Szolnok Megyei Néplap, 1958. január (9. évfolyam, 1-26. szám)

1958-01-26 / 22. szám

CSÄSZTVAY ISTVÁN:

KULTURHÁZI CSATAi

JU cm! Félreértés ne történjék, Nem a Vígszínházt * ’ Csatáról van szó, hanem, a mi kis városunk, a zagyvaparti járási székhely városi művelődési háza körül lezajlott ütközetről.

Még vagy másfél esztendővel ezelőtt történt. Gépkocsik robogtak össze-vissza, rajtuk nemzetiszín zászlók lengtek. Fent, a városi tanács egyik helyiségében ülésezett az úgynevezett Forradalmi Tanács. Egykét ember már elhatározta, — el-eltünődve egy pillanatra —, itt az idő, hogy valami újfajta pártot alakítson. Elvégre egyszer, Münchenben egy építész-technikus is igy kezdte. S kancellár lett belőle.

De a régi pártok is feléledtek! Fel bizony. A városban híre ment, hogy zászlót bont ismét a Független Kisgazda, Földmunkás — s ami a legfontosabb: — Polgári Párt. Lett Is azonnal vezetője vagy három fő, s egyelőre további fejleményekig a tagságot is ők képviselték

Es ez az alacsony, vékonycsontú kis ember, a fctri- túrház igazgatója, egy napon, október végén három érkező vendéget fogadott váratlanul. Egy fiatal, bőrkabátos, bilgeri-csizmás valakit. Egy olyan se úr, se paraszt formát, egy szikkadt arcú bőrkucsmást, meg egy volt kupecet.

— Holnaptól kezdve ez lesz itt *=> trdetlek köröskörül mutató kezükkel a vendégek «■ a Független Kisgazdapárt helyisége.

!— így bizony! «■» dobbantott a kövéres, gyulladásos szemű harmadik is. Többet ez nem is mondott. Tudta, olvasta is, a magyar ember, a paraszt ember mindig lassú beszédű és megfontolt. Szűkszavú. S ha már gazdaemberré lett a történelem szent hívására, igyekezett úgy viselkedni, ahogyan hirtelen adódó pozíciójához illett. Meg is toldta a megjegyzésts

Aki magyar, velünk tart.

S utána köhögött. Köhintett. Büszke volt, hogy valami nagy, időtálló bölcsességet mondott bizonyos. Egyszer, talán még a kisunokája tanulni fogja, ha iskolába kerül, mit is mondott akkor, ott a nagyapja, amikor átvették a hatalmat. Elvégre az emberek csinálják a történelmet. Mint éppen most itt ők. S erre mégis csak büszke lehet egy unoka. A nagyapára.

■— Bízunk benne, maga is magyar ember. Egyelőre, ami itt van, az a miénk. Magával meg majd csak lesz valami. Attól függ, hogyan viselkedik.

•— Igen, kérem. Megértettem. Ki tudja még, mi lesz...

— No, no! — intett a gyulladásos szemű. — Maga esak ne politizáljon! Most majd mi politizálunk. Végtére.

S ezzel, körbejárva a termeket, a vendégek eltávoztak.

Az ajtót elfelejtettek maguk után betemL

No, Gyuszi, most mit csinálsz? — kérdezte magától a kultúrház vezetője. Mit tehet ilyenkor egy kultúrház igazgatója7 A fészkes fene se tudja! Nem volt ő pártember, „befutott ember”, meg még mit lehet tudni, micsoda, ahogy akkor címkézték az utcán az embereket. Állami alkalmazásban sem olyan régen állott. De annyi bizonyos, most ő a gazdája ennek az épületnek. Ez csak vtlágcs. Miért nem értik meg hát akkor ezt ezek is? Mit csinált 6 elvégre? Egy deficites, szemetes, csődben ver gődő állami kultúrházból egy deficitmentes, nagyforgalmú kultúrházat. Van színházi élet a városban. Szakkörök működnek. Ez itt a díszterem. Nincs még két hete sem, hogy újra festették. A parkett is tiszta. Mint a tükör. Két hónapja mindenki, még a szombati össztáncokon is, csak lábát letörölve lép be a táncterembe.

Söprűt fogott, s az irodában sietve összehúzta a sarat, amit a kisgazda-vezetők szórtak le a cipőjükről.

No, jól van — gondolta. — Majd lesz valahogy. Elvégre úgy még sohasem volt, hogy valahogyan... Igen. S aznap éjjel eltüntette a leltárkönyvet. Hazavitte a mikrobarázdás lemezekkel együtt. Még a diafilmeket is elcsomagolta. Nehogy itt majd ez a pártvezetőség káderezni kezdje Csajkovszkijt. Meg David Ojsztrah lemezeit. Mert az előbb is, az a vörös, dagadt szemű kétszer i$ megkérdezte a mikrobarázdás lemez-est plakátjáról: t— Ki ez a Dávid? Zsidó? Orosz?

Alig tudta neki megmagyarázni, hogy valami német soahadságharcos.

p' gyik nap aztán bevonult a vezetőség. De még csak

egy bőröndöt hoztak. A tagok, úgy látszik, még nem tudták, hol lesz a párt alma métere, mert nem igen jelentkeztek.

A hét közepe volt A város múlt századbeli romantikus zeneszerzője születésének 12 S. évfordulója. Hamar ka Gyula gondolta magában, ha már nem is kultúrház igazgató, de szól az énekkar tagjainak. Hiszen az énekkar a zeneszerző nevét viseli, mióta újjáalakultak megint a kultúrotthon keretében. Majd kimennek a temetőbe a sírhoz. Visznek egy babérkoszorút.

— Maguk miért gyülekeznek? — ütötte fel a fejét az új párttitkár. A bőrkabátos. S jelentőségteljesen összenézett a másik két társával.

e— Kimegyünk, kérem. Palatásy János sírjához,

t— Az meg már kicsoda?

t— Palotásy. Palotásy-Pecsmánszky János.

Erre megnyugodtak. Ilyen nevű kulákcsaládok is vannak a városban. Úgy látszik, mégsem kommunista összeesküvés készül.

— A családja él-e?

Az enyém? Nem kérem. Énnekem az első házasságom...

— Nem a magáé! Nézd csak! Azé a Palotásyé! Mert ha a kommunisták üldözték halálba, mi majd folyósítunk segélyt. Mert jön ám a külföldi kölcsön. Tudja maga, mi az? Külföldi kölcsön. Dollár. Meg valuta,,t Meg miegymás.

— Nem, nem! Kérem! — szabadkozott az igazgató, s-j Palotásy János agglegény volt.

A vezetőség másik két tagját már nem nagyon izgatta, ki is ez az ember, akiről most annyi szó esik itt. Igaz, szerették volna megkérdezni, de nem voltak idevalók. S nem akarták, hogy ez a nem-idevalóságuk szemet szúrjon valakinek, mert úgy hallották, hogy ez a nép csak a saját embereit szereti a vezető helyeken. így aztán inkább hallgattak, s csak a végin mondtak egykét biztató szót a temetőbe indulóknak.

Aztán meg, ahogy az igazgató elment, a háromtagú vezetőség leszedte a kultúrház ajtaja fölül a táblát: nincs többé Déryné Kultúrház!

S össze i$ nevettek most már megnyugodva. Eltüntették ismét a lcommunista világ egy ittmaradt

Nagy István:

NÉHAI APÄM

Álmomban láttam, — meredi ss éfee

egy hajlott hátú emberórláa.

Galambősz haja lengett a szélbe» s gond font fejére tövisglóriát,

Hátán hátizsák, benne kaptafa és cipőfoltnak néhány bőrdamb =4 de im felsorol emlékek hada s az álomképek összeomlanak^ mert e látomás néhai Apám, nyolc gyermek nemző jó ApánSÉt, aki elbukott harminc tavaszán is vérét felitta szomjas í&danyánfe

„Vámdorsusztei* veit “ kfts darab kényig'

és a bolyongás volt az öröké.

Sivár élet az fabatkát sem ér, hideg, mint barlang cugos ürege,

De ö csak élte, mit sem adva arra, hogy tépik süvöltő szelek, és szombatonként szólt kacagva:

.Anya, megjöttem, itt a kereset.^

Ennyit mondott s megölelte sódba nyolc kis maszatos, pajkos gyerekét, majd kapta zsákját, indult az útra, hordozni tovább sóim ötökét

: Keszthelyi Rezstfs

Ügy állsz az éghomlokű tó..,

ügy állsz ax éghomlokű tó s az ég, hold-felhője közt, mint nagy, égő álom,

Valami titkos élet önt körül: fény! » és sóvárgó istenként formál, old a tündéri rebbenésű tájba.

Gyönyörű vagy! Csodálva — félve énem ezt a fényt — e harmóniát . • . A part, nád, messzi kék testeden átszűrve ragyog mélyre, magamba — ős zslbongis, új találkozás —:

s te, árnyon a fény, átütsz szürke szemeddel, szikrázás, eleven vonalaiddal, holdszép mozgás, a köveken, a fákon, a réten, mint kívánt, ködfinom összeolvadás»

Péti Árpád:

A reggel újdonsága

Eaer á&esm SdaSudt, klelégOR ezer vágy, __

Ágaskodott ezer gond, a minden, minden ment MiM);

öcsém homlolíbőrére csókot cuppantott anyám,

Arcomba a nap szökött, s kútgém mordult a tanyáik

Hősök keltek friss aggyal, barna tanú ádámcfc

Eget ölelt szent lángjuk, s mozdulatuk villámlott,

Én szégyelltem homályát, árnyát, könnyét szememnek S álmaimat, amelyek céüJtalamül teremnek,.5

Csodáltam: a léptükért, aranykezű társaim;

S láttam bű-nösebb vagyok, mint a vérgyiTkos Kata, Mert legyen bár kék az ég és legyen akár kékebb

Annál Is szebb szeretni az izzadt munkás népe*,

Ezer cipő kopogott és sietett ezer láb,

Ezerféle hang szaladt, s felébredt e nagy vüágl

Hortobágyi László:

JSagyetdet séta

Fehéres-tarka tájon Futkos tekintetem,

Nincs már a hűs akácon Egy zöld levélke sem.

Fakult-felhős az égbolt,

Elbújt a napsugár;

Lustán cammog a szél most, Mint egy kövér futár,

Komor az ereszalja:

A karcsú jégcsapok Ügy nevetgélnek rajtat,

Hogy beleborzadok.

Bizony, a séta drága.

£n mondom ezt, akit Sehovatartozása Már tébolydába vitt,

Ügy könnyezte! a nátha,

Mint rég az árvaság,

De mosolyt hoz orcámra Ma már a társaság.

Cseppkövekként ragyognak Ma már » jégcsapok.

Ha egy-egy barátomnak Balján ballaghatok»

Steabé P«: TATARVAG AS.

TéU Könyvvásárra leien« Szabó Pál ú) regény* s Istárvágás

Mdtn&r LászSő néptanító megérkezik Tatárvágás tanyaközpontba. Fiatal, tehetséges és szerelmes. Ismeri a népet, célja az, hogy kultúrát teremtsen ott, ahová érkezett Egyszer, csak éppen szolidaritást vállal, csak éppen szót emel az ártatlanokért, s mégis életével kell felelnie ■ a nád vésztörvényszék előtt Ez a felelet már öntudatos, Mkiism ereiében

megnőtt hazafié, ami a börDONKÓ LASZLÓí

Szttelem

auzfotyom

SnreicHi, HflwmfOBii)

Mit bánom, ha bűn, ha r*tr. Be kellett vallanom,

Nem bírta volna el .

E titok terhét szívem,

t^nrimaa,i art ■ IV (k\

KSS JKKBettp

Mely enyém kereste aasg, Mikor rejtő setét Nagy gömböt fölénk emelt, Titkunk más ne tudja meg.

Szeretem szép szemét,

Oly szelíden rám riadt, Mintha sok fény-pdhét Elhavazma rám a nap S én félném leszárni moh

Szeretem halk hangját,

Oly ritkán ha hallgatom, Szavaim mily balgák,

De be kellett vallonom: Szeretem, szép asszonyom!

többül való kitörésben, m

aktív éllenáöásbain ölt végső formát. Szerelem, kaland és barátság, csalódások, örömök és még sok-sok más, egyszerű emberi élményt, megrázó bánat és tragédia teszi a művet sokoldalúvá, érdekessé és izgalmassá.

emlékét. Csak egyedül a harmadik kisgazda-vezető, aki

még eddig egy szót sem szólt, az maradt most i* szótáriam. Mert tegnap éjjel is azt álmodta, valakinek eszébe jutott, hogy ez a ház azelőtt a KALOT épülete volt. S ha a KÁLÓT is életre kel, hová költözzön a Kisgazda- párt?

A z énekkar a sírnál elénekelte a Szózatot, Néhány romantikus népies műdalt is még, s aztán szép csendesen elindult mindenki hazafelé. Senki sem merte a másiktól megkérdezni, hol fognak ezután próbálni. S mi lesz az új költségvetésben? Fennmarad-e az énekkar?

A kis Stein Mózes, a férfiszabó, meg kétszer is meg akarta kérdezni: vajon, ha az éneklmrnak majd elrern delik, vagy valaki eltalálja esetleg, hogy vasárnap déL előtt a nagymisén kell énekelni a kórusnak, akkor ő feU mehet-e a nagytemplom kórusára? Vagy az úi helyzet ben ő már nem lehet tovább a Palotásy Dalkör tagja? Ki tudja? KI tudja, mi lesz még velük? És már kétszer is odahúzódott Hamarka igazgató mellé, de végül mégis csak úgy döntött, jobb lesz erről nem érdeklődni. Majd szólnak, vagy észrevetetik vele úgyis, ha már odáig mennek a dolgok. S mindinkább arról igyekezett a mellette jövő egyik tanítónak magyarázni, hogy neki rokonai élnek kint Izraelben. S jó lenne kimenni hozzájuk, de nem tudni, ez a kormány támogatia~e a kitelepülést... Soha sem gondolta, hogy újra kezdődhet minden elölről—

Hamarka Gyula meg, akit eddig mindenki csak Gyuszinak meg Gyuszi-bácsinak szólított, végigjött a városba vivő úton. Közben két nemzetiszínű szalagos, pisztolytáskás fiatal állta a járdán útját.

— Kenj le neki is egy nagy pofont, az anyja iste* nit! — kiáltotta az egyik, — Ez tiltott ki engem a is a kultúrházból.

— Ne lapulj, te piszkos ltommuntsta! —* rázta az öklét a másik. — Inkább tűnj el a városból mielőbb. Ha

szépen van dolgod.

Nem értette, nem értette. Hát tényleg. Mi folyik itt. Ő adta volna valami rossz, hazug ügynek oda szolgálatát? S most már vége az életének. Munkájának. Pályájának. Mikor még politizálni sem politizált soha. Hát tűnjön el a városból is? Hát miért? Miért?! Annyi bizonyos, itt már nem sok jövője lehet. Hiszen majdnem mind olyanok vannak a szóvivők között itt is, ott is, akiket ő tiltott ki valójában a szombati össztáncokról meg táncmulatságokról. A verekedők, a részegesek meg a botrányokozók.

A Lehel Klub előtt jött el. Akkor ülésezett a Szabadságharcos Fiatalok Lánglelkű Tábora. Felment a lépcsőn. Valahogyan o’yan „minden mindegy” hangulata lett egyszerre, s ment-ment felfelé a lépcsőn. Még csak nem is gondolkozott. Megállt a hátsó sorban, a falnál, Nézgelődött.

Az elnöki emelvényen öten ettek. De még a lélegzete is elállt. Két hajdani munkatársa az elnökségben. Az egyiknek fejében a múzeumból áthozott negyven- nyolcas csákó. Csak a füle tartotta, hogy az orráig ne hulljon a huszár-kalpag. A másik szónokolt. Valamit arról, hogy milyen boldog napokra virradtak. Ismét egységes a magyar! Ha kell, lesznek újra pártok is. Akár száz is.

Többen bólogattak, meg közbeszóltak.

r— Meg lesz egyenlőség!

Éljenzés.

Egy nyúlprémgcXléros parasztflatol, fényesezárá estemás, közbeszólt:

<— Bérest is tarthat, aki akars Amennyit akar,

Morgás, felmardulás itt-ott.

De a szónak tovább beszélt.

Aztán meg kerületenként csoportokat alakítottak. Minden kerület osztaga élére a nagygyűlés — közfelkiáltással — vezetőt választott. Az ablaknál álltak néhányon, összeölelkezve, azok kiabálták be mindig a neveket, s a tömeg átvette a javaslatot.

Akinek neve hallatszott, fel kellett, hogy álljon, $ el kellett mondani, mit tett már eddig a magyar szabadságért. A legtöbb azzal kezdte, hogy életéből mennyit töltött börtönben eddig. De az utolsó csoport vezetőjének választásakor botrány tört ki.

•— Három évet ültem a letűnt rendszer börtönében,

— Mert megloptad apádat. S kést fogtál rá! — kiáltott valaki.

Nagy volt a zsivabj, senki sem tudta, ki kiabál.

— Te... te... te... — kiáltozott ott elől a parancsnok jelölt felé egy reszketőfejű nénike, aki valamikor régen Szívujságot árult. Eddig hangosan kiabált ott a legelső serben, s minden választáskor helyeselt. S az isten áldását kérte. De most végleg e veszett önuralma. Kiabált, rikácsolt, a haja kibomlott a kendő alól.

■.— Te i.. te.. . Liliomtipró,

Röhögés. Kiabálás.

Hátul pálinkát ittak IdsüvegbSL

— Nem engem! Ne nevessetek... az anyátok! 4 lányomat...! Azt bizony...! Csibész vagy: Tudod?.-..

Volt, aki a padot verte. Volt aki tele szájjal röhögött, mint valami viccnek a csattanóján. Pedig sírni kéne, sírni most. Rémületes. Most jutott el hozzá teljességével a rémület — ezt érezte az igazgató. S ment- ment kifelé.

A hvszárcsákós elnök az asztalnál két kézzel hadonászott:

*■» Magyarok! Magyarok! Elmúlt az az idő, hogy káderezzük egymást. Itt mindenütt magyarí Magyar,