Tiszavidék, 1957. november (11. évfolyam, 257-282. szám)

1957-11-03 / 259. szám

SUSI VINCE:

TIZENKILENCESJrK

SZOMBATON REGGEL jkésőn ébredtem. A Nap már magasan ragyogott. Meleg, nyárias idő volt. A rügyeit bontogató orgonabokrot mint apró, ezüstszárnyú madarak lepték el a vidáman zümmögő méhecskék. Gyorsan megmosakodtam, anyámtól kenyeret kértem és kimentem az utcára, játszótársakat keresni. Ritka látvány fogadott odakint. Vörös zászló lengett a házakon, s jókedvű, ünneplőbe öltözött emberek igyekeztek a piac felé. Ünnep volna? De milyen ünnep? ... Tavasz van, kellemes, üdítő tavasz. Nyilván ennek örülnek az egész télen didergő proletárok. Nevetve, ujjongva üdvözlik a magasból leomló fényt, az arcukat símogatá^angyos szellőt.

Tekintetem gyerekek után kutatott. Hol vannak az utcai gyerekek? Se Tímár Zsiga, se Szabó Pali, se Domokos Tóni. Mellettem kiskapu nyikordult. Bárdos Károly, a hátsó szomszédunk legényfia állt meg a küszöbön. Zömök alakján kékposztó gúnya feszült, görbe lábán vikszoltcsizma ingerkedett a napsugárral. Kalapja mellett pirosbokréta ékeskedett.

— Miféle ünnep ez, Karcsi? *— érdeklődtem a legénytől.

Felém fordult, jobb kezével megpödörte csipetnyi bajuszát, s lenézően villant rám nagy fekete szeme.

•— Miféle ünnep? Hát még azt se tudod* te zöldfülű? Proletár ünnep.

Hosszan, jóízűen nevetett Károly. Majd anélkül, hogy felelt volna újabb kérdésemre, mellét kidüllesztve, elindult ő is a piactér irányába. Lehangultan bámultam utána. Arcomat szégyenpir égette. Más mindenki tudja, csak egyedül én nem, hogy milyen ünnep éz a mai. Miért is nem-szólt nekem erről édesapám

NAGYOKAT SÓHAJTVA ] mentem vissza az udvarra. Édesanyám lisztet szitált a ház előtt. Tercsi húgom a rongyos babával foglalatoskodott. Imre öcsém az irombamacskát gyomrozta. Megkérdezzem tőlük az ünnepet? De hátha ők is kinevetnek... Ah, majd megtudom valahogyan.

Anyám magához intett, papírpénzt adott és elküldött a sarki boltba élesztőért. A bolt előtt ácsorgott Zsiga, kerek fején a keshedt katonasapkával. Fűzfaszárú, pléhkupakos cseréppipát szorongatott a markában. Elmondta, hogy mindjárt indul a közraktárhoz * viszi a pipát az apjának. Mert István bácsi földhözcsapta dühében a gyönyörű pipáját. Annak pedig hét határban sem akadt ám párja. Karcsú, meggyszínű nyaka volt, remek öblét bagó érlelte dióbarnára. RézkuDakja színarannyal vetélkedett. Iszonyú kár érte. Sajnálja is István bácsi borzasztóan.

— Hát akkor* ha annyira sajnálja* miért törte össze? — kérdeztem Zsigától.

— Mert megharagították. Még otthon is káromkodott vagy másfél óráig'. Átkozta az ellenforradalmárt... Nem kisérsz el a közraktárhoz? Egyúttal az ünnepet is végignézzük.

Kíváncsiságtól gyötörve füleltem. Egyúttal az ünnepet is végignézzük.” Milyen ünnepet? Többet azonban nem szólt Zsiga az ünnepről. Én pedig, az előbb kapott pirongatásra gondolva, resteltem faggatni.

Hazavittem az élesztőt, s hosszas rimánkodás után engedélyt kaptam anyámtól a távozásra. A városházához indultunk, arra csalt az időközben megszólaló rézduda bennünket. Megdupláztuk ezáltal a közraktárhoz vezető utat és megnyújtottuk pár órával az István bácsi pipázhatnékját. Ez azonban nem izgatott túlnagyon most minket. Így legalább láthatjuk a kankarikba hajlított trombitákat, s lépkedhetünk peckesen a dallamok hangjára. Ott van aztán a bronzszoborral díszített kút is. Gőzölgő víz folyik ki belőle. Jól esik benne pocskolni, retkes lábat, szurtos kezet sokáig áztatni, az egymás szemét telefröcskölni.

ELSŐ UTUNK |az artézi kúthoz vezetett. A csövek alá tartottuk a szánkat, kortyoltuk a finom langyos vizet, degeszre szívtuk magunkat. Aztán, hogy érdekesség is vegyüljön lakmározásunkba, telemertem xa kalapom és zsupsz a vizet a Zsiga nyakába. Mérgelődött unokatestvérem, Ígérte a sok nyaklevest, a kegyetlenül veszedelmes orrcsavarást kijózanítóul.

*— Ki látott már ilyen disznóságot. Vé-igfolyt a gerincemen húzogatta hátul a

kabátját

— Máskor majd a fejedbe zúdítom —• vigyorogtam Zsiga szemébe. — Kiszorítja legalább a szelet az eszed helyéről.

Zsiga komám nem vette a dolgot tréfának. Azzal fenyegetett, hogy burzsujnak keresztel, ha túlsókéig macerálom. Annál pedig nincs rondább név e kerek világon. Olyan az a burzsuj, mint a sunyi kutya. Hízelegve, valósággal farkcsóválva közeledik a szegényemberhez. Mikor aztán megnyeri bizalmát, belemar a bokájába. Ilyen kétszínű alak volt az a köcsögkalapos is, aki az este szónokolt, az alsórészi kaszinóban. El is látták a baját a proletárok. Táskát, kalapot, esernyőt, cvikkert, mindent ott felejtett, csakhogy az irháját mentse... Fene azt a varangyosbéka pofáját. Őmiatta pusztult el a legdrágább tajtékpipa.

Békítőleg cibáltam meg a Zsiga üstökét, nehogy tényleg burzsujnak nevezzen. De erre ő még jobban dühkeguntlüs, mutogat-.

Hatvani Dániel:

VONATOK ZUGNAK

Óh robogások fém-titka, titkok fémrobogása, Zümmögtök a levegőben, mint monstrum[gepek szárnya^ Távoli hullámokon karcsú cs zengve-suhanó

[óceánjárók,

fénysebesség ű űrhajók felé rohanó vas-fényű

Ivilágok.

Vonatok zúgnak a síneken, vonatok szállnak

[a fényben,

Száguld a lelkem a lét végtelen gyönyörében. Óh vonatok, s ember-nyüzsgős morajló

[utazások,

A szabadság végtelenségét dicsérje

[robogástok.

» ..............■

>s AKARAT

a Miért is vár itt tétlenül? - Akarni! — Csak akarni kel \ — Nem élni — nem nyujt<

1 gatrn a pislákoló mécs lobi .1 gását. Hadd aludjék ki, hií y itt van az Idő! Fiák, mi j. nyecskelányok, unokák v

szik tovább a lángot, melyi a az ő életének fáklyája gyű Lt tott meg.

a Meghalni! — De nem itt! - a Ezen a betegségtől bűzösí Ü dohosodott ágyon, f Hátha; hátha föl tudr kelni még! — Egyedül va a munkába széledt mellőle ° ccalád. Az esőfelhőkkel i 11 másfelé nyargalt már a ti 7 vaszi szél.:. A takarón fel e vő csontos kezet épp moi érinti meg aranyvesszejével t Nap:.?

És mintha csak erre vái volna — mozdul a kéz, eme kedik a váll, a lábak rész ke tőn keresik a ledöngölt föl c hideg csiklandásá!

_ De a mell lihegve fújtat ! szédülten bukik előre a fe ’ — A mozdulatlanságba m< , revedő szemek elől iszonyoc ■ va hőkölnek vissza a falak :. s Ám a tétlen révület egy pl a lanatig tart csak. A szék tán Iája engedelmesen simul nedves tenyér alá; s biztató lendül előre az ágynak ti masztott bot; Az asztal mé ? jobb szolga, szinte az ajtói 0 dajkálja a reá görnyedő te: tét. Ott a tűzhely fényest ’ cifrázott korlátja istápolja t kar tétova remegését. v Az ajtót már csak a botjs val kel] megpöccintenie, hog * tágranyílva elébe tárja a t; , vasz minden friss ajándéké a Jó volna megállni ' mos köi-ülnézni kicsit, és pihenni ^ pihenni.; ?

„ Még nem lehet! •— Mem _ keli! — Végig a fal mentén . kiskapuiig. Ott rögtön kezdi ,s dik a föld; a drága bevetet ■_ még az ő kezenyomán meg

2 porhanyuit föld!;.?

A kerítésnek támasztotta

A kapuőr mintha csak kitalálta volna gondolatainkat, odajött hozzánk és előhúzott zsebéből egy szép pirosszalagot. Szuronyával kettévágta, majd a mellünkre tűzte egy-egy gombostűvel. Mind a ketten felvidulva mosolyogtunk. Gyengéden, boldogságtól remegő kézzel simogattuk a szalagot, mint valami most fakadó, hamvaspiros rózsabimbót.

DÉL MÚLTÁVAL [°-tünk ki a közraktárhoz. Türelmetlenül, dohányfüstre szomjasan várta Zsigát István bácsi. Átvette a pipát tőle, s rosszkedvűen mustrálgatta az otromba cserépjószágot. Miután rágyújtott, köpött egyet a fűzfaszár mellől

— Oda a jó pipám, a betyár szent’... Ebből még az íze se olyan a dohánynak. Epekeserű, marja az ember gégéjét.

— Kár volt amazt földhözcsapni — jegyezte meg Zsiga.

— Kár volt? Persze, hogy kár volt.;. Jobb lett volna inkább az úr fejét szétverni, fene a fajtáját. Azt akarta velünk elhitetni, hogy a burzsujok közt is vannak emberek. Hallottatok már ilyesmit. Szerinte az urak Köztjsjäkad TeMes .PtjiJJgrj „ J^wJla.ö£SPk

azok, kivétel nélkül. Undok, vérszopó férgek ... No de, majd elrántjuk mi a nótájukat. Kommunisták jöttek Pestről az éjjeli vonattal. Szervezik a vörös hadsereget.

— A földet is szétosztják? —- érdeklődött Zsiga.

István bácsi nem felelt azonnal. Lassan a zsebébe nyúlt, ocsut markolt ki belőle. Szétnyitott tenyerét elébünk tartotta.

— Sok benne a konkoly, ugy-e fiaim? Hát így vagyunk mi is, proletárok. Gazemberek férkőztek a sorainkba, önmagukat munkásnak álcázva. Ezek aztán belénk kapaszkodnak, mint a ragadós sár a lábbelibe. Nem könnyű az előrehaladás miattuk.

— Hiszen azt mondta az előbb — szólt közbe Zsiga —, hogy elrántjuk a nótájukat.

— Azt mondtam? Persze, hogy azt mondtam. Ha sárkánytejet szoptak, akkor is a nyakukra taposunk.

A KATONAZENEKAR az internacionálét játszotta a vasútállomásnál. István bácsi vigyázzba állt. Széles, izmos tenyere odasímult a nadrág varrásához. Távolbatekintő szemében mint örök, kiolthatatlan fáklya lobogott a. proletárkatonák lelkese-s désg,. " ‘ ‘ ,■

i

(Regényrészlet)

ta bokszolásban edződött ökleit. Na megállj, gondoltam magamban, ismerem én a gyenge oldalad. Hiába rúgkapálsz, szaggatod a hű barátság kötelékét. Elővettem zsebemből a szelídítőt, a messzehordó gumipuskát. Lelőttem egy gyanútlanul csipergő verebet az akácfa gallyáról.

— Na — fordultam Zsigához —mi róla a véleményed?

Gömbölyű kavicsot keresett, elkérte a csúzlit tőlem, kipróbálta egy lompos kuvaszon, amely éppen a fa tövét szaglászta. A meglőtt állat favíkolva iszkölt a mellékutcába. Hosszú farka ide-oda himbálódzott, mint valami szennyes rongydarab.

— Remek fegyver — bólogatott Zsiga, *— Hajszálpontos a lövése. Tedd el, később majd galambot puffantunk.

ELTETTEM | a csúzlit, aztán tovább

mentünk kitűzött célunk felé. Az internár tus előtt embercsoport zárta el utunkat, Becslésünk szerint lehettek vagy háromszázan. Többnyire fiatalok, de jócskán akadl köztük előrehaladott korú is. Megkérdeztem egy kajlakalapos, tűhegyes bajúszú bácsitól:

*~ Mire várnak itt, bácsi?

—• Puskára, meg munícióra —* válaszol! az öreg.

... sgÁ — Tán megint háborúzni akarnak?

—- Muszáj öcsém, muszáj. Rákényszerít bennünket a fehér.

*— A fehér? ... Hát itt is vannak mái fehérek? Nemcsak Oroszországban?

— Hogy a fenébe ne volnának, — borult el a bácsi tekintete. — Ismered a méltóságost? Hót Bődört, azt a hordónyi hasút: Fehérebbek azok az úristennél magánál is

Mintegy ötven főnyi, puskával és tölténytáskával felszerelt civilcsapat érkezeti a nagykapuhoz. A csapat élén Kozák Sándor lépkedett, katonaruhában. Oldalán karc fénylett, hátához karabély simult, zubbonyát sárga derékszíj övezte. Dús üstökén félrecsapott tányérsapka hetykélkedett. A csapat előtt kaput nyitott az őrt álló vöröskatona. Felmordultak erre a kintiek. Az öreg bácsi indulatosan kérdezte a katonától

— Azoknak tán extra jár, kedves öcsém?

— Azok huszárok, édes bátyám — felelt a katona, ajka körül hamiskás mosollyal.

Ránc képződött a bácsi homlokán. Kerek arcát sötét pírral vonta be a sértődöttség. Odalépett a katonához.

— Én talán kutyamosó vagyok? Mi? Husizármuindért viseltem én háromnegyed esztendeig. Mégpedig odaát, Leninéknél, Ügy bizony, kedves öcsém.

Felvetette fejét a vöröskatona. Kékszeme tágrameredt, s őszinte, gyerekes csodálkozás áradt ki belőle. Feljebb rántotta vállán a fegyverét, kihúzta magát tiszteletadóan az öreg harcos előtt.

— Parancsra tettem, huszár elvtárs — mondta aztán magyarázólag. — Tudja, bolondoznak a burzsujok... A lovasság majd rendet csinál. Felaprítja a férgessét.

— Mégse akarsz beengedni, a kutyafádat — dörmögte az öreg.

A KATONA | széttárta a nagykapu két szárnyát. Intett, hogy mehetnek most már befelé. S mialatt bevonultak a leendő vöröskatonák, büszkén, magabiztosan mosolygott. Sovány, cserzett arcán ott vibrált az összefogó proletárok roppant ereje.

Áradt, egyre áradt az internátushoz a vöröskatonának jelentkező munkások és szegényparasztok tömege. Alsórésziek, újvárosiak. felsőrésziek és tanyasiak jöttek csoportosan. Vörös zászló lobogott fölöttük, csodálatosan, tündöklőén, mint a nyári hajnalok bíbora. Dalolva meneteltek, vérpezsdítő indulók dallama szállt messze ajkukról.

A fő utcán hatos fogat vontatott egy óriási ágyút. Az utca két oldalán zsebkendőket lobogtató lányok, csendesen mosolygó asszonyok, elismerőleg hunyorgató idős bácsik fogadták a tüzéreket. És tömérdek iskolás gyerek, örömittasan kurjongatva. Vissza-visszaintegettek a katonák, egyikmásik a sapkáját is magasra emelte. Az ágyúk a csövükön táncoló napsugárral, megnyugvást keltőén dübörögtek tovább a kockaköveken. A vasútállomás környékén ismét felcsendültek a réztrombiták. Proletárünnep — gondoltam a Károly szavaira.., Igen, most már én is tudom: a saját ügyükért harcoló nincstelenek ünnepe ez. Ilyen ünnep volt két héttel ezelőtt is, március huszonegyedikén. A proletárdiktatúra kikiáltásának napján. Apám azonban még sem örült túlságosan. Olyasmit mondott, hogy ezzel még nem dőlt el a mi sorsunk teljesen. Hadsereget kell szerveznünk, minél hamarább.

Irigykedve bámultam a felnőttek lelkes tömegét. Én még gyerek vagyok, mindössze tizenkét éves. Nem kellek még vöröskatonának. Hej, ha korábban születtem volna, legalább is öt-hat esztendővel. Ott volnék most én is a proletárkatonák között, hosszú puskával vállamon. Szaladnának előttem az élősdi burzsujok.

Nyilván ehhez hasonló gondolatok gyötörték Zsigát is, mert megnyúlt, különben is hosszúkás orcája, miközben a katonákat nézegette. Száján pedig kitört egy-egy keser_ „ yfis. .ggfyljtfc' - - ■ v i -t »1 * - v

; Vonatok zúgnak a síneken a fény-pettyes

[éjszakában.

S Utasok szunnyadnak a kivilágított accl-hangú

[robogásban,

■ Öh sínek végtelensége, váltócsattogásű

[elágazások,

■ Míndenség robogása, terben keringő esillag[vílágok,

■

■ Hányszor repültem véled emlékszem, rónákon

[keresztül,

S Zörgő, dübörgő rejtelmekben rohanva,

[mindenestül.

5 Tornyok daloltak, nagy városokon suhantunk

■ • {át,

5 Hidak zenéltek, vas-nótával köszönlvén

S [a munkát.

■ ---------------------------■

I Így halni meg! — 'Ágyban! r ■ — Hetekig tartó nyavalygós ■betegeskedés után! i- ■ A fakult sárgásszínű sze!- Jmekre ködös vérhálót szőtt a ? 5még lázadó akarat;

3- ■ Tudta, hogy itt a perc; A !- "végső, a mindent lezáró. Félt? :t «Persze, hogy félt. De ez a féi- J lelem haraggal volt teli. így ü Shalai meg! — Martalékául es' 5 ve az éjszakák sírós rérnülen Étének és a nappalok gyáva ^ ! reménykedésének. — Ez hát ja betegség. — Ilyen. — Apja j2 "nem ludta ezt. — Nagyapja ■ «sem. —• Egyetlen előtte halt s «rokona sem. Mind hamar Svégzett. Eggyel sem babrált !- 5ennyi ideig a halál. Dologba- 5 érte őket, vagy asztalnál, bő

■ étkezések közben. Torkukban 5a bor tüzes kurjantana, a tá- n vozó élet egyetlen hörgésévé

■ marjult;

■> S Miért? — Miért kell hát d 5 pont neki ilyen asszonymód- 1,’ra kimúlni a világból? —

■ Felnyögött vad tehetetlensé_ ■ gében.

_ ■ Hirtelen korsó csűcsének a ■ nedves hidegét érezte a ba. Jjusza alatt s egy erős szere-* Jtetbe lágyult kart a tarkóján, _ 5 amint az iváshoz segíti;

■ _ Ettől még haragosabb lett. ű ■ Éppen, mert a gondoskodás

5nagyon is jól esett. Halálba _ 5 rogyó élete olyan szívesen sí- 5 múlt volna bele fia kemény- I “izmú férfiasságába.

S Mégis dacra görbült szájjal r a eltolta magától az edényt. És ' • most, hogy önérzetének utolsó ^ ■ lobbanásában inkább válaszgtolta a gőgös szomjúságot; 5 most vette észre, hogy kint a 5 halk susogással gyöngyözik s 5 alá áz áldott tavaszi eső ;. ?

" 5 Eső! — Finom, jószagú haj- K Snali eső! — Hirtelen elfelej’ «tette a saját szomjúságát; '■Látta a messzi futó határt a

■ tanya körül; a víznek feltá■ruló barna rögöket s az eső■ cseppek ringó hintázását, míg v "az új vetés friss zöld levelei' Sről lecsusszaninak a földre.- ?:

! Látta; és valami enyhülés ? «szállt szívére s agyának zagy'■ g va kábulata fürge értelemmé g rendeződött.

hátát s fölemelte a fejét. Nagyot, erőset szippantott az üdítő levegőből, a simogató sugarakból, s az eső felpárá— sodó szagából. — S ahogy ott 11! állt, egy 6zó pattant ki szío- véből, az egész utolsó akaio- rásra gyűlt, boldoggá forrósz sodotf testéből, e- Föld! — Ki is mondta ä /i- szót, játszott vele; kis öröet mös kacagást is küldött íj- utána::,

Aztán megindult; — Léptei _ egyre lassúbbak lettek i, ? ^ Hogy a szántásba ért, besüppedő lábát nem tudta kiemelni ■‘öbbé a göröngyök közül, na Egy pillanatra megingott. Azan után, mert nem volt mibe ka,a paszkodnia — előre roskadt;

Ez a halál? — Gondolta a* csodálkozva s tárt ujjait bolv' dog mohósággal merítette ’s bele az élő rögbe. — De hia szén ::; — Gondolatai itt elakadtak. Most már nem gon■rt dolkozott, csak érzett. Egyre -1- csöndesedén lüktetett ereiben a vér;.: S amint halkult a nesz, már nem érzett mást csak a testével eggvéforrt s föld szívének, szívébe szajj. kadt tágütemű dobbanásait? e- Kemény Erzsébet

d>

ii* Asszony i vágy

a ■„'Nézd, édes „álmos"i t>n Ébred a város.

Ott áll az új nap a kék ga [hegyeken!

Nincs ablak csukva,

[a Zsong minden utca, s~ S árad a lárma a nyilt

ltereken!

Villamos kongatj . Taxik robognak; a" Régi bazárját nyitja a cég) Belsped lovaknak ,a_ Sort káromkodnak,

S friss kenyeret mér a főtéri ?t; [pék ;; rt

í;* „Értem én, édes at Ősi törvény ez,

ni Hogy ifjú erekben forrjon á a [vén

ő- Oltsad a vágyat, lt; 5 nyújtsd ide szádat!

§" Hajnal-szemedben a nász tüze

lég".

a Ligeti Szilveszter