ravaszkodásaival hozott hasznot a szövetkezetnek. S MOST ITT VAN. Elgon- dolgozva ballag az úton. Lába elé huppant valami sűrű feketeség. Ijedtében majdnem elordította magát, még a vér is a szívére szaladt. Egy macska ugrott le a háztetőről, az ijesztette meg ennyire. A macska szinte beleolvadt a vaksötét utcába és eltűnt. Odor is futásnak eredt, s három házzal odébb lihegve megállt. — Végre — fújt egy nagyot. Körülnézett, de aztán eszébe jutott, most már nem kell óvatoskodnia. Ide, ebbe a házba most már szabad az út, nem szólhatja meg senki. Az ablak alá osont. Hgllgatód- zott egy ideig, majd bezörgetett. Amikor kinyitotta a szoba ajtót, hegyes, szimatoló kutya-orrát megcsapta a pá- lott, izzadságszag. Szomori Gáspár a nagytestű zsírosparaszt báránybőr bekecsben ott feszített az asztalfőn, a többiek körülötte. Együtt voltak valamennyien. Egytől, egyig módos, gőgös régi nagygazdák. Szomori meglátta Ódort és heherészve fordult a többiek felé: i — Itt az elvtárs. Megjött az elv...társ — tagolta gúnyosan. Bugyborékoló, jókedv húzta nevetésre a kivörösödő arcokat. Ódor meglepődött. Egy ideig behúzott nyakkal állt a küszöbön, nem tudta, mit csináljon. Kigombolta, meg visszagombolta köpenyét, de végül mégis feltalálta magát. Száját doromboló vigyorgásra húzta. Szellemeskedett. — Megjött, és a kulák bácsiknak hozott ám valamit, — mondta kedélyesen, de azért sunyi alázattal nézte Bokor Jánost, ezt a bivalynyakú, — hirtelenharagú embert, aki arról volt nevezetes, hogy minden cselédjét ütötte, verte. A bennülők várakozó arccal néztek rá, de egy szóval se mondták Odornak, hogy üljön le. Valami furcsa van a nézésükben. Szinte szúrt. És milyen gúnyosok a pillantások. Ódor egyik lábáról óvatosan a másikra állt és a I nagy igyekezettől szinte meggörnyedt, aztán alázatosan mondta: —. A tszcs szétugrott — jelentette be és várakozó tekintettel várta a hatást. — Büszkén kihúzta magát és a mellét verte. — ÉN KEZDTEM. Megy onnét most már mindenki, — kiabálta. — Csendesebben, te marha — szólt rá szemöldökét ösz- szehuzva az öreg Basa, a falu egykori főbírója. — Ülj le és most már álljon be a pofád — mutatott az asztal végére. »Odor elhallgatott. Szíve hangosan dobogott az örömtől. Csakhogy sikerül. Most már nem lesz semmi baj. Leültették, maguk közé fogadták. Félig lehunyta szemét és szinte látta már magát ünneplő ruhában ott állni a templom előtt ezekkel együtt és beszélgetni a lovakról, a cselédekről. Észre sem vette, hogy a többiek már ügyet sem vetnek rá. A dörmögő hangú Basa beszélt. — Hát emberek* lássunk munkához. A tsz feloszlott.; A hercegprímás szózatából is; érthettünk. Ne várjunk. Vá-! lasszuk meg az elöljáróságot.! Az elöljáróság egyelőre még; nem dolgozik, de a megfelelő; pillanatban, — azonnal elfog-; lalja a helyét. Ki legyen a fő-! bíró? öt választotta meg a tisz-! tes gyülekezet. Utána komoly; szóval, elmélyült gonddal szá-; molgatták, kit mennyi kártérítés illet majd meg és hány évig dolgoztatják le a volt uj- gazdákkal. A bivalynyakú Bokor rámutatott az asztal végin lapuló Odorra. — Te most hazamész. Ez nem tartozik rád. Odor megrémült. Májfoltos arcát ellepte a verejték. Könyörögve dadogta: — Én a ti emberetek vagyok, miért küldtök el? Szomori ráreccsent: — Ha dolgunk lesz veled, majd hivatunk. Ódor hebegett. — Nekem is volt bérletem, nekem is jár valami. Még beszélt volna tovább, de egy kéz galléron ragadta és kilökte az utcára. Ö pedig valami égő szégyennel a szivében, hangos fuldokló zokogással szaladt a síkos úton ... Az októberi eső kitartó buzgalommal permetezte az egymáshoz lapuló házakat. Szin-! te állt az idő. Talán már az! órák se ketyegtek. Virasztó' emberek ültek a sötét szobák-; ban, ott, ahol az ajtó mellé készítve volt az éles fejsze.! Hallgatták a rozzant kerítések; nyikorgását, a szélhordta neszeket és várták a hajnalt. A kutyák hozzászoktak a sötéthez, itt is, ott is felugattak. Nvu-dalanul, fészkelődve aludt a falu, mint a rosszat álmodó ember. De majd csak reged lesz. mesen járt az utcán, nem nézett se jobbra, se balra. — Amerre ment, az emberek félénk mozdulattal emelték kezüket kalapjuk széléhez. Tudták, hogy But nem szívesen kíván jóestét, akárkinek és néha megdühődölt arra, aki köszönt neki. Másfelől meg azt gondolták, veszedelmes dolog vele ellenségeskedésbe kerülni és így ujjúkkal megérintették kalapjuk szélét, mintha azt mondanák: „Nézze, ha nem veszi rossznéven, jóestét kívánok.. .!”■ Így tettek a meglett férfiak, az öregemberek, az őszhajuak is. Nagy ház mellett haladt el, amelyet fehérre meszeltek, nem sárgára vagy világoskékre, mint a többit. Látszott rajta, hogy az utca legrégibb házai közül való. But megállt egy pillanatra és a ház sötét ablakaira pillantott. — Elaludtatok ... Elaludtatok ... — morogta. A ház az övé volt és szegény emberek családja bérelte. Bacila családja, akit még Kovácsnak is szólítottak. But tovább ment. Megállt a másik háznál is, annál, amelyben lakott. A ház magas fala és nehéz ajtaja elrejtett mindent, ami az udvarban volt, a fészereket, a raktárakat, a hombárt, az istállót, öklével hangosan verte a kaput. — Ki az? — kérdezte egy fiatal női hang. — Én volnék, — morogta, felemelte hangját, változatlanul sanda mosollyal az arcán. Belépett és körülnézett a ház pitvarán, amelyet kőboltozat fedett, odapillantott az istállóra, amelyből a lovak és a nagyállatok mozgása hallatszott ,— a juhok a „szálláson” voltak, vagyis a hegyi kamrában —, élvezettel szagolgatta a jólvakolt kunyhóba rejtett cujkaüst rothadó seprőjének ismerős illatát. Aztán megszólalt: ‘— Anyám hol van? — Micluthoz ment, mert nem akar pénzt adni.. — Ügy, Régen oda van? "Választ sem várt. Kilépett a kapun. A pitvarban feltűntek fiatalabb testvérei és egy kövér öregasszony, ugyancsak rokona. A pitvar homályából fiúhang kérdezte; — Hova megy? — Elment, hogy ellássa a baját Mielutnak. — Hisz’ nincs nála bot! But kilépett az utcára, vállát hátravetette és derékban kiegyenesedett. Megállt a harmadik háza előtt. Kopogott az ajtón és belépett. A kutya ugrásra készen, hátrahúzódott, hasával a földet túrta. — Jóestét, Miclut bátya ... — szólt But. Szája szögletéből, a fémfogas oldalról, jóindulatúan mosolygott. Az ember, akihez szólt, fürkészve pillantott rá és ijedten válaszolt. Közepes termetű volt — Butra fel kellett néznie — arca sárgás és beesett, vékony, fekete, ritkás bajusszal. Két asszony állt mellette, az ajtónál meg három gyerek. But anyja pedig mindnyájukkal szemben. Magas öregasszony, fiánál is magasabb. Az ereszkedő homályban szinte kísérteties volt, különös és ijesztő szörny. Arca hosszúkás és kiaszott, szeme mélyenülő, orra vékony, de lapos, mint a halotté. Vontatott, panaszos hangon beszélt. Amikor But belépett. éppen így szólt: — Hagyd csak hagyd! A Jóisten mindent lát és egyetlen bűnös sem menekül meg... Ne hidd, hogy megmenekülsz! Nem vagy olyan szegény, mint amilyennek mondod magad! Tudd meg, hogy jelt láttam álmomban, idenézz, ilyen falat és egy kéz írt rá az ujjúval, akárcsak valami könyvre: azt írta rá. hogy van neked pénzed, kétezer lejed, az ágyba rejtve, legalulra, a szőrméken.... És száraz, hosszú keze valóban úgy mozgott a levegőben, mint valamilyen ötlábu rovar, skorpionagyságú barnás lótetű. Miclut meredten nézte a levegőben kaszáló kezet. Elveszetten mondta: — Nincs ... Isten bizony nints ... megnézhetik ... Az ember tehetetlenül ló-« gó kezekkel állt. Butra nézeti és várt. Ez mintha mégini kább megfiatalodott volna. — Miclut bátya, nem akarói megfizetni a bért? — kérdez* te. A kutya hátrahúzódott a maga vackába és halkan vak- kantott. But újból kérdezte: — Miért félsz tőlem? Mi? Rossz ember vagyok én? He? Rossz vagyok? Rosszabb Háládnál? És hirtelen, gyors mozdulattal derékon ragadta magához vonta, öklével a szemébe vágott. Gyorsan ütött, teljes erőből, fejére, arcára, állkapcsára. Miclut védekezni próbált, de ebben ki is merült minden ellenállása. Orrából és szétroncsolt ajkából folyni kezdett a vér. Visszahúzódott és megint védekezni akart. A másik azonban fogta a derekát, lihegve ütötte és folyvást mondogatta: — Rossz vagyok, he? Rossz vagyok? Én vagyok a rossz? Az istenit a szentjeidnek! Aztán lökött egyet rajta és eleresztette. Hirtelen megállt. Arca fehér volt, nehezen lélegzett. Körülnézett a homályba merült udvaron. A gyerekek elbújtak. Az asszonyok az egyik sarokba kuporodtak. Szó nélkül kilépett, mögötte magas anyja, akinek lába a sok ráhúzott kapcá'ól meg harisnyától tuskószrnien megvastagodott. KAMASZSZERELEM I
