Tiszavidék, 1957. december (11. évfolyam, 283-306. szám)

1957-12-25 / 303. szám

A LEGSZEBB FENYŐFA

Hárs László:

Shi &á

Hullj, hulldogálj első hó, tiszta fehér takaró, szállj a szélben, szállj ke*

rengve,

tél szikrázó csillong pelyhe, ülj a csupasz, fázó fákra, telepedj a jeges ágra, terülj lágyan, omolj szépen, óvd a magot idejében, takargasd a dermedt földet, az ősz nyomát eltöröljed, legyen minden csillogó — hullj, hulldogálj, első hő,

Túl e hóval fedett nádon, túl a zizegő vad sáson,, sötét erdők koszorúján, kéklő hegyek havas ormán, túl a térség szélein, hot a messzeség lapul, éldegélt egy kisfiú, szegényen cudarul.

Anyja régen elköltözött, árván hagyta őt, hasztalan várt rá esténként a kapu előtt. Csak amikor a felhők szálltak a magasba zúgva, akkor ontotta könnyeit az árva fiúra. Apja pedig favágó volt tündérlányok fenyvesében, de amit ott megkeresett, elköltötte részegségre.

Kidőlt a kunyhó oldala, belátott a kék ég rajta. Kívül csak a megviseltség, megkopottság látszott de már belül mi sem fedte a nyomorúságot. Lesírt a sok éhezés a sovány gyermekarcról, kilesett a lábujja a szakadt estimából.

Várta apját szivszorongva, hogyne várta volna, hiszen titkon azt gondolta, néki is lesz karácsonyfája, s azon legalább egy pirosló almája. Most ez egyszer nem fog inni s a szeretet szép ünnepén eszébe fog jutni 6 is. Szép szeplői kipirultak, míg a néma pelyhek hulltak, majd szomorúan lépett beljebb, mert a széltől feldidergett.

Es a csendes, únt sarokba a vacokra kuporodva nézte, mint lángol a pilács pislákolva.

Amint fülelt elmélázva, nyílt az ajtó nyikorogva, s befordultak rajt zajongva kíváncsi gyerekek sorba. Ajándékot raktak a repedt asztalra.

— Ügy sincs neked aranydiód, sem csörgő-zörgő mogyoród — szólt egy sovány vereshajú, míg a másik nagy kacagva Béni haját húzogatta.

— Ni, mekkora az üstöké, kontyot fonhatna belőle.

Jókedvűen vihoráztak, s klnálgatták Bénikét, ki o rongypokrócon ülve lehajtotta a fejét.

— Mért nem eszel az almából, piros, mint a rózsa? — biztatta a csatos lányka, de amaz a fejét rázta.

Fent a tartón egyre karmolt a mécses világa.

'1 örtént pedig, hogy az M apja, Darabos, a favágó dühösen indult háza tántorogva. Ugatták a borzas kutyák, hol nekidőlt a kerítésnek, de annak a füléig nem jutott el a kutyaének. Szörnyű gondba főtt a feje, azt se tudta, hová tegye. Nem volt miből inni tovább, nem lelt egy fülért se. Bezzeg, ha magamban élnék, több mindenre telne, nem kellene költeni az átkozott gyerekre. Vaskos nyűg lett az a nyakán, mint kölönc a róka farkán.

Sokat eszik és csak henyél soká fog még keresni, bár a lelkét tenné elé, mocskos szája kevesli. De most azt tán leszámolunk, szedheti a lábát, ahol leli, ott üti fel egyedül a tanyáját. És ha vissza merne szólni, olyan sort fog rajta verni, hogy belé fog feketedni.

Amíg ment a keskeny úton, Így mór got t magában, míg elért a vásott kunyhó rokkant kapujába. Ahogy oda tántorodott. fiilelve megállóit, mert hogy hallott bemről igen cifra zajosságot.

Gyerekhangok zsinatolva szidták őt keményen, hogy a részegsége miatt élnek ilyen szegényen.

— Alig van vér az arcodba, oly sovány a képed.

— Bezzeg, ha nem inna apád, lenne meleg bélelt ruhád.

*— Nézzétek csak, milyen muris, ki van a lábujja is. **

— Köszönheted az apádnak.

S mint amikor a piros hajnal széjjel tekint méltósággal, úgy kelt az fel égő arccal, s megválaszolt büszke daccal.

— Ne bántsátok ez én apám. Mi gondotok rája? Nincs még másik olyan embe számtalan határban. Vesz ő nékem selyemsálat, gyolcsból meleg inget, mit türelmes tündérujjak szeretettel hí■mezgettek. Vesz 6 nékem ködmönkét, min bársonyprém lesz varrva, még a fénylő csillagok is elámulnak rajta.

1/ esz ő nékem olyan csiz* mát, milyent ki sem látott, sarkantyúnak ráüti a kerek holdvilágot. Szeretem és csókot adok kicserzett arcára, mert hiszem, hogy egyszer mégis gondol a fiára.

Kívül dúsan kavart a hó a szelíd fellegekből, édes érzés szivárgott a favágó szívéből. És mint mikor a földrengés rázza meg a földet, leikéből a szeretet lángjai feltörtek. Büszke mellel indult a süppedő hóba, a zöld hegyek közé a sötét vadonba.

Kivágta a legszebb fenyőt az erdő sűrűjéből, s rátűzött egy csillagot az égbolt tetejéről. — Lángolva világolt, amerre cepelte, sápadt fia előtt otthon földre tette.

— Hűséges szivedet csúful elfeledtem, talán itt belülről meg is kérgesedtem, de hogy boldogságba hiányod ne legyen, pihenj el e kérges szerető szívemen.

Megvénült fejemet nem éri több vétek, Ígérem, hogy eztán csupán érted élek.

SÁNDORÉI JÁNOS

EOSSI KAROLY:

A garázda malac

NYÁRASAPÁTI UR hosszú mogyorófahusággal hasogatta a levegőt. Szép nyári reggel volt. A vén hájasnak nagyon kedvire volt a reggeli séta és eközben rendre kereste-kutatta a hibákat. Ha aztán valamin megakadt a szeme, nem sokat késlekedett, hanem mogyoróvesszővel állította helyre a hibát, de mindig valamelyik jobbágy hátán.

Nyárasapát falu Cegléd alatt nyúlt el Kőrös felé.

Cegléd még akkortájt a budai apácák birtoka volt s a Nyárasapáttal való szomszédság sok keserűséget okozott neki. Határsértés határsértést követett, az összekoccanások egymást érték, egyik pör a másik hátán járta meg az udvari bíróságot. Bizony volt a ceglédi kapitánynak baja-dolga annyi ezzel az átkozott szomszédsággal, hogy nem győzte a tarkóját vakargatni.

Hol arra ébredtek, hogy Nyárasapáti úr levágatta a ceglédi rétet. Hol arra keltek, hogy az emberei körülszegték az erdőt és a kalickába rakott fát szekérre hányták. Persze, az sem volt ritka, hogy a földesúr lóra pattant s tizedmagával beszaladt Ceglédre a szabójához s visszafelé nem felejtkezett meg arról, hogy valami nyomát hagyja a látogatásnak. Ha nagyon jó kedve volt, felgyújtott egy egész utcasort hogy a száraz zsúptetők megvilágítsák az utat a hazatérésre. Jókedvében megrohanta a város istállóját s mire a ceglédiek észrevették, a benne levő jószágot rövid kötélre fogták és elhajtották. Néha egy-egy jobbágy adta meg az árát a látogatásnak. Vagy levetkőztették, vagy az ökrösszekér rúdját fordították Nyárasapát felé. Szóval a földesúr úgy kedveskedett a ceglédieknek, ahogy éppen az alkalom engedte.

No, persze, a ceglédiek se olyan fán termettek, hogy ezt mind szőtalan eltűrték volna. Mert amikor néhanapján úgy esett, ők is alaposan visszarúgtak a dölyfös úrnak s ahol érték, ott törtek borsot az orra alá. Szóval a harag olyan volt a szomszédság között, hogy azt se paranccsal, se türelmes szóval, de még tán királyi hatalommal sem lehetett lecsendesíteni.

Nyárasapáti úr jól kifelé haladt az udvarházat körülölelő kerten. Hunyorított szemmel tekintette fel a határt, hogy vajon hol akad valami látnivaló. Legszívesebben mindig azt a százegynéhány lépést tette meg a ceglédi határ felé azzal a reménységgel, hogy hátha tapasztal valamit, ami miatt beleköthet a szomszédba.

ÚTJA SZÉP. SORJÁRA vetett káposztafejek között vezetett, amikor valami idegen hang csapta meg a fülét. Makogás volt-e vagy röfögés, hirtelen nem tudta megállapítani s ezért egy pillanatra megállapodott;

Ez bizony röfögés volt. Gyenge, vékony malachang Valahonnan a káposztasorok közül, olyasféle jókedvű mocorgás, amilyent a megelégedett jószág hallat. A földesúr magasra emelte a mogyoróhusángot és indulatos lépésekkel haladt a hang irányában. Nem tévedett. Vagy tíz lépésre tőle felkapott egy sízőke malac s mintha tudta volna, hogy nem jó helyen jár, s valami veszedelem közeledik felé, hirtelen megfordult s aló, egyenesen a ceglédi határ felé. A földesúr se volt rest, nagyot ugrott utána. Már nem nézte, hogy a káposztasorok között vágtat-e vagy sem, azt sem bánta, hogy nehéz csizmájával hogyan tiporja el a káposztafejeket, csak egyetlen célja volt, hogy utólérje a garázda malacot és pocsékra verje, ahol éri.

Akkor toppant meg a határkőnél, amikor a mogyoróvessző már megporzott a malac hátán. Vagy ötven lépésre a határtól tétlenkedett egy kisszerű nádkunyhó, amelynek ajtaján egy nagyon szegény emberke fordult ki a malacsávításra. Mögötte száraz, elnyűtt asszony állta el útját egy fészekalja gyereknek, akik utóbb is jobbról balról ömlőt tek a ház elé.

Nyárasapáti úr keményen megszegte magát a határkő

mellett. Dölyfösen végignézett a zsibongó hadon és nagyon fenn kezdte.

~. Ide gyössz, te föld terhe! Mert azonnyomban rád-< pörkölöm azt a széijárta rókalyukat.

Az ember behúzta a nyakát a földesúr dübörgő hangjára s csak akkor mozdult meg, amikor az asszony is taszított rajta egyet s őmaga is megindult utána. A gyerekek úgy kísérték, mint az árnyék.

— Tied a malac, átokverte útonálló?

— Nagyuram! — hajlongott a jobbágy ijedten. — A családomé. Ha valamivé lesz, a két ünnep közt akarjuk meglakni a torát.

— Ügy? Idehallgass, te sehonnai. Ha malacot tartasz és nincsen hozzávaló élésed, akkor ott a városod erdeje, makkoltasd azon. De az én káposztámon nem hizlalsz, mert ha mégegyszer azon kapom a jószágodat, hogy a birtokomon kárt tesz, kifordítom a bőribői és nem leszek rest arra, hogy az embereimmel számolatlan huszonötöt méressek rád. Azután mehetsz panaszra akár a jóistenhez is. — Nagyobb nyomaték céljából magasra emelte a husángot s ahogyan lecsapta, a jobbágy füle mellett visított el a vessző. Azzal aztán megfordult és hosszú lépésekkel haladt az udvarház felé. Mikor a káposztatábla közepén haladt, megfordult s öklével megfenyegette amazokat. De ennek már sok célját nem érte, mert azok lekókadt fejjel, szomorúan ballagtak vissza a kunyhó felé. Farral voltak a földesúmak.

FORDULT AZ IDŐ s a nagyralátó úr egyetlen reggelt el nem mulasztott, hogy szépen csizmahegyen megkerülje a késosztaágyat. Fcgdmsgjei a bokrok megett lesekedtek s várták türelmetlenül, mint a vadászatra nevelt kutya, hogy mikor ugorhatnak neki az áldozatnak,

1ÉL.4PŐ VARÓ

Olyan ólmos lett az ég, lelóg felhő-lába, hulldogáló hópehely mintha táncot járna.

Ablakon át nézelődsz? Mit szeretnél látni? Talán bizony Télapót szánkóból kiszállni?

,3

3

Nagy puttonnyal a hátán • hozzátok topogni? —

De hisz itt járt, el is ment,: repül a szán, ott ni!*., :

Es a csillogó fenyő áll már a szobában —• ■

a kulcslyukon belestem, jj én is csak úgy láttam,, j (t. P.) j

Ezres — egy vonallal

Kérjetek meg valakit, Írja le az lbOO számot anélkül, hogy egyetlen egyszer felemelné kezét a papírról. Senkinek sem fog sierülni.

Bezzeg ti megtudjátok csinálni.

Nem kell más tennetek, mint behajtítani a papírost. Azután ilyen hurokvon alat rajzolni rá.

Végül visszahajtani a lapot és ime kész a megoldás!

Tizenkét kicsi négerfiű

közül csupán kettő teljesen egyforma. Melyik kettő?

VtJVsV

Ä-1.

2

Ä

3

A.

ó

ygíé-7

ff* \ /

&

<$*}

©

<S7Í)

!*!>*}-g>%.

12.

9.

Já«-19

Ji

'euuojkko nijjaíf-íu -zs *oi sa g V :sojfaj3anj

Hát bizony már akkor is azt tartották, hogy egyszer minden messze beközeleg. Vida Gábor, ez volt a becsületes neve a jobbágynak, amennyire kitelt tőle, szemmel tartotta a malackát, nem is volt azzal baj vagy két héten át. S nem is lett volna továbbra se, ha a káposztafejek nem csábították volna a pákosztos betyárt.

Egyszer aztán nem hasztalan leselkedett Nyárasapáti ur. A malacka ismét beszökött a tilosba s talán már a végén járt a falatozásnak, amikor a földesúrban elbőgte magát a borjú, a cinkosai meglódultak erről is, arról is s nagy, dübörgő hajsza után elfogták a malackát.

Mire Vida Gábor előkattyogott a viskóiból, akkorra már megmártottak egy hosszú tollú kést a malac szügyiben, el is rúgta szegény az utolsót és az egyik szo’ga röhögve darabolta széjjel az elvérzett jószágot. Vida Gábor arcát elborította a verejték. Kezeit tördelte a kegyeden látványra. Egyetlen szava sem volt. De annál inkább a földesúrnak.

— Mondtam, bitang, hogy ez lesz a vége! Hogy a szél verje össze a bokádat. Malacodat a kutyák elé vettetem, néked pedig elhúzzuk a nótádat, de mogyoróíamuzsikán.

A SZOLGÁK JÓL TUDTÁK a kötelességüket, nekiestek a 'édte sn parasztnak, leteperték a határkő mellett és rámérték a számolatlan huszonötöt. Nyárasapáti ú. gyönyörűséggel nézte a komiszságot s amikor a veszszők vége kirojtolódott, elparancs "ta a megvadult szolgákat s nagy csattogó lépések;. _-l ment vissza a kastély felé. A fogdmegek röhögve hagyták macára a nyöszörgő Vida Gábort és sebesen törtettek gazdájuk után. Vida Gábor alig tudott felülni kínjában. A könnyek sebesen peregtek le napbamította arcán s csak annyira volt ereje, hogy nehezen és nagyokat sóhajtsd". Utóbb is csúszvah—- va ért el _ kunyhójához s csalt altkor kezdett valamennyire megnyugodni, amikor a iákilincset a helyére zí otta.

A másnap nagyon szomorúan köszöntött Vida Gáborékra. Hitzen a malac volt minden reménységük. A ma-tette volna a sok 'nélkülözés uta a jobb falatot, a gondtalan ünnepet, a soha nem ízlelt bőség édes ízét. Persze a szomorúság a bajban már nem sokat segített. Hasztalan volt az évődés s ha Vida Gábor jót akart, akkor a legokosabban tette, ha szépen belenyugszik abba, amin nem tud változtatni. Igenárn, csakhogy az ember az igazsága mellett ritkán nyughat. Valami mindig fúrja, dúrja, sürgeti és végülis nem tehet egyebet, megindul és megv-megy csökönyösen az igazsága után.

VIDA GÁBOR ÉPPEN csakhogy kiheverte a földesúr kedveskedését, összekapta magát s ment egyenesen a városba. Ahogyan ő gondolta, az igazsága után. Nagy reménységgel indult útnak. Bízvást bízott abban, hogy az ő sérelme az oppidum sérelme is és a maga egyszerű eszével úgy gondolta, hogy csak az első ember fülébe duruzsolja el az 5 nagy baját, már minden, arravaló em-